LFG.HU

Gruber Szabolcs
novellaCimkek

Senki és semmi voltam, sőt annál is kevesebb. Dezertőr. Elmenekültem egy csatából ahol ott kellett volna meghalnom a többiekkel, a bajtársaimmal, a barátaimmal. A hazáért. Ám minden férfi életében eljön egyszer a pillanat amikor úgy érzi, harcolt már eleget. Nem állítom, hogy az iparosok vagyonának gyarapodásáért, és a rabszolgák felszabadításáért harcolni nem éri meg az áldozatot, egyszerűen úgy voltam vele, hogy én már adtam eleget a háború gyűjtőperselyébe.

Az egyetlen hely ahová nem ért el a háború szele, a vad zabolázatlan Nyugat. Dezertőrök, naplopók, szerencsevadászok, defetisták, pacifisták menedékhelye. Egész kis „királyságok” alapultak arrafelé, amik egymással is néha harcban állnak, ha valamelyik kifogyóban volt aranyból, vízből…vagy lőszerből. A legerősebb ilyen mini állam a Nyugati Konföderáció, ennek is a legtávolabbi csücske Gordwood.

A kisváros felé haladva mechanikus lovam ütemes, monoton lépéseinek a zaját hallgattam, emlékeimben újra éltem utolsó csatámat. A paták dobbanásai lövések hangjaivá váltak, a rézborításon megcsillanó Nap fénye vérré. A sivatagi szélben rezgő kórók rezgésében a zeppelinek körül cikázó girokopterek berregését véltem felfedezni. Újraéltem a fájdalmat, amikor a golyó a hátamat védő páncélnak csapódott és átfúrta magát rajta. Uniós golyóbis volt.

Meg sem álltam egészen Gordwoodig. Amikor elindultam Wichitából, még megfelelő úti célnak tűnt. Ugyanolyan fekete pötty volt a térképen, mint az összes többi.

Döntésemet azonnal megbántam, amint megpillantottam a távolból, egy domb tetejéről a települést. Amikor rádöbbensz, hogy azért lovagoltál öt hétig keresztül a sivatagon, hogy eljuss egy olyan helyre, ahol a legmodernebb technológia vélhetően a kovácsoltvasból készült kapa és csákány, akkor muszáj végig gondolnod a dolgokat. Vagy belovagolok Gordwoodba, ami alig egy órányira van tőlem, a vizem még ennyire sem elég, vagy hátat fordítok ennek a nyomortelepnek és reménykedem benne, hogy nem halok szomjan a tűző napon.

Mivel képes voltam lejegyzetelni eme sorokat, sejthető mire jutottam. A lovamat hátrahagyhattam volna. Első gondolatom az volt, hogy itt az Isten háta mögött egy gép túl feltűnő lett volna. De mikor jobban belegondoltam, hogy egy mechanikus lónál sokkal feltűnőbb jelenség egy gyalogos cowboy, hetekre a legközelebbi vízforrástól, akkor meggondoltam magam.

Az első, ami mellett elhaladtam, a vadnyugaton kevésbé hasznos helységtábla, rajta girbegurba betűkkel felírva „Gordwood”, alatta „Lakosság: 91”. A második, ami mellett ellovagoltam, a seriff irodája volt. Akkor is kint ült a tornácon. Ahogy elnéztem, más dolga nem lehetett csak az evés, alvás, és a whisky készlet pusztítása. Leginkább egy szőrtelen rozmárra hasonlított. A gombokat tartó cérnák pattanásig feszültek, elég lett volna egy hirtelen mozdulat, és repeszekként repültek volna minden irányba. Szerencsére a melegtől álmos seriff nem akart kérdezősködni, csak megpöckölte a kosztól szürke kalapjának a szegélyét köszönésképp, én is így tettem. Az Uniós egyenruhámat réges-rég eldobtam, ugyanolyan csavargó cowboynak néztem ki, mint számtalan más társam, aki a vadak földjét járta.

A Szalon felé haladva egyre növekedett bennem a balsejtelem, hogy valamin nincs rendjén. A városba vezető villamos vezetékek meg voltak rongálva. A városban sehol nem volt áram. Még a vad nyugaton sem számít ritkaságnak a villany. A legtöbb ember, aki ide vándorol, sok mindent fel tud adni, de a kényelmet nem. A póznákra szerelt transzformátorok a porban hevertek szétverve, vagy feketéllettek a koromtól. A postakocsi állomásnak az ablakai be voltak törve, és még az ajtók is be voltak deszkázva. A mechanikus lovaknak fenntartott műhely kiégett. A depóban, oldalukra dőlve hevert két, a tűzben deformálódott gépló. Az olajtartály felborítva, tartalmát már réges-rég beitta a mohó homok. Hiányzott a civilizáció. Wichita óta nem láttam síneket sem. A jelek szerint nem Gordwood fogja pótolni hiányérzetem. Mélyponton lévő hangulatomat sajnos lehetett tovább is rombolni.

A Szalon egy kétszintes, düledező, korhadó kriptája volt a jó hangulatnak. Már a látványa elég volt, hogy az ember az életben soha többé ne akarjon alkoholt inni, nekem pedig ide vezetett az utam. Sürgősen szállásra volt szükségem. Még egy termesz rágta lyuknak is jobban örültem volna, mint még egy éjszakának a homokban.

Annak nem tulajdonítottam jelentőséget, hogy alig látok embert az utcákon. Egy idős nőn és egy félvér suhancon kívül senki nem volt kint. Ha tudom az okát, akkor semmi nem tudott volna visszatartani attól, hogy ismét a sivatagba vágtassak.

A Szalonba lépve sem láttam senkit, csak a csapos volt bent. A bárpulton üres alkoholos üvegek sorakoztak. A csapos egy halom csont volt aszott bőrzsákban. Érkeztemre ébredhetett fel szendergéséből.

Köszöntöttem a fogadóst, aki mogorván köpte felém a viszonzást. Hamar rájöttem, hogy errefelé nem kedvelik az idegeneket.

­– Egy tömlőm van, kérem, töltse tele vízzel, kérnék még egy pohár whiskeyt és egy szobát.

– Szoba van, alkohol nincs. Isten törvényei tiltják fiatalember.

Itt kicsit elbizonytalanodtam.

– Rendben, akkor mijük van? Meglehetősen szomjas vagyok.

– Vizünk, tejünk és teánk van. – A fickó egyre idegesebbnek nézett ki. Az én szemem számára volt vagy hatvan éves, mégis olyan fenyegetés áradt belőle, hogy jobbnak láttam nem felidegesíteni.

–  Egy jó erős teát és egy pohár vizet kérnék.

Erre már nem mondott semmit. Indulatos mozdulatokkal készítette el az italt, és úgy lökte elém, mintha legszívesebben a koponyámat törte volna be vele.

Egy bólintással köszöntem meg a rendelésem, de szólni már nem volt kedvem. Egy hajtásra megittam a vizet, a teát apró kortyokban ittam, pokolian forró volt. Mikor a pohár feléhez értem, addigra a csapos is lehiggadt kissé, úgy gondoltam, mégis beszédbe elegyedek vele. Jobb dolgom nem volt.

– Merre vannak az emberek ilyenkor?

– A templomban.

– Hiszen szerda van. Nem vasárnap van a mise?

– Minden nap van mise. Vasárnap kettő is. Isten szent napjain pedig három.

– Még sosem jártam olyan városban, ahol ennyi istenfélő ember élt volna.

– Azokban a városokban az Ördög az úr. Isten nélküli helyek. Elátkozottak! Szodoma és Gomorra másai, fekélyek Isten földjén! Az Ő haragja sújtson le rájuk, Ámen!

Ezen a szónoklaton úgy megdöbbentem, hogy képtelen voltam megszólalni. Csendben ittam tovább a teámat. Nem is tudom, mikor rakta elém a szobakulcsot. Kérdések helyett szó nélkül távoztam a szobámba.

Leszámítva, hogy az ágyon még szalma sem volt, csak egy fa deszka négy téglára helyezve, párna és takaró nélkül, berendezés gyanánt a szobában egy utazóládán és egy széken kívül nem volt semmi, még otthonosnak is lehetett volna nevezni. Öt hét lovaglás után az ember kicsit lefarag az igényeiből. Úgy aludtam el, mint akit leütöttek. Utólag belegondolva, talán tényleg ez történt.

Álmomban egy farmon, egy ágyon feküdtem. Egy idősebb asszony hajolt fölém. Az álomasszony anyám rég látott arcát viselte. Egy konyhakéssel szedte ki belőlem a hátamba fúródott golyót. Miközben műtött, folyamatosan szidalmazott. Gyávának nevezett, pondrónak, féregnek, kutyának, fattyúnak. Ellenkezni akartam, mentegetőzni, becsületem szilánkjait menteni, de képtelen voltam rá. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Valamiért eltűnt alólam az ágy, én pedig zuhanni kezdtem.

 

Magasan járt a Nap a felhőtlen kék égen, mire felriadtam. Az ágy mellett kuporogtam a földön magzati pózban, és nagyon kellett vizelnem. A fejem úgy sajgott, mint a legvadabb átmulatott éjszaka után szokás, a hasam helyén izzó parázs. Kutyául voltam. A tompa, szilánkokra törő agyagedény hangja fokozatosan tisztult és ekkor jöttem rá, hogy a harang szól. A templomtoronyra szerelt óra szerint pontosan tíz óra volt. Képtelen voltam kiszámolni, hány órát aludtam, ha megpróbáltam bármire is koncentrálni a fejfájás olyan erős lett, hogy a fájdalomtól majdnem megvakultam. Ezért feladtam a további kísérleteket a gondolkozásra, inkább elvégeztem a szükségem az emeleten a közös mellékhelyiségben. Egy lyuk volt, közepén egy ágytállal.

Letámolyogtam a földszintre a pulthoz, hogy kérjek valami ehetőt. A pultos nem volt sehol, helyette a felesége lehetett bent, vagy talán egy rokona. Ugyanaz a kojot tekintet, ugyanúgy éhhalál szélén álló nyomorultnak nézett ki. Semmi nőies nem volt benne, egyedül ruhájából és haja hosszából mertem megtippelni, hogy nő lehet. Kételyeimet eloszlatta, mikor végre megszólalt. Hangja kiszáradt kóró sercegése a szélfútta éjszakában. Az üdvözléssel megelőzött.

–  Isten önnel, uram!

–  Jó reggelt, asszonyom. Még nem terveztem távozni, maradnék pár napot, feltölteni a…

–  Mondom, Isten önnel, uram – úgy nézett rám, hogy kedvem lett volna egy szellőző nyílást lőni a szeme közé.

Így aztán jobbnak láttam, ha további szóváltás helyett távozom, megkeresem a szatócsot, elköltöm a maradék pénzem, és tovább állok. Innen délre elvileg van egy másik város, ha jól emlékszem, New Hope a neve, ott talán szívesebben látják az idegeneket.

Ahogy kiléptem a napfényre kedvem lett volna ordítani. A lovam nem volt sehol! Egy olajfolt és néhány csavar jelezte a helyét a homokban. Ennek a fele se tréfa, gondoltam. Irány a seriff!

Az ember alakba bújt rozmár most is a tornácon volt. Gyanakodva méregetett.

– Jó napot, seriff. Egy lopást szeretnék bejelenteni. Valakik az éjjel elvitték a lovam. Mechanikus, tudja… tegnap találkoztunk.

– Most látom magát először! – úgy beszélt, mint ha homok ment volna a szájába. – És ilyen mechanikus szörnyeteget se láttam, a szent Isten nevére mondom. Csapjon belém egy villám, ha nem így van.

Valami itt nagyon nem volt rendjén. Tudtam, hogy el kellett tűnnöm innen, de ló nélkül nem jutok messzire, élelem és víz nélkül még addig sem. Gondoltam itt nem jutok semmire, muszáj volt valami más megoldást találnom. Elmormoltam valami köszönés félét és hátat fordítottam a törvény emberének. Még be se fejeztem a mozdulatot már hallottam a kattanást, amikor a colt kakasát hátrahúzzák, és egy kattanással tüzelésre kész állapotba ugrik.

– A törvény nevében letartóztatom! Kezeket a magasba, és csak semmi trükközés!

Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy szép lassan mögém sétál, aztán egy éles villanás után elsötétült a világ.

Egy kriptaszerűségben tértem magamhoz, egy székhez voltam kötözve. A hájas seriff állt velem szemben, alakját egy plafonról lógó, gyenge fényű petróleumlámpa világította meg. A seriff mögött egy asztalon mindenféle kínzóeszköz pihent. Különböző kések, kampók, reszelők és fűrészek.

– Pál atya megjövendölte, hogy eljön majd a Gonosz, és elhozza magával a gyűlölt technikát, ami káoszba taszajtotta az Államokat! Most megfizetsz, Te kutya! Olyan halálod lesz, amit megérdemelsz! Mire megölünk… mire megölünk, addigra már a Teremtő sem ismer rád! Isten megcsúfolása a puszta léted is!

A dühtől egész kivöröslött a feje, homlokán ezzel egy időben kövér izzadtságcseppek jelentek meg. Egyre csak ordított és ordított, már a hónaljánál is kezdett sötétedni a ruha. Munkához nem szokott hájas testének még az üvöltözés is túl megerőltető volt.

Ekkor lépett be a pap valami hátsó helyiségből. Én mondom, maga volt az Ördög reverendába öltözve! Bőre cserzett volt és repedezett, de leginkább a tekintete volt az, ami a Pokolból jött Gonoszt idézte. Majdnem tíz évet harcoltam a háborúban, láttam embereket szétszakadni, láttam mit műveltek a déliek az északi asszonyokkal és gyerekekkel, de a pap tekintetét nem bírtam, félre kellett fordulnom. Hangja olyan volt, mint amikor villával kaparják a jeget.

– A megjövendölt Gonosz elérkezett hát! Valld meg bűneidet fiam! Valld be, hogy az Ördöggel cimboráltál! Valld be, hogy Istenkáromlást végeztél, amikor a bűnös technológia gyűlölt darabján belovagoltál ide! Valld meg, hogy gyilkos vagy. Pederaszta! Valld meg, hogy boszorkányok fattya vagy és feloldozlak!

Nem szóltam. Nem volt mit mondanom erre az őrületre. Egy darabig bírta, de hamar elvesztette a türelmét.

– Tehát megtagadod a bűnbocsánatot! Fekete lelked nem nyer megnyugvást. Tízszer tízezer évig fogsz senyvedni a Pokolban! Neved legyen átkozott!

A seriff felé fordult.

– Ábrahám, tudod a dolgod. Lassú legyen, hogy a lelkének legyen ideje megtisztulni a bűntől.

A seriffnek nem kellett kétszer mondani. A pap még fel sem ért a lépcsőn, máris nekem esett. Mikor hátba lőttek, azt hittem ismerem a fájdalmat. Súlyosabbat még soha életemben nem tévedtem.

Az életemet az menthette meg, hogy a hájas seriff túl fáradékony volt. Így is, mire kifulladt, bal szememre már nem láttam, a jobbal is alig. Ép felület alig maradt a mellkasomon és a bal karomon. Állapotomat figyelembe véve nem lepett meg, hogy magamra hagyott, míg pihenni tért, vagy frissítőért indult. Ez viszont az ő súlyos tévedése volt.

Egy székből nem olyan nehéz kiszabadulni, ha hagynak rá időt az embernek. Vettem egy nagy lendületet, ettől a szék hátradőlt, és súlyomnál fogva több helyen is elrepedt a fa. Pár mozdulat és szabad voltam. A kések egyikével levágtam magamról kötelékeimet. Páncélom ott hevert a sarokban, hatlövetűm sehol. Egyelőre be kellett érnem a késekkel.

Óvatosan, lassan és csendben felvettem a páncélomat, és mindkét kezemben egy-egy késsel elindultam felfelé. A hátsó helyiség, ahonnan a pap, jött valójában a kriptából kivezető lépcsőhöz vitt. Itt elhaladhattam a néhai tiszteletes urak mellett. Üres szemgödreik vádlón néztek rám, groteszk koponyavigyoruk halált jövendölt nekem.

A lépcső a templomba vezetett, annak is valamelyik hátsó, a hívektől elzárt részébe. A falakat por lepte, a sarkokban éhes pókok várták a legyet. Némelyik nyolclábú már annyira kiszáradhatott, oly rég éhen halhatott, hogy ha hozzá értem volna, bizonyára porrá omlott volna.

Óvatosan az ajtónyíláshoz léptem és kilestem rajta csak, hogy szembe nézhessek az üres szószékkel és az elhagyatott padsorokkal. Rajtam kívül nem volt élő ezen az elátkozott helyen. Már kiléptem volna rejtekhelyem mögül, amikor véletlenül megpillantottam – ez szétvert fejjel és feldagadt szemekkel inkább csodának minősül – a seriff árnyékát a főbejárat előtti padlóra vetülni. Visszabújtam hát és vártam. Kezemben a kések markolata csúszóssá vált verejtékemtől, de az ereimbe áramló adrenalinnak hála a fájdalom is enyhült, új erő költözött megfáradt tagjaimba.

Amikor a zsíros test újabb árnyékot vetett, ezúttal a kriptába vezető kis ajtó előtt, gondolkodás nélkül cselekedtem.

Az első kést a torkába sikerült szúrnom, a másodikat a mellkasába, a hájréteg ellenére talán elérte a hideg acél ezt a velejéig romlott szívet. Bugyborékoló hangok kíséretében bukott előre. Irdatlan tömegű testét képtelen voltam egyetlen ép karral megtartani. A puffanás hangja számomra felért egy ágyúlövéssel. Az övébe tűzött dinamit egy lehetséges jövő képét vázolta fel előttem. Ebben a beteljesületlen jövendőben a seriff addig kínzott, míg már csak üres porhüvely voltam. A szájtáti nép szórakoztatására pedig millió darabra robbantottak ezzel a húsz centiméteres kis hengerrel.

Magamhoz vettem a pusztítás vörös papírba csomagolt pálcikáját, meg azt a doboz gyufát, amit egykori kínzómesterem zsebében találtam. A pisztolyom nem volt nála, de a seriff hatlövetűje is jó volt nekem, később még jól jöhet. Mikor végeztem a hulla kifosztásával, egy erőteljes taszajtással lelöktem a dagadékot a lépcsőn.

Egész testem úszott a verejtéktől, akkora erőfeszítésembe került, és annyira kifárasztott, hogy eszembe se jutott, hogy a padlón elterülő vérfolt a seriff hullája nélkül is bőven elegendő, hogy feltűnjön valakinek.

Ám itt kifogytam a szerencséből. A templomból egy kijárat vezetett ki, az előtt pedig ott tolongott Gordwood teljes lakossága. Pál atya is ott volt, nézte, ahogy a polgárok bunkókkal szétverik a lovamat, közben fáradhatatlanul szónokolt. Néhai hátasom már csak felismerhetetlen fém alaktalan tömege volt csupán, de egyre csak csépelték, ütötték, újra és újra. Veszett vadakká degradálódott a lakosság. Közben a pap ilyeneket mondott, mint “minden egyes ütés Istennek tetsző”, “a technika taszította reménytelenségbe a világot”, “a béke és az üdvözülés érdekében teszitek” meg hasonlókat.

Nem tudom mi ütött belém, de éktelen haragra gerjedtem, ilyen elemi erővel még soha nem uralkodott el rajtam az indulat. Képtelen voltam racionálisan gondolkozni, testem irányítását az érzelmeimre bíztam.

A tőlem telhető leghalkabb módon – nem, mint ha nehéz lenne lopakodni egy felbőszült tömeg ordítozása és zajongása közepette – odalopakodtam az egyik ablakhoz. A dinamit rudat hirtelen mázsás súlynak éreztem, miután elhajítottam annyira megkönnyebbültem, hogy úgy éreztem súlytalanná válok.

A detonáció elől azért behúzódtam a templom vékony, deszkalapokból ácsolt, menedéket ígérő, hamis biztonsága mögé.

Mikor nagy nehezen kiástam magam a fal romjai alól, kénytelen voltam megállapítani, hogy egy darabig muszáj lesz nélkülöznöm a külvilág zajait. A robbanás sok embert megölt, a többség inkább elmenekült. Szabad volt az út előttem. Leszakadt végtagú, megégett fanatikusok között lépdeltem, a jelenet szörnyűségét szinte elviselhetetlenné fokozta, hogy nem hallom jajkiáltásukat. Néma csendben vonszolták magukat, míg utolsó erejük is el nem hagyta őket, s végleg mozdulatlanná váltak. A pap hulláját vagy annak darabjait sehol sem láttam, de nem hazudok, nem is kerestem sokáig. Minden idegszálammal menekülni akartam, amilyen gyorsan csak lehetett. A papot gondoltam, telibe kaphatta a robbanás és felismerhetetlen darabokra szakadt.

Mindaz, amit olvastál nagyjából egy hete történt. Felszerelkeztem annyi mindennel, amit csak elbírtam és nekivágtam gyalog a sivatagnak. Sietnem kellett, mert a robbanás nem tartotta vissza a bosszúszomjas lakosokat sokáig. Ha sokáig készülődöm, akkor már a szatócsnál elkaptak volna. Sokszor hallucináltam a fájdalomtól, ilyenkor dühödt kiáltások kísértek, lehetetlen volt elbújnom előlük. A véremre szomjazó tömeg haragja elől délre indultam New Hope felé, de nem jutottam messzire, csak három-négy napi járásra. Most egy sziklabarlangban kuporgok, odakint az évszázad homokvihara tombol. Holnap szeretnék elindulni, addigra talán alább hagy egy kicsit, vagy jó esetben teljesen elmúlik. Lehet, tűzbe kellene hajítanom ezt a naplót, de a lelkiismeretem nem engedi.

 

A postakocsi bakján ülő ősz szakállú, sokat megélt öreg sercintett egyet, ahogy utasa megálljt parancsolt. Amikor hallotta a kocsi ajtajának nyikorgását tudta, hogy az alak komolyan beszélt, és tényleg be akar majd menni a barlangba.

– Nem jó ez így! Nagyon nem jó! Rossz szellemek kísértenek itt Mr. Robert… menjünk. Kérem!

A fiatal férfi nyugodtan megfordult, és egy lefegyverző mosollyal hallgattatta el a babonás kocsist.

– Az apámról van szó. Már egy teljes éve keresem. A kevéske nyom amit találtam pontosan ide vezetett. Be kell mennem, nincs más választásom.

Több szó nem esett kettejük között. Az öreg tovább rágta a dohányt, időnként méretes labdacsokat köpve a homokba. Az ifjú nem törődött tovább vele. Tudta, hogy elég pénzt fizetett neki ahhoz, hogy várjon rá egy darabig. A benti sötétséget a legújabb vívmánnyal, az izzólámpával oszlatta el. A kis üveggömbhöz az energiát egy nehéz, de megbízható Leclanché féle galvánelem biztosította.

A lámpa fénye egy mély, több elágazással bíró barlangrendszerre vetült, sokáig tartott, míg megtalálta azt az üreget, amelyiket kereste. Egy tábortűz rég kihűlt nyoma, mellette egy takaróba burkolt múmia. A test körül a túlélésért folytatott reménytelen küzdelem szétszórt darabjai, köztük egy naplóval. Lapjai már megsárgultak az évek alatt, de a lapokra írt sorok még jól olvashatóak voltak.

A múmia üres, kiszáradt szemgödrei, mint ha egyetlen pontra fixálódtak volna, szája nyitva, mint ha kiáltani próbálna. Robert számára egyértelműek voltak a jelek, atyja, a néhai Matt Whitestone tizedes éhen halt. Az ifjú, könnyeivel küszködve mondott egy imát rég látott atyja lelki üdvéért, majd gyásztól elnehezült lélekkel tért vissza a kocsihoz.

Legalább tízszer olvasta el a naplót mire visszaért New Hope városába. Egyenesen a templomba ment. Helyet foglalt a gyóntató székben és megvárta, míg a túloldalon a pap ugyanígy tesz. Halk, bűnbánó hangon szólalt meg.

– Üdvözöllek Pál atya. Vétkezni fogok.

 

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához