LFG.HU

HammerTimeCafe
Bakti Viktor
novellaCimkek

Legutóbbi, western témájú novellapályázatunk II. helyezettje

Akkor láttam először az atyát, mikor éppen két bandita játszadozott vele valahol a sivatagban. Kék hajnal köszöntött a kies tájra, a köd még nem sűrűsödött meg a szokott módon, mikor vágtató lovaikkal utolérték. Az volt a szerencséje, hogy a rablók nem tudtak dűlőre jutni, melyiküké legyen a pap élete. Pisztolylövésekkel táncoltatták, lovaikkal köröztek körülötte, miközben egymással marakodtak, ki kapja meg az értékes gyilkosságot. Köszönhetően a szél által felkavart szürkéskék homoknak, és annak, hogy játékszerük elvonta figyelmüket, nem vették észre érkezésemet. Két lövés után a lovak – melyeket gazdáik keze nem irányíthatott többé – a messzeségbe vonszolták holt terhüket.
Az atya a porban fekve rémülten nézett rám, amint kezet nyújtottam neki. Meredten bámult, majd a távolba vágtató lovak felé nézett.
– Megmondom én magának, egyik test sem aszalódott feketévé – Raktam el füstölgő revolveremet.
– Áh, értem. Maga nem az a fajta, igaz? – szólalt meg végül.
Nem vette igénybe segítségemet a felálláshoz. Én bólintottam.
– Akkor miért visel pisztolyt?
– Remélem ez is feltűnt önnek – hüvelykujjammal megböktem a kabátomra tűzött sheriff jelvényt.
– Ugyan… Sheriffek nincsenek többé. Csak Fekete Tezkatlipoka törvénye számít. Az emberé mit sem ér.
Keserűen elhúztam a számat.
– Szomorú ezt egy paptól hallani.
Csak kényelmetlenül fészkelődött leszegett fővel.
– Kimberville sheriffje vagyok. Egy kis porfészek volt nyugatra, a Pecos kiszáradt medrénél. Mostanra már elhagyta mindenki, a banditatámadásoknak köszönhetően.
– Nem a maga dolga lett volna megvédeni a várost?
– Nekem fontosabb feladatom van másutt – vontam meg a vállam. – Igaza volt, az élet törvényeit már nem őrzi senki. Kevesen maradtunk, és Phantom Hillsben gyilkosságok történtek.
– Valóban. Már a halál törvényei a mérvadóak. Magával tartok. Abban a városban még vannak, akik hisznek Ábrahám istenében. Papot hívattak az áldozatokhoz.

Az átok óta homály borult a világra. Nem tudtam, hogy az egészre, az új világra, az Amerikai Határterületre, vagy csak Texasra, de nem találkoztam olyannal, aki ismerne bárkit a szürkéskék derengésen kívülről. Mintha az állandó felhőtakarón túl vándorló nap is beteges fénnyel izzott volna. A sivatagi hőség megmaradt, akárcsak a homok csikorgása a fogak közt, de a mindenség fantomszín árnyéka lett önmagának.
– Bolondok – rázta a fejét az atya, látván Phantom Hills magas palánkfalait. – Próbálják távol tartani a ködöt. Azt hiszik, az okozza mindezt: a göcsörtös csontvázfákra, kaktuszokra tűzött rengeteg koponyát a sivatagban, a régen volt emberek emlékeiként feketéllő hamufoltokat és a gyilkosságokat bizonyító összeaszott holttesteket. Bolondok.
Elgondolkodva meredtem az atyára.
Mindig törvénytelen, veszedelmes vidék volt ez, de egy ideje rosszabb lett. Azt hittem, a pokolban nincsenek szabályok. Itt voltak. Egy dühöngő, ősi isten állította fel őket. Gigászi kőtáblák jelentek meg a sivatagban, amint a világ árnyékba borult. A játékszabályok szájról-szájra terjedtek, ám mindannyian úgy éreztük, hogy mindig is tudtuk azokat: Fekete Tezkatlipoka minden nap áldozatokat ragadt el. Soha nem tudhattad, mely napod lesz az utolsó. Ám, ha egy rövid fohászt mormoltál el az istennek, majd elvetted valakinek az életét, kaptál még egy napot. Életed ismeretlen, utolsó napja kitolódott a másnapra. Védettséget szereztél Tezkatlipoka kezétől egyetlen napig. Életet életért. Az így meggyilkolt teste azonnal összeaszódott, bőre éjfeketévé vált. Az ősi, azték nyelvű imát mindenki ismerte: „Thlathotem ilátl Tezkatlipoka cac quexayotl”. Ez a mondat prelűd volt a halál szimfóniájához.
Kétféle ember létezett.
Léteztek gyilkosok. Ők rettegtek a haláltól. Járták a vidéket, és áldozatokat kerestek, próbálták kárhozatukat késleltetni. Gyakorta verődtek csapatokba, hogy minél több összeaszott testet hagyjanak maguk mögött. Majd sokszor egymást irtották ki.
Léteztek áldozatok. Ők is rettegtek a haláltól, de észrevették a groteszk iróniát a gonosz azték isten szabályaiban. Az asszonyok méhe már nem fogant többé gyermeket, a kihalás szélére sodródtunk, és Tezkatlipoka célja pontosan ez volt. Ha az ember felelőtlenül irtja fajtársait talán napokat kap ajándékba, de mivel az emberek száma csökken, egyre valószínűbb, hogy rá kerül a sor. Ördögi kör volt ez, melyet az őslakosok bosszúszomjas istene kényszerített ránk. Ezek az emberek közösségekben éltek hát, mint azelőtt, próbálták megvédeni magukat a gyilkosoktól, és remegve várták az elkerülhetetlen véget.
Utunk során, az esti tábortüzek mellett megismertem az atyát, és csodáltam. Bár nem volt gyilkos, ritkán láttam vallásos embert így idomulni a pokoli változásokhoz. A látszatot megtartotta, de valójában elvesztette a hitét, azonban annak romjaiból újra felállt, és az azték mitológiát tanulmányozta, hogy jobban érvényesülhessen a megváltozott világban. Én pedig már akkor tudtam, hogy a pap hasznomra lesz.
– Maga szerint mi okozza ezt? – kérdeztem az atyát. – Úgy értem, persze, az átok. De miért ébredt fel váratlanul az azték isten? Miért pont most akar rajtunk bosszút állni? Több száz éve már, hogy Cortez elkövette bűneit.
– Többféle elmélet létezik – mondta. – Egyesek szerint az azték kultúra eltörlésekor mély álomba merült Fekete Tezkatlipoka. Erőt gyűjtött. Megvárta, míg kellően ellepjük a kontinenst, hogy aztán bosszút állhasson. Az indiánokat a szárnya alá vette, mindenki mást ki akar irtani. Mások szerint valahol délen, Mexikóban merész kincsvadászok véletlenül feltárták egy templomát, és így vonták haragját a világra. De pontosan nem tudhatjuk a választ.
Meglepődtem, hogy az atya milyen sokat tud az igazságról. Phantom Hills kapujánál, nem meglepően bizalmatlanok voltak velünk, míg nem tudattuk szándékunkat.
– Még egy napot, vagy jó halált – köszönt el tőlünk az egyik őr, ahogy besétáltunk a düledező faépületekkel körülvett főutcára.
Gyakori köszönés volt ez ezekben az időkben.
A kaputól egészen a főtérig fekete, jó egy méter átmérőjű hamufoltok tarkították a főutcát. Nem tudtam, hogy Tezkatlipoka egy nap hány embert ragad el az átka alatt sínylődő világból, de biztos voltam benne, hogy sokat. Mindenki látott már ily módon elpusztuló embereket. Hirtelen volt, kérlelhetetlen és tökéletesen végleges.
A főtéren álló három bitóra felakasztott holttestek alatt söpört a szél. Keselyűk tobzódtak az akasztófáknál, és a feketére aszott húst szaggatták. A hóhér biztosan elégedetten mosolygott, miután elmormolta az azték nyelvű imát háromszor.
– Rögtön ki akarták gyomlálni maguk közül a gyilkost.– állapította meg az atya.
Felnéztem, és megpillantottam a kopott festékkel fedett, nyikorogva lengedező réztáblát „Szalon” felirattal.
– Talán itt megtudhatjuk, hogy sikerrel jártak-e. Jöjjön atyám!
Aznap este azonban már nem láttam érdemesnek a helyieket zaklatni. Legtöbben a kegyetlen világgal szembeni rettegésüket italba fojtották, vagy zenés mulatozásba, szajhák ölébe. De így legalább élettel telt meg a szalon. A lámpások és gyertyák tüze meleg színeket varázsolt a rideg, fakó kékség helyébe. A zongora víg dallamát még odafönt is hallottam, hol egy szokatlanul csinos örömlánnyal feledtem a lidérces ködöt, amely a holdfényben lassan, tekergőző csápokként kúszott az ablak elé. Mint később megtudtam, az atya ezalatt utolsó útjára engedte az öt obszidiánfekete halottat. Az egyikükkel pisztolylövés végzett, a másiknak a torkát metszették el, kettőnek kést döftek a szemébe, míg az ötödik hátából egy nyílvessző meredezett.

– A városon belül? – furcsállón meredtem az atyára, a reggel álmos csendjében.
Csak néhány fásult, másnapos vendég eszegetett a szalonban. Mi is szerény reggelinket fogyasztottuk.
– Igen, a falakon belül. Én is értetlenül állok a dolog előtt. Az indiánok nem szenvednek Tezkatlipoka átkától. Őslakosként egyenest az áldásában részesülnek, de azokat az izzó szemű ördögöket a falakról bizton kiszúrták volna.
Elgondolkodva meredtem a tálamba, és megráztam a fejemet.
– A rézbőrűek nem támadnak településekre. Az isten által nyújtott csodálatos képességeikkel pillanatokon belül kiirthatnának minket, de ők inkább békében élik az életüket, és megvárják, hogy mind egy szálig elfogyjunk.
Ekkor egy megőszült lelkű, fiatal szolgálólány libbent oda hozzánk. A szeme sok borzalom emlékét tükrözte.
– Sört az uraknak? Ohh… bocsásson meg atyám.
– Köszönöm, én kérek – tartottam korsómat a szelíd teremtésnek. – Látom, itt mindenkinek megvan a maga keresztje.
– Igen – fintorgott a lány, miközben töltött. – Itt már mindenki szembenézett a halállal. Látja ott Daggettéket? Nemrégiben költöztek ide, mert a farmjukon tűz ütött ki. Porig égett a házuk. Csoda, hogy mindannyian túlélték.
– Mit tudsz a gyilkosságokról?
– Ohh, én… – döbbent meg a lány – láttam a gyilkost. Három napja este, amikor az öreg Brennert ölte meg.
Összenéztünk az atyával.
– Folytasd!
– Olyan gyorsan mozgott, ahogyan ember képtelen. Mint a vipera. És… a sötétben fehéren fénylettek a szemei.
– Indián?
– Azt… nem tudom. Nem nagyon láttam, de normális ruhát viselt. Se tollakat, se… – a lány eddig jutott.
A következő pillanatban nedves hamu csapódott az arcunkba. A lány nem volt sehol. Mind láttunk már ilyet. Húsa, csontjai, szervei hamuvá omlottak, amely a vérétől egy nedves, fekete foltban freccsent szét a földön, az asztalon. A pultos zaklatottan elrohant, egy korán kelő örömlány pedig zokogni kezdett. Mások csak felpillantottak, majd folytatták a reggelijüket. Mármint azok, akiknek a tányérjába s arcába nem jutott a pincérlány hamvaiból. Az atyával fancsali ábrázattal álltunk fel az asztaltól. Az őrült isten nem válogatott.

A nyomozás közben történt beszélgetéseinkből megtudtam egyet s mást az atyáról, azonban egy kérdésben nem tudtam dűlőre jutni. Vajon annak az embernek van-e hite, aki nem imád istent, csupán rettegi azt?
– Igen, indián nyílvesszővel a hátában leltünk rá – válaszolta kérdésemre az engem ölében vadászpuskával fogadó, tornácon ücsörgő öreg farmer, miután kiköpött. – Sokan megijedtek, hogy támadnak a vörös ördögök, de semmi ilyen nem történt.
– Veszedelmes város odabent, unalmas vidék odakint – mondta a bicegő, polgárháborúban megsérült őr, aki a falon posztolt. – Higgye el sheriff uraság, egyetlen árva tollas fejdíszt nem láttam már időtlen idők óta.
– Mindig jönnek új telepesek a városba – mesélte Shelley a csinos szajha, akit már jól ismertem – De az utóbbi időben csak néhány érkezett.
Miután kioktatott arról, hogy kik telepedtek le Phantom Hillsben legutóbb, a személyleírások alapján már tudtam, hogy kit keresek. Előtte csak sejtettem, de ekkor megbizonyosodtam róla, hogy régi cimbora volt.

Fulton egy kétemeletes lakóház padlásán lakott. Eleddig megtűrt lakó volt, de nemrégiben Tezkatlipoka elragadta a ház tulajdonosát. Fultonnak sok előnye volt velem szemben, de nálam volt a meglepetés ereje.
A dinamitom a földszinti bejáratnál robbant. Mindig volt tartalék menekülési útvonala, és sejtettem is, hogy mi az. Csörömpölve tört ki a padlásablak, és a férfi kivágódott, rá a meredek tetőre. Rézsútosan az utca másik oldaláról, egy elhagyott épület földszinti ablakából lestem, és megdöbbentem. Az ismerős arc teljesen emberi volt, ám miközben csúszni kezdett lefele, és körbenézett, fehéren izzott fel a szeme, olyanná vált, mint az indiánoké, ahogy megpillantotta a vele szemközt, az utca közepén felállított madárijesztőt. A kalapommal és a kabátommal feldíszítve egészen emberinek tűnt az est félhomályában.
Keze elképesztő gyorsasággal mozdult, és három golyót eresztett a kalapba, mire én becéloztam, és meglőttem bal lábát az öregtől kölcsönzött Winchesteremmel. A másik három golyó egyenest felém szállt, és biz Isten el is talált volna, ha nem bukom le az ablakkeret mögé. Elérte a tető szélét, és macskaügyességgel huppant a ház elé két emelet magasságból, de ekkor fájdalmasan felnyögött. Elhajította kiürült revolverét, a válláról egy indián íjat kanyarított le. A hátán lévő tegezből nyílvesszőket kapkodott elő és lőtt, miközben nyugat felé rohant. Még sebesült lábával is meglepően gyors volt. Valahonnan sikoltás, majd zsalugáter csattanása hallatszott.
Az oldalajtón törtem ki a házból. Egy nyílvessző a kilengő ajtólapba állt bele, egy a hordóba, amely mögött elvágódtam, és egy a vállamat horzsolta végig, miközben befordultam a következő ház falának fedezékébe.
– Atyám, most! – üvöltöttem.
A pap Fulton háza mellett rejtőzött, és ekkor megrántotta azt a kötelet, amit a szemközti ház tornácának korlátjához kötöttünk, végigfektettük a főúton, és szürkés homokkal elfedtünk. A kötél felpattant fél yard magasságba, megfeszült, és port szórt szét maga körül. Fulton rohanás közben egy pillanatra megvakult, majd tehetetlenül esett át a kötélen. Azonnal kifordultam a fedezékem mögül, és revolveremmel két golyót eresztettem a fetrengő férfi térdébe.

– Szép képességek. Kis híján elfelejtettem, az apád indián volt. Áldás ez ilyen időkben, nem igaz?
– De a szaros átoktól ez sem véd meg. Eszes Johnny, te vagy az? – nyögte a fájdalomtól vergődő Fulton, mikor lyukas kalapomat fejemre tolva sétáltam oda hozzá. – Senki más nem tudna ilyen elmés csapdát felállítani.
– Azok az idők elmúltak Fulton – válaszoltam. – Jonathan Sheriff vagyok.
– Maguk ismerik egymást? – jött oda az atya is, rosszalló tekintettel.
Miközben jobb kézzel a sebesült férfin tartottam a revolveremet, balommal elővettem a szelencémet és egy cigarettát ügyeskedtem a számba. Nem válaszoltam neki.
– És hogy találtál meg? – kérdezte sakálvigyorral a férfi.
– Az ember nehezen szakít a régi szokásokkal. Két áldozatodnak is kiszúrtad a szemét. – Sercent a gyújtó, és izzott a cigaretta.
– Nem emlékeztet a régi szép időkre, Eszes Johnny? – A fájdalom ellenére tovább szélesedett a vigyora.
– Szakítottam a régi időkkel, mikor te, és a Russel fiúk ott hagytatok megdögleni, miután lelőttél, mint egy lovat – szűrtem a szám azon sarkából, ahol nem lifegett cigaretta.
– Pedig azt hittem, mindig pontosan célzok.
– Ezúttal elvétetted.
– Ugyan Johnny, nem haragudhatsz rám. Nagy szajré volt annak a templomnak a kincse. Főleg az a tábla. Így nem kellett volna annyi felé osztani.
– Volna? Nem sikerült eladni?
– Nem sokkal miután téged ott hagytunk, egy csapat apacs támadott meg minket. Azt hittem mindannyiunkat lemészárolnak, de rohadt szerencsénk volt. Túléltük a sérüléseket. A szajrét viszont lenyúlták.
– Hadd találjam ki! Rájöttél, hova rejtették.
– Rá. Egy barlangba, négy mérföldre innen, nyugatra. De Johnny, azt a helyet az azték isten szörnyetege őrzi! Odamentem, próbáltam végezni vele. Lehetetlen!
– Szörnyeteg?
– Igen. Megtámadtam a bestét, és alig jutottam vissza élve. Tezkatlipoka haragos. Bosszút forral, engem akar! Biztos vagyok benne, hogy én leszek a következő. Életek kellenek Johnny! Napok és életek! – A tekintete űzött volt.
– Ezért ölted meg azt a sok szerencsétlent a városban.
– Egy karavánt is lemészároltam, és egy átutazó telepes családot. Nem kaparinthat meg, az Isten verje meg! – Váratlanul felizzottak a szemei, ahogy az indián vérét hívta segítségül. – Segítened kell nekem Johnny! Adj egy napot! – Keze a csizmájába rejtett revolvere felé siklott. – Thlathotem ilátl Tezkat…
De ezúttal én voltam a gyorsabb. Három golyót röpítettem a fejébe. Nem mondtam fohászt, se áldozati imát.
– Megmagyarázná? – lépett közelebb az atya összefont karral.
– Annak idején minket is elkapott az aranyláz – kezdtem a történetembe. – Bandita voltam, de mi délebbre próbáltunk szerencsét. Mi piszkáltuk fel az azték istent, a templom feldúlásával. Az obszidián tábla mindennek az oka, azóta már tudom. Az hozta ránk az átkot. De a társaim nem akartak velem osztozni, és úgy döntöttek végeznek velem. A mellkasomon talált el a golyó. A többit maga is hallotta. Azóta fordult a világ, és nekem négy évembe telt, hogy megszerezzem ezt a jelvényt. Mikor Kimberville vén sheriffjét végre elvitte a sors, ez a medál sok kaput megnyitott nekem. Egyetlen célom van, hogy megtaláljam azt a kincset, és helyrehozzam, amit elrontottunk.
– Nem a gyilkosságokat akarta megoldani, csak Fultont kereste? – Az atya kérdésére csak bólintottam. – Jobb, ha tudja, az aztékok obszidiánt használtak tükörként. Ez Tezkatlipoka egy szimbóluma. Nyilván ez tükrözi a fekete isten alvilágát a Földünkre – magyarázta a pap.
– Akárhogy is, meg kell találnunk, hogy elpusztítsuk. De szükségem van magára is. Csak önben bízok.
– Számíthat rám, Jonathan.

Korábban magabiztosnak tűnt az atya, de úgy látszik egy hitét vesztett, meghasonlott embernek is inába tud szállni a bátorsága, ha meglátja azt a sziklát négy mérföldre Phantom Hillstől, előtte összetört csontok és koponyák szőnyegével.
– Ez… borzalom – rázta a fejét. – Fulton is megmondta, lehetetlen bejutni!
– Nyugalom, van egy tervem – mondtam. – De szükségem van magára is. Várjon itt!
Nyeregbe ültem, és alig, hogy belovagoltam a csontmezőre, a szörnyeteg kitört a szilárd sziklafalból. Öt yard magas, legalább tíz tonnás, éjfekete obszidiánból faragott gólem volt. Testén rajzolatok izzottak ciánkéken. Négy lábon vágtatott, leginkább egy titáni kutyára vagy bölényre emlékeztetett. Rengett a talaj, ahogy utánam iramodott. Félelem kerített hatalmába, és próbáltam elvágtatni előle, de gyors volt. Pisztollyal lőttem rá, a golyók alig tettek kárt kő testében. Néhány ív után végül az utolsó pillanatban vetődtem le a nyeregből, ahogy felöklelte a lovamat. Inam szakadtából rohantam vissza az atyához.
– Remek terv volt – mondta remegve az atya. A szörnyeteget figyelte.
Az egyelőre nem törődött velünk, azzal volt elfoglalva, hogy kőfogaival szétmorzsolja a lovam csontjait. Szegény Betsy. Nem válaszoltam az atyának, csak leguggoltam. Egy dinamitot raktam magam mellé a földre, majd egy gyufával meggyújtottam a hosszúra hagyott kanócot.
– Mire készül Jonathan? Ez a lény Tezkatlipoka teremtménye, nem végezhet vele!
Közben a gólem felénk emelte ciánban izzó tekintetét, majd megindult. Egyre gyorsabban remegett a talaj. Az atya elfutott volna, de vasmarokkal ragadtam meg a karját.
– Megígérte, hogy segít atyám. Mit is tud Tezkatlipoka játékszabályairól?
– A… a gyilkosság ad egy napot – mondta a pap nyeldekelve, miközben a lényt figyelte. Mintha egy felé robogó mozdonyt nézett volna. – Pontosabban, egy nappal tovább megóv Tezkatlipoka akaratától.
Thlathotem ilátl Tezkatlipoka… – kezdtem mormolni.
– De csak emberen működik! – mondta az atya. – Állatokon vagy, más… lényeken nem!
– …cac quexayotl – fejeztem be az imát.
Úgy láttam, hogy az atya az utolsó pillanatban megértett mindent, de már késő volt. Mozdult volna, de a késem már a mellkasába szaladt. Láttam, ahogy a lefele néző döbbent arca összeaszódik, és feketévé válik.
– Köszönöm a segítségét atyám – suttogtam, majd megragadtam a dinamitot, pont mielőtt a lény felöklelt volna.
Iszonyatos erővel csapódott nekem a szörnyeteg, de nem törte össze a testemet. Belekapaszkodtam a lovam vérétől csatakos állkapcsába, fogaiba. Próbálta rám zárni a száját, de Betsyvel ellentétben nem zúzhatott össze. A tonnás állkapocs ártatlanul pattant le rólam, mintha tömör vasból lettem volna.
– A főnököd játékszabályai egyértelműek! – üvöltöttem bele a fekete torokba. – Egy napig nem vihetsz még elé!
A dinamitot két hátsó foga közé ékeltem, majd nagy erővel ráütöttem, hogy még jobban beszoruljon. Elengedtem az állkapcsát, és a földre zuhantam. A lény továbbvágtatott, én pedig elégedetten néztem, ahogy távolabb megáll, újra felém fordul, majd dühödten rázni kezdi a fejét. Végül, a záporozó, fekete szilánkok kísérte robbanás után, a fejetlen teste földrengést okozva omlott össze.

A jó emberméretű obszidián tükröt a barlang sötétjében találtam meg. Ám legnagyobb megdöbbenésemre nem magamat láttam benne, hanem az igazi texasi tájat. A háttérben zafírkék ég, sárga sivatag és vörös hegyek, az előtérben indián sátrak voltak, és apacsok pislogtak rám értetlenül. Láttam, hogy kezek ragadják meg a tükröt a másik oldalról. Fordult a kép, és a következő pillanatban egy ősöreg, hályogos szemű sámán bámult rám.
– Nem léphetsz át, eltévedt szellem – mondta az öreg tört angolsággal.
– Én… csak az átkot szeretném megszüntetni – mondtam értetlenül.
– Odaát a Nagy Szellem tesz próbára téged.

Odaát?

– Itt Tezkatlipoka átka sújt. Rettegésben élünk, porrá omlaszt minket.
– Az aztékok nevezték így a Nagy Szellemet – rázta meg a fejét. – Sok kultúrát tanulmányoztam. Ott a szellemvilágban – mit az aztékok Mictlannak hívnának, ti pedig a purgatóriumhoz hasonlítanátok –, az érdemes, tiszta lelkeket kiválasztja. Hamuvá változtatja a testüket, hogy itt, az élők világában újjászülethessenek. Így tisztítja meg az új világot a fehér ember gonoszságától.
– De… gyilkolással kell megváltanunk magunkat! – mondtam értetlenül.
– A gyilkolás elodázza az újjászületést, és elkárhozza a lelket. Így tesz próbára.
– És akik áldozatként vesznek oda? – kérdeztem, de már máshol járt az eszem. Az atyára gondoltam.
– Tezkatlipoka dönt a sorsukról. Az igaz lelkek a Nap Házába, vagyis az Édenbe kerülnek. A gyilkosok a Tlalokanba, amit Pokolnak hívnál. Ha úgy látja jónak, akkor pedig a Mictlanba kerülnek vissza, hogy bizonyítsák, érdemesek-e az újjászületésre.
– Ez nem lehet… – omlottam a földre. – Én nem haltam meg, és nem ezek voltak a szabályok!
– Ti fehér emberek túl sokat foglalkoztok a nagy szellemek, istenek dolgaival: élet és halál szabályaival. Vagyonra és bosszúra szomjaztok. Sosem veszitek észre az apróságokat, a környezetetek rezdüléseit. A Lényegtelen dolgok elvakítanak. Nem vetted észre magad körül a többi szenvedő lelket, akik folyamatosan érkeznek az idők kezdete óta létező szellemvilágba? Nem vetted észre a tulajdon halálodat?

Széttéptem az ingemet, és mellkasomon láttam a hátborzongató igazságot: Fulton nem hibázott akkor régen.

– Megéreztem az obszidián átjáró őrzőjének pusztulását – mondta a sámán, valaki egy tomahawkot adott a kezébe. – A holt lelkek nem léphetnek át a mi világunkba.
– Ne! Várj! Én nem maradhatok itt! – a tükör felé ugrottam.
– Sajnálom – válaszolt a sámán, majd felém vágta a tomahawkot.
A tükör előttem tört ezer szilánkra, és én itt maradtam az árnyékvilágban. Gyilkosként.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához