LFG.HU

Körtvélyes Ákos
novellaCimkek

− Rágyújtasz? − kérdeztem, és marhára szellemesnek éreztem magam, amíg babráltam a gyufával. Harmadjára sikerült csak meggyújtanom – nem egy könnyű dolog, ha az ember közben a saját viccén kuncog. Aztán a kis lángot a szivaromhoz érintettem, mélyet szívtam belőle, és a dohányrúd felizzó végével felpiszkáltam a dinamit méteres gyújtózsinórját is. Szavamra, élveztem a vörös függönyök felé bodorodó füst illatát, a feszültségtől elnehezülő levegőt, az öklömből és a sajgó arcomból sugárzó fájdalmat. Ilyenkor éreztem igazán, hogy élek.

A patkányképű mümmögött, rázta a fejét, de hiába: a torkáig nyomtam a rudat, állkapcsát a feje tetején meghúzott nadrágszíjjal zártam szorosra, nem szabadulhatott tőle. Néztem összegörnyedt alakját, és visszataszítónak találtam: a vastagon zsíros haj csapzottan állt, a homlokról a verejtékcseppek koszcsíkokat mostak a mélyen ülő szembe, melyet óriásira tágított a rettegés, és körülfolyták a lapos orrot, amit percekkel korábban törtem ferdére. A dohánytól sárga, csorba fogak közül nyál és vér folyt a borostás állra, ahogy vergődött. Alatta tehetetlenül táncolt a szék. Kezét a háttámla mögött kötöttem gúzsba, a kötelet pedig a falábak között húztam előre, hogy a bokájánál is megcsomózzam.

− Nyugodj már meg az istenért! – Lekevertem neki egy pofont. – Viselkedj férfiként!

A sarokban összegömbölyödő ruhátlan gyereklányra pislantottam. Nemrég tölthette be a tizenhármat. Ügyetlenül próbálta takargatni meztelenségét, ehhez két keze kevésnek bizonyult. Könnyei akadálytalanul és némán gördültek végig pufók kis arcán. Nem lehetett nem észrevenni az ütlegek nyomát és a vérfoltot a combján, és tudtam, hogy ezt az első alkalmat egy életre megjegyzi. Az anyjára gondoltam, a festett ribancra, akivel én is gyakran kedvemet töltöttem, és akinek végső soron ezt az élményt köszönhette.

− Tudom, mi jár a fejedben − fordultam a foglyomhoz. – Egy: ha válaszokat akarnék, nem a szádba dugom a dinamitot, kettő: nem, nincs az a pénz, hogy a kanócot eloltsam. Van aranyad, talán ládányi olyan érméd, mint ez. – Komótos forgásba kezdett piramis és nap, ahogy a levegőbe pöcköltem a súlyos, félujjnyi vastag korongot. A kocsmárostól szedtem el, a patkányképű egy havi szállást és étkezést, ribancokból pedig a legfiatalabbakat fizette ki belőle. Nagyobb része így is borravalónak jutott.

Vizeletszagot éreztem, nem kellett lepillantanom, hogy tudjam, kinek köszönhetem. Szívtam a szivarból, a füstöt a patkányképű arcába fújtam.

− Hát nem furcsa? Az életed egy kalap lószart sem ér, ez a kis vacak meg egy évre királlyá tehet bárkit, és rajtad még sem segít… – ingattam a fejem. − Rajtam viszont igen. Ez az érme ugyanis beszédes fajta. Arról mesél, hogy sikerrel jártatok délen. Arról, hogy a tiszteletes a város felé tart, mert soha nem hagy tartozást megfizetetlenül, hogy bizonyára a régi erőd romjai közt ver tanyát, és… azt sem hallgatja el, hogy egy barom vagy, aki helyett a farka gondolkodik. Igazán hálás lehetek, hogy a Tiszteletes téged küldött értem. Jól meggondolva… nem is lehet véletlen.

Elmosolyodtam. A Tiszteletes mindig örömét lelte az efféle játékokban. „A tét úgy jó, ha felér Isten trónusáig!”, mondogatta, és mindig hozzátette: „Másképpen a vén lókötő nem figyelne oda ránk.” Tudatni akarta velem, hogy jön. Magabiztos. Vagy amit hit nélkül reméltem: ostoba.

− A jó hír az, hogy kihasználtak, barátom, és ezért nem hibáztathatlak, hiszen nem te lennél az első. Ettől akár még el is engednélek. A rossz hír, hogy miatta – böktem a lány felé –, mérges vagyok.

Eligazítottam a kanócot, akárha nyakkendő volna, a lángnyelv lassan megindult felfelé a hasán. Aztán kiegyenesedtem, majd levettem a mellkasomról a csillagot, és az ölébe dobtam. A jelentől búcsúztam így, aminek a nyomában kiéhezett dögevőként járt a múltam. A jövővel nem gondoltam most, ilyesmire nem pazaroltam időt, inkább megragadtam a lány karját. Testét lehetetlenül könnyűnek éreztem, beletörődön engedte, hogy kihúzzam a szobából. A folyosón megálltam, és lerúgtam a mögöttem magától bezáródó ajtóról a gombot. Odalent elhallgatott a zene, a korláton túl arcok fordultak felénk, végigkövették lefelé tartó utunkat a lépcsőn. A lányt egy ismeretlen asszony karjaiba löktem, majd odasétáltam a söntéshez.

− Sheriff? – kezdte a kocsmáros. Félt, alig fertályórája az ujját törtem azért, hogy az érméről lemondjon.

− Nem, már nem, barátom – mosolyogtam. – Egy whiskyt!

Kitöltötte, a pultra dobtam, de nem nyúlt a piramissal díszített aranyért.

− A felújításra – mondtam.

− Hogyan?

− Bumm! – csaptam a pohár mellé.

Nevettem a megdöbbenésén, majd kiittam az italomat, és távoztam.

*

Negyedik napja lapultam a sziklameredély fedezékében, mire alkonyatkor megpillantottam a lerombolt erőd romjai közé tartó csapatot: huszonegynéhány lovast számoltam, élükön a Tiszteletessel, akit mindközül felismertem termetes alakjáról. A menet végén ponyvás szekér ringatózott. Nehézkes járásáért arannyal teli ládákat tettem felelőssé.

A rajtaütéshez nem találtam megfelelőbb időpontot a megérkezésük éjszakájánál. A hosszú út elcsigázza az utazót, fáradtabbá és figyelmetlenebbé teszi, és könnyebben esik áldozatul az észrevétlen megérkezés keltette illúziónak. Őröket állítanak persze, a Tiszteletes óvatos ember, de a bor és a lecsukódó szemhéjak felett neki sincs hatalma.

Álltam én is a lerontott bástya csonka fala mögött, őrködtem, ha a Tiszteletes parancsolta. És ültem nyeregbe, és öltem embert, amikor úgy kívánta, és mentem vele délre, hogy a bajtársa és katonája legyek a hagymázas álmait hajszolók maroknyi seregének. Esténként a tűznél hatalmas, ősi istenekről mesélt, évszázadokat tehetetlen álomban átvészelő lényekről, kik megszabadítóikra várnak, kik az őket szolgálóknak hatalommal és arannyal fizetnek. Tengernyi arannyal. Elhittem minden szavát, és a lángok megvilágította arcokat elnézve tudtam, hogy mindenki más is. Megesett, hogy lemeztelenítette a felsőtestét, és egy kétujjnyi hosszú sebhelyet mutatott a szíve fölött.

− Bélyeg – mondta −, az ő bélyegük. −  Én kocsmai verekedésre gyanakodtam − számtalan késelésben vettünk részt −, megcsóváltam a fejem, majd ittam és elvackolódtam a fekhelyemen − vártam a másnapot, a folytatást. Fáradhatatlanul követtük őt minden nehézség ellenére. Nehézségből pedig jócskán kijutott. Mire Mexikó határáig értünk, öltünk indiánt, több törzsből is, összeakaszkodtunk a milíciával, futottunk, ha kellett, és akadt dolgunk fejvadászokkal is. Még ha más okból is, de egyre többen fenték a fogukat a Tiszteletesre. Mégsem egy golyó, nyílvessző vagy tomahawk döntötte földre Mexikó földjén, hanem egy porszínű, alig méteres kígyó. A kezén marta meg, csukló fölött. Elkéstünk azzal, hogy a mérget kiszívjuk a sebből.

− Le kell vágni – mondtam ki azt, amire mindenki gondolt –, könyöknél.

− Ne merészeld, pondró – üvöltötte a Tiszteletes −, ha hozzányúlsz… − majd hangja hörgésbe fúlt, szemei fennakadtak, és ahogy úrrá lett rajta az önkívület, csak nyöszörgésre telt tőle. Körbenéztem. Láttam, hogy a továbbiakról nem kell beszélnem. Ha megcsonkítom a Tiszteletest, nem lesz maradásom, és annak ellenére, hogy ezzel magamra vontam sírig tartó haragját, és lesújtottam a magasra emelt fejszével. Valakinek meg kellett tennie. Többször is ütöttem, és közben eszembe jutott, de nem vitt rá a lélek, hogy a fejét is bezúzzam.

− Égessétek ki a sebet – egyenesedtem ki végül, aztán vértől szennyesen a lovamhoz tántorogtam.

− Bújj el – fogta meg a kantárt az öreg Billy Bé, amíg a nyeregbe szálltam −, messzire menj, és ne hallass magadról! – Az egyetlen volt a bandában, aki közel állt ahhoz, hogy a barátomnak hívjam. Számtalanszor mentettük meg egymás életét, szerettük ugyanazt a szajhát, és részegedtünk ugyanazon padlóra; egy olyan világban, ahol a halál mindennapos, az erőszak olyan természetes, mint a levegővétel, ennél többet embertől igazán nem várhattam.

A szemébe néztem és kezet nyújtottam neki búcsúzóul, majd elhagytam a tábort. Északnak mentem, azt a csapást visszakövetve, amely idáig vezetett. Reméltem, de nem bíztam abban, hogy a Tiszteletest álmai végül halálba hajszolják.

Ma láttam lovagolni, és láttam járni. Miattam jött, a férfiért, aki levágta a kezét, aki nem hallgatott Billy Bé-re, és nem bujdosott a sorsa elől, helyette mindvégig a szeme előtt maradt. Abban a városban vártam rá, ahol a banda korábban kényére-kedvére élt. Éreztem, eljön majd értem, és nem akartam, hogy eltévesszen: kivilágított céltáblát csináltam magamból, Sheriff lettem − és voltam egészen addig, amíg a patkányképű megjelent a kocsmában.

Elhagytam búvóhelyemet, kerültem az őrszemek által jól belátható terepeket, és nemsokára az első kosárhoz értem. Az elmúlt napok elég időt adtak a felkészüléshez. Tucatnyi mérges kígyót fogtam be, hogy aztán az erődben földbe süllyesztett, madzaggal könnyen nyitható rekeszekbe helyezzem el őket. Ha már egy vipera juttatott ide, fajtájától vártam a segítséget is. Mosolyogva jó vadászatot kívántam az elsőnek, aki az alvók felé kúszott, hálát adtam a térdemig húzott bölénybőr-lábvédőnek, és már mentem is tovább a következő rejtekhez. Amikor az utolsót is szabadjára engedtem, előhúztam a pisztolyaimat, és vártam.

Vártam az első sikolyokra, az első lövésekre.

Végül káromkodással indult, amit rögtön dörrenések követtek, én pedig hátba lőttem a legközelebbi őrt, és besétáltam a romok közé.

*

Mire elfogyott a lőszerem, a kígyók és félálomban lövöldözők keltette káosz fedezéke alatt komoly pusztítást vittem végbe az emberek között; tucatnyian feküdtek holtan vagy haldokolva, de nem voltam elégedett: a Tiszteletesnek a színét sem láttam. Behúzódtam a valamikori istálló foghíjas deszkái mögé, és újratöltöttem. A banditák kiabálva keresték az ismeretlen ellenséget.

Veszni hagytam egy földre eső töltényt, és a zsebembe nyúltam egy másikért, amikor meghallottam a morajt. Mögülem érkezett, mély, nem emberi torokból születő figyelmeztetés volt; fagy áradt belőle, mely a csontjaimban kúszott egyre közelebb a szívem felé. Minden erőmet kevésnek éreztem ahhoz, hogy szembe forduljak vele, mégis lassan megmozdultam. Centiről centire, és testemmel együtt mozogtak a pisztolyok is.

A rém felmordult, amikor szembe kerültem vele. Vicsora láttatni engedte ujjnyi hosszú fogait, szeme résnyire szűkült, tartása a prédára leső ragadozóké. Foltos bundája elárulta – láttam már korábban vándorcirkuszok ketrecében −, hogy leopárd, de nem is sejtettem, hogy ilyen méretes példány is létezhet. A szám egy pillanat alatt kiszáradt, mindennél jobban esett volna most egy ital, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy a közöttünk lévő nyolclábnyi távolság számára egyetlen ugrással leküzdhető.

A pattanásig feszült izmokat néztem, a tábortüzek lángnyelvei által égővörössé gyúlt szőrt, és közben majdnem elszalasztottam a pillanatot, amikor támadott. Elsütöttem mindkét pisztolyomat, ilyen közelről nem hibázhattam el, de kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtörje a lendületét. Magával sodort, súlyunk alatt tört a fa, tüdőmből kipréselte a levegőt, ahogy földet értünk. Elejtettem a fegyvereket, és szabad kézzel védekeztem, minden mozdulatom csak elodázta az elkerülhetetlennek tetsző kudarcot, fogai egyre közelebb kerültek a nyakamhoz.

Aztán váratlanul legördült rólam. Fél térdre tornáztam magam, folyamatosan őt figyeltem, de földön csúszó ujjaim a pisztolyok után kutattak. Megpördültem, valami – talán gally? – roppant mögöttem, így még éppen láthattam a lesújtó kezet. A deszka a homlokomon csattant. Egyetlen pillanat alatt kioltotta a csillagokat az égen, és elragadta tőlem a hangokat.

A testem megszűnt az enyém lenni.

*

 Fájdalom ébresztett.

Fogakat tűzbe lobbantó, izmokat görcsbe rántó, agyat hamuvá perzselő izzás, alaktalan kín. Képtelennek tetszett, hogy forrását felfedezzem, és időtlen időkig tartott az is, hogy tudatában legyek a kezem-lábam fogolyként szorító köteleknek, a gerincemet egyenesre igazító asztallapnak, és az arcomon korbácsként végigvágó forróságnak. Vízszintesen feküdtem, és éreztem a levegő súlyát, ahogy testem minden porcikáját a föld felé préseli.

Aztán visszakaptam a látásom, és hiába szerettem volna lehunyni a szemem, nem engedelmeskedett. Régi bajtársak vettek körül, sorfaluk kirekesztett a világból, kezük rászorult a karomra, lábamra. Sokuk nevére emlékeztem volna, ha akarok, és ott állt között Billy Bé is, de hiába kerestem, a szemében nem találtam azt a valamikori meleg fényt. Üres és mozdulatlan, fagyos és távoli volt, akár a többieké.

Eljutottak hozzám a szagok is. Szénné égő fa füstje, izzadtság és vér elegye, és még valami, amit nem lehetett beazonosítani. Valahogy tudtam, hogy soha nem éreztem még korábban, és hogy talán évszázadok óta nem is érezhette senki a földön. Túl hidegnek, túl idegennek találtam.

Végül hallani kezdtem. Pokolbéli moraj, idegen nyelvű mormogás tört utat a tudatomig. Aztán egyetlen kiáltással megszülető némaság. Vészjósló csend, melyet nem tört meg sem a szél hangja, sem a tűzben emésztődő fa ropogása.

A csillagokra néztem, foltokban gyorsan mozgó felhők takarták el őket előlem, erőt akartam meríteni a látványukból, de nem sikerült. Az emberek sorfala szétnyílt, és a belépő mágnesként vonzotta magára a tekintetemet. A Tiszteletes nem viselte a tőle megszokott, elnyűtt reverendát, nyakában nem lógott kereszt. Könnyű zekét, vállán átvetett bőrt, fején egy vicsorgó állat trófeáját hordta – felismertem a leopárd szemét és fogait, bundájának mintázatát.

Bár az ajka mozgott, nem szólt, legalábbis nem olyan hangon, amit én hallhatnék. Fölém emelte a csonka kezét, mintha bűnömet akarná a fejemre olvasni. Az ép karjával baltát tartott, talán éppen azt, amivel annak idején egyszerre mentettem meg az életét és nyomorítottam meg a testét. Sebet ejtett a csonkon, vérét a mellemre folyatta, aztán magasba emelte a fegyvert.

Mire felismertem, hogy mire készül, már kiáltani sem maradt időm. Lesújtott. Megszűnt minden fájdalom, de mégis üvöltöttem. Majd még egyszer ütött, és megint, de harmadjára csak az asztallap döngött a fejszeél alatt. Szíjat vetetettek a bicepszemre, szorosra húzták, és − fényes villanás a szemem határán − valaki parazsat hozott.

Égő hús bűze.

Az agyamat ismét lángba borító fájdalom.

És teljes, jótékony sötétség.

*

Valami zökken, az elmosódó foltok világában süt a nap. Forróság és fagy vívhat harcot értem, és nem tudom, melyik áll nyerésre. Ajkamon hűvös – talán víz? – fut végig, csatába bocsátkozik a lánggal, mely akadálytalan tombol bennem.

Mit akarok?

Magam sem tudom.

Nyugalmat?

Csendet?

Hogy mindennek vége legyen?

Valaki mormol, érthetetlen szavakkal szólít, kéz simít végig a homlokomon. Ismerem a hangot, de nem tudok arcot csatolni hozzá. Emlékszem egy névre – Billy Bé? −, de agyamon fekete – halotti? − lepel feszül, mely alatt magukat az elmúlásnak megadva, csendben fekszenek a gondolatok.

Aztán az ütközet megkezdődik, és a csatatér megtelik testetlen fantomokkal, a múlt kísérteteivel. Mindegyik a Tiszteletes arcát viseli, hangjuk rikoltó kiáltás, kezük mancsban végződő fegyver.

Támadnak, és én a nemlétbe menekülök előlük.

*

 − Most már össze kell szedned magad – suttogta egy hang évszázadokkal, netán ezredévekkel később. Féltem kinyitni a szemem, de amikor mégis megtettem, Billy Bé ábrázatát láttam magam előtt. Az éjszakai sötét, a csak lassan foszló ködképek ellenére tudtam, hogy ő az.

− Itt vagyok… haver – jeleztem, hogy értem.

− Végre – sóhajtott. – Szarban vagy!

− Mondj… újat – kértem.

− Feláldoznak, haver, ki fogja vágni a szíved.

− Ez igazán… jól hangzik.

Körbenéztem. A ponyvával takart szekéren feküdtem, vasrácsok alkotta ketrecben. Nem voltam egyedül, mellettem koszos arcú indiánok kuporogtak.

− És ők?

− Szintén áldozatok, hónapok óta caplatunk utánuk, hogy összeszedjük őket.

Fel akartam ülni, de a jobb kezem hasogatni kezdett, és amikor odanyúltam a ballal, csak a levegőt érintettem. Aztán kitapintottam a szenesre égett csonkot, és nyüszítve fedeztem fel, hogy nem rémálmok kísértettek eddig, hanem maga a valóság.

− Nyugi, haver – kérges tenyerét a számra tapasztotta, lassan visszanyomott a padlóra −, ne hozd ránk a bajt!

És eszembe jutott a balta, a fájdalom, a leopárd szeme.

− A Tiszteletes? – megborzongtam.

− Már nem, haver, a Tiszteletes nincs többé. Csak Tezkatlipoka van.

− Szóval elérte, amit akart, megtalálta az istenét – nyugtáztam.

− Még többet is talált annál, hatalma van, elképesztő hatalma, haver. Olyasmiket csináltat velünk, amiket nem akarunk megtenni. Éjszakánként hallom a hangját a fejemben. El kell mennem, mielőtt beleőrülök, és te velem jössz. Elmenekülünk, te meg én.

Végig gondoltam, amit hallottam, és én magam lepődtem meg leginkább azon, amit végül mondtam.

− Nem mehetek. Egyszer már elfutottam, és minden nap arra vártam, hogy mikor jön el értem. Nem élet az, hidd el!

− Akkor mit akarsz? Két nap múlva a templomba érünk, és akkor éjszaka kivágja a szíved.

Elhallgatott, majd meggyőződéssel folytatta.

− Fontos neki, hogy időben odaérjen, nem jönne utánunk, ha meglépnénk. Ki tudlak innen szedni, lovakat is szerzek, aztán csak…

− Billy Bé?

− Mi az, haver?

− Csak egy pisztolyt szerezz.

− Pisztolyt? – hallottam a hangján, hogy meglepődött. – Hiába, nem fog rajta a golyó.

− Tudom.

Az indiánok felé sandítottam, aki sorsukba beletörődön húzódtak egymáshoz közelebb.

*

 Két nappal később alkonyatkor hegynek felfelé tartott a szekér. Minden zökkenést megéreztem, az övembe rejtett pisztoly gyakran belenyomódott a hátamba, ilyenkor ültömben is megemelkedtem. Mire megálltunk alaposan elcsigázott az út, de tettre készen vártam a percet, amikor értünk jönnek.

Újabb órák teltek el, a levegő lehűlt és megtelt azokkal a szagokkal, amik a vén, leromlott erőd óta felejthetetlenül belém ivódtak. A kezemet rákulcsoltam a pisztolyra, és vártam.

Aztán felcsapódott a ponyva, rálátásom nyílt a húsz méterre lobogó tábortűzre, melynek fénykörében merev tartású alakok, a valamikori Tiszteletes, és egy embernyi széles kőoltár állt. Nem maradt időm több nézelődésre. Megragadták az egyik indiánt, és lerángatták a földre. Hátba lőttem a szerencsétlent, és a társai felé fordultam. Tudták, hogy mi vár rájuk, hogy a kőasztalon felnyitják a mellkasukat, kiemelik még dobogó szívüket, és hogy ennél borzalmasabb halálban nem részesülhetnének. Csak képzeltem, vagy valóban megkönnyebbülten fordultak a pisztolyom csöve felé? Lőttem, újra és újra, amíg ki nem fogytam a lőszerből, aztán nekiugrottam a felkapaszkodó banditáknak, és velük együtt zuhantam. Rájuk estem, megúsztam egy villanásnyi fájdalommal, aztán mielőbb felpattantam, és futottam, ahogy bírtam. El a tábortűztől, el az oltártól, el a Tiszteletestől, a testében tanyát vert istentől, akinek nem ártott a golyó, és akit itt és most nem győzhetek le.

A lábam tiltakozott a szokatlan megerőltetés ellen, minden pillanatban vártam, hogy kifut alólam a talaj, hogy elvágódom, és tehetetlenül vergődve várom, hogy utolérjenek. Lefelé szaladtam, a szikladombra felvezető út megannyi sötétségbe rejtőző köve felbukással − és vele a biztos halállal – fenyegetett.

Amikor meghallottam a hangot mögülem, azonnal oldalt hemperedtem. Talán centikre kerültem csak el a leopárd karmait. Felpattantam, és loholtam tovább, bár éreztem, hogy minden igyekezetem kevés. Későn határoztam el, hogy szembe nézek a nyomomba járó rémmel, addigra igyekezete célt ért, súlyával levert a lábamról, fogai belemélyedtek a combomba.

Megütöttem a kiürült, de töltetlenül is magamnál tartott pisztoly markolatával, és elengedett. Aztán felkeltem és ráüvöltöttem.

− Állj! Tezkatlipoka, állj!

Én döbbentem meg a legjobban, amikor megtorpant. A holdfényben pompás állatnak látszott, pislantás nélkül meredtem rá, mégsem fedeztem fel a pillanatot, amikor a holdat eltakaró felhő árnyékában két lábra állt. Mire újra fény vetült rá, már a Tiszteletes állt előttem. Karja − az általam levágott kéz? −, vádlón mutatott felém. Nem kellett nappali világosság, hogy valamiképpen tudjam, az én levágott végtagommal tette újra teljessé magát.

Méregetett egy darabig, percek telhettek el talán. Aztán hozzám lépett, én pedig mozgásra képtelenül néztem végig, hogy a kezét – a kezem? – felemeli. Éjfeketén csillant benne a kés, mely akadály nélkül hatolt át az ingemen. Éreztem, ahogy a bőrömhöz él, ahogy belemélyed, és nem tudtam lehunyni a szemem, hogy úgy fogadjam a véget.

De a vég nem jött el.

*

 Azt az éjszakát követő második reggelen szólaltam meg legközelebb.

− Hol vagyok, Billy Bé? – nehezemre esett minden szó.

Az öreg a lovakat nyergelte éppen, azt hiszem, velem kapcsolatban már nem csodálkozott semmin sem. Nem sokkal később talált rám, hogy a Tiszteletes, hogy Tezkatlipoka magamra hagyott a köves úton. Szobormereven álltam, ő egy lóra fektetett, és magával cipelt, el minél messzebb az oltártól. Úgy látta el a combsebemet, hogy egyetlen kérdésére sem válaszoltam közben. Bárki más otthagyott volna, ő azonban tudta, hogy min mentem keresztül.

− Északnak tartunk, az ott a Kalapácsszikla…

Hangja duruzsolássá torzult, magam sem értettem, de sürgető érzés lett úrrá rajtam.

− Nem! – tényleg én kiáltottam? Az öreg rám meredt. – Délre, Billy Bé, délre kell mennünk!

Hálásnak kellett volna lennem, tartoztam neki az igazsággal, mégsem vitt rá a lélek, hogy mindent elmondjak.

− Elpusztíthatjuk őt – hazudtam −, nem menekülhetünk tovább, el kell pusztítanunk őt, ezért… kell délre mennünk.

És közben bennem valami azt duruzsolta, kisember, keress meg, arany és hatalom vár, arany és hatalom, arany… hatalom…

Azt hittem, a fájdalom segít, hogy megszabaduljak a hangtól, ezért megvakartam a sebet a mellkasomon. Pont a szívem fölött volt, és rádöbbentem, hogy már láttam ilyet.

A tábortűz fényében nem különbözött más sebektől.

Akkor azt hittem, kocsmai késelés okozta.

Hogy a Tiszteletes történetei hagymázas álmok csupán.

Azóta túl sokat láttam ahhoz, hogy kételkedjek benne.

A bélyeg… keress meg… arany… hatalom… kisember… arany és hatalom… keress… a bélyeg szólt hozzám!

Parancsolt.

A kezem ügyébe készítettem a pisztolyom, és nem akartam, de tudtam, hogy habozás nélkül lelövöm Billy Bé-t, ha ellenkezik.

− Akkor délre – mondta, és…  keress meg… arany és… hatalom, kisember… felsóhajtottam.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához