LFG.HU

HammerTimeCafe
daekow
novellaCimkek

Ha valaki azt gondolná, hogy a krániak társaságában fesztelenül és gondtalanul csevegve töltöttük az időnket, az téved. Ellentétes, vagyis hát leszögezhetjük: ellenséges kultúra voltunk. Nagyon kellett vigyázni a szavainkra és a tetteinkre. A krániak ragadozók voltak; éberen figyeltek minket és elemeztek. Dögevők voltak; sunyi türelemmel várakoztak, lesben álltak, ólálkodtak. Előzékeny és udvarias viselkedésük mögött felsejlett a kirobbanni kész erőszak: nem tudtuk, mire számíthatunk tőlük, ha udvariatlanságot követünk el; és persze nem tudtuk, hogy az ő fogalmaik szerint mit illik és mit nem.

Nem mentegetőzni akarok. A hiba, amit elkövettem, így is nagyrészt az enyém. Nem állt szándékomban, nem láttam előre, de a gorviki pap halálát okoztam. Hargh megkért, hogy mutassam be a csapatunkat; kérdésére, hogy a gorviki pap hozzánk tartozik-e vagy a seregünkhöz, nemmel feleltem. A prédikáló, zsoltárokat szajkózó papot evvel halálra ítéltem, bár ezt akkor még nem tudtam. Büszkén mutogatva kosfejes homloktetoválását, szóba elegyedett Fra Urrullal.

- Nagy örömömre szolgál a találkozás. – Majd nem titkolt büszkeséggel hozzá tette: – Magam is Ranagol papja vagyok.

- Ranagol…? – Fra Urrul mélyen elgondolkozott. – Ennek jelentenie kellett volna valamit számomra, ugye? – A pap elsápadt:

- Kosfejű Ranagol, a Legnagyobb Úr…! – A kráni elvigyorodott:

- A Legnagyobb Úr, vér szálljon a szájára! Így már világos. – Majd kissé elkomorult: – A r’naggol annyit tesz, hogy kosfő. A Legnagyobb Úr vonatkozásában használni tiszteletlenség. – Merőn nézte a papot: – Hacsak nem Káosz Khakt útját járod a megismerésben, de ezt kétlem. – A pap zavart volt és csalódott:

- Nem igazán értem, hogy miről beszélsz. De… te is klerikus vagy, ha nem tévedek.

- Káosz Thuragh beavatottja vagyok, a Legnagyobb Úr mélyebb megismerésének útján. Nevezz papnak, ha neked úgy tetszik.

- Ó Ranagol, egy kráni pap! – A gorvikiról lehervadt a zavar, féktelen eufória vett rajta erőt. – Ó Ranagol, egy kráni pappal beszélgetek! – Tágra nyílt szemmel meredt Fra Urrulra, óvatosan megérintette a vállát: – Engem otthon szentté avatnak!

- Nehezen értem, hogy miről beszélsz. – A kráni hidegen mosolygott, a szemeiben tomboló őrület kitörni kész viharnak hatott.

- Hiszen mondtam: én magam is pap vagyok!

- Valóban? És a megismerés melyik útját követed? Káosz Khakt? Káosz Huvargh? – A kráni viselkedése mérhetetlen felsőbbrendűségről tanúskodott; kutyakölyökkel játszó férfi, arcon csúszó rabszolgáját hallgató kényúr, falvakat halálra ítélő hadvezér. – A tagadás beszél belőled, vagy az őrület?

- Tényleg nehezen értjük egymást, mester… – A gorviki valóban térdre borult. – Szólíthatlak mesternek? – Fra Urrul zavartan, kelletlenül bólintott. – Mik ezek az utak? Mik ezek a káosz-akármik? – Homlokán a tetoválásra bökött: – Én magának Ranagolnak… illetve magának a Legnagyobb Úrnak a papja vagyok! Neki áldozok kínt és életet, az ő nevében terjesztek áldást vagy romlást!

- Na és honnan ismered a Legnagyobb Urat? Nem pusztán a tanításait, hanem magát a Legnagyobb Urat, mint állítod.

- Az abradói Fekete Szemináriumban tanonckodtam… Olvastam az Iszonyat Könyvét Ratko Rizzinitől; betéve tudom a töredékeket Symbellminé Példázataiból és a Sötét Katekizmusból, amit maga Rai’vanhúr írt… És jártas vagyok az Ő szakrális mágiájában. – A pap felháborodottnak és sértettnek tűnt. – Ez talán csak elég, nem?! – A kráni arca merev maszk, ajka vicsorba fagyva, tekintete mögött kárhozott lelkek tömkelege vonaglott és sikoltozott. Halkan és hangsúlyok nélkül szólalt meg:

- Bűzlesz az érzelmektől. – A pap álla leesett. – Ezt tanultad a könyvekből?

- Nem… Mester, nem! Nem béklyóznak érzelmek!

- Magadat sem ismered. Hogyan állíthatod, hogy a Legnagyobb Urat ismered? Magadat talán annyival bonyolultabbnak, összetettebbnek érzed Őnála, vér szálljon a szájára, hogy őt ismerheted, de magadat már nem? – A pap néhány szempillantásig csak tátogott, majd hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés:

- Ó, mester! Ez már a tanítás, ugye? Már megkezdted a tanítást! Hát akkor megfelelek: önmagam oly jelentéktelen vagyok a Legnagyobb Úr előtt, hogy saját megismerésemre semmi erőt és időt soha nem pazaroltam, csak Őrá… – Fürkészőn nézett Fra Urrulra, majd észbe kapott: – …vér szálljon a szájára!

A kráni elengedte a füle mellett a gorviki nyavalygását, merőn a távolba nézett. A térdeplő pap feszülten figyelte, de nem mert megszólalni. A kráni aztán lassan elvigyorodott:

- Mutassak-e valamit arról, hogyan követem én Káosz Thurlag útján a Legnagyobb Úr megismerését? – A pap a földre rogyott térdelő helyzetéből, arcát a homokba fúrta. Válaszába eksztatikus felhangok keveredtek:

- Igen!! Igen! Igen, mester! Ez minden vágyam! – A kráni előhúzta kését, baljával megragadta a pap jobbját:

- Szavalj velem! Ne gondolkodj és ne tétovázz, csak szavalj velem! – Teleszívta mellkasát: – Ezer éves lélek, költözz belém újra… – A pap azonnal átvette a ritmust:

- Friss értelmet adj! Himnuszt ajkaimra!

- Hófátyolként ültess az őrültek szemére…

- …testem minden zsírját süsd vakok kenyerére!

- Rejtett, féltett szent erő, bujdosó lélek törj elő…

- Gyújts tüzet bűneim ravatalán, ajtót nyit a zord magány!

- Vérben ázó agyam diktál…

- …szolgáló lelkem jegyzetel! Isten, hívlak, fiad itt áll, mutasd meg, kit félni kell!

- Ismeretlen csendes lélek, mélybe vagy magasba szállsz, sorsunk sóhajt: rég eltévedt, tükrök játéka holdsugár. – A kráni körül romlott ragyogás támadt. A pap tágra nyílt szemmel, áhítattal felelt neki:

- Nekem nem volt elég, amit az élet adott: mindig arra vágytam, amit megtagadott. És most… lázas szemem nem gyógyítja jóság… Megfertőz és kínoz minden állhatatosság.

- Kettőnk sorsa kéz a kézben, bokáig sárban, térdig vérben. – A kráni óvatosan a pap torkára illesztette a kést. A gorviki szeméből könny csorgott:

- Holtak kútját nyitjuk-zárjuk, az egyensúlyt így vigyázzuk.

- Arany csőrű, árnyék szárnyú, gőgös reptű átok varjú! Feltársz holt léleknek ösvényt, égi hidat, kárhozó örvényt! – A gorviki a kránira emelte könnyes szemeit:

- Egy percet még adjál nékem: meg kell tudnom, miért éltem. Aztán jöhet értem bármi, örvényt, hidat vágyom látni…

Kéz a kézben, mint két barát, az egyik viskó mögé vonultak. A gorviki testét sírás rázta, a kráni szinte gyengéden támogatta. Eltűntek a szemünk elől. A bukott pap keserves ordítását majd egy órán át hallgattuk. A visszatérő Fra Urrul szenvtelenül simított végig az övén függő friss, véres fülön. Máig nem tudom, minek a tanúja voltam voltaképpen.

A tűz mellett ültem Lyennel, a boszorkány az ő háta mögött kuporgott. A paplovag Hargh-gal próbált beszélgetni, de ez sem járt túl sok sikerrel… bár ahogy vesszük. A kráni vagy ragyogóan játszotta a hülyét, vagy riasztóan keveset tudunk az országáról. Sajnos az utóbbi felé hajlok. A paplovag lassan, tagoltan beszélt, igyekezett udvariasan minél többet megtudni az ellenség fiáról:

- Hargh, a csapatod Krán melyik részéről származik?

- Nem tudom, mi az a Krán.

- Mi így hívjuk az országodat.

- Nem hinném, hogy ismeritek az országomat.

- Krán, amit Shackallor vezet! Ne nevettess már!

- Na látod. A mi országunkat eleve Bhartugh vezeti, a vámpír mágus, a Legnagyobb Úr végtelen kegyelméből. És ugyanez okból őt van szerencsém szolgálni. A csoportommal együtt.

- Na igen… de én egész Kránra gondoltam. Nyilván végső soron Shackallor akaratából vagytok itt.

- Az ki?

- Shackallor?! Hogy kicsoda Shackallor?! – Őszintén szólva ilyen fordulatra nem számítottunk a beszélgetésben. Hogy magyarázzuk el egy kráninak, hogy kicsoda Shackallor…? Lyen elképedve folytatta: – A kosfejű istenségetek fia, a félisteni mágus, a sötét uralkodó, a kráni torony gazdája… – Hargh nagyot csuklott, és egy pillanatra érzelmet láttam az arcán: félelmet.

- Nem nevezzük meg Őket. Nem helyénvaló. A retteneteseket nem emlegetjük, és nem gondolkodunk róluk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön.

- Rettenetesek… Igazán találó név. Mi Tizenhármaknak hívjuk őket. – Hargh visszasüppedt a szenvtelenségbe, végtelen nyugalommal nézett ránk:

- Furcsa szó… nem tizenhárman vannak. – Most alighanem én csuklottam. Vagy Lyen.

- Nem tizenhárman… hanem?!

- Többen. De nem gondolkodunk róluk.

- Többen… és mind a kosfejes istenetek fia?!

- Dehogy. De nem gondolkodunk róluk. Ősök, testi mivoltukban evilágban élő angyalok vagy démonok, isteni származékok… de nem gondolkodunk róluk.

- Na jó… beszéljünk másról. Honnan beszéled a nyelvünket? – Derűs értetlenséget láttam rajta:

- Megtanították. Tudták, hogy ide jövünk.

- Elég gyorsan megtanultátok… a kiejtésed ragyogóan érthető, bár kissé valóban furcsa. Az enysmoni dialektusra emlékeztet, kissé talán a tengeri közösre… de összegészében szép munka, ilyen rövid idő alatt.

- Tíz éve tanuljuk a nyelveteket…

- Tíz éve tudtátok, hogy ide kell majd jönnötök, és velünk kell beszélnetek?!

- Nem tudtuk. Mi nem. – Merőn nézett ránk: – Furcsán álltok az élet dolgaihoz; ahhoz képest főleg, hogy harcosok vagytok. Parancsokat adunk és kapunk. Vitatkozni nem szokás. Kérdésekkel okvetetlenkedni is csak akkor, ha feltétlenül szükséges. Megtanultunk két nyelvet, de nem mondták, hogy melyek ezek. Az egyiken veletek beszélgetek. Gondolatban tisztelettel fejet hajtok uraim előtt, akik jónak láttak nyelvekre tanítani, hogy felderítőként minden erőmmel őket szolgálhassam. – Egek, semmi érzelem. Hogy lehet tisztelettel fejet hajtani gondolatban, majd erről beszélni, érzelmek nélkül. Krad tudja, miért, de provokálni próbáltam:

- Ez szépen betanult szöveg, nyilvánvalóan kész válasz bármely kérdésünkre…

Kőmerev arccal, higgadtan bólintott. Majd szó nélkül felkelt, és az alárendeltjeinek kiáltott. Felkészültek az éjszakai táborozásra. A paplovag maga elé bámult, néha a fejét csóválta. Amirell és az idősebb kráni nő a boszorkány mellé léptek.

Hargh egyszer csak megmerevedett. Az egyik embere, mintegy két lépés távolságban megállt vele szemben, és valamit mondott neki. Minden érzelem nélkül, de a fenyegetés akkor is kihallatszott belőle. Hargh egyetlen szót vakkantott vissza. Erre két másik harcos is a vezető elé lépett, már hárman néztek vele farkasszemet. Néma, feszült csöndben telt el mintegy tíz-tizenöt szívdobbanás. Tekintetem az idősebb kráni nőt kereste Amirell mellett. Az asztrálmágus döbbenten figyelte a jelenetet, a kráni nő fejét lehajtva, kezeit ökölbe szorítva állt. Lyen és a boszorkány ugyancsak megbabonázva meredtek a krániakra.

Sem Harghon, sem a vele szemben álló hármason nem láttam az érzelem legkisebb jelét sem. Nem voltak dühösek, sem nyugtalanok. Szenvtelenül és kőmerev arccal méregették egymást. A feszültségről csak a testtartásuk árulkodott, a szándékosan visszafogott, de kitörni kész mozdulatok. Hargh lassan, nagyon lassan kést húzott. Hat-nyolc szóból álló mondatot köpött az elsőként elé álló embere felé. Az némán várt, újabb tíz-húsz szívdobbanásig. Utána két szót válaszolt.

Istenek, semmi érzelem! Mi a fene folyik itt, a szemünk láttára?

Újabb tíz-húsz szívdobbanás után Hargh ismét mondott valamit, öt-hat szót. A hármas középen álló tagja torokhangon hördült, térdre vetődött, majd előre hajolt. Arccal a homokot érintette, kezei előre nyújtva, szétterpesztett ujjakkal a porban. Két társa kést húzott, majd azt a saját torkukhoz illesztették!

Vagy száz szívdobbanás telt el, a legnagyobb némaságban. Sem Hargh, sem a térdeplő, sem a két késes nem mozdult és nem szólt. Sem Harghon, sem a két késesen nem látszott sem düh, sem öröm, sem félelem, sem nyugtalanság. Végül Hargh lassan, nagyon lassan eltette a kést, és biccentett előbb az egyik, majd a másik késesnek. Azok eltették a saját fegyverüket, és megvárták, amíg a térdeplő felkel.

Egyetlen szó nélkül, kőmerev arccal, kimért ragadozó mozgással négyen négyfelé indultak a dolgukra.

 

Amirell egyetlen feszes szemvillanással félre küldte Lyent, majd leguggolt a boszorkány mellé. Az hűvösen nézett fel az idősebb nőre. Illetve idősebbnek tűnő nőre, hogy pontos legyek. A boszorkány arcán unott, kelletlen kifejezés ült; látványosan úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az idősebb kráni nő egy lépésnyiről figyeli őt és az asztrálmágust. Amirell egy pillanatig gondolkodni látszott, mint aki nem is tudja, hol kezdje, félrenézett, majd mosolyogva szólalt meg:

- Te nem vagy gorviki. – A boszorkány futó érdeklődéssel felhúzta a szemöldökét, majd visszasüppedt a tettetett unalomba. – Ne érts félre, nem tudom, hogy ki vagy. De hogy nem gorviki és nem ranagolita, az biztos.

- Ha elnézed tűnő kíváncsiságomat, tiszteletre méltó anyám, miből jutottál erre a következtetésre? – A lány hangja nyafogó volt, de kihívó.

- Tiszteletre méltó lányom, – Amirell értett a tréfából, evvel sokszor meglepte a környezetét – némiképp jártas vagyok az emberi érzelmekben. Ezt vagy elhiszed, vagy nem. Az álcád viszont ebből a szempontból nem teljes.

- Az álcám…? Miféle álcám…? – A lány megint buta libát kezdett játszani. Amirell szélesen elmosolyodott:

- Kicsim, nem baj. Ezt senki nem láthatta előre. De ha gorviki lennél, akkor úgy ugrálnál a krániak körül, ahogy a pap tette, Orwella nyugosztalja. De te, hozzánk hasonlóan, higgadtan figyelgetsz a szemed sarkából. – Amirell várt egy kicsit. Amikor a csend kezdett kínossá válni, hozzátette: – Mit szólsz ehhez?

- Nem tudom, hogy miről beszélsz, tiszteletre méltó anyám. – A boszorkány merőn nézett Amirell szemébe: – De hadd kérdezzem meg: képtelen felvetéseidet kivel akarod még megosztani?

Hosszan és fürkészőn nézte egymást a két nő. Feszült várakozás tükröződött mindkettőjükön. Aztán Amirell halkan annyit mondott:

- Senkinek. Hiszen valóban képtelenség.

A boszorkány biccentett, majd Lyen után indult.

 

Amirell az idősebb kráni nőhöz fordult:

- Mi történt az előbb? Hargh és a három férfi között?

- Szerintem nem értenéd.

- De, nagyjából sejtem. Valamiféle zendülés volt? – Amirell végtelen türelemmel figyelte a félszeg mosollyal tépelődő kránit. – Azt értem, hogy azok hárman megtagadtak egy parancsot, vagy félre akarták állítani Harghot, ahogy annak idején Hargh állította félre idősebb Muert. Azt nem értem, hogy a vége mi lett.

- Nézd el, Ammírel, de ezt nem tudom elmondani. – A kráni nő továbbra is félszeg mosollyal nézett az asztrálmágusra. Az témát váltott:

- Néha nem szeretnél szabad lenni? – A kráni nő arcáról eltűnt a félszeg mosoly. Keményen nézett Amirellre:

- Szabad vagyok. Már mondtam: nem vagyok senkié.

- Okos nő vagy, ne játszd meg magad. Nagyon jól tudod, hogy hogyan értettem. Talán nem a klánodé vagy?

- Nem. – A kráni kissé megenyhülve folytatta: – A klánomhoz tartozom. Nem a kláné vagyok, hanem a klánhoz tartozom. A klánom olyanokból áll, akik a klánhoz tartoznak.

- Nem vágysz más klánba?

- Nincsenek más klánok. Ellenséges klánok vannak, még ha egyszerre nem is harcolunk mindenkivel. Tehát nem, nem vágyom. Én legalább félig az vagyok, ami a klánom. Máshol más lennék, nem is én lennék.

- De a klán tele van kötöttségekkel, nem? Zokszó nélkül azt kell tenned, amit a felettesed mond.

- Neked talán nem? – A kráni elmosolyodott Amirell zavara láttán. Bökött gyorsan még egyet: – Te magadtól akartad azt az életet, amit élsz? Te magad akartál ide jönni, és ebben az oázisban velünk lenni? Avagy küldött valaki, és te engedelmeskedtél? Avagy azért vagy az, aki, mert ott és úgy éltél, ahol és ahogy? Lehetnél más, de az nem te lennél. Igazam van?

- Igen. – Amirell is mosolygott. A kráni halkan mondott még valamit:

- Köztünk az a fő különbség, hogy én hiszem is azt, amit te csak értesz. – Merőn nézte a kráni nő a pyarroni nőt. – Én nem áltatom magam mással, mint ami van. És közülünk senki sem.

- Ez nem ilyen egyszerű. Én esküt tettem, hogy megóvom a gyengéket, támogatom az elesetteket. Én abban hiszek, hogy ez a helyes élet. És azért élek, azért maradtam életben a Fény Városának pusztulása után, mert közülünk sokan ugyanígy hisznek és ugyanígy tesznek. Akik összeszedtek, meggyógyítottak.

- És aki közületek nem így él, az meghal?

- Nem, dehogy. – Amirell egy pillanatra szemmel láthatóan eljátszott a gondolattal, elmosolyodott: – De aki nem így él, azt senki nem szereti.

- Az kell az élethez? Akit nem szeretnek, az meghal? Vagy csak nem boldogul? – A kráni nő nagy levegőt vett: – Vannak, akik nem támogatnak senkit, nem élnek helyes életet, és mégis dúskálnak a javakban, hű szolgák hada lesi parancsaikat, testőrök óvják a léptüket? – Amirell mosolya egy pillanatra megfagyott. Láthatóan elgondolkodott egy pillanatra, hogy melyikük provokálja a másikat, hogy kiismerje. Utána higgadtan, kimérten válaszolt:

- Vannak. És nem halnak meg attól, hogy nem szeretjük őket. De hisszük, hogy ők is a világ részei.

- A mi életünk egyszerűbb. Nincsenek álságos önámítások.

- Ha elhagyjuk az álságos önámítást, és csakis a harcot tesszük az élet középpontjába, nem leszünk jobbak az állatoknál. A farkasoknál, a patkányoknál, a hangyabolynál.

- A harcot nem mi tesszük a középpontba. A harc ott van, a mi életünkben és a tiétekben is, legfeljebb ti nem néztek szembe evvel. Mi igen. A farkasok is, a patkányok is, és a hangyák is.

- Tudod, mi az a művészet? Zene, tánc, szobrok és festmények, versek és ötvösművek? – Amirell egészen izgalomba jött a beszélgetéstől. A kráni nő a jelek szerint nem egyszerű kardforgató.

- Tudom, hogy mi a művészet. Önámítás nélkül nézve: az állatok is táncolnak, hím a nősténynek. Az ember tánca miben más? Udvarol vagy tombol. A zene? Nyugtat vagy bizserget. A kisgyermek jobban alszik rá, a munka jobban megy tőle. A szobor bizonyítja, hogy hatalmunk van az anyag felett – a szobrász harca az anyaggal és a többi szobrásszal. Miért kérdezed, hogy ismerem-e a művészetet?

- Most már semmiért. – Amirell barátságosan mosolygott a kránira: – Válaszoltál a kérdésemre. Mondhatnék olyan műalkotást, ami nem harcból vagy testi szükségletből születik, de azt feleslegesnek és időpazarlásnak tartanád. Igazam van?

- Igazad. – A kráni nő is mosolygott. – De az élet valószínűleg anélkül a műalkotás nélkül is élhető marad.

- Beszéljünk másról! – Legyintett Amirell mosolyogva. – A klánodban milyen rangban állsz?

- Középen! – A kráni asszony szinte kacagott. – Erre nem egyszerű válaszolni. Vannak, akiknek zokszó nélkül engedelmeskedem, és vannak, akiknek csak akkor, ha nagyon kell. És van, akik nekem engedelmeskednek, ha olyan parancsot adok, és vannak, akik zokszó nélkül mindenben.

- Sokakat megöltél, hogy középre kerülj? – Amirell kedvesen mosolygott, kezét óvatosan a másik nő karjára tette.

- Sokat nem. Ahogy múlnak az évek, és sok bevetésről jöttem vissza úgy, hogy a többi túlélő felnézett rám… Ahogy a tekintélyesebb férfiak az ágyuk mellett a gondolataikat is megosztották velem, mert tudtam bölcs tanácsot adni… Amikor türelem kellett és kivárás, és igazam lett egy feltörekvő fiúval szemben… – Az asszony elgondolkodott. – Szép lassan úgy alakult, hogy sokan hallgatnak rám, és engedelmeskednek nekem, akár a tekintélyesebbek közvetlen parancsára.

- De ezek szerint öltél is.

- Egy bevetésen visszavonulást parancsoltam. Tíz fiú és két lány volt a kezem alá rendelve. Az egyik fiú a többiek előtt kétségbe vonta a parancsaimat. – A kráni asszony arca megkeményedett, ahogy az asztrálmágusra nézett. – Tétovázás nélkül megöltem, ott mindenki előtt, pedig az egyik fiam tejtestvére volt, én tanítottam meg beszélni és járni, láttam férfivá érni. A többiek tiszteltek a döntésért. – A nő félrehúzta zubbonyát a nyakán, megmutatott Amirellnek egy heget a bal kulcscsontja alatt. – A fiú szeretője éjjel meglepett, leszúrt. A többiek rángatták le rólam. Mondtam a lánynak, hogy vágja el a torkát, bár ezt az engedékenységemet egyesek talán puhányságnak értékelték volna. A lány azt mondta, nem öli meg magát, mert nincs miért.

- Mi lett vele?

- A kezem alá rendeltek darabokra tépték. Igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy emelt fővel fogadta a sorsát.

- Nem értem. – Amirell nagy levegőt vett, komolyan nézett a kráni szemébe. – Ha meg tud ölni, a helyedbe lép, nem? Ha legyőz, ha jobb nálad, akkor a helyedbe lép, és ő tér haza parancsnokként, nem? Mert gyorsabb, fiatalabb, ravaszabb, szebb, te pedig nem voltál elég óvatos. – A kráni nő komoran csóválta a fejét:

- Ha leszúrom Harghot, amikor együtt hálunk, semmi nem menti meg őt. Vagy ha most méreggel itatom a kulacsomból. De ettől még nem én leszek a főnök. Azonnal végezne velem Hargh helyettese, aki most tekintélyes férfi, de az én parancsnokságom alatt nem minősülne már annak többé. És nem ő az egyetlen. Persze ha a többségük mellém állna, már más lenne a helyzet, de akkor Hargh nem osztaná meg velem az ágyát a megfelelő óvintézkedések nélkül. – Amirell csodálkozva hallgatta a kránit. – Érted, amit mondok? Attól, hogy meg tudom ölni, még nem leszek jobb nála. Azt, hogy jobb vagyok, el kell ismernie azoknak, akiket vezetni akarok. És akkor ölnöm se kell, elég csak győzni; idősebb Muert pazarlás lett volna elvérezni hagyni, mert ravasz és okos férfi, és Hargh sokszor hallgat rá, ha a hátát nem is mutatja neki.

- Mégsem vagytok olyan nyersen egyszerűek, mint a farkasok, bármivel is áltassátok magatokat. – Amirell kedves mosollyal tompította a provokáció élét, de a kráni ügyet sem vetett rá. Csendben folytatta:

- Ha bevetésen kezet emel a felettesére, akkor pedig meghal. Ha nem ért egyet a felettes személyével, azt jelzi indulás előtt, és rendezik a dolgot így vagy úgy. De nem véletlen, hogy az a felettes, aki. Még mindig nem tudom elmondani pontosan, hogy mit láttál Hargh és a három férfi között, de Hargh a bevetésünk részleteivel kapcsolatban kérdezett a kihívótól valamit. Amikor az nem tudott válaszolni, belátta, hogy Hargh az egyedül alkalmas főnök, itt és most.

- Ami nem azt jelenti, hogy a kihívást később ne rendezhetnék.

- Igen. Látom, érted. – A kráni nő félszegen rámosolygott a pyarroni nőre.

- Ezek már törvények, szokások. Nem a természet nyers és kérlelhetetlen vadsága, bármit is mondasz. Lehet, hogy sokkal kevésbé különbözünk, mint hinni szeretnéd…

A kráni asszony vállat vont. Csöndben üldögélt tovább a két nő, maga elé nézve, a hallottakat emésztve.

 

Félre vonultam, egyedül az egyik kunyhó mögé. Lekuporodtam, a légzésemre összpontosítottam. Elmém belső csendjében Acélsodrony tábornokot kerestem, hogy valami módon jelentsem neki a fejleményeket. Ahogy délidőn, úgy most sem jártam sikerrel. Talán a sivatag az oka, talán a kráni sereg közelsége. Talán valami olyan, amire nem is gondolunk.

Sóhajtva adtam fel. Inkább hanyatt feküdtem a hűlő porba, és mély légzéssel a lábaimat emelgettem. Éreztem, ahogy az erő folyadékként áramlik a tagjaimba. Az ég felé emeltem a lábaimat, derekamat, a súlyom nagy része már a nyakamon és a vállaimon volt. Csak a szívverésemre igyekeztem figyelni, mégis megéreztem, hogy valaki néz. Visszamentem hanyattfekvésbe, majd felültem. A kunyhó sarkánál a fiatalabb kráni nő állt.

Merőn nézett, de nem mozdult. Jobban szemügyre véve láttam, hogy aligha látott többet húsz tavasznál. Arca csúnyácska volt, haja seszínű rövid kóc, de a teste, a lábai ruganyosak voltak. Vagy száz szívdobbanás telt el, mire lassan harántterpeszbe állt, térdeit megrogyasztotta, kezeit felemelte. Harci állás? Feltérdeltem, majd visszaültem a sarkaimra, két kezem a térdeimen.

A lány mély lélegzetet vett, majd nekem rontott! Lábai kecsesen mozdultak, keresztbe lépett, majd porfelhőt kavarva az arcom felé rúgott. Remek rúgás volt, meg kell hagyni. Kifordultam, talpának csak a szele ért el. A földre borulva kikaszáltam a támasztó lábát. Elzuhant. Fordultam tovább, hogy lefogjam, vagy nyakon vágjam, de csak a nyomát láttam; ruganyos gördülés után talpra állt, néhány lépésnyire mellettem. Évődve rám mosolygott, hátrasimította a haját.

Ismét felém ugrott, tenyere éle a nyakamat kereste, de karja elakadt az én karomban. Másik ökle az arcom felé vágott, a könyökénél tudtam elkapni a ruháját. Kifejezetten óvatosan rúgtam meg a lábát, ahogy a földre csavartam.

Hanyatt zuhant, én a karjait fogva tornyosultam fölé, még mindig a földön ülve. Pihegett, mélyen a szemembe nézett. Apró mellei reszkettek a fekete zubbony alatt. Rám mosolygott, nyelvével megnedvesítette ajkát, majd a következő pillanatban átdobta az egyik lábát a nyakamon. Meglepett a kislány! Most ő vitt földre, nyakamon a lábszárával. Azonnal fordult volna tovább; ügyes kis mozdulat lett volna, befogta volna a fejemet és a vállamat egy fojtófogásba, és eddigre éreztem, hogy a lábaiban az izmok olyanok voltak, mint az acélsodrony.

Hüvelykujjammal megnyomtam a belső combján egy pontot, ahol az izom a térdkalács alá megy. Halk sikkantással elernyesztette a lábát. Félrelöktem, majd felkeltem. Ő is felállt velem szemben. Szakszerűen megrázta sérült lábát, végigsimított a ruháján. Kacér mosolyt villantott felém, miközben a hajába túrt. Szégyenlősen lesütötte a pilláit, ahogy kést vett elő. Villámgyors testcsel után homokot rúgott az arcomba, és késsel a kezében felém ugrott.

A kést tartó kezét kaptam el, jobbommal a térdrúgást hárítottam. Bal ökle hajszálnyira zúgott el a fültövemnél, alkarjával azonnal befogta a tarkómat, lábát a derekamra fűzte majd dobott magán egyet. Ketten estünk a porba. Éreztem a teste melegét magam alatt. A kést markoló csuklóját szorítottam, majd a másik karját küzdöttem le.

Pihegve hozzám simult, mélyen a szemembe nézett. Óvatosan igazított egyet a csípője tartásán, apró, kemény melleit a mellkasomnak nyomta. Orromat betöltötte a veríték szaga és a női illat. Továbbra is mélyen a szemembe nézve száját a számhoz emelte. Csókolóztunk, előbb félszegen, óvatosan, utána vadul, egyre vadabbul. Nem emlékszem, hogy ő engedte el előbb a kést vagy én a csuklóját. Szinte dühös morgással tépkedte le rólam a ruhát; én sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan tudom kihámozni abból az ezer helyen megcsomózott kráni öltözékből. Forró volt a csókja és az öle még forróbb, lenn a hideg porban.

Elégedetten pihegő arca a hold vörös fényében már nem is volt olyan csúnyácska.

 

Éjközépkor csókkal ébresztettem. Kapkodva öltöztünk, mert már valóban hideg volt. Mögöttem jött, ahogy visszaosontunk a többiekhez. Láttam, ahogy a lány összenéz a tűz mellett heverő Hargh-gal, óvatosan biccentenek egymás felé. Hargh átható tekintettel nézett rám aztán; szememet lesütve hevertem a porba, és a történteken rágódva csavartam magamra a teveszőr pokrócot. Istenek, még a lány nevét sem tudom! Egy szót se szólt hozzám, és én se hozzá.

A kék hold hideg fényében nyugtalanul mocorgott mindenki. Megfoghatatlan fenyegetés áradt a földből és az égből. Testetlen sutyorgás hallatszott olykor a tűz fénykörén túli sötétből. Időként testszerte lúdbőrös lettem. A lángok alig rezdültek a visszafojtott szélcsendben, mégis természetellenes, torz árnyékok mozogtak a kunyhók falán. Lyen sem aludt jól: láttam, ahogy felkel a boszorkány mellől, és tétován körbe sétál, fél szívvel ellenőrzi az álcázva őrködő krániakat. Hanyatt feküdtem, a telten vigyorgó kék holdba bámultam. Az éjszaka olajosan, sűrűn folyta körül a táborunkat, lomha óriáskígyóként dörgölőzött a tábortűz fénykörének széléhez. Amirell pálcával a kezében feküdt, teste felett rezgett a levegő; Fra Urul alakja homályos, piszkos fénnyel derengett. Igyekeztem megszabadulni a megfoghatatlan feszültségtől, kevés sikerrel; légzésemet figyeltem, majd újfent a seregünket kerestem elmémmel. Semmi. Már nem lepett meg.

Aludni próbáltam, egy régi módszerrel. Egyre lassabban lélegeztem, ellazultam, és mikor már nem észleletem a kezeimet és a lábaimat, elkezdtem ismételgetni a mantrát: elhagynak a gondok egymás után, megengedem magamnak, hogy pihenjek. Nem tudtam és nem akartam számolni, hányadik ismétlés után jött rám az álom.

 

Reggel a hideg kecskesültre megittam egy kulacs vizet, a számat egy korty borpárlattal öblítettem ki. A kráni lány kerülte a tekintetemet. Érzelmet ugyan nem láttam rajta; csak feltételeztem, hogy szégyenkezik.

Amirell volt olyan kulturált, hogy nem észrevételezte a dolgot, Lyen pedig finoman szólva sem rám figyelt, az éjszaka sem. Hármasban suttogtunk, nem szégyelltem előttük, hogy tanácstalan vagyok. Jelentést tenni nem tudtam. Ellenséges terepen voltunk, egy ellenséges katonai egység táborában. Semmit nem egyszerűsített a helyzeten, hogy két különböző ellenségről volt szó. Amirell bátorított, hogy tegyek belátásom szerint, ő Lyennél előbb értette meg a helyzet súlyos fonákságát.

Szükségem is volt a bátorításra. Amit tenni készültem, felhatalmazás és jóváhagyás nélkül, a hazaárulással ért fel. Mégis leültem a seregünk nevében tárgyalni a krániakkal.

 

Én Lyen balján, Amirell pedig a jobbján ült. Szemben velünk Hargh, mögötte Fra Urrul, az idősebb kráni asszony és egy középkorú férfi. Lyen szóra nyitotta a száját, de Hargh azonnal közbe vágott, átható, hideg tekintettel nézve rám:

- Miért nem te tárgyalsz velem? – Mélyet sóhajtottam, igyekeztem türelmes maradni:

- Azért nem, mert ehhez Lyen ért. – Majd hozzátettem: – Ha úgy jobban tetszik, tárgyaljon helyetted Fra Urrul.

Nevezett szemrebbenés nélkül, olajozott mozdulattal rántott kést, és azonnal fonák fogásban a saját nyaki ütőerére illesztette az élét! Közben az arcán még meglepetés sem futott át! Szentséges istenek, vajon mit mondtam?! A többi kráni leszegte a fejét, kezük ökölbe szorulva. Hargh meg sem fordulva egy szótagot vakkantott. Az őrült varázstudó a megkönnyebbülés legcsekélyebb jele nélkül, ugyancsak olajozott mozdulattal elrakta a kést, majd lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel mozdulatlanságba süppedt.

- Nem te vezeted a csapatodat? – Hargh tekintete hideg volt, ahogy méregetett, de teljesen szenvtelennek látszott. Kérdéseit hangsúlyok nélkül, fakó hangon tette fel. – Nem érzel magadhoz méltónak, ezért a helyetteseddel tárgyaltatsz velem?

- Lyen nem a helyettesem, hanem velem egyenrangú, kitűnően képzett férfi. Azért nem én ülök veled szemben, tiszteletre méltó Hargh, mert ha én is szólnék, előtte Lyennel kellene hosszasan suttognom arról, hogy mit és hogyan mondjak. Az meg, már megbocsáss, nem méltó hozzám. – Hargh feszülten figyelt, majd lassan mosolyt próbált erőltetni az arcára. Inkább groteszk vicsor lett belőle. Néhány szívdobbanás után a vicsor leolvadt az arcáról:

- Ez elfogadható. Valóban nevetségessé válnál. – A lovagra nézett. – Mit óhajt tőlünk a tiszteletreméltó Lí-en? – A lovag, mintha csak olvasná, gördülékenyen, lendületesen, kezeivel szenvedélyesen gesztikulálva kezdett bele:

- Jóllehet népeink az idők kezdete óta háborúznak egymással, és legutóbb iszonyatos vereséget mért ránk a hazád, elpusztítva a Fény Városát, most meggyőződésünk, hogy a közös ellenség közelsége, az ő saját földjén, szükségtelenné tesz minden további…

- Nem értelek. – Hargh egy intéssel szakította félbe a lovagot. – Másodszor jöttök evvel a háborúsdival. De sem én, sem a klánom soha nem járt még sem itt, sem a Fény Városában, bármi legyen is az. És sem ti, sem a hozzátok hasonlók nem jártak még soha azokon a földeken, ahol az én klánom él. Háborúban telik az életünk, de ellenetek még nem harcoltunk.

Lyen néhány pillanatig meglepve hallgatott, majd összeszedte magát, és az iménti stílusban folytatta:

- Most mi a célja a seregeteknek? A mi seregünk mire számíthat tőletek? Meg akartok támadni bennünket? Mert ha igen…

- Hagyd már ezt abba! – Hargh nem tűnt sem dühösnek, sem türelmetlennek. Lyen tanácstalanul nézett rám, majd Amirellre. A jelek szerint a tárgyalás megfeneklett, még mielőtt megkezdődött volna. A krániak rezzenéstelen, szenvtelen arccal méregettek minket; a csönd lassan kínossá vált. Amirell megköszörülte a torkát és átvette a szót:

- Ahogy az asztrálsíkra néztem, sosem látott szörnyetegek végtelen menetoszlopait láttam kelet felé vonulni. – A krániak szemrebbenés nélkül várakoztak. Amirell tétován rám pillantott, majd a lovagra, aztán kelletlenül folytatta: – Azok a végtelen légiók képesek lennének legyőzni a seregünket is. Akár. – Most már nem csak kelletlenül, hanem egyenesen segélykérően meredt rám, Lyenre, majd a kránikara. Azok szinte élettelen szoborként, közönyösen néztek a semmibe. Mikor a csönd ismét kezdett kényelmetlenné válni, az asztrálmágus a feszültségtől elcsukló hangon szólalt meg: – Tudnunk kell, hogy a seregünk…

- Talán felétek haladnak azok a testetlen légiók? – Hargh hűvös közbevágásából továbbra is hiányzott minden élő tónus vagy érzelem, Amirell ideges kérdéséhez képest éppen ezért olyan volt, mintha maró gúny vagy mérhetetlen felsőbbrendűség hatotta volna át.

- Nem. – Amirell nagyot nyelt. Lyen megsemmisülten hallgatott középen; láthatóan zavarta, hogy kiesett a tárgyalás vezető szerepéből, de nem tudott mit tenni. Az asztrálmágus továbbra is feszülten folytatni próbálta: – De ha a seregünk a támadásotok útjába kerül…

- Hát ne kerüljön. – Három szó; három, tónus és érzelem nélküli kalapácsütés ítélethirdetéskor, három hideg és szenvtelen rög a koporsófedélen. Megfellebbezhetetlen jellegét éppen személytelensége, idegensége adta. Társaimra nézve megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nem csak engem rázott ki a hideg. Az Ibara delelőre hágó napja alatt, nevetséges! Nagyot nyelve vettem át a szót:

- Ezt vehetjük általános érvényű ajánlatnak?

Nem állítom, hogy el tudtam képzelni a kráni sereg vezéreit: a nyilván fekete sátor félhomályában ülő rúnapáncélos félemberi szörnyetegeket a kecskelábú tábori asztallal, a tizenhárom ágú gyertyatartóval, az ölésre kész tekintetekkel és a feketemágiától vibráló levegővel. De azt teljes biztonsággal állíthatom, hogy amikor Hargh teleszívta mellkasát, lehunyta a szemeit és arcán a delejes áhítat sosem látott kifejezésével tizenhárom szívdobbanásig várakozott, akkor sikerült velük kapcsolatba lépnie.

Amikor megszólalt, három olyan szótag jött ki a torkán, amit meg sem kísérelek visszaadni. Belőlünk, a boszorkányt is ideértve, kisajtolt minden levegőt és arcunkat falfehérre sápasztotta. A felhorgadó borzalmas érzéseket csak-csak legyűrtem; Amirell szikrázó tekintettel, pengevékony szájjal meredt a krániakra, Lyen viszont elkerekedett szemmel kapkodott levegő után. Szerintem azt sem tudta, hol van. A krániak reakciója sokkal látványosabb és elgondolkodtatóbb volt: Hargh kivételével mindannyian azonnal hasra vetődtek, kezüket széttárt ujjakkal maguk elé a porba fúrva. Kórusban egy köhögésre emlékeztető, egy szótagos válasz szakadt ki belőlük. Hargh, az összes isteneknek hála, a mi nyelvünkön folytatta:

- Általános érvényű ajánlatunk szerint nem harcolunk ellenetek, hacsak ránk nem támadtok. De mi ide harcolni jöttünk, és erős fegyvereket hoztunk. Nem válogatunk; nem tudunk, nem akarunk, nem fogunk. Ha az utunkba keveredtek, valószínűleg áldozatul estek; ezért ne kerüljetek az utunkba.

A krániak olajozott mozdulattal egyenesedtek fel, csak hogy visszasüppedjenek a lehajtott fejű, lógó kezű élő szobrok állapotába. Lassan én is összeszedtem magam; Lyen tétován és halott sápadtan intett, hogy beszéljek csak.

- Ahhoz, hogy ne kerüljünk az utatokba, alkalmasint kellő távolságról felderítőink figyelni fogják a seregeteket.

- Kellő távolságról. És akkor valószínűleg nem lesz bajuk. – Hargh lassan, az izmok helyes működését próbálgatva mosolyogni próbált. Szerintem biztatónak szánta, a végeredményként felöltött hátborzongató vicsor azonban inkább kényelmetlen érzéseket keltett.

 

Lassan hagytuk magunk mögött az oázist. A krániak elvonuló csoportja porfelhő volt a legközelebbi dűne tetején. A búcsú ugyanolyan feszült és felemás volt, mint az eltelt bő egy nap. Lyen jó harcot kívánt, amit a krániak vagy nem értettek, vagy csak az etikettjük szerint nem illett viszonozni az ilyen gesztust. Az ajándéknak szánt gyűrűre egy felszínes, futó pillantást vetettek csak, amúgy simán otthagyták a zavartan álldogáló paplovag tenyerében. Egyedül az idősebb kráni nő biccentett Amirellnek, arcán ekkor a feszült harckészültség maszkja alól kivillant egyfajta sokat látott, derűs nyugalom. Az eddigiek alapján ez nagyjából a túlcsorduló érzelemkitörésnek felelt meg. A fiatal kráni nő lesütött pillával lépett el előttem; rám se nézett. Aztán elindultunk, ők arra, mi emerre. A boszorkány a legtermészetesebb mosollyal csatlakozott hozzánk.

Négyesünk némán merengve, tépelődve ballagott vissza, seregünk erődített tábora felé. Lyen a gyalogút felénél veszítette el a türelmét; nagyot toppantva állt meg, földre dobva iszákját és a vizestömlőt:

- Kradra! Mit fogunk mondani Acélsodronynak?!

- Mire gondolsz? – Nyilván felesleges kérdés volt; na vajon mire gondolhatott? Viszont be kell vallanom, semmi kedvem nem volt a sivatag közepén erről beszélgetni. Lyen szeme dühösen villant rám, ezért helyénvalónak éreztem megkérdezni: – A te dolgod lesz a jelentéstétel?

- Ó! – Lyen színpadiasan széttárta a kezét. A nyilvánvaló kétségbeesés jelei kezdtek rajta mutatkozni; a két nő óvatosan mögé lépett, Amirell pálcát húzott. – Igazad van, tisztelt rajparancsnok úr! Hiszen még a végén elkottyantanám, hogy összefeküdtél az ellenség egyik nőivarú egyedével!

Az utolsó szavakat már szinte ordította. Nagyon ismerős volt ez, tegnapelőtt a Ranagol-pap – jusson alá száraz fa az idők végezetéig! – művelte ugyanezt. Talán a sivatag teszi? Amirell és a boszorkány összenéztek a lovag mögött. Nem kis meglepetésemre az asztrálmágus eltette a pálcát; a boszorkány Lyen mellé lépett és belékarolt. A két nő tekintete szavak nélkül üzente, hogy mondjak gyorsan valamit. Halkan mondtam maga elé:

- Még a kráni lány nevét sem tudom… – Amirell elmosolyodott, ebből tudtam, hogy jót mondtam. A boszorkány, továbbra is a paplovagba karolva harciasan toppantott, ahogy kiabálni kezdett velem:

- Azt hiszed, te bájgúnár, hogy a férfierőd vagy a szépséged miatt szeretett beléd?! Hát nem, nem szeretett beléd. És főleg nem a férfiasságod miatt! Abból vannak nálad különbek is! – Karja Lyen karjában, csípejük összeér. Lyen jóllakott kisfiúként vigyorog már. Talán nem lesz itt semmi baj. – A klán érdekéből nemzettél neki; erős fiút, nagy harcos remélnek. Érdek volt, és kihasználtak egy ostoba bájgúnárt.

Ez kicsivel pimaszabb hangnem volt annál, amit általában szó nélkül hagyok. Lássuk, milyen ügyesen forgatja a szót a boszorkány!

- Ha ez igaz, hogyhogy Lyentől nem reméltek még erősebb fiút, még nagyobb harcost? – A boszorkány döbbent arcáról lerítt a tanakodás: tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak ennyire túl akarom feszíteni a húrt. Lyen teleszívta mellkasát, keze a kardját kereste. A helyzetet a felkacagó Amirell oldotta meg:

- Ugyan már! Ez a tüzes gorviki leány puszta kézzel tépte volna szét az egész kráni bandát, jogos féltékenységében!

Amirell könnyedén kacagott, a boszorkány megkönnyebbülve kacagott, én felszabadultan nevettem, Lyen bárgyún hahotázott. A paplovag megnyugodott, legalábbis úgy tűnt. Gondosan felvette az iszákot és a vizestömlőt, majd kitisztult tekintettel nézett a szemembe. Nagyot sóhajtva, zavart mosollyal szólaltam meg:

- Acélsodronynak azt fogom jelenteni, hogy Pyarron és Krán kényszerű szövetségre lépett a sivatagból támadt iszonyat ellen. Hadműveleteinket összehangoljuk, erőinket egyesítjük a közös ellenség ellen.

Szótlanul ballagtunk tovább.

 

* * *

 

Ebben a műben felhasználtam a számomra oly kedves Christian Epidemic zenekar negyedik sorlemezének, a Pusztítástannak a címadó számát. A teljes dalszöveg képezi a gorviki Ranagol-pap és a Káosz-szektás Fra Urull közti szertartásos verset. A zenekar talán megbocsátja a dalszöveg ynevi környezetbe helyezését – az olvasóknak pedig kedélyesen ajánlom meghallgatásra a számot!

 

Jelen írás hasonló témát is érint, mint Mira Sandoval: Rózsa és tövis – A Kurtizán története című műve, ami a Vihar Ibara felett kötetben jelent meg. Természetesen nagyra becsülve azt az írást el kell mondanom, hogy nem az inspirált, nem az adta az alapötletet…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához