LFG.HU

Sümegi Attila
novellaCimkek

Harvey végigsimít a nő barna bőrén, a derekától a combjáig, míg tenyere el nem akad a fekete harisnyatartóban. Susan elmosolyodik, ajka vörös, arcán elkenődött a pirosító, haja akár a szénakazal. Egyik kezével a mellét takarja, mintha lennének egymás között titkaik, pedig a szajha többet tud róla, mint a felesége, és Harvey emiatt már megint úgy érzi, mintha ólmot nyelt volna.

Feltápászkodik, öltözni kezd. Susan magára húzza a takarót, egészen az orráig, hatalmas szemét a férfira mereszti, szempillái megremegnek.

– Ma ne használjuk a füstölőt?

– Késő van már. – A férfi megköszörüli a torkát, egy pillanatra megáll mozdulat közben. Soha nem hagyta ki a megtisztító szertartást, talán egyszer, tavalyelőtt. Derekára köti az övet, pisztolya a combjához verődik. Betűri piszkosszürke ingét a nadrágba, magára kanyarítja fekete mellényét, amelyen ezüstösen virít a seriffcsillag.

– Csak szeretném, ha minden rendben lenne. – Susan hangja csábító. – Gyors leszek.

Harvey nagyot nyel. Fejébe nyomja kalapját, gondosan megigazítja. Igaza van nőnek: miért kellene maga ellen vívni a sorsot?

– Rendben, de siess. – Az ablakra pillant, a szürke égboltra, a kifakuló házfalakra. – Mindjárt besötétedik, és az asszony aggódni kezd.

– Már megint túl sokáig pókereztél – duruzsolja Susan. Kiugrik az ágyból, mintás köntöst ölt magára, és az intarziás szekrényből előveszi az egyházi füstölőt. A láncok megcsördülnek, Harvey összerezzen. Leül a fotelbe, szembe az ablakkal, és csak hallgatja, ahogy a szajha begyakorolt mozdulatokkal készülődik. Gyufa sercen, szék csikordul a padlón, aztán Susan sóhajt, roppan a térde, fém csikordul fémen. A seriff lehunyja szemét, amint megérzi a tömjén bódító illatát. Korábban a karácsonyt jutatta az eszébe, mostanában a lovasságot, a prérit és…

Kinyitja szemét. A csillár egyik karjára akasztott füstölő a feje fölött himbálózik, Susan előtte áll, tenyerét előrenyújtva mormolja az indián litániát. Megtisztulok, mondogatja magában Harvey, mert hinnie kell benne, az a legfontosabb. A füst, amelyet belélegez, amely a szobában gomolyog, lemossa róla a mocskot. Azt a mocskot is, amely Susanról került rá az ölelésével, a csókjaival, a testnedveivel.

Ám az a legfontosabb, hogy elkergeti az indián szellemet, amely tíz éve kísérti. Vak tekintet, színes homlokpánt repülő varjakkal, éjfekete tollkoronával. Csak mered rá, a lelkébe lát, néha meg akarja őt ragadni, hogy magával vigye a holtak birodalmába, az örök vadászmezőkre.

– Nyugalom. – Susan végigsimít az arcán. Harvey felriad a révületből, amelybe észrevétlenül esett. Letörli a könnyet az arcáról. Gyomra ismét megkönnyebbült, újra teljesnek és tisztának érzi magát. Eltolja magától a szajha kezét, már visszataszítja érintése, közelsége… Legalábbis egy-két hétig. Aztán megint itt köt majd ki, mert Susan amúgy csodálatos szerető, még úgy is, hogy állítólag indián vér is csörgedezik az ereiben.

Harvey a zsebébe nyúl, a pénzt az asztalra teszi. Egy kicsit többet, mint az előző alkalommal.

– Mikor jössz legközelebb?

Harvey vállat von, és az ajtóhoz lép.

– Majd jövök. Légy jó, kedvesem.

A seriff egy utolsó pillantást vet a szajhára, a vörös takarókra és párnákra, a tükörre és a pipereasztalra, majd biccent, és a nyikorgó falépcsőn a fogadó alsó szintjére kullog. Minden alkalommal úgy érzi, mintha elhagyná a nőt, és nincs ez jól.

Odalent most kezdődik az élet. A pultnál kalapos emberek sorakoznak, ismeri mindet, és ahogy elhalad mellettük, előre köszönnek, elsősorban a csillagnak. Reméli, hogy mindannyian azt hiszik, pókerezni volt, fent a klubban. Keresztülvág a szivarfüstön, az unalomig ismert zongoradallamon, a festett nők és borostás férfiak felszínes beszélgetésein. A seriff biccent, köszön, akinek kell, aztán az utcára lép.

A nap már lebukott a hegyek mögött, a város árnyékokba burkolózik, a poros utca még árasztja magából a forróságot, a szél fenyő és lócitrom szagát sodorja. Az utcán alig találkozik polgárokkal, a legtöbben haza, vagy a fogadóba tartanak.

Harvey elsiet a fehér falú templom mellett. Blake atya a kapuban álldogál, messziről köszön a seriffnek.

– Ilyen későn megy haza, Williams úr? – kérdezi. Magas, nyurga férfi, enyhén kopaszodik. Maradék haját szétfújja a szél, és kampós orrával együtt úgy néz ki, akár egy felborzolt tollú madár.

– Sok a dolgom – von vállat a seriff, de persze bosszantja a kérdés. Minden vasárnap a templomban ül a családdal, úgyhogy a csuhásnak semmi joga, hogy kérdőre vonja.

– Azt elhiszem, Williams úr! – bólint a pap. Gúnyolódik? Harvey nem törődik vele, siet haza, az asszony minden bizonnyal vacsorával készült, elvégre szombat van.

 

 

Blake atya hosszan néz a távoldó seriff után. Azt mondják, szigorú, határozott férfi, aki rendben tartja a várost. Persze, az asszonyok kedvére való, széles vállú, jó kiállású fickó, erős állal, szúrós szemmel. De talán többet pókerezik a kelleténél, és túl kevés időt tölt a családjával.

A banditákról és gyilkosokról ne is beszéljünk.

Egy pásztornak mindig rengeteg a dolga, sóhajt Blake atya. Megragadja a keresztet a nyakában, és gyors imát mormol Szűz Máriához. Ma este is megjelent, az utóbbi időben egyre sűrűbben. Szólt hozzá, de nem szavakkal, csak képekkel, és persze nem értett belőlük semmit. Nem is baj, hiszen a Szűzanya isteni lény, ő meg csak egy egyszerű pap, aki a nyakába vette a város gondjait.

A főutca lassan kiürül, az égbolt lilára sötétül, csillagok gyúlnak, megfordul a szél, felkavarja a port. Patadobogás hallatszik, majd hamarosan egy lovas sziluettje tűnik fel, vállán puska, kalapját szemébe húzta. Pej kancát vezet maga mögött.

Megáll a pap előtt, és láthatóvá válik borostás arca a gyenge fényben.

– Üdv, atyám – érinti meg a kalapját a férfi, aztán nagyot sercint a porba.

– Hol van?

– A temetőnél.

Blake atya felugrik a kanca hátára, és a város széle felé veszi az irányt. A fickó mellette poroszkál.

– A pénz megvan? – kérdezi.

– Megvan.

Így jutnak el csendesen a kőig, amely a temető határát jelzi. A csillagok fényében fejfák, keresztek kéklenek, a látóhatárig a puszta préri terül el, akár a végtelen semmi. A pap megborzong a látványától. A borostás férfi leugrik a lóról, és a kőhöz lép. Blake atya csak akkor veszi észre, hogy valami fekszik a porban.

– Kelj fel, nyomorult! – A férfi belerúg a földön fekvőbe. Elfojtott nyögés hallatszik, majd szalmahajú férfi fordul hanyatt, arcán friss sebhely, ruháját sár borítja. Csizmát nem visel, csupasz lábát többnapos por fedi, szájában pecek.

Blake atya felismeri a mindenhova kitett körözési plakátokról. Edward Finn, semmirekellő gyilkos, aki egy egész családot kiirtott némi dollárért és ékszerért cserébe.

A borostás fickó letérdel hozzá, szalmahajába markol, és a holdfénybe fordítja a képét.

– Látja, atyám? Ő az.

A pap bólogat, és egy köteg pénzt hajít a fejvadász lába elé. Megvárja, míg amaz gondosan megszámolja, csak aztán köhint:

– Lenne még itt munka.

A fejvadász kérdőn néz rá, a kalap árnyékában csak a szeme fehérje dereng.

– A Boldogságos Szűz Mária magához szólítja ezt a nyomorultat, hogy előtte feleljen förtelmes bűneiért. Van nálad kötél?

A fejvadász nagyot sercint a porba, aztán bólint.

 

 

Blake atya gyalog siet a templomba, úgy érzi, ő is bűnössé vált azzal, hogy végignézte Edward Finn vergődését a kötél végén. Rúgkapált, hörgött, először gyorsan, aztán egyre akadozva, és az atya kényszerítette magát, hogy ne nézzen félre, mintha ő lett volna az, aki kiszabta az ítéletet. Pedig ő csak egy száj, amelyen keresztül a Szűz Anya szól.

A sötét templomban visszhangot vernek a léptei. Reszkető kézzel gyújtja meg a gyertyákat, amelyek táncoló árnyékokat vetnek a sápadt szentek képeire. Legvégül az oltár mellett álló Szűz Mária szobor mécseseit kelti életre, majd letérdel, és imára kulcsolja kezét. Miért? Folyton ez a kérdés merül fel benne. Miért én vagyok az eszköz, amellyel megtisztítod a bűntől ezt a világot?

– Kevés az idő – súgja a Szűzanya. A pap összerezzen a fejében szóló hangtól, de nem mer felnézni, tudja, hogy ilyenkor a szobor halott szeme életre kel, sápadt fénnyel világlik. Egyszer vér folyt belőle, másszor verejték. Beleborzong az emlékbe.

Blake atya imádkozni kezd, azt reméli, a szent szavak távol tarthatják Máriát, és máris elszégyelli magát a gondolattól. Hiszen azért lett pap, hogy hűen szolgálja Istent és szentjeit, nem igaz?

– Szedd össze magad! – korholja Szűz Mária.

– Újabb bűnözőt küldtem eléd – motyogja Blake atya. Úgy szorítja saját kezét, hogy teljesen elfehérednek az ujjai.

– Tudom. Láttam. De a bűn szétrohasztja ezt a várost, és csak benned van elég hit és állhatatosság.

Szolgállak, gondolja az atya. A könnyeivel küszködik. Mondd, hogy mit tegyek, és megteszem.

Csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.

Szűz Mária pedig mondja.

 

 

Harvey felriad. Sötétség. Mellette a felesége szuszog, az ablaknál légy zümmög, a szobára meleg, dohos levegő nehezedik. A seriff emlékszik, hogy álmodott valamit, de csak zavaros képek rémlenek fel. Lódobogás, préri, lövések. Magasra nyúló sátrak a vörös nap fényében. Testek, holttestek mindenütt, nyögés, sikoly, kiáltás.

Felül az ágyban, megdörzsöli halántékát. Megint a ráncos indián dereng fel előtte, varjútoll hull a fejdíszéről, és Harvey felé libben. A férfi gyomra összerándul, szíve vad dobogásba kezd.

Mi a francot keres itt az indián? Hiszen megtisztult attól a nyomorult átoktól, nem? Susan megtisztította. Felidézi a szertartás részleteit, de nem talál benne hibát, a szajha pontosan úgy csinált mindent, ahogy korábban, és azután mindig nyugodt volt az álma, nem kísértette a múlt. Az a rengeteg halott rézbőrű.

Kiszáradt a szája, homlokán hideg verejték gyöngyözik. Vár, amíg az álom végleg elmenekül a szeméből. Feláll, óvatosan összeszedi a ruháit, és csendes léptekkel távozik a szobából. A padló többször megnyikordul, de az asszony csak horkant, nem ébred fel.

A gyerekszoba is csendes. Harvey kapkodva öltözik, aztán fejébe nyomja a kalapját, és kilép a ház tornácára. Sötét éjszaka van, csendes a város, csak szél neszez a házak között, mégis Harvey a gyomrában érzi, hogy valami nem stimmel. Ellenőrzi a pisztolyát, megpörgeti az ujjai között, hogy valami valóságosat érezzen.

Beszélnie kell Susannal. Meg kell ismételni a szertartást, különben képtelen lesz tükörbe nézni, képtelen lesz a munkáját végezni, és a nyomorult Edward Finn tovább garázdálkodhat a környéken.

Gyakran megtorpan a fogadó felé sietve, amikor a házak sötét kapualjaiban az indián halott arcát véli megpillantani. Most hosszúnak tűnik az út, pedig szaporán szedi a lábát, közben egyre hangosabban szuszog.

A fogadóhoz érve aztán valódi árnyakat pillant meg. Megtorpan, a temetkezési vállalkozó házának oltalmába húzódik, onnan figyel. Körvonalak, elmosódott alakok bukkannak fel a fogadó ajtajában, egy pillanatra zongoraszó szűrődik ki. A magasabbik árnyék rángatja az alacsonyabbat, vonszolja magával. Egy férfi és egy nő, széles szoknya libben, susogása elhallatszik a seriffig. Harvey torka elszorul. Susan? Ő lenne az?

A házak mentén utánuk siet, óvatosan követi őket, nem akar a nyílt utcán közbelépni. Dulakodásnak nyoma sincs, a férfi a nő csuklóját fogja, úgy húzza magával.

Végül a seriff kézbe veszi pisztolyát, és már-már közbelép, amikor rádöbben, hogy a páros a templom felé tart.

 

 

Blake atya berántja Susant a templomba, a nő arcán kaján mosoly terül szét.

– Biztosan itt akarja, atyám? – kérdezi nevetve. A pap dühösen villantja rá tekintetét, aztán a szajhát a széksorok közé penderíti. Miért nem tudja befogni? A fogadóban is végig pofázott, pedig megmondta, hogy kussoljon. Az utcán szerencsére halkan kuncogott, de most megint ostobaságokat kérdez.

Lámpások és gyertyák fénye festi árnyékukat a falra, az oltárt hagyják sötétségbe burkolózni. A mennyezet fagerendái megreccsennek a tető súlya alatt, mintha angyalok ereszkedtek volna a kereszt mellé.

– Igen, itt akarom – morogja Blake atya, és felpillant Szűz Mária szobrára. Biztosan? – kérdezi gondolatban, de persze nincs válasz, a faragott szemek élettelenek maradnak. A Szűzanya más előtt nem nyilatkozik meg.

A szajha vidáman jár körbe, majd letelepszik az oltár talapzatára. Felhúzza szoknyáját, kivillan a térde. Blake atya elvörösödve rivall rá:

– Ne paráználkodj!

Susan felhúzza szemöldökét.

– Pedig azt hittem, az következik…

Blake atya legyint, és hátrasiet a sekrestyébe. Fülében vér dobol, jéghideg ujjai remegnek. Kinyitja a hátsó ajtó mellett heverő ládát, és szemügyre veszi tartalmát. Egy szétszerelt puska, egy negyvenötös Colt, és egy rúd dinamit. Az elmúlt egy év során gyűjtötte össze a fegyvereket, mindig más fejvadásztól. A hívek pénze, és az adományok nagy része bűnözők elfogására ment. Nagyot sóhajt. Drága dolog az igazságosztás.

– Siess – hallja a fejében Szűz Máriát.

– Siess! – kiáltja Susan.

Blake atya a Coltot veszi kézbe, és azonnal megszűnik keze reszketése. Ellenőrzi a tárat. Tele van, persze, hiszen azelőtt nem kellett használnia. Letérdel, keresztet vet, gyors imát mormol, és Isten nevével a száján tér vissza a templomba, a pisztolyt gondosan a háta mögé rejti.

Kis híján felkiált, amint meglátja Susant fehérneműben. A nő a ruháját egy szék támlájára hajította, most teste csupa csipke, domb és ív, fekete és vörös. Blake atya nagyot nyel.

– Az oltárra nem mertem felfeküdni – mosolyog kajánul Susan.

A pap közelebb lép, a reszketés újra visszaköltözik tagjaiba. Felpillant Szűz Mária szobrára.

– Ó, zavar, hogy meglátja, mit csinálsz? – kérdezi a szajha. Blake atya a fejét csóválja:

– Nem. Nem engem zavar. Hanem őt.

Felemeli a Coltot, és a nő szívét veszi célba. Susan elsápad, kiáltani akar, de csak tátog, akár a horogra akadt hal.

 

 

Harvey óvatosan mászik a székek takarásában, és hallgatja a pap és a szajha párbeszédét. Elönti fejét a vér. A mocskos, perverz disznó! A templom közepén akarja megdugni Susant? Az ő Susanját?

Persze tudja, hogy a nő másokkal is hál, pénzért, de teljesen más, amikor az ember szembesül az igazsággal. Mégis az bosszantja fel leginkább, hogy az a pap prédikál minden egyes vasárnap az erényekről, hogy az a kétszínű, mocskos pap akarja megmondani az embereknek, hogy mi a helyes, és hogy az a perverz disznó akarja majd a gyerekét tanítani…

Kiles a székek takarásából.

Blake atya ellép Szűz Mária szobrától, és pisztolyt emel Susanra.

Harvey gondolkodás nélkül felpattan, meghúzza a ravaszt. Az első golyó az oltárkőről pattan le szikrázva, a második a szobor talapzatába fúródik. Susan sikolt, a pap pedig vaktában tüzel, a torkolattűz őrült fényt vet az arcára, aztán elrohan hátra, a sekrestye felé.

Harvey ismeri a templomot, tudja, hogy van hátsó ajtaja, minden bizonnyal azon keresztül akar elmenekülni a rohadék. Utána rohan, csak egy pillantást vet a szajhára, aki már a ruháit magához szorítva áll, mintha azok meg tudnák védeni bármitől is. Szemében könny csillog.

– Ó, Harvey….

– Menj vissza a fogadóba, Susan! Azonnal! – mordul a seriff, és már fut is tovább a sekrestyébe, nehogy az a disznó…

Előbb érzi a hasába nyilalló fájdalmat, minthogy meghallaná a dörrenést. Ő is lő, aztán térdre zuhan. Blake atya nem menekült el. Egy nyitott láda mellett áll, hátát a falnak veti, a pisztoly megremeg a kezében.

Harvey vicsorogva várja az újabb golyót, de Blake atya csak bámul rá meredten, aztán kifordul ujjai közül a Colt, és lassan, mintha csak kivágott fa volna, oldalra dől. Mögötte a falon vaskos vércsíkot maszatol el.

Talált. Eltaláltam, nyugtázza Harvey, aztán felemeli a tenyerét, amellyel a sebét szorította. Csúnya seb lehet, és éppen úgy fáj. Haslövés, persze, az a legrosszabb.

Megpróbál feltápászkodni, de a kín ismét térdre kényszeríti.

– Susan! – hörgi. Reménykedik, hogy a nő még itt van, hogy meghallja, és el tud szaladni segítségért.

Senki nem válaszol.

Harvey sápadtan, verejtékezve fordul meg, hogy négykézláb vonszolja magát vissza a templomba. Ruhája egyre átázik, kalapja lefordul a fejéről. A fájdalom egyre terjed, már a mellkasa is tűzben ég, ujjait egyre kevésbé érzi.

Susan a Szűz Mária szobor előtt térdel, és imádkozik, úgy bámul fel a szent asszonyra, mintha egy angyal jelent volna meg előtte.

– Susan… – motyogja Harvey. Leül a hideg kőre, jeges izzadtság patakzik az arcán.

A szajha rá sem hederít. Feláll, bólint, és kifejezéstelen arccal siet a sekrestyébe. A seriff nyújtózik felé, de a nő úgy elsuhan mellette, hogy rá sem hederít. Mi a fene van vele?

Tovább vonszolja egyre nehezülő testét. Már alig lát, a prérire képzeli magát, a halott indiánok közé, akiket ők öltek halomra. Férfiakat, nőket, öregeket és a gyerekeket. Mindenkit. Hatalmas, bűzös máglyákat raktak, és úgy vedelték a szentségtelen tábortűz mellett a whiskeyt, mintha halotti tort ülnének.

A kín leteperi. Hanyatt elterül a nyikorgó padlón, szeme előtt elmosódnak a gerendák. Szűz Mária arcát keresi, a szobor halott szemét. Ám a nő helyett az öreg, ráncos indiánt látja, vállán hollók ülnek, a fejdíszéről úgy peregnek az éjfekete tollak, akár az esőcseppek.

– Eljöttél értem? – motyogja Harvey. – Beteljesíted a bosszút?

– Igazságot teszek – súgja az indián. – A te dolgod lett volna, de mindig is hiányzott belőled a hit.

Sziszegés hallatszik. Talán a lelkem az, ahogy távozik a golyó ütötte sebből, gondolja. Aztán a szétfolyt világ homályából felbukkan Susan. Arca merev, tekintete sötét. Egy rúd dinamitot tart kezében, a hosszú kanóc végén apró fény ficánkol.

Mégiscsak a lelkem az…

Susan ledobja a rudat Harvey mellé, és mielőtt a kijárat felé sietne, még odaveti:

– Most végre megtisztulsz… Kedvesem.

Harvey felnevet, körülötte meglódul a préri, puskáját a magasba emeli, kurjant, alatta dübörög a ló, mellette halottak vágtatnak, előtte karcsú sátrak sora. Boldog, hogy ezúttal soha nem fog megérkezni.

 

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához