LFG.HU

Hajnal Sándor
novellaCimkek

Legutóbbi, western témájú novellapályázatunk III. helyezettje

Én

– Ha az italokat felhoztad, akkor vess egy pillantást az ötös asztalra, Kirk. Az az arizonai már csal, pedig még csak tegnap érkezett – Rose furcsa pillantást vetett rám, majd idegesen rágcsálni kezdte a szája szélét. – Menj már!

Gyűlöltem ezt a parancsoló hangot. Nem elég, hogy Peter halála óta az egész szalon ügyintézése az én vállamra nehezedett, most még ezt a pitiáner csalót is rám akarja lőcsölni. Azt hiszi, bármit megtehet velem. Nem, nem azért mert ő itt a főnök. Hanem mert ugyanonnan jöttünk.

De a legnagyobb gond az, hogy igaza van. Tényleg el fogom simítani ezt az ügyet is neki. Szükségem van erre a helyre.

A munka a Rose’s Saloon-ban ínyemre való volt egyébként. Amikor Staphampton poros peronján leszálltam a vonatról a mormonoktól lopott pénzemből maradt két dollárommal, akkor igen sötéten láttam a jövőm. Korábban, az óceánjárón pedig pláne. Borzalmas történeteket hallottam a Nyugatról.

New Yorkban, ahol a hajóm két hónapja kikötött, rengeteg élmény és újdonság záporozott rám. Ráadásul én szerencsésnek is érezhettem magam, hogy egyáltalán itt lehetek. Útitársaim közül roppant kevesen részesültek abban a kegyben, hogy a tengerentúli álmok földje befogadja őket.

Minden második sorstársamra már a kikötőből a kitoloncolás várt.

Engem persze, különös képességemnek hála, nem fenyegetett ilyen veszély. Gyors vizsgálódás a helyiek fejében – s máris tudtam, hogy hol, mit kell mondanom. Muszáj volt megfelelnem. Számomra száműzetésem miatt a visszafordítás mindenféle evilági út végét jelentette volna.

A bevándorlásiak tisztviselőjét percek alatt nyűgöztem le tökéletes kiejtésemmel, majd onnantól kezdve, hogy áttértünk az amerikai sportélet és kultúra részletes kitárgyalására, a többi csupán formalitás volt. Emlékeit kölcsönkérve sziporkáztam, és azt hittem, megfogtam a földi istenek lábát.

El is merültem volna a számomra teljesen újszerű nagyvárosi forgatagban örömmel, ha a sors nem lenne oly cinikus úr, hogy amit ad, azt valahonnan mindig rögtön el is veszi. Egyetlen apróság ugyanis nagyon hiányzott az idilli újvilági új életből, pont az, amire egy magamfajta nincstelen bevándorlónak a legnagyobb szüksége lett volna. Munka ugyanis – felőlem pár nap múltán bármilyen lehetett volna már – nem volt. Semmilyen, sehol.

Olyan nehézségektől eltekintve, mint a napokon át tartó éhezés, vagy az ismeretlen érzés, amit egy idegen ország okozta sokk…

– … New York most várhat, eridj és dolgozz! – Rose gúnyos hangja durván rántott vissza az elrévedés kacskaringóiból a jelenbe, emlékeztetve egyben arra is, hogy még milyen rengeteg dolgom van.

Kár volt elmesélnem azt az incidensem a mormon imaházban, amit követően menekülnöm kellett New Yorkból.

– Ideje az arizonai körmére néznem, my darling – morogtam, majd amúgy amerikaiasan megpöckölve vadonatúj Stetsonomat, kisétáltam az emeleti irodából.

Kora délelőtt volt, ilyenkor szinte kihalt az egész épület. Szerettem ezt a csak ilyenkor előforduló csendes békességet, hajdani otthonomat idézte. Mindössze három vendég üldögélt odalent, az egyik az arizonai, aki aktuális kártyapartnerével duruzsolt halkan, és egy öreg, északi trapper.

Az ivóban az első utam a bárpulthoz vezetett, hogy kérjek egy whiskyt Diane-től. Ittlétem óta rákaptam erre a torokkaparó szörnyűségre. Az ital íze Dublint juttatta eszembe, és aromáját még úgy is kellemesnek találtam, hogy hatását valódi lényem jellegéből adódóan egyáltalán nem éreztem.

Kortyolgatás közben végigmértem a hosszú hajú arizonait. A hozzá hasonló póker zsonglőrökkel ellentétben könyékig feltűrt ingujjal ült, és láthatóan nem is azt használta rejtekhelyként. Egy átlagos palimadarat ez a tény, valamint már-már bárgyú fizimiskája könnyen csapdájába csalhatott. Én azonban más irányból kutakodtam titkai után. Látszólag csak iszogatva, flegma testtartásban, ujjaimat övem alá dugva koncentrálni kezdtem.

Pár perc, és elméje már a markomban is volt. Könnyen ment, túlságosan is könnyen. Talán ezért nem vizsgáltam meg alaposabban, s ezzel – mint később kiderült – nagyot hibáztam.

Odaléptem mellé, a pénzét számolgatta. Szeme sem rebbent érkezésemkor.

– Hello boy! – köszöntöttem, kezemet a kalapom karimájához emelve. – Egy parti Omaha? – erszényemből egy ötdollárost pöccintettem az asztal közepére, majd válaszát meg sem várva leültem az éppen duzzogva távozó prémkereskedő székére.

– Négy lapra húzunk, a river dupláz, kettő plusz három mindent visz – darálta sziszegve a szabályokat.

Osztott. Flop, turn, majd river, és újrakeverés. Zseniálisan kézben tartotta a partit. Nyertem, néha veszítettem is egy keveset, és vártam, hogy hibázzon.

Az első négy játszmában semmi szokatlan nem történt, és már kezdtem komolyan kételkedni gyanúmban, annak ellenére, hogy gondolatait kifürkészve láttam, amit láttam. Néhány piszkos érme vándorolt ide-oda köztünk, míg aztán az ötödik osztásnál végre idejét érezte, hogy nekiálljon megkopasztásomnak.

– Egy treff sor. Royal flush – mondta egykedvűen, és kiterítette lapjait maga elé. A treff király átalakulása az asztalra érkezett kör hetesből oly gyorsan és észrevétlenül ment végbe, hogy még az én sokat látott nem evilági szemem is csak éppen hogy elcsípte a pillanatot.

– Itt valami hibádzik boy – suttogtam, és tekintetemet az övébe fúrtam. Szándékos lassúsággal, egyesével fektettem le az asztalra a lapjaim. Ahogy pillantása végigért a lapjaimon, hitetlenkedve kiáltott fel. Négy treff király feküdt előttem.

Tudtam jól, hogy meglepem. Arra azonban nem készülhettem fel, ami ezután történt.

Mivel felismertem benne a magamfajtát, úgy gondoltam, tudom, hogy nagyjából mit fog tenni, s könnyen irányíthatom majd az eseményeket. Kicsit megfeddem könnyelműségéért, majd kikérdezem, végül felkísérem Rose-hoz. Íme, még egy menekült, mondom majd. Még örülne is az új munkaerőnek, és én is. Rám férne egy váltótárs.

Azonban az arizonai nem így gondolta.

Arra, hogy fajtánk íratlan szabályait, a biztonságunkat szavatoló törvényeinket ily durván veszi majd semmibe – erre nem készülhettem fel. Főleg nem pár vacak dollár miatt. Ha ezt előre tudom, akkor nem így cselekedtem volna én sem.

Az arizonai gyorsan alakult át. Emberi bőrét émelyítő reccsenéssel dobta le magáról, zekéje alatt bíborszínben lüktetett nyershús valódi teste. A lávacseppeket fröcsögő lángszemeket és a sarjadzó szarukarmokat látva vulcanii-nak tippeltem, valahonnan a mélység hetedik szférájából. Bazaltlábának egyetlen, szinte gyengéd mozdulatával törte pozdorjává a köztünk lévő asztalt, majd hörögve rám rivallt:

– Mocskos agyfürkész! Mit merészelsz? – ordította.

– My friend, nyugalom, ha kérhetem! – Igyekeztem magabiztosnak tűnni, de a hangom bizony remegett. Sosem készítettek fel fizikai küzdelemre, arra pedig álmomban sem gondoltam, hogy az Újvilág majd ily módon fog újdonsággal szolgálni számomra.

Lesöpörtem magamról az asztal szilánkjait, és felálltam. Elsőként valami fegyverszerűséget keresve néztem körbe, mert gyenge karjaimmal esélyét sem láttam, hogy szembeszálljak a szarukarmokkal. Amíg a vulcanii befejezi metamorfózisát, van egy pár másodpercem.

Fegyver helyett azonban a pult mellett kuporgó trapperre esett a pillantásom.

Rendem legfontosabb szabálya villant elmémbe: a síklakók létének titka nem juthat kívülállók birtokába. Egy ugrással a trapper mellett teremtem, és egy lágy mozdulattal elroppantottam az ádámcsutkáját. Az ordítás elhalt, az öreg vadászkésének köszönhetően pedig már fegyverem is akadt.

Épp időben.

Alighogy megperdültem, hogy szembenézzek a vulcaniival, az már a nyakamon is volt. Karmaival egyszerűen félresöpörte nevetséges tőrömet, és a mellkasomba mart. Szerencsémre ahelyett, hogy nyomban kitépte volna a szívemet, inkább kirántotta karmait, és új célpontot keresve a szemeim felé döfött. Kínozni akart. Erős nem voltam sosem, de a gyorsaságomban még bízhattam. Hasra vágtam magam, és átgurultam oszloplábai között.

A fürgeségem kevés lesz a túléléshez, szűkölt fel bennem egy gondolat. Ki kellett találnom valamit.

Újabb ütés ért, ezúttal menekülés közben, a hátamon. Egészen a pultig repültem. Éppen csak, hogy nem törte el a nyakam. Márpedig a fejemre még szükségem lenne… De hisz tudok én valami olyat, amire nem számíthat, vágott belém egy gondolat végső szorultságomban, és a mellettem heverő halott trapper arcára néztem.

Most már nem menekültem tovább. Nyugodtan elpihentem a szalon redves fapadlóján hanyatt, és rohamosan apadó erőmmel egyetlen technikára koncentráltam.

A vulcanii gyilkos dühvel tornyosult fölém, de már későn. Reménytelen rettegést sugárzó arckifejezését látva tudtam, hogy kétségbeesett kísérletem egy végső diszciplína végrehajtására sikerrel járt. A vulcanii elméjét átitatták a trapper utolsó emlékei, melyet felé sugároztam, teljesen összezilálva ezzel gondolatait.

A pult falának segítségével álló helyzetbe küszködtem magam, és a vadásztőr hegyével pontot tettem távoli fajrokonom létének végére.

Pár dollár miatt dobta volna le álcáját ez az őrült? Ez elég valószerűtlennek tűnt. Vagy csak megőrült a vulcanii a tréfám miatt? Fajtája sosem tűrte jól, ha ellenszegültek akaratuknak, ez tény.

Körbenéztem a ripityára zúzott szalonon, ahol hatalmas volt a felfordulás. A trapper holtteste a pult előtt hevert, az asztalok szanaszét a vulcanii tombolásának köszönhetően, és akkor még ott volt az ő rothadni kezdő porhüvelye is. Ha le akarom aratni győzelmem jutalmát, akkor most kell cselekednem. Éreztem, hogy gyorsabban kezd verni a szívem, nedvesség ül ki ajkamra, és gyomromban megfeszül egy ideg.

Rendem harmadik szabálya kategorikusan tiltja ugyan a kannibalizmust, de én jellemem gyengeségéből fakadóan sosem tudtam ellenállni a hatalom megszerzésének e leggyorsabb rítusának.

Ha ez a hibám nem lenne, akkor talán most nem is lennék itt, hazámból és rendemből kitaszítva…

Egy fajtárs esszenciájának felhörpölése mindig mámorító érzés, és most egy igazi csemege került az utamba. Engedtem, hogy feltáruljon az én igazi valóm is. Csontpikkelyes állkapcsom kiakasztva a vulcanii teste fölé hajoltam. Villás nyelvem a torkába hatolt, és csak fúrtam magam belé, egyre lejjebb és lejjebb.

Élveteg falatozásom végén halk neszre eszméltem fel a kéjből. A lengőajtó felől jött, úgyhogy lassan elszakadva az ütemesen rothadó vulcaniitól arrafelé pillantottam.

Az ajtóban Bud Shepard állt, a seriff.

Kezében revolvert tartva, iszonyodva meredt rám. Kiszolgáltatva, rémülten, és a lakmározástól bódultan küszködtem fel magam.

Itt nincs menekvés, nincs magyarázkodás. Az esszenciatolvajlás és a harc okozta kimerültség miatt ráadásul most még különleges képességeimnek sem vehetem hasznát, hiába áradt szét immár ereimben a vulcanii ereje is.

Bud megyeszerte híres céllövő volt, nem fog hibázni.

Aztán mégis hibázott. Talán a sokktól, amit valódi lényem látványa okozott neki, vagy talán a torkomból kitörő hörgés hatására, de megremegett a keze. Ennyi nekem épp elég is volt, hogy ráébredjek: kaptam egy apró esélyt a menekülésre.

Hogy Rose hol időzhet, s miért nem jött még le az emeletről a hajcihőt hallva, ez most cseppet sem érdekelt. Hogy miként fogja ezt az ügyet elsimítani, nos, bevallom, ez sem. Görnyedten a hátsó ajtó felé rohantam, amilyen gyorsan csak halálosan fáradt lábaimtól tellett.

Egy golyó fütyült el a fülem mellett, tétován oldalra szökkentem. Egy másik lövedék a lábam közelében fúródott a padlóba, s már magam is csodálkoztam azon, hogy még élek.

Feltéptem az ajtót, átbucskáztam küszöbén az istállóba, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy lovam ott ácsorog, ahol hajnalban hagytam. Felszenvedtem magam valahogy a hátára, és eliramodtam.

 

A sheriff

– Rose! Rose! Merre vagy? – Bud hangja furcsa vidámsággal zengett a feldúlt ivóban.

– Itt vagyok – Rose az emeleti kerengő korlátjának támaszkodva kuncogott. – Ügyesen céloztál, hallod-e?

Bud is felnevetett, és megpörgette revolverét hüvelykujján, mielőtt tokjába süllyesztette volna.

– Nem is gondolnád, hogy milyen átkozottul nehéz volt ilyen otrombán bénákat puffogtatnom. Minden a terv szerint halad!

– Még szép. A nehezén túl vagyunk.

– Nono. A vulcaniim kemény falat volt neki. Vajon képes lesz megtenni, amit várunk tőle?

– Pokolian szívós, ezért is választottuk őt, nem?  Ráadásul most már támaszkodhat a vulcanii erejére is. Feltételezem, hogy volt elég ideje az esszenciáját magába nyelni. Remélem, nem siratod a szolgád?

– Egy csatlós tőlem, egy tőled. Ebben maradtunk. Hagytam neki elég időt zabálni, ne aggódj. Úgy csámcsogott, amikor beléptem, hogy izgató volt még nézni is.

– Akkor jó. Nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy bízzunk benne, a pap időben érkezik.

– S akkor újra találkoznak – Bud kajánul somolygott.

– Az ám! – Rose érdesen felröhögött. – Istenverte szerencsénk van, hogy Yorkban épp a Rend egyik tagjába botlott ez a bolond! Bár lenne más eszközünk a csuhások ellen! Kezdtem megkedvelni Kirköt.

– Miután kiszagolták ittlétünket a Rendben, nem maradt más választásunk. Mindenképpen küldtek volna valakit.

– Bizony jól jött most, hogy van egy jó barátunk is köztük. Esper tartozása kipipálva. Bob pedig tudja mi a dolga – tette hozzá kacsintva.

– Akkor már csak az a fontos, hogy Kirk valóban a misszionárius kunyhóhoz támolyogjon, ahogy várjuk.

– Hová mehetne máshová? Úgy hiszi, hogy a sheriff már ebben a percben azon dolgozik, hogy minden zugot átkutasson utána a városban. Nincs más választása.

– Legyen úgy Rose. Túl sok minden múlik ezen. Nem találhatnak ránk, akkor nekünk kellene menekülnünk.

Összenéztek, szemükben a várakozás izgalma vibrált. Bud biccentett a nő felé, majd a bejárat felé indult.

– Nem feledkeztünk meg valamiről, Bud? – hallotta még kifelé menet Rose hangját. – Vagyis inkább valakiről.

A sheriff elvigyorodott, majd egy szökkenéssel átvetette magát a szalon pultján. Ahogy számított is rá, a hordók közé kuporodva ott találta a rémülettől holtsápadt csapos lányt. Amikor feléje nyújtotta kezét, a lány hevesen ingatni kezdte a fejét, és még beljebb csúszott a pult alá.

– No, ne félj már kicsi Diane! Én vagyok az, Bud, a sheriff. Most már nincs mitől félned – suttogta gondoskodóan.

Majd felöltötte valódi lényének alakját, és a hisztérikusan sikoltozni kezdő lány fölé hajolt.

 

A pap

Philip Dutrois, az Igazság Mormon Követői egyház papja gondterhelten ácsorgott a törött tengelyére dőlt szekér mellett. Fejét vakargatva hajolt le, hogy benézzen alá. A rendfőnökével történt beszélgetés gyanakvóvá tette. Esper Daniloff pár napja egyszerűen magához rendelte, s röviden közölte vele, hogy egy távoli kisváros réme utáni nyomozást bíz rá.

Nem az első ilyen megbízatása volt ez, az egyház titkos társaságának beavatottjaként felesküdött a síklakók elleni harcra. Az ügy hirtelensége azonban meglepte. Eleinte Robert atya volt kijelölve erre a feladatra, de az utolsó pillanatban Esper meggondolta magát.

– Nincs tévedés, ez valóban ripityára tört – dünnyögte a szekér alá hajolva, bár csak lécek egyvelegét tudta felismerni.

– Mit mondani, mylord? – tüsténkedett a fekete kocsis. – Reccs, út lenni rossz erre. Itt még nem járni üvegszemű emberek építeni kőösvény.

– Elég nagy baj ez nekem – bólintott Philip – Most aztán hogyan érjek estére Staphamptonba?

– Nem tudni, sajnos – ingatta a fejét szomorúan a fekete.

Ez a fickó legalább együtt érez velem, gondolta a pap. Bezzeg azok az átkozott rézbőrűek! Senkire sem tekintettel már megint felszedték Staphampton és Croprock közt a síneket. Amikor Philip erről értesült, még nem aggódott túlságosan. Előfordult már ilyen, és nem is ez lesz az utolsó szabotázs errefelé. Ez itt nyugat, emlékeztette magát. Kora reggel még reális tervnek tűnt számára, hogy kocsit béreljen, és azon tegye meg a céljáig hátralévő pár mérföldet.

Most már korántsem tűnt annak.

– Van rá reményünk, hogy kocsi nélkül elérjük sötétedés előtt Staphamptont? – kérdezte a kocsistól.

– Nincs, mylord! A vörös emberek lesni a prérin város széle, és megskalpolnak mindenkit!

– Akkor mitévők legyünk? – az atya fel volt rá készülve, hogy nem lesz zökkenőmentes az útja, de az esti szürkületben a préri közepén egy használhatatlanná roncsolódott kocsi melletti ácsorgást már ő is elég kétségbeejtőnek érezte. – Járnak erre átutazók, akiktől segítséget remélhetünk?

– Egy lélek se! Járni mindenki az úton, ami vas. Én mondani mylord, várni Croprockban amíg lesz javítva út, ami vas, de mylord mondani, ő siet.

Valóban ezt válaszolta, s most már átkozta türelmetlenségét. Csüggedten letelepedett egy út menti kőre, és tenyerébe temette arcát. Nem volt könnyen kétségbeejthető személyiség, de akaraterejét most másra tartogatta.

– Lenni egy menedék nem messzire – törte meg habozva a csendet néhány perc múlva a fekete.

– Hol?

– Egy ház, amiben élni régen egy papember. Ő lenni öreg, fogja magát és meghal. Ház üres.

– Egy misszionárius kunyhó?

– Az, az – hadarta a fekete. – És lenni közel!

– Hát, akkor ne késlekedjünk.

 

A misszionárius kunyhó apró terméskő tákolmány volt a préri szélén, egy jószerével már kiapadt vízmosás mellett. Philip végsőkig kimerülten, éhesen és álmosan érkezett meg kocsisa oldalán a menedékhez.

– Nem túlságosan szívderítő hely, de ma este akár egy lepra kórházban is elfeküdnék! – lelkendezett a kunyhóhoz vezető ösvény tetejére érve, de hirtelen elhallgatott, és a ház melletti sufnira mutatott. – Hiszen itt van valaki! Nézd, ott egy ló!

– Én megnéz az a ló! Mylord csak menni be ház, és üdvözölni másik utas!

– Jól van, köszönöm Bob.

A misszionárius ház ablakai sötétek voltak, Philip restelkedve nyitott be néhány kopogás után. Tán már lepihent az idegen, s mi most felzaklatjuk, morfondírozott szégyenkezve, majd belépett.

 

Egy darabka dinamit

Az ajtó reccsenésére eszméltem fel zaklatott félálmomból. A roskatag karosszék melletti asztalkán a lefojtott lámpás után kotorásztam, amikor hátborzongatóan ismerős hang szólalt meg a szobában.

– Elnézést, elnézést, ha felriasztottam – motyogta.

Elforgattam a lámpás karját, mire pislogó sárga fény terült szét körülöttem.

– Te? – kiáltott rám az idegen.

– Én – válaszoltam lakonikusan. – Mi járatban atyám, egy teát? Sosem hittem volna, hogy egyszer ön fog engem felkeresni, és nem fordítva.

– Hiába is tréfálkozol! – iszonyodva nézett rám, tudtam, hogy ő is felismert. – A New Yorkban történt találkozónk óta tisztában lehetsz vele, istentelen praktikáid mennyire hatástalanok rám – egy tárgyat húzott elő mellénye alól, és rám szegezte. – Sem rém, sem tisztátalan ember támadása nem árthat nekem! Szóval te lennél a staphamptoni rém? Örvendek, hogy a gonosz az én kezem által pusztul el erről a vidékről! Megloptál és megtámadtál, amikor szorultságodban alamizsnát nyújtottam feléd! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében térj vissza oda, ahonnan jöttél!

Amikor megláttam a pap kezében a Mózes pálcájának nevezett ördögűzőt, tudtam, hogy itt a vég. Átkoztam magam, hogy éppen vele kellett ujjat húznom New Yorkban. Philip már kapott egy kis ízelítőt a való lényemből, amikor rajtakapott, hogy elemeltem temploma pénzét, s bár akkor megúszta a dolgot, egyúttal tisztában is lett vele, hogy ki volnék igazából.

Becsukott szemmel vártam a halált, de csak egy hatalmas dörrenés érkezett helyette.

Felnéztem, és meglepetten láttam, hogy a misszionárius ház ajtó felőli fala gyakorlatilag eltűnt. Kintről a romokon át dinamit szúrós szagát sodorta befelé a szél. Philip csapzottan, de sajnos jobbára sértetlenül hevert a túlsó sarokban, és én egy pillanatra reménykedni kezdtem.

Felugrottam, és a törmeléken keresztül kirohantam a kunyhóból. Hogy a sufniban kikötött lovam miként került hirtelen a ház elé, ezen csak jóval később volt időm töprengeni. A halott vulcanii erejét éreztem dübörögni ereimben, ahogy lovamat a Sziklás hegység felé fordítottam – tudtam, hogy akár egész éjjel vagy még tovább bírni fogom a lovaglást.

 

Epilógus

Bob szurtos arccal, a rémülettől kikerekedett szemekkel kukkantott be a ház falának hűlt helyén.

– Mylord! Lenni jól? Dörr söpör el mindent, aztán lovas száguld el hegyek felé!

– Semmi bajom Bob, nyugodj meg! – Philip lesöpörte magáról a téglaport, majd beleszimatolt a levegőbe. – Annak az átkozottnak mégiscsak volt még egy trükk a tarsolyában – mormolta.

– Menni rögtön Staphampton, mylord? Itt lenni csak baj!

– Nem, hűséges Bob. Nincs már semmi dolgom abban a városban, az én utam most már arrafelé vezet – kutató tekintettel pásztázta végig a hegyek karéját. – Nincs egy perc elvesztegetni való időm sem, talán találok kelet felé egy ló váltóhelyet.

– Ha mylord kíván, én mondani el merre menjen. Kis kerülő, de érni meg, ha siet lovas után!

Philip biccentett, majd miközben fél füllel a fekete fickó hadarására figyelt, egy röpke elméken keresztüli üzenetet küldött a csillagokon át, rendjének legközelebbi elöljárója felé.

„A város újra tiszta. A staphamptoni rém menekül. A nyomában vagyok. Isten áldjon.”

Majd elindult, s vissza sem nézett, pedig ha megtette volna, akkor láthatta volna a Bob arcára kiülő diadalmas vigyort. A néger régóta szolgálta már a síklakókat, így tisztában volt a pap személyében közelgő veszéllyel. Az esküje miatt sérthetetlen Philipet valahogy el kellett csalni a városka közeléből, és ehhez kapóra jött Kirk. Egy feláldozható csatlós, akinek talán épp ez volt a sorsa.

S míg az ostoba vulcanii erejével felvértezett Kirk és pater Philip fogócskázik a préri világában, addig Rose és Bud továbbra is békésen élheti dolgos hétköznapjait.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához