LFG.HU

Tölgyesi László
novellaCimkek

Kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy története így bővelkedne hősökben, mint a miénk! Oly kiváló férfiúk óvtak bennünket a banditák, a mexikóiak és az ádáz rézbőrűek támadásaitól, mint Crockett ezredes, William F. Cody és Wyatt Earp. Ám rút háládatlanság volna megfeledkeznünk azokról, kik emberi veszedelmek helyett a valóságon túli dolgokkal szálltak szembe! A határvidék hősei ők, de nem a Hudson- és a Delaware-folyón túl elterülő földé, hanem azé a másiké, mely a mi világunk s a természetfeletti birodalma közt húzódik.

Adózzunk hát tisztelettel William „Bat” Masterson, Patrick Floyd Garrett, John Henry Holliday és a többiek emlékének! Példát mutattak bátorságból és becsületből, kiálltak a nők és az elesettek mellett, és sosem haboztak fegyvert rántani az igaz ügy védelmében. Oly teremtményekkel vették fel a harcot, miknek már a puszta látványa is a téboly karjaiba taszítaná a közönséges halandót. Az Úr adja, hogy mindig teremjenek ily férfiak Amerikában!

Most következő történetünk hőse Bat Masterson, ki akkoriban a kansasi Ford megye seriffi hivatalát látta el, s emellett a Santa Fe vasúttársasághoz is elszegődött rendcsinálóként. A vasparipa két óriása – a Denver-Rio Grande és a Santa Fe – között ekkorra véget ért a „vasútháború”-ként elhíresült, öldöklő küzdelem, mely annyi derék ember életét követelte. Ám egyik fél sem tett le végleg arról, hogy ott törjön borsot a másik orra alá, ahol csak tud. S mikor aztán a Sziklás-hegységben, Pueblo és Leadville között egy teljes szerelvénynek veszett nyoma, Bat Mastersonra várt a feladat, hogy végére járjon a rejtélyes eseménynek. Így esett, hogy a törvény védelmezője, a merész pisztolyhős és világfi egy szépséges Pinkerton-ügynök kíséretében vonatra szállt Pueblóban…

 Borzongás! Izgalom! Gyönyörű Hölgyek és Lovagias Férfiak a Tízcentes Regények lapjain!

 *

 Amint a szerelvény megállt a híd közepén, Masterson leugrott a vasúti kocsi lépcsőjéről és előrekémlelt, de a vágányt és a szemközti alagútbejáratot füst és gőz takarta el. A férfi előtt és mögött meredek sziklafalak tornyosultak az égre, harminc lábbal alatta pedig a kanyonba zárt folyam hömpölygött.

A mozdony irányából felhangzó fájdalomkiáltás hallatán nyelt egyet.

– Mr. Riley…

Kinch Riley először a peron korlátjára, majd onnan a vagon tetejére tornászta fel magát, és elkapta a puskát, amit Prérikutya Dave hajított fel neki.

Mastersont szédülés fogta el. Gonosz erők, így mondta Bjornstrand kisasszony. Bat érezte, hogy nemcsak ő észleli ezeknek az erőknek a jelenlétét, de amazok is felfigyeltek rá: mohón az elméjébe túrtak, és viszolyogtató volt az örömük, mikor felszínre hozták azt a bizonyos emléket.

Részeg ujjakkal túrt a fiókba, de a fémszelence eltűnt.

– Többé egy dollárt sem! – hangzott fel a háta mögött.

Masterson imbolyogva szembefordult Emmával.

– Vissza kell nyernem, ami ma elúszott fáraón!

– Gyerekünk lesz, William. Tőlem és az apámtól nem látsz több pénzt, ha nem változol meg.

– Akkor szerzek Big Ed Chase-től.

Emma tíz körömmel esett neki, de a férfi kézfejjel arcul csapta. Nem adott sok erőt az ütésbe, az Arcade-ből kitessékelt cowboyok fel sem vettek volna ekkora pofont, az asszony mégis úgy zuhant hanyatt, mintha lasszóval rántották volna le.

– Utolsó szemét!

– Hallgass!

De ő egyre csak rikácsolt, és Bat nem akart mást, mint csöndet. Csöndet és pénzt. Lába felemelkedett, de nem, nem akarta hasba rúgni, az Ég szerelmére, dehogy, az asszony mozdult rosszkor…

Prérikutya Dave keze nehezedett a vállára.

– Minden rendben, Mr. Masterson, főnök?

– Hogyne. – Bat erővel a tudata mélyére száműzte a vérző Emma emlékét. – Nincs itt semmi, ami meg ne halna, ha golyót kap a fejébe.

Előhúzta a Smith & Wessont, és lassan elindult a vágány mentén.

Véres arcú alak próbált lemászni a mozdonyból, de nem bírta megtartani magát és a hídra zuhant. A fűtő. Hernandez.

A lokomotív fülkéjéből felhangzó mordulásban nem volt semmi emberi. Bat minden magabiztossága elpárolgott; kezdte bánni, hogy nem faggatta ki alaposabban a nőt, míg tehette.

Mit is hordott össze az a szédült liba? Trollok?

 *

 – Az ügynökség természetesen minden fontos részletet a tudomásomra hozott – Adelaide Bjornstrand lebiggyesztette keskeny ajkát –, de meghallgatnám a történetet az ön szájából is, uram, ha nincs ellenére.

– Mike Roarke, ugyan már. – Bat Masterson elmosolyodott ápolt bajuszkája alatt. – Higgye el, kisasszony, az irodájuk rossz nyomon jár!

A vonat a Sziklás-hegység lábának vöröses kövei közt zakatolt előre. Masterson egyik helyettese, Prérikutya Dave Morrow feléjük fordította szakállas ábrázatát.

– Roarke, a Tiszteletes – szólalt meg. – Lelőttük Hellgate Gorge-nál.

Masterson bólintott, s szivarra gyújtott, mielőtt belekezdett volna a történetbe.

– Akkoriban még javában folyt a versengés a Santa Fe és a Rio Grande társaság között, eszeveszett iramban fektették a síneket. Tudja, kisasszony, komoly előny ám, ha nem kell megkerülni a Sziklás-hegységet, hanem a vasút keresztülvághat rajta. Erre pedig egyetlen alkalmas hely kínálkozott, a kanyonon át, amelyikben az Arkansas folyik. Gondolhatja, mindkét társaság bármit megtett volna, bármit, hogy az ő pályája érje el előbb azt a helyet. – Előzékenyen a nő felé fújta a füstöt, de amaz csak fintorgott az illatos dohánytól. Masterson lélekben vállat vont, és folytatta: – A Rio Grande fegyvereseket fogadott fel, és nekilátott elfoglalni a Santa Fe helyőrségeit az egész vonalon, Denvertől Trinidadig. Talán hallotta hírét, hogy jómagam a pueblói városházát védelmeztem…

– Hallottam.

Bjornstrand kisasszony hangja oly fagyosan csendült, mintha Pueblo hősének legalábbis szégyenkeznie kellene bátorságáért. Az hiányzik ennek, hogy valaki meggyömöszölje végre, állapította meg magában Bat.

– Végül legyűrt bennünket a túlerő, és a Rio Grande kapta a jogot a kanyonhoz. De addigra a Santa Fe már majdnem elkészült azzal a szakasszal. Pedig én mondom kegyednek, több kínnal járt kiépíteni Hellgate Gorge-ot, mint az egész hálózatot Colorado államban! Alagutat vájni a hegybe, aztán hidat verni a kanyonban hömpölygő Arkansas fölé… Csőstül jöttek a bajok. Több ezer dollárnyi felszerelés veszett oda, tucatszám haltak a munkások, sokszor az okát sem tudtuk, miért. Innen a név, Hellgate Gorge. A Pokol kapuja az a kanyon. – Beszéd közben Masterson lopva Bjornstrand kisasszonyt méregette. Minden sápadtsága és törékenysége ellenére szemrevaló nő volt, csak ne lett volna örökké riadt. – A jút indiánok sehogy sem bírtak megbékélni az építkezéssel. Hellgate Gorge rossz hely, nem szabad bolygatni, így siránkoztak. Kegyed is tudja, hogy megy ez. A rézbőrűek mindenütt démonokat látnak: egy valamirevaló szántóföld sem akadna ebben a gyönyörű országban, annyi a megszentelt és az elátkozott hely. Maga Severo főnök jött küldöttségbe, de a munkafelügyelő őt is elhajtotta.

– Mike Roarke-ról szeretnék hallani, ha megbocsát.

A rendreutasításra már Masterson másik helyettese, James Kinch Riley is odakapta fejét. Fiatal fiú volt; valaha jóképű lehetett, mielőtt a tüdővész koponyává aszalta az arcát.

– Roarke metodista lelkész volt, míg el nem ment az esze. – Masterson leütögette a hamut. – Az indiánok közé költözött, megszállottja lett a zagyva hitüknek rossz szellemekről meg effélékről. Fejébe vette, hogy a fehér ember ördögi erőket szabadít el azzal, hogy birtokba veszi ezt a földet.

– Bandita lett.

– Úgy valahogy. A jútokkal portyázott, raboltak, marhákat hajtottak el. Azt hangoztatta, hogy a lopott pénzből felfegyverzi a rézbőrűeket, és helyreállítja a rendet a mi világunk és a szellemek világa között. – Bat hitetlenkedve ingatta fejét. – Sokszor akadt dolgom törvényen kívüliekkel, és higgye el nekem, gyakorta kitalálnak valami nevetséges indokot arra, mi emeli őket a tisztességes emberek fölé. De Roarke, ő aztán túltett ebben az összes haramián.

– Arról prédikált nekünk, hogy semmi keresnivalónk azon az elátkozott helyen – vette át a szót Morrow –, aztán egy éjszaka megpróbálta kirabolni a tábort néhány júttal. Mr. Masterson és én alsóruhára csatolt pisztolyövvel rohantunk…

– Mr. Morrow, ne a hölgy előtt!

– Elnézést. A Tiszteletes tüzet nyitott ránk, mink pedig viszonoztuk. A jútok megfutottak, de Roarke ott maradt. Én a hasán és a mellén találtam el, Mr. Masterson pedig a homloka közepén. Holtabb nem is lehetett volna, mikor elnyelte a folyó.

– Akkor hogyan lehetséges, hogy egy hónapra rá kirabolta a Santa Fe első leadville-i járatát? A fegyveres kísérők közül többen is felismerték. – Bjornstrand kisasszony a nyakában függő keresztet babrálta. – A következőn már maga Doc Holliday utazott egy Gatling-géppuskával. Ekkor a teljes szerelvény eltűnt.

– Öt dollárba, hogy a Denver-Rio Grande keze van a dologban – szólalt meg Kinch Riley. – Nem bírnak belenyugodni a bíróság ítéletébe, hogy bérbe kell adniuk a vonalat. Szétszerelték azt a vonatot valahol Hartselnél, és szekereken elvitték a Rio Grande gyárába.

Bjornstrand kisasszony Mastersonra pillantott.

– Ön is így véli, seriff?

– Aligha számít, miként vélekedek én. Pinkertonéknak úgyis megvan a maguk elmélete.

– Ahogy mondja. Hallott már a trollokról?

Masterson hitetlenkedve vigyorgott rá.

– Trollok. Valami európai dolog?

– A svéd felmenőim így hívták őket, de minden népnek megvan a maga szava ezekre a lényekre. A jútok nyelvében mdzsi-manidu. – A nő szeme az ablak felé rebbent, talán szörnyeket vélt felfedezni a törpefenyőkkel borított sziklák között. – Meggyőződésünk, hogy miután önök lelőtték Mike Roarke-ot, ő visszatért a halálból, és hídi trollként birtokba vette Hellgate Gorge-ot.

Prérikutya felmordult, Masterson szivart tartó keze pedig megállt félúton a szája felé. A seriff elkapta Riley kérdő pillantását: „Ez valami tréfa?”

– Trollként – visszhangozta Masterson. – Hölgyem, amint az imént említettem, igen kevésre tartom az indiánok babonáit. Ami azt illeti, a svéd parasztokét is.

– Az önök dolga itt nem a hit. Csak annyit várok el, hogy ha szembekerülünk a szörnyeteggel, megtegyék a magukét. Rendelkezem bizonyos… képességekkel, de egyedül nem boldogulok.

Masterson grimaszolt.

– Mr. Riley, Mr. Morrow, magunkra hagynának bennünket? Nézzenek körül a peronon, míg én váltok néhány szót a hölggyel!

Mikor a két férfi távozott, Masterson eltaposta a deszkapadlón a szivarcsutkát.

– Hölgyem…

– Úgy véli, az iroda engem, vézna nőt küldött volna, ha nem érteném a dolgom? Isten hatalommal ruházza fel azokat, akikben elég erős a hit!

– No de…

– A túlvilág egykor hatalmas erővel feszült a mi világunknak ezen a helyen. Az erővonal mentén végighasadt a hegy, kanyon született. Hiba volt híddal összekötni a két oldalát! Rés nyílt így valahová, ahonnan gonoszság szivárog át mihozzánk. Mikor Roarke meghalt, ez a gonosz erő magának követelte a lelkét, és troll képében örökre a hídhoz láncolta. Az aranyért halt meg, így a Pokol vélhetően arra kárhoztatta, hogy pénzben szedjen vámot mindenkitől, aki át akar kelni a túloldalra.

– Amikor épp nem vonatokat fal fel egészben.

– Kár itt győzködnünk egymást, uram. Hamarosan ön is hisz majd nekem.

Masterson előrehajolt, kezét a nő térdére tette.

– Ugyan már! Bármit elhiszek egy ilyen gyönyörű szempárnak. Csak aggódom kegyedért, hiszen mindig olyan feszült. – Ujjai lassan felgyűrték Adelaide combján a szoknya anyagát. – Higgye el, az én erős karomban biztonságban érezné magát!

Bjornstrand kisasszony izmai megfeszültek a ruha alatt.

– Az ilyen helyeken a testiség olyan erőket szabadíthat fel, amikkel okosabb nem játszani.

– Kegyed fél.

– Valóban? – A nő elhúzta az öléből Masterson kezét, érintése nyirkos és hideg volt. – Tizennégy esztendős koromban az apám részeg dühében agyonverte anyámat, aztán meggyalázott engem. Elszökhettem volna, de féltem, hogy nem tudom eltartani a kisöcsémet. Ezért Dodge Cityben két dollárért odaadtam magam egy cowboynak, akinek az arcán láttam a franciakór bélyegeit. Hazavittem a betegséget apámnak. Mikor már bizonyosan tudtam, hogy elkapta, megvártam, hogy lerészegedjen, és lezártam a pincébe. Három éven át etettem, elláttam mindennel, és végignéztem, hogyan falja fel élve a vérbaj. Ezek után is kívánatosnak tart engem, Masterson úr?

– A keservét…

A férfi kínjában kibámult az ablakon, de épp ekkor robogtak be a Hellgate Gorge keleti alagútjába. Rövid ideig teljes sötétség vette körül őket, és Bat képzelete egy élve rothadó alakot vetített elé, aki eszét vesztve üvölt a pince mélyén. Aztán a vonat kiért a hídra, mely harminc lábbal a folyó felett szelte át a kanyont a szemközti sziklafalba vágott járat szájáig.

Hirtelen felsikoltottak a fékek.

 *

 Masterson elérte a mozdony mögötti tehervagont, mely a leadville-i munkásoknak szánt felszerelést és fizetést szállította. A kocsi ajtaja zárva volt, és Bat tudta, hogy a másik oldalán erős acélrudak gondoskodnak arról, hogy így is maradjon. Ha valaki mégis bejutna, a vasúttársaság két odabent ülő fegyveresével gyűlik meg a baja.

– Seriff!

Kinch Riley kiáltott, és rögtön utána eldördült kezében a Winchester. Masterson felkapta fejét, és még látta a mozdonyról elrugaszkodó árnyat. A fekete ruhás alak a tehervagon tetejére dobbant; Bat próbálta kivenni az arcát a kalap karimája alatt, de a bandita lehajtotta fejét.

Az idegen feltépte a kocsi tetejét fedő bádogot, oly könnyedén, mintha egy Whitman-bonbonról szakítaná le a papírt. Riley újra tüzelt, a lövések ereje hátrataszította a fekete ruhást. Úgy tűnt, a lövedékek nem tettek kárt benne, de Masterson hallott olyan pisztolyhősökről, mint Jim Miller, akik fémlemezt hordtak a mellényük alatt. A bandita a következő mozdulatával a vagontetőre sújtott, és a fenyődeszkák recsegve szakadtak át ökle alatt – ilyen mutatvány már nem tellett sem Killin’ Jimtől, sem mástól, akit Masterson ismert.

Bat megdöngette a teherkocsi ajtaját.

– A tetőn át jön! – üvöltött be, bár maga sem hitte, hogy a két őr figyelmét elkerülhetné ilyesmi.

Lövések dördültek odabent, és a kitörő hangzavarból a seriff csak Con McReed kétségbeesett káromkodását tudta kivenni. Aztán valami tompán puffant a padlón, és csend lett.

Bat újra dörömbölt.

– Daley! McReed! Nyissák ki, a keservét!

Az ajtó hatalmas robajjal kiszakadt keretéből, és elsodorta a férfit, aki törött deszkák záporában csapódott a híd korlátjának.

Egy pillanatra elveszíthette eszméletét, mert mikor újra kinyitotta szemét, a bandita már pénzeszsákkal a kezében állt a vagon előtt, és Prérikutya Dave-et méregette. Kalapját elhagyta valahol, és Masterson ráismert az éles vonású, szikár arcra: Mike Roarke. A Tiszteletes szakadozott reverendájának elején még látszott a két lyuk, ahol annak idején Morrow eltalálta, de Bat lövésének nem volt nyoma ráncos homlokán.

Prérikutya Dave fegyvert rántott, és tüzelni kezdett a banditára. A Tiszteletes meg-megrándult a becsapódó lövedékektől, mégis rendületlenül lépdelt a köpcös alak felé. Morrow kemény férfi volt, éveken át vadászott apacsokra és konföderációsokra a kaliforniai sivatagban. De képzelőerővel sosem bírt, és most ez lett a veszte. Nem hitte el, hogy akibe beleereszti a negyvenötös katonai colt teljes tárát, az élve elérheti őt.

Mike Roarke keze… Hiszen ez hüllőmancs! – villant Masterson ködös agyába a felismerés… kinyúlt a torka felé. Dave bugyborékoló hang kíséretében térdre rogyott, a Tiszteletes pedig úgy magasodott fölébe, mintha meg akarná áldani a karmai közt fityegő, kitépett gégével.

Ekkor találta el Kinch Riley lövése. Masterson látta, hogy tenyérnyi darab robban ki hátul a Tiszteletes koponyájából, majd a hórihorgas bandita elterült a hídon. Riley odasétált, és közvetlen közelről még egyszer fejbe lőtte a puskával.

– Szívós kurafi. – A fiú nyeldekelt a légszomjtól, és öklével ütögette mellkasát, mintha így próbálná serényebb munkára bírni tuberkulózistól sorvadt tüdejét. – Jól van, seriff?

Bat felelni próbált, de csak artikulátlan nyögésre futotta. Szédült, és az arcán lecsorgó vér mennyiségéből ítélve csúnya fejsebet szerezhetett.

– Menjen a közeléből, Mr. Riley! – szállt feléjük Adelaide Bjornstrand kiáltása.

Kinch értetlen arccal fordult arra, amerről a nő közelgett, így nem láthatta, hogy a Tiszteletes lassan tápászkodni kezd mögötte. Masterson lesöpörte magáról a deszkákat, és a korlátba kapaszkodva felhúzta magát. Tett néhány tántorgó lépést a helyettese felé, de elkésett. Roarke egyszerűen beleöklözött a fiú hátába, és Riley mellkasából bukkant ki a keze.

Masterson lerogyott, és elhányta magát. Ez nem történik meg, gondolta. Részegen fekszem egy kártyaasztal alatt, és rémálmok gyötörnek.

– Pokol teremtménye – kiáltott Bjornstrand kisasszony –, az Úr haragját szabadítom rád!

Kitárta karját, és alakja felragyogott, egyre élesebben, mintha tükröt tartott volna a Nap felé. Vakító fénykéve csapott ki belőle; Masterson nyöszörögve takarta el a szemét.

Mikor újra fel mert nézni, a Tiszteletes ugyanúgy állt a helyén, mint eddig. Ábrázata azonban átalakult: Roarke vonásainak helyét ősöreg rémpofa vette át. A teremtmény ráncos, szőrtelen feje, hegyes fülei még füstölögtek, de nem tűnt úgy, hogy ez fájdalmat okozna neki.

– A magam módján most is az Úr dolgában járok – dörmögte –, ezért Ő nem fog ártani nekem. Engedj utamra a pénzzel!

Masterson úgy döntött, nem várja meg a párbaj kimenetelét. A teherkocsi felé botorkált, és menet közben felvette elejtett revolverét.

A vagon belseje mészárszék volt; Bat a ládák felé mentében igyekezett kerülni a széttépett tetemek látványát. A bányászoknak szánt dinamit, itt lesz valahol… Három ládát kellett felfeszítenie, mire rálelt a vörös rudakra. Az áru régi lehetett, kikristályosodott rajta a nitroglicerin, ezért a férfi kínos óvatossággal nyúlt hozzá.

Odakint újra fény villant, aztán Bjornstrand kisasszony sikoltott, de Bat most csak arra összpontosított, hogy ki ne ejtse remegő ujjai közül a robbanóanyagot. A kiszakadt ajtón át lekászálódott a vágány mellé. A trollt figyelte, mely ekkor eresztette el Adelaide ernyedt testét.

A seriff megvárta, hogy a szörnyeteg lehajoljon a pénzeszsákért, csak ekkor hajította el a dinamitot. Lelke mélyén abban reménykedett, hogy az „átizzadt” rúd már az ütődéstől felrobban, de az ártalmatlan puffanással ért földet a rém közelében. Bat szitkozódva revolvert rántott, és tüzelt. A harmadik próbálkozásra találta el a célt; a detonáció ereje úgy hajította vissza a tehervagonba, mint egy rongybabát.

 *

 Arra tért magához, hogy finom női kéz paskolja az arcát.

– A troll… – nyögte Bat.

– Darabokra szakadt.

Masterson ülő helyzetbe nyomta magát, és a tehervagon deszkafalának dőlt.

– Az embereim?

Bjornstrand kisasszony lehajtotta fejét.

– A folyóba sodorta a holttestüket a robbanás. Sajnálom.

A vonat egy rándulással megindult alattuk.

 *

 Amint ismét rájuk borult az alagút sötétje, a vagon egyik sarkából előkúszott Bat képzeletének szüleménye, a bujakórtól torzult eszelős. A borzadály feléjük nyúlkált, Mastersonnak kétszer is el kellett rúgnia magától. Talán a nő is látta, mert szaporábban vette a levegőt, és motyogott valamit az apjáról. A seriff nem hitt a sebláz-szülte látomásban, de azért fellélegzett, mikor kiértek a fényre.

Gondolatai kezdtek lassan visszatérni a rendes kerékvágásba, és rádöbbent, mi nem hagyja nyugodni azóta, hogy maguk mögött hagyták a hidat.

– Ki vezeti ezt az átkozott mozdonyt?

Mielőtt Adelaide bármit felelhetett volna, felhangzott a vonat fékeinek csikorgása, és a jármű lassan megállt.

Bat kikecmergett a tehervagonból, és értetlenül bámult a másik szerelvényre, mely elzárta előttük a sínpályát. Ruhátlan férfi hevert a talpfák mellett, Masterson elindult felé.

– Ez a Cyrus K. Holliday mozdony! – Adelaide hangja hisztérikusan csengett. – Nem lehet itt!

Ám Bat ügyet sem vetett rá, mert addigra már elég közel ért a porban vonagló alakhoz, hogy ráismerjen az őszes-szőke üstökre, a koravén arcra.

– Doc – suttogta. – Mi a kórság…

A férfi teste ívbe feszült a fájdalomtól, sarkával feltúrta a kavicsos talajt. Mellkasa váratlanul szétnyílt, akár egy éhes száj, és a vöröslő üregben csak úgy nyüzsögtek a férgek. Masterson borzadva hőkölt hátra, ám a bordák alkotta fogsor már össze is zárult, és a haldokló újfent lélegzethez jutott.

– Masterson… – lihegte Doc Holliday. Amint mezítelen lábujjaira pillantott, nevetni kezdett, de elfogta a köhögés. – A szentségit, hát nem mulatságos?

– Mi ez az egész?

– Te is jobb voltál a szörnyetegnél, igaz? Nem fizettük meg a vámot, öreg cimbora, így a híd oda vitt, ahol mindig is foglalt helyünk volt… Nekem ezt az átkozott tüdőbajt tartogatta, hát neked?

Doc Holliday hátravetette fejét, és nyöszörögni kezdett, amint szegycsontja táján újra végigrepedt a bőr. Masterson émelyegve fordult el, és szembetalálta magát Adelaide-del.

– Az Úr dolgában jár, így mondta – motyogta a nő. – Megtagadtuk tőle a Pokol járandóságát. Érti, seriff?

– Semmit sem értek. Mihez kezdünk most?

Adelaide összerázkódott, mintha révületből térne magához, a férfira emelte tekintetét, és kihívóan elmosolyodott.

– Azt mondta, uram, a karjában biztonságban érezném magam. – Kigombolta ruháját, és kibújt belőle. Testét a franciakór friss fekélyei borították, gennyedző kráterek a halovány bőrön. – Hát rajta, mire vár?

– Szajha!

Bat kézfejjel arcul csapta. Nem adott sok erőt az ütésbe, az Arcade-ből kitessékelt cowboyok fel sem vettek volna ekkora pofont, az asszony mégis úgy zuhant hanyatt, mintha lasszóval rántották volna le.

– Már nem kellek neked, apám?

Kinek vél ez engem? A férfi agyát elöntötte a vér.

– Hallgass, Emma!

De Emma… mert már ő hevert a földön, nem az a másik nő, akinek emléke gyorsan halványult… egyre csak rikácsolt, és Bat nem akart mást, mint csöndet. Lába rúgásra emelkedett.

 *

 Többé senki sem hallott a Hellgate Gorge-nál eltűnt szerelvényekről. De ne csüggedjenek, Tisztelt Olvasóink! Legyen több bizodalmuk Doc Holliday és Bat Masterson iránt! Elvégre két ilyen fickó egy jó hatlövetűvel a Pokolból is kivágja magát!

 Akinek pedig helyén a szíve és nem riad vissza egy kis izgalomtól, el ne szalassza következő kiadványunkat! Újabb borzongató rejtélyt tárunk a nagyérdemű elé, nem kisebb személyről, mint Jesse Woodson Jamesről, ki a northfieldi bankba betörvén megrökönyödve látta, hogy a trezorban őrzött aranyhalmon egy valódi sárkány szunnyad!

 Izgalom! Okkult Titkok! Hősies Helytállás a Sátán teremtményeivel szemben a Tízcentes Regények oldalain!

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához