LFG.HU

Lich
novellaCimkek

- BEEENG!- visszhangozta Lord Beriadur várának pincefolyosója.
- beeeng…beeeng….beeeeng…- adták tovább a hangot a kisebb oldaljáratok is.
- bang…- törte meg a mindeddig egységes kórust egy pimasz kis folyosó. Na ebben feküdt hátán a rőtszakállú törpe, merthogy a robbanás bizony úgy döntötte le a lábáról, mint a huzat.
Nem sokkal a háta mögött fegyverek és páncélok csörgése hallatszódott, ahogy a várba behatoló bátor kis csapat próbált feltápászkodni. Vezetőjük, Sudár Bretti elfelhősödő tekintettel tápászkodott fel, és ezerszer megbánta már azt a pillanatot, amikor elhitte ennek a kretén törpének a hencegését, hogy bizony ő úgy bejuttatja őket a gonosz várúr főhadiszállására, hogy annak még a hálósipkáját sem lesz ideje megigazítani. (Persze ez csak olyan jótékony túlzás volt, hiszen a legostobább kölyök is tudta, hogy a hírhedt rablólovag nem él a hálósipka adta lehetőségekkel, mivel páncélját sosem veti le, állítólag még akkor sem, amikor hitvesi kötelességét teljesíti az emberei által elrabolt szüzeken…)

De hát nem volt már mit tenni, ők itt voltak, a törpe meg ott, és még mindig feküdt. Sudár Bretti fejében megfordult a gondolat, hogy megelőzendő a bajt, feleleveníti egy régi, igen kellemes szokás, a pallosjog emlékét, és nyomban fejét veszi a törpének. De mégse tette. Hátha a robbanás megölte…
- Mégis az egyhatod volt a helyes arány…- pislákolt fel az első gondolat Csapdaállító Godan elméjében, ahogy lassan kezdett magához térni. Nem, mégsem. Ő nem hibázhatott. Legfeljebb annyiban, hogy szóba állt azzal az árus gnómmal, akitől ezt a robbanó port vette. Biztos ő becsülte alá az ördögi matéria erejét, amit valami „pulykapornak”, vagy mi a búbánatnak nevezett. Godan már akkor sem hitt túlságosan a dologban, hiszen ki hallott már olyanról, hogy a pulykák csak úgy hipp-hopp detonálnak.

Na mindegy, a cél a lényeg, nem az eszköz, idézett fel törpénk egy régi mondást, és ő is feltápászkodott. Felszisszent, mikor hátába reumatikus fájdalom nyílalt, de nem törődött vele. Ő most igen fontos és roppant kényes küldetésben jár, nem ér rá saját kis csip-csup ügyeivel foglalkozni, és különben is, hozott magával tehéntrágyából és őrölt ogrefogból készült kenőcsöt, ami garantáltan enyhíti az izom- és izületi fájdalmakat. Legalábbis a patikus ezt mondta…
- Ezt aztán megcsináltad, ostoba törpe! – jöttek a bíztató szavak a háta mögül. Godan szemöldökét felvonva megfordult, és szembe találta magát Sudár Brettivel, a hét láb magas, másfél mázsás harcedzett veteránnal, plusz még azzal a kéttucat kardossal és egy tucat lándzsással, akik jobb dolguk híján elkísérték urukat erre a kis kiruccanásra.
- Na de kérem, ezt a stílust. – morogta a mélyen megbántott szaktörpe. – Az utunkat elzáró szikla nincs többé, szabad az út!

És ezzel teátrálisan az előtte sötétlő folyosóba mutatott, aminek minden egyes belátható négyzetcentiméterét kőtörmelék borította. De nem nagyon. Csak úgy térdmagasságig. A törpe térdmagasságáig.
- Végül is jól sült el. – próbálta tréfával elütni a veterán gyilkos pillantását, de mivel az már majdnem őrületbe csapott át, inkább elindult a járatban. – Na, jöttök? – kérdezte vissza pár lépés után, a pallos hatókörén kívül.
- Menj csak előre nyavajás!- sziszegte Sudár Bretti. – Ellenőrizd, nem fog-e a fejünkre dőlni ez az egész kóceráj!

Godan vállat vont és halkan fütyörészve, zsebre tett kézzel elindult a sötétben. Fáklyát nem gyújtott. Neki nem kell. Ő úgy lát a sötétben, mintha csak egy verőfényes tisztáson sétálgatna.
Háromtucat harcedzett katona és egy Sudár Bretti rezzent össze, mikor meghallották az elvágódó test dübbenését. Már éppen hálaimát kezdtek volna mormolni, hogy a törpe lelke eltávozott köreikből, amikor pislákoló fény támadt a sötétben. Fáklya…

Godan büszkén lépdelt végig a folyosón. (Kezében egy égő fáklya.) Az előbb sikerült hatástalanítania egy igen gonosz és alattomos botlócsapdát, ami bizonyára több jó katona életét veszélyeztette volna, ha Ő a sötétben fel nem fedezi. Még jó, hogy ilyen hihetetlenül kifinomultak és fejlettek az érzékszervei. A fáklyát is csak azért gyújtotta meg, hogy a társai ott hátul ne érezzék magukat olyan elveszettnek. Bah, emberek, olyan gyámoltalanok néha…
S Godan a folyosó végében egy felfelé vezető lépcsőhöz ért. A pincefeljáró! Diadalmasan elmosolyodott, és meg se hallotta, hogy nehéz csizmája alatt valami megroppant, és visszaadta lelkét a Teremtőnek. A finom érzékszervek nem terjednek ki egy patkány halálsikolyára…
- Jöhettek!- suttogta vissza a járatba a törpe. Eltelt pár perc, de semmi sem mozdult, a csúnya véget ért rágcsáló farka is már az utolsókat verte.

Godan megköszörülte torkát, és kicsit erélyesebben megismételte mondanivalóját.
- JÖHETTEK!- üvöltötte bele a sötét folyosóba, és máris meg lett a hallható eredménye. Na nem páncélcsörgés vagy menetelő talpasok hangja, hanem inkább valami olyasféle rezegés, mikor a plafon leomlani készül. És úgy is történt. A mennyezet utoljára nyögött még egyet, majd megadóan a már a járatban lépdelő bátor különítmény nyakába zuhant. A törpét nem érte ilyen atrocitás, ő a lépcső aljánál állt, az omlás meg pár méterrel azután kezdődött…

- Megsérült valaki? – tette fel a helyzetnek legmegfelelőbb kérdést Csapdaállító Godan az előtte tornyosuló, padlótól plafonig terjedő szikla- és kőtörmeléknek. És láss csodát, az mintha válaszolt volna, igaz, hogy elég halkan és elfojtottan, de a törpe mintha úgy értette volna, hogy valaki a népes családfáját veszi sorra, mindegyik őshöz valamiféle jelzőt téve. Hősünk ezt úgy értelmezte, hogy odaát minden rendben.
- Jó, akkor én folytatom a küldetést, ne aggódjatok! Ti csak próbáljatok egyben maradni, míg hozok segítségét! – ezzel a hősies monológgal, és azzal a tudattal, hogy már megint Ő, a messziről jött törpe fogja megmenteni az egész vállalkozást, öles léptekkel visszaindult a nemrég felfedezett lépcsőhöz. Arcán már szinte gyermeki mosoly terült szét. De hát mindig ez van. Már megint Ő lesz a hős, a megmentő, a bátor és elszánt törpe, aki nélkül küldetések buknának, rablólovagok élnék tovább bűnös életüket, és tapasztalt veteránok rohannának végzetükbe…

Az előbbi robajlás után egy elvágódó törpe puffanása már fel sem tűnt. A fáklya ottmaradt a lépcsőnél.
A törmelék mögül mintha hisztérikus sírás hallatszódott volna…

- Mi Atyánk, ki vagy a Hegyekben, kovácsoltassék meg a Te Neved, jöjjön el a Te Bányászod, legyen meg a Te vasalatod, és ne végy minket a tétlenségbe, de szabadíts meg a gnómoktól, és könyörgöm, hogy törd szét ezt a zárat, hogy bosszúálló dühömet rászabadítsam erre a csürhére, akik nem tisztelte a Te nevedet! – szólt az ima egy börtöncellából, majd a feszült várakozás pillanatai következtek. Majd elmúltak, és helyüket a dühös csalódottság vette át. De az sem nyitotta ki a zárkaajtót…
- Eeehhhh…- nyögte az előbb még sokkal összetettebb mondatokat alkalmazó törpe, és a háttal a falnak dőlve szépen lecsúszott a hideg kőpadlóra. Sutavári „Balos” Toma igen elkámpicsorodott állapotban fűzte össze karjait felhúzott térdein, és vágott olyan ábrázatot, ami nem éppen a hősi törpe szólamokban megénekelt harcosok jellemzője volt. Gondolatai az elmúlt napok baljós, balszerencsés és balfék eseményein jártak. De hát mit is várhatott mást. Nem véletlen a szinte már születése pillanatában ráaggatott „Balos” gúnynév, hiszen úgy tartják, mikor megszületett, első sírására tömegkatasztrófa vette kezdetét a törpe településen. Először is a bábasszonyt felettébb gyanús és kórós csuklás kerítette hatalmába, a cipész háza elé macskák vizeltek, a pékmester patkánybajszot talált a cipóban, és négy évtized óta először, a kovács rávágott a saját ujjára. Több, mint gyanús, és pont egy Sutavári születése pillanatában…
- Psszt!- kapta fel fejét hirtelen az összeroskadt törpe. – Ki jár ott a folyosón?
- Senki!- jött a rekedtes válasz. – Biztos csak egy patkány!
- De egy patkány nem is tud beszélni!
- Márpedig engem biztos nem hallhattál meg, mert úgy osonok, mint egy róka!- replikázott most már dühösen a rekedtes hang rejtőzködő tulajdonosa.
- Nekem meg olyan erős a hitem, mint a kőszikla, és ne legyen Sutavári „Ba…” ööö…Toma a nevem, és többé ne lássak habzó sört, ha nem jár ott valaki! – kötötte az ebet a karóhoz a rab törpe.

Most már minden-mindegy, gondolta Csapdaállító Godan, és kilépve a sápatag félhomályba, közelebbről is szemügyre vette rács mögött lévő testvérét. A testvér is ugyanezt tette.
Alacsony, zömök termet, széles vállak, tömzsi lábak, nagy, busa fej, rőt haj. A tökéletes, adoniszi testalkat…
- Ismertem egy Sutavárit még Sziklaforrósiban. – kezdte Godan. – Ő főzte a legjobb sört a környéken…
- Testvérem Moradinban – fojtotta bele a szót az anekdotázó törpbe a rab. – Én Moradin hithű és felkent papja vagyok, és sürgősen ki kell jutnom innen, hogy teljesíthessem istenünk reám adományozott szent küldetését!
- Tyűűű – nyűgöződött le Csapdaállító Godan. – Engem csak Sudár Bretti küldött, de én is fontos küldetésben járok. Na várj csak Toma atya, egyet se félj, amíg engem látsz!
Ezzel a betörők és ősmágusok rémálma elővette profi betörőket is megszégyenítő tolvajkészletét, és profi kőműveseket megszégyenítő svunggal esett neki a zárnak. Piti…

- Na most merre?- tanakodott a két főre -két törpére- duzzadt behatoló egység. Sutavári Toma (Moradin hithű és felkent papja) frissen szerzett csatabárdján nyugtatta karjait, míg Csapdaállító Godan (zárak és lakatok szaktörpéje) szakállát vakargatta, miközben az előttük kétfelé ágazó, sötét folyosóba bámultak.
- Milyen szerencse, hogy fajunkból fakadóan, ösztönösen megérezzük a helyes irányt! – sóhajtott fel Godan.
- Moradinnak hála- konstatálta Toma atya, majd a két törpe bólintott egymásnak, és elindultak a helyes irányba. Egyikük balra, a másik jobbra…
- Hé, Toma Atya, rossz felé mész! – szólt társa után a drótkeretes szemüvegű törpe.
- Ez a jó út, Godan Mester! – bölcselkedett azon a türelmes és megértő hangon Sutavári Toma, amin csak a tapasztalt és sokat megélt szenttörpék képesek.
- Na mibe fogadunk? – tette csípőre kezeit a zármester.
- Csapdaállító Godan, engem Moradin hite vezére…- kezdte volna belelovallni magát a törpe pap, de egy fojtott, vékony hang, ami leginkább kacarászásra emlékeztetett, beléfojtotta a szót.

Mindketten a hang irányába fordultak. Ami a csupasz kőfal volt. Rövid tanakodás után arra jutottak, hogy egy kőfal nem venné a bátorságot ahhoz, hogy a Sziklák Népének két ilyen jeles képviselőjét kikacarássza, ezért csak egy lehetséges megoldás maradt. Titkosajtó!
- Én éppen szólni akartam…
- Én is, csak megzavartak a folyosók…

Nem telt bele két pillanatba (az egyik az atyáé, a másik pedig a mesteré volt), és a feltárult titkosajtóban lelepleződött a hang forrása. Egy kisfiú!
- Oppá…- nézett megilletődötten a két daliás termetű törpére a tíz év forma kisfiú. Talán még többre is futotta volna, ha a sötétség nem rejti el az alakjukat.
- Jesszusom, egy gyerek! – nyögött fel Csapdaállító Godan, és már húzódott is volna hátrafelé, ha nem ütközik bele az előrefurakodó Sutavári Toma atyába.
- Ne aggódj kisember, a jószándék vezérel minket! Én Sutavári „Bal….” (khm) Toma atya vagyok, Moradin hithű és felkent papja, ezt itt meg a társam, Csapdarontó Goduin, és jöttünk felszabadítani a várat! – (Merthogy ezt előtte megbeszélték)
- Nem, én jöttem felszabadítani a várat, és Te vagy a társam! – vágta közbe Godan. (Voltak a megegyezésnek még homályos pontjai..)
- Ööö, jó! – egyezett bele a kisfiú és éppen készült volna kereket oldani, de Moradin szolgája bátorítóan megragadta a vállainál fogva.
- Te biztos valamelyik elrabolt szűz gyermeke lehetsz! – állapította meg Toma atya, és bizonyára a felfokozott stressz helyzet miatt nem tűnt fel senkinek a mondatban rejlő képtelenség. – Ne aggódj fiam, Moradin ereje és hite velünk van, legyőzzük a gonosz rablólovagot, és kiszabadítjuk anyukádat a fogságból! Nem tudod véletlenül, hol van az elvetemült bandita trónterme?

A kisfiú nagy, elkerekedett szemekkel nézett a felszabadító törpére. Toma atya elégedetten elkönyvelte, hogy retorikai érzéke újfent ámulattal töltötte el hallgatóságát.
- De hát ez csak egy embergyerek, mit tudna ez a járatok és folyosók bonyolult és komplex …- akadékoskodott Csapdaállító mester, de az embergyerek akkorát bólintott, hogy majdnem leesett a feje.
- De!- vigyorgott teli szájjal, és már indult is bele a sötét folyosóba.
Csapdaállító Godan, és Sutavári Toma -egymás társai- összenéztek, de a sötét miatt nem sokat tudtak kiolvasni a másik szeméből, ezért inkább a fiú után eredtek.

- Moradin nevében, adjátok meg magatokat… – hangzott a parancsszó, miután a betört ajtó törmelékein keresztül két törpe hatolt be a kastély fogadótermébe. Egyiküknél csatabárd volt, míg a másik egy kalapácsot és vésőt tartott igen elszántan a kezeiben. Hátuk mögött egy megszeppent gyerek állt. Előttük meg kéttucat felfegyverzett, lándzsás-kardos-pajzsos zsoldos…
- …akkor nem esik bántódásotok…- fejeződött be most már kicsit halkabban Toma atya felszólítása.

A zsoldosok megdöbbenve álltak. Bizonyára azon vacilálhattak, vajon megadják-e magukat, vagy utolsó csepp vérükig küzdjenek. Döntöttek.
A mindent elborító, harsány röhögés vidáman visszhangzott a dicsőbb pillanatokat is megélt terem falai közt. Csapdaállító Godan hangosan felhorkant, és már éppen nemtetszését fejezte volna ki a tiszteletlen fogadtatás miatt, amikor tekintete kuzinja arcára vándorolt, amit eddig jótékonyan elfedett a folyósok sötétje..
- Azt a Mindent Nyitó Hétrőfös Kulcsot neki, NEKED MEG HOL A SZAKÁLLAD???- tört fel a szaktörpéből a megdöbbenés.

Sutavári „Balos” Toma szinte már sima, alig borostás arcát enyhe pír öntötte el.
- Leégett- suttogta szája szegletéből, miközben próbálta megőrizni méltóságát. – Egy sárkány…
A sárkány szó megdöbbentő hatást váltott ki a vidám zsoldos társaságból. Egyesek eldobták fegyvereiket, és kétrét görnyedve röhögtek, míg mások lábai egyszerűen összecsuklottak a páncél súlya alatt, és a földön fekve hahotáztak tovább. Még a kis embergyerek is vihogott, csal úgy folyt a könnye…
- Te meg mit röhögsz? – mordult rá Godan. – Inkább mutasd meg, melyikük a várúr!
Mintha varázsütsére történne, hirtelen csend támadt a teremben. A harcosok felvették elejtett fegyvereiket, és a földön heverők is feltpászkodtak.

A kisfiú pedig, mintha mit sem törődne a veszéllyel, a két szájtátva bámuló törpe elé lépett, és csípőre tett kézzel, szélesen mosolyogva eléjük fordult.
- Teee???- nyögte Sutavári Toma.
- Pofám leszakad…- kommentálta Csapdaállító Godan.
- Senki ne mozduljon! – törte szét a megdöbbenés okozta meghitt pillanatokat Sudár Bretti és lándzsásai, miközben az előbb már széttört ajtó okozta rést tovább tágítva, kicsit kőporosan ugyan, de ők is berontottak a terembe.
- Miénk a győzelem! – vidult fel Csapdaállító Godan. De nem történt semmi. Egyik fél sem rontott a másikra, egyik fél sem röhögött a másikon, csak a feszült csend…
- Hiába minden Apu, úgysem tudsz lebeszélni! – szólalt meg a gyerek várúr, a rettegett rablólovag.

A bejelentés úgy látszik mindenkinek triviálisnak tűnt, kivéve a két törpének. Csapdaállító Godan elejtette a vésőjét, Sutavári Toma pedig halkan suttogta maga elé: – Hát mindjárt kinő a szakállam…
- Fiam, ígérem ezentúl bármikor elkérheted a kardomat, és az embereim is akkor fognak Veled katonásdit játszani, amikor csak akarsz, de kérlek hagyj fel ezzel az őrültséggel! Anyád és én hazavárunk, és megbocsátunk, kérlek gyere, és menjünk haza békében! Majd otthon mindent megbeszélünk…- próbálkozott a daliás Sudár Bretti, a Nyugati Földek Orkverő Bajnoka, de nyakas porontya hajthatatlannak tűnt.
- Nem! Mostmár saját váram van, saját katonáim, és annyi kardom, amennyit csak akarok! Bármikor játszhatok velük, és …
- Fiam- vágott közbe Bretti elfúló hangon. – Artúr, csúnya és rossz dolgot műveltél, de én megbocsátok Neked, kérlek hagyj fel ezzel az őrültséggel!
- Nem! Nem! NEM! – hisztériázott a ritka szép nevű Artúr. – Mindig csak az van, amit Te akarsz, mindig Tőled kell engedélyt kérnem, itt én vagyok a parancsnok!
- Artúr! – szólt közbe békítőleg Toma atya. – Apádnak igaza van, én…
- Nem!- vágott közbe a fiú. Úgy látszik szerette ezt a szót. – Te is csak egy kretén törpe vagy, Apu is mindig ezt mondja!

A kretén Sutavári Toma atya, Moradin felkent és hithű papja, levegő után kezdett el kapkodni, és ujjai elfehéredtek a csatabárd nyelén. A szorítástól…
- Na majd én beszélek ezzel a kölyökkel. – szólt most már a garantáltan betörő- és utcagyerek mentes zárak mestere is, és minden pedagógiai érzékét latba vetve megindult Sudár Bretti egyszem büszkesége felé.
Nem telt bele fél perc, és a rettegett Lord Beriadur vára hangos üvöltözéstől és fegyvercsörgéstől volt zajos…

- Két sört kérünk!
- Az egyik inkább csak egy kupa víz legyen!
A fogadós csodálkozva nézett a két törpére, de mivel látott Ő már karón surranót, felvette a rendelést.
Csapdaállító Godan csodálkozva nézett Sutavári Tomára.
- Te nagyon furcsa vagy Toma atya, pedig láttam én már sok cifra dolgot.
- Én is. Főleg úgy egy hete – válaszolt szomorkásan a pap, és kissé feddően nézett asztaltársára.
- Bahh, piti ügy – legyintett Godan. – Ilyen is csak az embereknél fordulhat elő.
- Azért talán nem kellett volna felpofozni azt a szegény gyermeket…
- Szegény gyermek? – csattant fel a rőthajú (és szakállú!) törpe. – Az egy kétlábonjáró istencsapása volt, nem szegény gyermek. Nem csoda, hogy Sudár Brettinek olyan gyengék az idegei. Lehet, hogy én is kardot rántottam volna a helyében, ha az én gyerekem lett volna az az ördögfióka…
- Szerintem meg azért rántott kardot, mert megütötted a fiát. Hogy is hívták? Orrtúr, Altúr…
- Bah- legyintett megint Godan mester. – De rögtön meglett az eredménye, nem?
- Hát…kikerge…vagyis bölcsebbnek tűnt taktikailag visszahúzódni a várból…meg a városból…a határig…- emlékezett vissza a hadmozdulatra Sutavári Toma.
- De ugye hogy egyből az apjához rohant? Tudtam én! – mosolyodott el tudálékosan Csapdaállító Godan, és megigazította drótkeretes szemüvegét.
- Végül is- adta be lassan a derekát az atya is. – Még a zsoldosok is kibékültek. Legalábbis együtt jöttek utánunk…vagyis együtt sikerült kivonultatni őket a várból, na…
- Így történt, nem másként! – bólintott Godan, és szájához emelte az időközben kihozott sört.
- Moradinnak hála! – nyugtázta Toma atya, és követte a mozdulatot, bár a kupában víz volt, a törpe arcán pedig heveny viszolygás.
- Tényleg Toma atya – törölte le szakálláról a habot Csapdaállító Godan. – Miért is nem iszol Te sört? És mi az a nagy szent küldetés?
- Hát – sütötte le kicsit szégyenlősen a fejét Sutavári „Balos” Toma. – Ez egy hosszú történet…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához