LFG.HU

Mile Csaba
novellaCimkek

Sercenés hallatszott. Szikra villant. Egy apró lángnyelv kezdte meg útját könyörtelenül a kanócon. Célja, a rúd dinamit, súlyosan állt, két szikladarab közé ékelve.

Rico félelemmel vegyes megkönnyebbüléssel figyelte a lángnyelv útját. Rettegett attól a pillanattól, amikor az majd eléri a kanóc végét, de várta is. Akkor legalább vége lesz a lidércnyomásnak.

Felnyögött a félelemtől, meg a fájdalomtól, ami egy apró mozdulattól járta át testét. Tekintete arra tévedt, ahol bal lábszára eltűnt az omlás alatt. A másik oldalon a hátát támasztotta a köveknek. Fél méter. Ennyi választotta el a haláltól, minden irányban. Apró buborék, több tonnányi szikla alatt, melyet csupán a kanócon végigkúszó lángnyelv gyenge fénye világított meg.

Arra gondolt, vajon az isteni gondviselés adott-e egy utolsó lehetőséget, vagy ezt is Azok intézték így. Mert Azok bármire képesek.

Imádkozott, hogy az előbbi legyen igaz. Mint azelőtt, a templomban.

*

- Áldj meg, atyám, vétkeztem.

- Tárd ki szívedet az Úr előtt, fiam!

Manetti atya rekedtes, nyugodt hangja pont arra volt alkalmas, hogy elcsitítsa az ember lelkének háborgását. Rico harmadikként került sorra, előtte már Pirlo seriff és Zanetti, a nyomdász is gyónt. Utána még hárman vártak.

Nem emlékezett, mikor gyónt legutóbb. Nehezen kezdett hozzá, később ömlöttek belőle a szavak. Megállíthatatlanul. És közben folyton csak járt az agya.

Rico nem volt buzgó keresztény. A tettekben hitt, a mellette levő emberben, és a csípőjére nehezedő revolverben. De most itt volt előtte egy ember, akire mindent rázúdíthatott. Félelmeket. Kétségeket. Reményt.

Főképp azt remélte, a gyónás végén a feloldozás majd a felelősség alól is felmenti, amit az események miatt érzett. Újra felrémlett előtte Gino, ahogy szeme között füstölgő lyukkal, a kocsma padlójára zuhan, és miközben bűneit sorolta a papnak, azon gondolkozott, létezik-e eleve elrendelés. Remélte, hogy igen.

Sok mindent kellett meggyónnia, de a legfontosabbat, amit ő és az a másik öt, elkeseredett ember tenni készültek, azt volt a legnehezebb. Tudta, ma este ismét ölnie kell. Ártatlanokat. Akik kapcsolatba kerültek Azokkal.

De hiába tudta, hogy Azok miatt jutott idáig, a végzet és a felelősség nyomasztó érzését mégsem volt képes levetni magáról.

Arra eszmélt, hogy már nem ő beszél. Manetti atya rótta ki a penitenciát, a helyzetre való tekintettel épp csak annyit, amennyit fertályóra alatt teljesíthetett. A pap hangja nem mutatott megbotránkozást a hosszas monológ után sem. Csak a dolgok véglegessége csengett ki abból is.

- Az Úr majd megbocsát neked, fiam. Menj hát, és ne vétkezz többé. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.

Mintegy végszóra, megdöndült a templom kapuja. A reccsenés szemvillanás alatt törte szét a gyónások nyugalmát. Mire Rico feltépte a fülke ajtaját és kilépett a főhajóba, már mindenki talpon volt, és a fegyverét markolta. Tekintetek villantak össze, az arcokon elszántság és félelem tükröződött. Azok voltak odakint.

A kapu ismét megdöndült.

- Menjetek! – Manetti atya hangja dörögve szállt. – Az Úr majd megbocsát nektek, és Azok vére lesz az utolsó kenet homlokotokon! Az Ő áldása legyen rajtatok, Ő vezessen benneteket a sötétség eme óráján! Ő adjon erőt, hogy ne lankadjon karotok szörnyű kötelességetek teljesítése közben! In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti! Amen!

Ők hatan pedig mentek.

*

Először azt hitte, a pokolra került.

Aztán rájött, hogy a sziklák még mindig nyomják a hátát, a lába még mindig az omlás alá van szorulva, és még mindig abban a szűk, levegőtlen buborékban van. Sötétség vette körül, és égett a bal tenyere. Arra gondolt, biztosan beletenyerelt egy élesebb kőbe.

Végül eljutott a tudatáig, hogy sötét van.

Rico káromkodott, majd kitapogatta a kanóc végét. Bevizesedhetett, ez kellett legyen az oka, hogy elaludt. De amikor megtalálta, száraznak érezte azt. Értetlenül kotorászott az újabb szál gyufáért, és miközben ismét útjára indította a végzet szikráját, arra gondolt, tulajdonképpen mindegy is, miért aludt el a láng. Így egy kicsit tovább kínozhatta magát.

Nem tudta, miért a templomra gondolt vissza. Hallotta ugyan, hogy az ember halálához közeledve leperegnek előtte élete képei, de ezt úgy képzelte, mint azokat az állítólagos mozgó képeket, amelyek egy-egy történetet mesélnek el. Sorban, elejétől a végéig.

Persze lehet, hogy most is csak azt a pontot kereste, ahol még megváltozhattak volna az események. Azt a döntést, ami végső soron ebbe a sziklasírba zárta, hogy aztán felesleges kérdésekkel őrölhesse a saját idegeit, addig a végtelen percig, amíg a láng végigkúszik a kanócon.

Még mindig szeretett volna hinni az eleve elrendelésben. Hogy semmi nem változtathatott volna azon az estén, amikor lelőtte a legjobb barátját.

*

Szép kis tömeg gyűlt össze aznap este, a kocsmában. A hely nem különbözött a többi kisvárosi krimótól, amiben az elmúlt hetekben járt. Rogyadozó pult pár éltes bárszékkel, a túloldalon mogorva csapos, aki csak akkor töltötte a következő kört, miután az érméket besöpörte. Gyalult fa lócák hasonló asztalok mellett, ahol a helyhez méltóan lepukkant bányászok és városiak zsúfolódtak, persze sosem keveredve. Zongora a sarokban, amin egy vénségesen vén, kalapos fickó klimpírozott egy elnyűtt dallamot, miközben egy közepesen éltes nőszemély próbálta kihozni magából azt, amire a torka még alkalmas volt. A hangja kapart, mint a füst, amit szinte harapni lehetett.

És a szánalmas hely bejárata fölött a hangzatos szalon szó díszelgett.

Rico, két másik idegen társaságában a pultot támasztotta. A helyieken látszott, volt elég ivócimborájuk, kockázni meg nem sok kedve volt. Inkább sörrel próbálta leöblíteni az út porát.

A kiáltás késpengeként hasított a zsongásba.

- Rico!

Már fordult is a széken, ahogy a nevét hallotta. Aztán egy pillanatig döbbenten nézte az ajtóban álló, jól öltözött alakot, aki szinte világított a piszkos bányászok között. Fekete öltöny, élre vasalt nadrág. Fehér ing, akkurátusan megkötött nyakkendő. Keménykalap, csillogóra bokszolt csizma. Fegyveröv.

Az éppen előrántott revolver.

Szerencséjére, ilyenkor a keze gyorsabban dolgozott, mint az agya. Még alig fogta fel, hogy vele szemben Gino állt, a legjobb barátja, akit vagy három éve nem látott, és aki éppen fegyvert ránt rá, a kezében már ott volt a saját revolvere. Négy lövés dörrent gyors egymásutánban. Valami széttört a pulton. Az öltönyösnek előbb a gyomrán, a mellkasán, majd a homlokán jelent meg egy-egy füstölgő szélű lyuk.

A vénség félreütött a zongorán, az énekes tátott szájjal nyikkant. Aztán csönd lett.

Rico gondolatai felzárkóztak a testéhez. Megroggyant, majd, mint egy részeg, botorkált az ajtóban fekvő testhez. Térdre borult mellette, értetlenül fogta két kezébe barátja arcát, nyöszörögve szólította, bár tudta, oda minden remény, hogy a másik életben marad.

Aztán benne szakadt a lélegzet. Mert a halott, füstölgő lyukkal a két szeme között, egyenesen rá nézett. És az írisze fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka. Rettegést keltett benne ez a tekintet. Ekkor a feketeség lassan elmosódott, és mintha valami távozott volna. Utána csak az üveges, kék szemek meredtek a világba.

A rettegés azonban nem szűnt meg. Rico tekintetek súlyát érezte magán. Ahogy körülnézett a néma csendbe burkolózó kocsmában, mindenki őt nézte. Óvatos, dühös, érdeklődő tekintetek. Sokan fekete írisszel. A kocsmáros. Az énekes. Néhány városi. Majdnem az összes bányász. Szinte összenyomták, ahogy rá néztek.

Egyszerre fordultak el, másodpercekkel azelőtt, hogy a seriff és a helyettese beléptek a szalonba.

*

A következő órák elég homályosan maradtak meg Rico emlékezetében. Szinte letaglózta annak sokkja, hogy lelőtte a legjobb barátját. Gépiesen válaszolt a seriff kérdéseire, közben újra és újra átélte az estét. Kiáltás, fegyverrántás, lövések. Földre zuhanó test. Fekete írisz. A tekintetek.

Aztán másnap a temetés következett. Kötelességének érezte, hogy mindent elrendezzen. Koporsó, ravatal, szertartás. Tette, amit kellett, közben gyász és bűntudat mardosta.

Manetti atya, a városka papja sokat segített. Ismerte Ginót, bár nem közelről. Tudta, nincs kit értesíteni. Nem számított arra, hogy sokan lesznek a temetésen. Aztán jött a meglepetés. Sorban érkeztek az emberek leróni kegyeletüket. A kocsmáros. Az énekes. Néhány városi. Több bányász. Az íriszük most nem volt fekete, tekintetük súlyát könnyűvé tompították az érzések. A seriff is megjelent, és néhány másik férfi.

Bár az idő rövid volt, Manetti atya kitett magáért. Beszéde messze járt az ilyenkor szokásos sablonoktól. Egyszerű volt, de megindító.

Rico ennek ellenére azt vette észre, az elszántság tüze ébredezik benne. Talán, mert a pap az ismeretlenről beszélt, és annak megismeréséről. Vagy csak a többiek közömbös, passzív tekintete szította fel benne a mélyen szunnyadó zsarátnokot. Még a beszéd közben is rátévedtek ezek a tekintetek, hol normális, hol fekete írisszel.

Mire Gino koporsójára hullottak az első rögök, már tudta, nem érdekli miért jött ide eredetileg. Megkeresi és haragja tüzében formált ólommal béleli ki azt, aki a barátja haláláért felelős.

*

A harag tüze eszébe idézte a tenyerét égető érzést. Meg a lángnyelvet, amit megint nem látott. Összeszűkült szemmel tapogatta ki a rudat, de a kanóc még a helyén volt. Gyanakodva vett egy mély lélegzetet, de nem esett jobban nehezére, mint amikor legutóbb útjára indította a szikrát.

Elgondolkozva vette elő a következő gyufát és gyújtotta meg a kanócot. A felvillanó lángnyelvet önkéntelenül a visszaemlékezésekhez hasonlította. Ahogy végighúzta a fejet a kénes csíkon, egy ponton felvillant a szikra, láng gyúlt, égett egy ideig, végül kialudt. Csak a véletlenen múlt, a kénes csík melyik pontján indult el, és a gyufa hosszán, meddig tartott a láng. Ki tudja, mi idézte fel benne pont azokat az emlékeket, pont olyan hosszan.

Miközben az éles kőért kotorászott maga mellett, hogy többet ne tenyereljen bele, keserűen gondolt vissza arra, eleinte mennyire úgy tűnt, nem járhat sikerrel. A helyiek csendes elutasítása és a lépteit követő, fekete íriszek akadályozták céljának elérésében.

Már-már feladta, amikor komor férfiak keresték meg. Pirlo seriff vezette őket ugyanazon a nyomon, amin Rico is járt, és felajánlotta, dolgozzanak együtt a rejtély felderítésén. Néhány napig ez sem vezetett eredményre. Azután megjött az áttörés.

Persze, nem úgy, ahogy arra számítottak.

*

Felhőtlen éjszaka volt. A hold sejtelmes fénnyel világította meg az alvó város utcáit, valamint azt a négy embert, akik csendben, határozottan haladtak azokon. Leoni, a prémvadász. Ferrano, a seriff helyettese. Gotti, a zongorista. Rico. A találkozóra tartottak, hogy megbeszéljék, hogyan folytassák a nyomozást.

Már majdnem odaértek, amikor a golyók záporozni kezdtek.

Rico ütést érzett a bal vállán és combján, valaki kiáltott, majd belökte az egyik sarok mögé. Átgördült a vállán, és a revolver már a kezében volt, mire feltérdelt. Szemközt Gotti kuporgott, egy másik ház sarka mögött, Leoni pedig egy esővizes hordó takarásából, a tüzet viszonozta. Ferrano az utca közepén hevert, mozdulatlanul.

A lövések alapján legalább hatan voltak a támadók, puskákkal. Rico kinézett a sarok mögül, majd visszarántotta a fejét, ahogy egy golyó szilánkokat szakított ki a mellette levő épület falából. Ismét kihajolt, és háromszor tüzelt a szemközti balkon felé, mielőtt visszahúzódott a sarok mögé. Már eggyel kevesebben viszonozták a lövéseket.

Még két lövészt leszedtek, amikor váratlanul a házak közül is lövések hallatszottak. Gotti vérző mellkassal bukott az utcára, és bár kétségbeesetten kapart fedezék irányába, a balkonon fegyverek dördültek, és véget vetettek a próbálkozásnak.

A következő golyózápor beszorította Leonit a hordó mögé. Helyhez kötötték, és a sarok mögül futó léptek zaja hallatszott. Rico sietve töltött, majd leszedett még egy lövészt, de a többire nem látott rá a fedezékéből.

Úgy tűnt, gyorsan vége lesz. Ekkor azonban újabb fegyverek szólaltak meg a házak között, többen fájdalmasan kiáltottak. Ismeretlen férfi vágódott ki a sarok mögül, ahol korábban Gotti kuporgott. Rico a szemébe nézett, majd Leonival egyszerre tüzeltek. A fekete íriszű férfi hang nélkül esett össze.

A fegyverek elhallgattak, rövid ideig természetellenes csönd ült az utcára. Aztán Pirlo kiáltott az épületek közül, hogy jól vannak-e. Megjött a felmentő sereg.

Néhány perccel később már azt is tudták, hogy a túlélő lövészek elmenekültek. Ferrano és Gotti halottak voltak. Rico és a prémvadász csak azért éltek még, mert a többiek, akik a találkozóhelyen várták őket, észrevették a támadókat, akik a házak között a hátukba akartak kerülni. Közülük senki nem élte túl, a balkonról talán hárman is elmenekültek.

Vegyesen voltak városiak és bányászok. Fekete íriszük még most is félelemmel töltötte el Ricót, hiába tudta, hogy visszatér szemük normális színe, röviddel a haláluk után.

A balkonon azonban volt egy túlélő.

A bányászok egyike még lélegzett, amikor megtalálták. Tüdőlövést kapott, fájdalmasan fulladozott, ahogy rettegve nézett fel a seriffre. Ajka mozgott, mintha mondani akarna valamit, hangja rettenetesen gyenge volt.

Manetti térdelt mellé, hogy végső megnyugvást nyújtson a szenvedőnek. A bányász keze meglepő erővel ragadta meg a pap ingének gallérját, és rántotta őt lejjebb. Manetti először ellenállt, aztán megmerevedett, végül reszketve hallgatta a haldokló utolsó szavait. Perceken belül már nem volt mit hallgatnia.

*

A lövések zaja odavonzott néhány városit. Voltak ott bámészak és segíteni vágyók egyaránt. Rico és Leoni, mint megtámadottak, Pirlo és Manetti hivatalból maradtak a helyszínen. A többieket a seriff hazaküldte, hogy ne lehessen őket az esethez kötni. A pap mindenkinek odasúgta, hogy másnap késő este legyenek a templomban, és hozzanak fegyvert, amennyit elbírnak. Addig viszont viselkedjenek úgy, ahogy ilyen esetben ez elvárt.

Az utolsó kérést volt a legnehezebb teljesíteni. Miután este a seriff elrendezte a dolgokat, és ellátták a sérüléseit, Rico visszament a kocsma emeletén levő kis szobába, de nem tudott sokat aludni. Kínozta a bizonytalanság, hogy mit mondhatott a bányász a papnak, és ha rövid időre el is aludt, fekete íriszű férfiak elől menekült álmában. Reggel két alkalommal majdnem fegyvert rántott a kocsmárosra, és mindenhova fekete íriszeket képzelt. Aztán valahogy csak elérkezett az este.

Egyenként közelítették meg a templomot, figyelve arra, hogy minél kevesebben lássák meg őket. Mindenkinél revolver és puska volt. Látszott rajtuk, egyikük sem aludt eleget. Amikor mind a hatan ott voltak, a pap beszélni kezdett.

Növekvő hitetlenséggel hallgatták, amint beszámolt a bányász szavairól, és azokat kiegészítette a saját tapasztalataival. Nem akarták elhinni, hogy lehetséges, de minden egybevágott. Mikor, hol, hogyan, és miért megbonthatatlan egységet alkotott, ahogy az események Manetti szavain keresztül történetté álltak össze.

A külszíni fejtés során megnyílt egy barlang. Megváltoztak, akik oda bementek, ennek jeleként sötétült el az íriszük. Kisebb csoportokban bevitték oda a többi bányászt is. Akik nem változtak meg odabent, balesetet szenvedtek. Később a városból érkező vásárlókat is bevitték a barlangba.

Amikor arra a bányászra került a sor, aki tegnap a papnak beszélt, az még nem sejtett semmit. Aztán már nem számított. Mert a barlangban Azok laknak. És Azok képesek arra, hogy bizonyos dolgokban megváltoztassák, ahogy az ember a világra tekint. Egyeseknél jobban, egyeseknél kevésbé. Végül, ha eléggé megváltoztatták, beköltöztek a fejébe.

A bányász is más lett, mire kijött a barlangból. Ő volt az, aki három másik balesetét megrendezte, amikor kiderült, Azok valamiért nem képesek hatni rájuk.

A változáshoz viszont idő kell, és ezt egyszerre nem tudják sokakon végrehajtani. De lassan, biztosan terjed, amit Azok akarnak. És ezt mindenáron meg kell akadályozni.

Amikor megemésztették, amit Manetti elmondott, mind egyetértettek. Az előző napi támadás alapján pedig nem volt sok idejük. Azonnal készülődni kezdtek.

*

Megint sötétségre tért magához. A bal keze egyre jobban fájt. Már nem kereste a követ, amibe beletenyerelt. Nem ellenőrizte a kanócot, hogy bevizesedett-e. Csak reménykedett. És újabb gyufát gyújtott.

Szinte menekült vissza az emlékei közé, hogy újraélje az elmúlt órákat.

*

Egymás mellett hasaltak a dombgerincen, melyről az egész bányatelepet belátták. Közeledett a hajnal. Tudták, még ma éjjel el kell végezniük, amiért jöttek. Nem lesz második lehetőségük.

A templomból egy rejtett alagúton jutottak ki, mely még abból az időből maradt, amikor az volt a város lakosainak utolsó menedéke. Egy órányi kúszás-mászás, majd a két óra, ami alatt ideértek, megviselte őket.

A tervet gyorsan elkészítették. Egy iszákban mindannyian dinamitot vittek a fegyvereik mellett. Első lépés a két őrtorony, aztán a bányászok barakkjai, végül a barlang, melynek bejárata sötéten ásított a fejtés fehér kövei között.

Leoni és Danello indultak először. A többiek rövidesen követték őket, ügyelve, hogy a tornyokból ne lehessen észrevenni őket. A telep határát gond nélkül érték el. Most már minden a prémvadászokon múlott.

Az őrök hang nélkül haltak meg, ők négyen pedig zord arccal sétáltak be a barakkok közti utcán, miután Leoni jelezte, készen vannak. A pirkadat festette árnyékokban, kezükben puskával, az apokalipszis négy lovasaként közelítettek a gyanútlanul alvó bányászokhoz.

Felrobbant az első barakk. Ez bizonnyal Danello volt. Csattant a puskák závárzata. Újabb robbanás. Leoni. Célra tartottak.

A többi barakk ajtaján zavartan kirohanó bányászok eleinte könnyű célpontot nyújtottak. Percekig csak a fegyverek dörögtek, majd egy újabb robbanás hallatszott. Aztán már csak a tűz ropogott harsogva, a két felrobbantott barakk helyén. Zanettivel lövés végzett, és Leoni sem került elő. Már csak négyen maradtak.

Elszántságukat azonban ez sem ingatta meg. Akaratukat megacélozva, elindultak a barlang felé, ahol Azok vártak rájuk. Kint már nem ütköztek ellenállásba. A barlang pedig néma csendben nyelte el alakjukat, amikor beléptek.

Percekig nem történt semmi. Aztán újabb robbanás rázta meg a fejtést. A barlang szája port okádott magából, ami lassan ülepedett. Semmi sem mozdult többé a tájon.

*

Rico lassan eszmélt. Eleinte nem tudta, mi történt, csak hogy sötét van, és mindene fáj. Mozdult volna, de felüvöltött, mert a lábába elviselhetetlen fájdalom hasított. Ez segített emlékezni. Arra, ahogy beóvakodtak a barlangba. Hogy nem volt ellenállás. Azok arcára.

És ahogy a végén egymás ellen fordultak. Azok pedig csak néztek, szenvtelenül.

Az egyik golyó eltalálhatta a dinamitot. Visszaemlékezett a robbanásra, és most már tudta, hogy egy omlás mélyén van, a kijutás minden reménye nélkül. És hogy Azok valahogy elkerülték az omlást. Üvöltött kétségbeesésében. Úgy érezte cserben hagyott mindenkit.

Amikor kicsit lenyugodott, elméje, mely nem akarta elismerni, hogy már csak idő kérdése a halál, cselekvésre késztette. Először a gyufát találta meg a zsebében. Aztán a táskát, mely a kövek alá szorult, de csodával határos módon, nem robbant fel a benne levő dinamit.

Keserű vigyorra húzódott a szája. Hosszan dolgozott azon, hogy kiszabadítsa az egyik rúd dinamitot, de megérte. Szinte érezte diadalát, ahogy két kő közé ékelte azt, és a skatulyáért nyúlt.

*

Rico kénytelen volt visszatérni a valósághoz. A sötétséghez. Túl volt a ponton, ahol a múlt és a jövő összekapcsolódott. Itt már nem voltak emlékek. Már csak ő volt, és mindannak súlya, amit megtett, vagy meg kellett volna tennie. Mázsás teherként nehezedett rá mindez, de legfőképp, ami még előtte állt. Amit meg kell tennie ahhoz, hogy azok, akik lelkéből magával hozott egy darabot, békében nyugodhassanak.

Ismét kivett egy szálat a skatulyából. Ezúttal az utolsót. Remegő kézzel tartotta a fejet a kénes csíkhoz, és közben zokogva imádkozott az Úrhoz, hogy meg tudja tenni, amit kell. Hogy erősebb legyen, mint félelme az ismeretlentől. Hogy még önmaga legyen. Hogy többé ne oltsa el a kanócot.

Sercenés hallatszott. Szikra villant. Egy apró lángnyelv kezdte meg könyörtelen útját a kanócon, hogy így vagy úgy, de véget vessen mindennek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához