LFG.HU

HammerTimeCafe
Nyakó Áron
novellaCimkek

Billy a templom tövében gubbaszt egy rozoga faládán. A Sheriff és a Tiszteletes meredten néznek egymásra, de pillantásuk valódi fókusza, szemük villáma egyértelműen a fiút célozza meg. Köpenyük hátravetve, kezük feszes tartásban az oldaluk mellett, bármelyik pillanatban készen arra, hogy lecsapjon az ott lógó hatlövetűekre.

Ma itt vér fog folyni.

Nem különösebben idegen errefelé a gyilkosság, a párbaj és a lőfegyver azonban ritkaságszámba megy. Kevesen maradtak a katasztrófa után, akik értettek a pisztolyokhoz és puskákhoz, de még nagyobb probléma a lőszer hiánya. A Sheriff öreg hatlövetűje is egy összedőlt múzeum romjai alól való, még a vándorlás korszakából. Régi darab, épp ezért egyszerű – és ami nincs túlbonyolítva, azon nincs olyan sok elromolnivaló. A Sheriff legalábbis így gondolta.

Billynek és a fiatalabb generáció tagjainak – a régi világ oly sok egyéb vívmánya mellett – ezekből az eszközökből nem jutott, de nem is vágytak rá különösebben.

- Más a ti gondolkodásotok – mondta egyszer a Sheriff a kölyöknek -, másképp látjátok a világot. Engem ez a sárga porrengeteg csak arra emlékeztet, ami valaha volt. Nektek meg… nektek ez a jövő, minden, ami lehet. Nem cserélnék veled, öcsi.

- Ugyan, bátyám, ne lógassa az orrát. Feltaláljuk mi magunkat.

Ilyen volt ez a Billy. Hetyke, nemtörődöm figura kívülről, ám valójában nagyon is tisztában volt minden lehetőséggel, amit a környezet kínált. Másképp nem is lehetett itt megélni. Minek neki a pisztoly, ami bármikor cserbenhagyhatja, nem úgy, mint a penge.

- Előbb árul el a saját karom, mint ez itt – mutatta a Sheriffnek. Valóban, Billy a legjobb késdobálók közé tartozott a városban.

Most is ott pihen a zsebében egy rövid kis kés.

Fürge légáramlat rezegteti meg a templom körüli száraz kórót. Sárga port kavar fel a két szembenálló fél közt, majd szétszórja a sárga kövekre, belepi vele a sárga cserepeket és a párbajozók sárga bakancsát.

Tulajdonképpen minden sárga a környéken. Ez leginkább a Sheriffet és az ő nemzedékét zavarta, hisz ők még éltek sokkal színesebb időkben. Kék víz, zöld fű – egyszerű, de hiányzó dolgok. Most mindez sárga. Billy nem különösebben értette a Sheriff monológjait az élettel teli erdőkről, forgalmas autópályákról vagy a tévéről, de nem is törte magát a megértéssel.

- Ez van, ezt kell szeretni. Itt is lehet az emberből király!

A Dinamit után születettek sajátos gondolkodása volt ebben. Valahol mélyen egy nagyon tisztelendő dolog ez, az életért való örökös küzdelem akkor is, amikor nincs valódi élhető tér, s amikor az emberi faj kudarca sárga valósággá vált. A sors furcsa játéka, hogy az utó-utókor hozta elő azt a rég elfeledett, már-már állatias ösztönt az emberekből, ami a túléléshez szükséges. Az utolsó ledobott bomba, a Dinamit átformálta a világot, s ez a világ jobban hasonlított a húszezer, mint a húsz évvel ezelőttire.

Csak sárga volt.

Persze mire ez a mélyen tisztelendő ösztön a felszínre jut, gyakran ölt taszító formát. Billy is ezért gubbaszt épp a templom falánál a ládán. A Sheriff és a Tiszteletes egyre türelmetlenebbül néznek rá.

- Számolj! – utasítják.

A fiú végignézi a két felet, koszos ruhájukat, elszánt arcukat, de mindenekelőtt a fegyverüket. Nagy levegőt vesz.

 

- Három!

 

Három nappal ezelőtt járt hivatalos minőségében a Sheriff először a Tiszteletesnél. Úgy-ahogy hivatalos, hiszen sem a Sheriff nem volt valójában sheriff, sem a Tiszteletes pap. Előbbi legalább a Dinamit előtt rendőrhadnagyként szolgált, és határozott fellépésének köszönhetően hamar a kis közösség élére került. A Tiszteletes – polgári nevén Harlow – viszont korábban köszönőviszonyban sem volt az egyházzal. Kerületi ügyészként nem volt divat templomba járni.

A kolónia azonban hamar aggat ragadványneveket az újakra. Mi értelme a régi névnek? Az csupán azt jelezte, ki voltál korábban. Érdekel is az bárkit is? Harlow és családja a városszéli templomban húzta meg magát, ráadásul – némi vitát követően – elvállalta a holtak rendezését. Semmi ceremónia, csupán egy gyors hantolás. A Dinamit öröksége volt ez is, még a letelepedés előttről, amikor nem volt sem idő, sem erő a vándorlás során életüket vesztők eltemetésére.

Holtak pedig azóta is akadnak, Harlownak így lett munkája, a közösségnek pedig Tiszteletese.

Kölcsönös szimpátiáról azonban nem sokáig volt szó.

- Harlow, nézd – kezdte a Sheriff, oldalán segédjével, Billyvel -, mi tiszta szabályok szerint játszunk. Nem írott szabályok, de egyértelműek. Nem tudom, a robbanás után min mentetek keresztül, de nyilván csak rosszabb helyeket találtatok, mint ez, ha itt akartok most letelepedni. Ez a város ugyanúgy pokoltanya, mint az összes többi kísértet-település, de azt az egyetlen foknyi javulást, amivel többek vagyunk a sárga sivatag minden más büdös zugánál, azt a szabályainkkal értük el.

- Tisztában vagyok vele, Gordon. Megtennék én mindent, egyet kivéve.

- Mary…

- A lányomat nem adom. Semmi szükség erre.

- Egyszerűek az elveink. Tanulni akarunk a múltbeli hibáinkból, és tanítani akarjuk az ifjakat a jelenbeli hibáik elkerülésére – biccentett Billy felé. A fiú csendben figyelt a fal mellett.

- Még hiszel az ilyesmiben, vén róka?

- Hogy hiszek-e avagy sem, az lényegtelen. Ezek a szabályok segítenek túlélni. Nincs olyan, hogy enyém. Nincs olyan, hogy tiéd. Csak miénk van, csak közös van.

- Amíg a férges patkányhúsról, a mosásról, a csapdaállításról van szó, rábólintok. Legyen. De a lányom! Könyörgök, Gordon, a lányom! Ő nem közösségi tulajdon! Nem eszköz, amit egyszerűen használni lehet, elosztani és kényszeríteni, gyereket születni vele a kolóniának!

- Nem tehetek kivételt. A kivétel a fertőzés melegágya. Ma te, holnap Pettins, holnapután Billy kér meg rá. Valahol meg kell húznom a határt. És én a határt szigorúan húzom meg, Harlow, mert ezek kemény idők.

A Tiszteletes szája összepréselődött az idegességtől. Feszült pillantást vetett Billyre, a Sheriff pedig elértette a célzást.

- Menj ki, fiú, talán négyszemközt jobb belátásra bírom ezt az embert.

A kölyök mérgelődve csapta be maga után a templomajtót.

- Így akar ez engem segéddé nevelni? Hogy fogja átadni nekem a posztot, ha a lényegből folyton kimaradok?

Megpróbált hallgatózni, körbejárta az épületet, de a vastag falon egy cseppnyi zaj sem szűrődött ki.

Odabent a Sheriff közelebb hajolt a Tiszteleteshez.

- Sajnálom, David. Sok van már a rovásodon. Rengeteg időbe került, míg kialakult itt a rend. Mindannyian küzdünk az életért, az élelemért, a ruhákért. Te vagy most a város fekete báránya.

- Ezt vegyem ultimátumnak?

- Azt hittem, ennél intelligensebbek vagyunk, mi régiek. Ez csupán egy válaszút, ahol kétfelé mehetsz: a közösségbe, a szabályok betartásával, vagy el innen, s akkor magad ura lehetsz és a családodé.

- Mikorra kell döntenem?

- Legkésőbb három nap múlva eljövök.

Harlow bólintott. Nehezen, lassan.

- Ja, és David – fordult vissza a távozóban levő Sheriff – az emberek beszélnek a városban mindenfélét. Nem merik rád hagyni a holtakat.

- Ugyan mitől félnek, hogy megesszük őket?

A két férfi szája sarkában megremegett egy-egy aprócska mosoly. A Sheriff megemelte kalapját, és távozott.

 

Billy most pont ugyanott ül, ahol három nappal ezelőtt várta a kilépő öreget. Akkor nem hallhatta, miről beszélt a két férfi, most viszont itt vannak az orra előtt, ám szótlanok, feszültek. Úgy érzik, egy örökkévalóság alatt számolja le Billy a hármat.

 

- Kettő.

 

Hideg tárgyilagossággal ejteti ki a számot a száján a kölyök. Két nappal ezelőttig semleges lett volna számára a párbaj kimenetele. A templomban elhangzottak azonban ötletek garmadáját ébresztették benne, s az ifjonti hév társult a Dinamit nemzedék ösztönös, túlélésért mindenre képes elszántságával. Másnap este visszatért az épülethez. Önmagában ez is merész tett volt, sötétben, csapdák közt botorkálva, közösségen kívüli kitaszított kóborlók és más veszélyek közepette. Ráadásul a templom a városiak számára Harlow és a holtakkal kapcsolatos történetek miatt elátkozott helynek tűnt. Billy viszont bízott az eszében és fürge késében, ha a legrosszabbra kerül sor.

A Tiszteletes meglepődve nyitott ajtót a fiúnak.

- Te nem Gordon segédje vagy? Ő küldött?

- A Sheriffnek dolgozom, de magamtól jöttem.

- És miért most? A lányom és a nejem rég alszanak.

- Engedjen be, és elmondom.

Harlow pár pillanatig habozott, de végül kitárta a templomajtót, s egy kopottas padsor szélén leültette a fiút.

- Mondd hát a mondanivalód.

- Azt hiszem – kezdett bele a komoly tárgyalópartner megjátszott nyugalmával – némely dolgokban közösek az érdekeink.

- Valóban? Nem vettem észre.

- Nyissa ki jobban a szemét. Két hónapja költözött a városba, igaz?

- Úgy van.

- Fedelet talált a családja feje fölé, úgy-ahogy élelmet is lehet szerezni a környéken, a közelben van egy viszonylag tiszta kút is.

- Akár a mennyország.

- Vegye azt is figyelembe, hogy több száz mérföldre innen ez az egyetlen épen maradt település. Sokan vagyunk, van fegyverünk, akár egy banditatámadást is visszaverünk. Segítünk egymáson, egyenlők vagyunk.

- Látom, Gordon jól betanította neked a beszédedet.

- Félreért. Nem kérem, hogy alkalmazkodjon hozzánk.

- Hát akkor mit akarsz?

- Maradjon itt, tegye a dolgát, éljen háborítatlanul.

- Kölyök, hisz hallottad tegnap, mit mondott a Sheriff!

- Pontosan. És ez vezérelt ide.

A Tiszteletes összeráncolta a homlokát. Szeme előtt végigfutott az elmúlt évek nyomorúságos kóborlása, a csontsoványra aszott neje, akit majdnem ott kellett hagyni a sivatagban, és a fia, a messze fekvő fia…

- Szerintem sejtem, hova akarsz kilyukadni.

- Nagyon jó. A Sheriff mindkettőnk útjában áll.

- Neked ugyan miért?

- Maga ezt nehezen fogja megérteni, Tiszteletes. Ugyanúgy a Dinamit előtti, mint ő. Mi azonban mások vagyunk. Szabadságot akarunk. Birtokolni akarunk. Életet akarunk – mert nekünk ez az élet! Ez a becsmérelt sárga porfészek!

- Azért mondod, fiam, mert nem láttál mást.

- Lehet, hogy azért mondom. De nem ez számít. A Sheriff eszméi elavultak, maradiak, nem lehet velük továbblépni. Új világot akarunk. Új világot akarok!

- És ha már új világ lesz, miért ne állnál a tetejére, nemde?

Billy arca kipirult, hangosan, szinte szónokolva válaszolt, félig a Tiszteletesnek, félig saját magának.

- Látja, ez is a régiek gondolkodása. Mi rossz van ebben? Miért ne küzdenék a saját boldogulásomért? Miért ne tennék meg mindent, hogy a legtöbbet hozzam ki abból, ami adatott?

- Ehhez pedig meg kell ölni a Sheriffet.

- Le kell váltani. Ha úgy adódna, hogy történik vele valami, én, mint helyettese, átvenném a szerepét a városban.

- És mit tennél akkor?

- Magának békét hagynék. Igenis van kivétel. Maga lenne az egyik, én a másik. Rendet alkotnék, új rendet. A városban az én szavam lenne a döntő, maga pedig úgy élne itt, ahogy akar.

- A lányommal mi lesz?

- Mint mondtam, maga kivétel. A saját családjáról saját kezűleg dönthet.

Halkan hümmögött Harlow, és fürkészve nézte a fiú arcát. Az a lelkesedéstől még mindig piros volt, és apró gyöngyök jelentek meg a homlokán.

- Hogyan akarod mindezt véghezvinni?

- Gordon Sheriff régimódi ember. Nem támad hátulról, nem lő le fegyvertelent. Ha magát két nap múlva itt találja, párbajra fogja hívni. Arról viszont – vette elő zsebéből dobópengéjét – gondoskodhatok, hogy maga nyerjen.

 

A kés most is ott lapul Billy zsebében. Elnyújtja nagyon a számolást ez a kölyök… valamiért idegesnek is látszik, sápadt az arca. Feltekint a templomtorony omladozó vakolatára, a sárga felhőkre, a sárga napra. Hosszan, vontatottan ejti ki a szót:

 

- Egy…

 

A Sheriff – csakúgy, mint két nappal korábban – kopogott a templomajtón. Billyt ezúttal otthon hagyta. Sőt, meg se említette neki, hogy idejön.

- Már vártalak. Érdekes… – mélázott el Harlow.

- Micsoda?

- Billy is pont oda ült tegnap éjjel.

- A kölyökről van szó?

- Visszakérdeznék: mindig megbíztál benne?

- Fura dolog a bizalom. Barátság, hűség, becsület – ezek a Dinamit kölykeinek nem mondanak semmit. Tudod, David, nem az épületek omlottak össze leginkább a robbanásnál, hanem az erkölcsök.

- Engem azért még barátnak tartasz?

- Húsz év után nehéz felvenni a barátság fonalát. Te sem az a kerületi ügyész vagy már, akivel leültem egy sörre munka után. De benned még megvan valami abból a korból. Ez nekem sokat jelent.

A két férfi nagyot sóhajtott, azt remélve, a sárgás-mocskos levegőt belélegezve lelkükben megtisztíthatják azt, és tiszta szellőként fújhatják vissza. A templom rohadó gerendáinak nyekergése azonban visszarántotta őket a valóságba.

- Akkor egyet mondok. Ne bízz benne – folytatta Harlow.

- Tegnap este ide osont hát ki? Van egy sejtésem, mivel állt elő.

- Ha rosszra gondolsz, jóra gondolsz. És mit javasolsz, te mit tennél az én helyzetemben? Mégis, te két napja elüldöztél innen, a fiú pedig felajánlott mindent, amire csak szükségem lehet. Háborítatlanság, esély az életre…

- Nem hívtál volna ide, ha erre vágysz.

- Nem is vágyom rá. Döntöttem, Gordon. Jonast már elvesztettem, Maryt nem adom senkinek! Útra kelünk.

- A legközelebbi lakott terület hetekre van innen, David.

- Jól tudom, ezért kell a segítséged. Van némi tartalék élelmem, raktároztam az elmúlt két hónapban, amennyit tudtam. De az nem valami sok. És – te is tudod – nem volt nagy fogás hetek óta. Kellene valaki.

Összenéztek, értették egymás gondolatát.

- Billy?

- Billy.

 

Billy sápadtsága szinte kísértetiessé válik. Remeg minden porcikájában, meredten bámulja a Sheriffet és a Tiszteletest. Végigfut az agyában az érkezés pillanata. Gyanús volt… a Sheriff egész úton gyanús volt, meglepően nyugodt, aminek ő eleinte örült is. A templomajtóban azonban a szívélyes üdvözlés, a kézfogás… ráadásul kollegák voltak a Dinamit előtt! Billyt megbénítja a félelem. Ilyenkor le kéne valami filmnek peregni, nem? De hisz még vár rá egy feladat… egy utolsó feladat… el kell végezni a számolást!

 

- TŰZ! – ordítja magából kikelve.

 

Megint nyitják a templomajtót.

- A lábánál fogd meg!

- Remélem, nem találtam epét.

- Gyere, hozd a pincébe.

- Eszközök vannak?

- Ami kell. Segíts levágni ezt a részt.

A Sheriff felemeli a fűrészt, és kikeresi a combcsont környékét.

- Tudod, David, én mindig mondtam, hogy mi vagyunk az utolsó becsületes emberek.

 

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához