LFG.HU

HammerTimeCafe
Körtvélyes Ákos
novellaCimkek

A kis Pete Normannal szűkmarkúan bánt a sors: félvérnek született – inkább volt néger, mint fehér –, ráadásul abbéli állapotában, ahogy bezuhant a paplak rozoga ajtaján, Martin Burnlow tiszteletes egy lyukast garast nem adott volna érte, hogy megéri a következő órát. Számtalan sebből vérzett, kamaszosan hirtelen nyúlt lábain egymást érték a kisebb nagyobb vágások, felsőtestén cafatokban lógott a durva vászoning, arcán megannyi vérző billog, fogsorán fekete lyukak.

A tiszteletes sovány vacsoráját – némi száraz kenyér és a kocsmárostól hitelbe kikönyörgött bor – hagyta hátra, hogy a fiút hóna alá nyúlva az egyetlen helyiségből álló ház szénával kitömött matracáig segítse. Minden mozdulata jajszavakat fakasztott a cserepesre aszott szájból, de nem emiatt torpant meg félúton. Meglátta kettőjüket a kopott tükörben. Gyermekként, a papnevelde dormitóriumának falán gyakran szeme elé kerülő festményt idézett fel benne ez a kép: az ecsettel életre keltett Jézus a hegyre tart, ugyanúgy meggörnyedve a kereszt súlya alatt, mint most ő – szakálla bozontos, ruhája tépett, ahogy felnéz – a hegyre? az ágyra? –, szemében az eljövendő sorsfordulat bizonyossága.

– Veled jól elbántak, kölyök – hessegette el beszéddel a látomást.

A fiú fogvacogva hasmánt végignyúlt az ágyon, görcsbe ugró ujjai földszín hegyeket gyűrtek a durva pokrócból, bőrén átütött a láz forrósága. A tiszteletes látta ugyan, de elhinni nem akarta, hogy a vasárnaponként a Bibliába merülő, jámborrá szelídült arc ilyen fájdalom kifejezésére is képes. Meggondolatlanul csúszott ki száján a kérdés.

– Apád tette ezt veled? – A városban jól ismerték a hirtelen haragú embert. Tudták róla, hogy iszik, és a munkát, a templomot egyaránt kerüli, mert nem tűr meg maga felett senkit, legyen akár ember, akár isten. A törvényt maga szabja, a keze is gyakran eljár, de a tiszteletes úgy gondolta, hogy így megverni a fiút, akit a szülésbe belehalt nő hagyott rá, nem vallott a valamikori bányászra.

A fiú felnyögött feleletül, és a következő percekben is számtalan kérdésre válaszolt ugyanígy. A tiszteletes belediktált egy kevés bort, és lemondott arról, hogy beszélni hallja. Mikor épp ott tartott mondandójában, hogy:

– A lelkedért imádkozhatok, kölyök, de a testednek… orvos kell! Megyek, és…

A kis Pete Norman felkiáltott.

– Nem! Előbb… gyónni szeretnék, atyám!

És Martin Burnlow tiszteletes erre a hangra visszalépett az ágyhoz, leereszkedett és kényelmetlenül odakuporgott a szélére, és a következő órában néma csendben, mozdulatlanul hallgatta a fiút. Ahogy a kis Pete Norman a végére ért, a tiszteletes gyönge hangon elrebegte, hogy feloldozlak, és futva menekült a helyiségből – mintha a paplakban fekvő emberroncsot hátrahagyva távolabb kerülhetne attól, amit hallott. Elfeledkezett róla, hogy valójában orvosért indult, és csak a kocsma lépcsőjén eszmélt rá, hogy isten ege alatt áll, és úgy találta, a vállát nyomó kereszt súlyosabb annál, mint amit józanul elviselhet egy ember. Így miután felkeltette az orvost és útba igazította, visszatért az ivóba, hogy könnyítsen a terhén. Tekintete ezúttal elég volt ahhoz, hogy szó nélkül kapjon italt.

 *

Martin Burnlow tiszteletes alkalmanként sokat ivott, máskor csak éppen eleget ahhoz, hogy ne érezze az életét megkeserítő haszontalanságot. Hosszúra nyúlt földi pályát tudhatott maga mögött, és pár tucat emberből álló nyájat magáénak, amely, korántsem volt meggyőződve róla, hogy igényelte volna bármilyen lelkipásztor útmutatását. Jó ideje úgy találta, hogy vasárnapi prédikációi kavicsok csupán, melyek anélkül merülnek a tó fenekére, hogy hullámot keltenének annak felszínén. Csoda, ha ilyenkor kiszökik az erő a követ hajító kézből?

Egyik pohár következett a másik után, de ezúttal a tiszteletesnek csalódia kellett a bensőjében gyújtott tűzön. A gondolatait nem emésztették el, mindinkább táplálták a lángok, és teste is cserbenhagyta, hiába vágyott a sokszor tapasztalt zsibbadtságra. Helyette…

korbács vág végig a hátadon, kínfolyót fakaszt a fonott bőr

könyörögsz

nem vagy ember, nigger, üvöltik, és elhiszed, és négykézlábra állsz, ahogy egy állattól elvárják

hiába

végigver rajtad ismét a kín, a földre aláz, láncaid csörögnek, ahogy vergődsz

röhögnek

bevizelsz, nyöszörögsz, de minden ütéssel távolabb kerülsz a rémálomtól

bocsánatot kérsz

hogy létezel, az örökölt bűnért, az apád bűnéért, hogy rámászott egy kimosdott rabszolgalányra, anyád bűnéért, hogy megszült, de

hibázol

a szemükbe nézel, és a sebvarraktól tarka kéz ismét lesújt a korbáccsal, hogy

– Tiszteletes!

megalázzon, hogy

– Tiszteletes, az isten szerelmére!

addig verjen, amíg

– Ébredjen!

élsz

Az arcába fröccsenő hideg víz durván ragadta vissza a jelenbe. A kocsmáros leengedte a vödröt, némán fürkészte az elázott vendéget. Nem ő rázta a vállát, és a hang is valahonnét oldalról érkezett. Martin Burnlow tiszteletes meglepődve ismerte fel, hogy nem az orvos szól hozzá.

– Atyám, siessen! – Hanem egy férfi, akit eddig csak istentiszteleten látott, és emlékezett rá, hogy mindig a hátsó sorokban ült. – A háza… – Nehéz lett volna elfelejteni; méretes, ápolt bajuszt viselt, mely szénfekete kígyóként vonaglott a szája körül, amikor beszélt. – …ég! – És ez a kígyó most feléje kapdosott. – A háza ég!

Martin Burnlow tiszteletes ellökte magát a pulttól, és akadozó léptekkel megindult, hogy ismét magára vegye a leejtett keresztet.

 *

A házon már nem segíthetett senki; narancsvörös lángnyelvek martak ellentmondást nem tűrően a gerendákba, prédálták a deszkákat, hogy füstté tegyék, mi korábban szél és eső ellen védte lakóit. Aztán diadaltáncot lejtettek, fenyegetve az alkalomhoz illően rőt színbe öltözött csillagokat, mikor a rozoga épület magába roskadt, beletörődön, mint a korbácsot váró rabszolga.

A máglyává lett paplak körül állókat átitatta az elmúlás szaga. Tehetetlen beletörődéssel nézték a pusztulást. Talán meg sem hallották a tiszteletes kérdéseit, vagy nem érezték helyénvalónak, hogy megtörjék a tűz ropogásból komponált requiemjét.

– A fiú?

Szél táplálta izzás a válasz.

– Láttátok a fiút? A doktort?

Keresztbe roppant egy gerenda, a magasba szikrákat hányt zuhantában.

– Istenem, mi történt itt?

A tiszteletes földre roskadt, keze önkéntelen kulcsolódott imára, de nem jöttek szájára a szavak. Lehunyt szemhéja mögött narancs-vörös foltok ugráltak, pokolbéli teremtményt szültek, mely korbácsot emelve magasodott fölé. Karjáról lefutott a köpeny szövete, alkarján kígyóként hullámzottak az égővörös sebek. Lesújtott. Újra és újra, és kacagott minden alkalommal. A tiszteletes vergődött, és az ima szavai helyett bocsánatot kért a jelenéstől valami bűnért, amit más követett el. Aztán…

elengednek, menekülsz, de a nyomodban vannak, vadásznak rád, és biztos vagy benne, hogy

megtalálnak

meg fogsz halni, legyőznek, hiszen máris megtették, miben reménykedsz még?

a könnyű halálban

nem létezik, felejtsd el, fordított keresztre szögeznek fel, fogókkal tépik majd a testedet, te pedig

meggyónsz?

hiába, ismerik a módját, hogy lelked ne találja meg az utat a mennyországba, hanem az ő kényére-kedvére szolgáljon, míg

meggyónsz

a gyehenna tüze elemészti a világot, szóval

meggyónsz

hiába

Martin Burnlow tiszteletes kinyitotta a szemét. Feküdt, ujjai a földet markolták. Feltornázta magát, és ültében felfigyelt a patkó hagyta nyomokra.

– A doktornak vége – felelt magának mindenki helyett –, de a fiú nincs a házban.

Belemeredt még egy percig a lángokba, majd elmosolyodott, mert újabb látomás helyett ezúttal más bontakozott ki a szeme előtt. A mérhetetlen hosszú idő után újra célra lelt emberek határozottságával felkelt és elindult.

Remélte, hogy nem késő, és a kis Pete Normanért még tehet valamit, és talán segítsége is akad.

Bízott benne, hogy a bűneiket szégyenlő apák felülemelkedhetnek önmagukon, és visszavezethetőek az Úr ösvényére.

Remélt és bízott, de hinni képtelen volt benne.

*

Frank Norman termetes ember lehetett valaha; a kor aszódottá, a bányában töltött évek görnyedté tették, a bánya utániak pedig megtörtté, megkeseredetté. Nem ő volt az egyetlen, akit egy bányaomlás nincstelenné tett, de az utolsó földalatti melós, aki maradt az apadásnak indult városban. Frank Norman egy részét ott hagyta a tárnában, egy rosszul elhelyezett dinamit okozta földomlás temette maga alá. Jól járt, szerencsésnek bizonyult, mondogatták neki a többiek, akik az ital mellett igyekeztek a tovább élőkre, nem pedig a tizenhét ottmaradt bajtársra gondolni. Ő azonban nem tudta elfelejteni a kevésbé szerencséseket. Meggátolta ebben a kéz, amit éppen ezért többnyire nadrágjába rejtett, ugyanaz a kéz, ami annak idején elhelyezte a robbanószert a földhasadékban, és ami vezeklésül számtalan másik után most újabb pohárral töltött az el nem fogyó, sárga folyadékkal teli üvegek egyikéből.

– Az átkozott kölyök, mit csinált már megint?

Martin Burnlow tiszteletes percek óta várta, hogy a házigazda megszólaljon. Egyik keze a mögötte lévő ajtón, a másik a nyakában függő kereszten nyugodott. Mély levegőt vett, bár ezúttal nem prédikálni készült.

– Megverték…

– Úgy kell neki! – morogta közbe Frank Norman.

– …és fajtalankodásra kényszerítették, és…

– Biztos… – csendesett el a volt bányász – megérdemelte. A fajtája bírja az ütést… a fatája sok mindent kibír! Ne aggódjon, majd… tanul belőle. – Bólogatott.

– A fajtája? – A tiszteletes odaugrott, és egyetlen mozdulattal kiütötte a poharat és az üveget Frank Norman kezéből. A csörömpölést túlkiabálva folytatta. – Az a fiú a halálán van, nemsokára az Úr elé áll, és maga azt mondja, a fajtája bírja a verést? Hát lássuk! – Visszakézből kegyetlen pofont kevert le a bányásznak, akit a lendület levert a székről.

Aztán megmerevedtek mindketten, ki-ki a saját kezét bámulva, még ha más okból is.

– Mit tettem? Uram, bocsáss meg – hajtott térdet az egyikük; a másik néma maradt, a benne lejátszódó képek foglyaként, ujjain vöröslött a felrepedt szájából folyó vér. Még akkor sem szólalt meg, amikor Martin Burnlow tiszteletes felállt, rá sem nézve motyogott valamit, aztán kisétált a helyiségből. Az az utolsó, sóhajtásnyi mondat azonban még akkor is Frank Norman fejében visszhangzott, amikor egy ládából előhalászta a viseletes bányászzsákot, biccentve nyugtázta annak tartalmát, és lehajtott fejjel a másik után eredt.

Ha a fiú meghal, halála a maga lelkén szárad, mondta a tiszteletes, pontosan ezekkel a szavakkal, és a visszhang így felelt: az ő halála is a te lelkeden szárad.

*

A lovakat lopták, de nyerget már nem kerítettek hozzájuk, és zablát is kötélből csomóztak. Amúgy is elszoktak a lovaglástól, bizonytalanul ülték meg hátasaikat, érezték az állat minden csigolyáját, így mire meglátták a települést maguk előtt, nem csak lélekben, testben is meggyötörten bámultak a felkelő nap festette tájra. A dombról rozoga viskók halmazának tűnt, elhagyatott, pusztulásra ítélt falunak inkább, mint városnak, és közelebbről sem javított a róla kialakult képen. A házak oldalát felverte a gaz, a deszkafalakra felhordott vályog leprafoltokként omladozott, beszakadt tetők, kivert ablakok, leromlott kerítések mögött szűkölő elhanyagolt kertek fogadták az érkezőket. Három épület javított némileg az összképen, ha gondot nem is viseltek rájuk, sikeresebben dacoltak az idővel: az ivó, a sheriff-hivatal és a templom.

Frank Norman az egész út során csak egy kérdést tett fel – hová tartunk? –, mire a tiszteletes mogorván csak annyit válaszolt: gyónási titok, és a sötétben már nem erőltették a beszédet. Nappal, a rájuk boruló falak között Martin Burnlow tiszteletes kényszert érzett arra, hogy megszólaljon.

– Munkát akart itt vállalni.

A volt bányász kiköpött, majd körbefürkészett.

– Most merre?

A templom mészfehér falát barnás foltok tarkították, csökött tornya félénken tört az ég felé, benne hiába keresték az istentiszteletre hívó harangot, és csúcsán hasztalan a keresztet. Kétszárnyú, súlyos kapuja zárva, rajta keresztbe deszkákat szegeztek, ugyanúgy, mint az épület oldalában megbújó szűk ablakokra.

– Hiába – dünnyögte Frank Norman –, isten elhagyta ezt a helyet.

A tiszteletes biccentett, és továbbléptette a lovát.

A seriff-hivatal rozoga ajtaja egyetlen lökésre leszakadt a pántról, estében porfelhőt űzött a plafonig, mely meghátrálásra késztette a belépőket. Odabent asztal, beleszürkülve a helyiségbe, a falon üres fegyverszekrény, hátul helyéből kifordult cellaajtó, és mindenhol: papírok, csótányok, törmelék és por. Főleg por.

– Törvény sincs – összegezte a volt bányász –, vagy ha igen, nem itt lakik.

Az ivóba fél szárnyát vesztett lengőajtón vezetett az út. Odabent mogorva, kialvatlan arcok fordultak feléjük, a pult mögött töpörödött ember támasztotta az állát, az asztalokon poharak és fegyverek.

– Egy fiút keresünk – dörögte a tiszteletes –, nagyobbacska kölyök, félvér. Járt itt. Maga – rámutatott a pultosra –, itallal kínálta.

– Egy félvér? – az egyik asztalnál valaki a padlóra sercintett, majd hátradőlt a széken. Ölében pisztoly feküdt, arcát széles vigyor torzította koponyaszerűvé. – Mármint félig ember, és félig… micsoda?

A tiszteletes nem törődött a felcsapó erőtlen nevetéssel.

– Egy farm. Innen északra. Kerítése fehérre mázolva, ablakai zöldek, a bejárata fölé marhakoponyát szegeztek. Hogyan jutunk el oda? – kérdezte, egyenesen a pultos szemébe nézve.

– Faggassák inkább a seriffet – válaszolta mogorván a töpörödött ember.

– Már jártunk a hivatalban – így Frank Norman.

– A seriff az emeleten lakik – biccentés a lépcső felé –, de hosszú éjszakája volt, nem ajánlom, hogy most háborgassák.

És az emberek ezúttal bátrabban nevettek, teli tüdőből, hogy amíg átvágtak az ivón, a tiszteletes beleborzongott a hangjukat eltorzító rosszindulatba.

 *

 – Nem tetszik ez nekem – súgta bele Frank Norman az emeleti folyosó homályába.

Martin Burnlow tiszteletes nem adott hangot saját félelmeinek, csak a lépteire figyelt, amik határozottan a féltucatnyi ajtó egyikéhez vezették. Megállt a feketére mázolt bejárat előtt, kopogásra emelt keze függve maradt a levegőben, testén úrrá lett a zsigereiben fogant reszketés.

– Istenem, odabent… – súgta, és közben szemhéja ólomsúllyal ereszkedett alá, magával rántva tudatát a vöröslő sötétségbe, ahol…

az lakik, aki korbácsot emel, kinek tűzkígyók táncolnak a karján…

kinek fémcsillag lángol a mellkasán, bélyeg a lelkén…

kinek hangja méreg, szíve dobbanása disszonáns robaj…

és kinek neve…

Végzet.

A tiszteletes az ivóban eszmélt legközelebb, akadozva lépkedett Frank Norman mellett, aki vassatuként fogta a karját. Fel sem figyelt a bámuló vércseszemekre, az arcizmokat megfeszítő haragra, a néma csendre, ami a vihart előzi meg, csak botladozott a kijárat négyszöge felé.

Az ég alá érve lóra ültek, északnak hagyták el a várost.

Frank Norman nem bírt szabadulni a képtől, ahogy a tiszteletes szoborrá merevedik a fekete ajtó előtt. Fülében újra és újra felmorrant az a hang, amiről tudta, hogy nem lehetett másé, de nem hitte, hogy Martin Burnlow tiszteletesé lenne.

Az a hang egy hegyről beszélt, fáradtan, mintha hatalmas súlyt cipelne, de reményteli zöngével, annak tudatában, hogy terhétől nemsokára megszabadul.

 *

 Többször eltévesztették az utat, és csalódottan fordították meg hátasaikat, amikor látták, hogy a farm, ahova érkeztek, nem felel meg a Pete Norman által lefestett képnek. Sürgette őket a bensőjükbe költözött feszültség, mely az emeleti folyosó fekete ajtaja óta izzássá hevült – és nem csökkent akkor sem, amikor megpillantották a fehér kerítést, a zöld ablakos házat.

A marhakoponya mogorván, néma őrszemként bámulta az érkezőket; fekete szemgödrében, hosszú szarvain apró bogarak motoztak, melyek a mozgást észlelve iszkoltak fedezékbe, megsárgult csontjáról vörös festék pattogzott a tornác deszkáira.

A tiszteletes leereszkedett a lóról, nem lépett a házba. Elindult, hogy jobbról megkerülje azt.

– Nincs dolgunk odabent – nyújtott magyarázatot a volt bányásznak.

Hátul pajta állt, elhúzódva a lakóépülettől, komor, önként vállalt magányban, elhagyatottan. Falait nem éltette állathang, a magasba nyúló tető nehézkesen viselte a ránehezedő felhőfoltos eget, ablakszemei vakon szemlélték a szélborzolta fákat, hatalmas ajtói egymásba fonódott kezek.

Martin Burnlow tiszteletes megragadta az ajtószárnyat és húzni kezdte. Azt várta – remélte? –, hogy ellenáll majd, csikorogva, nyikorogva tiltakozik az erőszak ellen, de nem; gazdának járó engedelmességgel nyílt szélesre. Odabent fénypászmákban kerengő porszemek, mocskos gerendák, rozsdás láncok, száraz állati ürülék és ázott szalma illata fogadta.

dézsából öntött hidegvíz erőszakolja rád a létezés minden fájdalmát, körbevesznek, néznek

kiút?

nincs, újra itt vagy, a sebhelyes kéz megemelkedik, és irányt mutat, és a többiek megfognak és visznek

le

a pokolba

A homokkal sután leplezett vérfoltokat követve találtak rá a szalmaboglya rejtette csapóajtóra. Olajozottan nyílt, hátát egy gerendának vetette; a világot elnyeléssel fenyegető tátott szájra emlékeztette Frank Normant. Amíg a torkába ereszkedtek, szájuk elé szorított ruhával küzdöttek a szag ellen, ami úgy tűnt, minden földbe vájt lépcsőfokkal erősödik.

Odalent elnyelte őket a teljes sötétség. Frank Norman szabad kezével a zsebében kotorászott, tűzszerszámot keresett. Martin Burnlow tiszteletesnek azonban nem kellett fény ahhoz, hogy lásson.

és fejére fordul a világ, testedet izzadt testek szorítják a gerendához, távolról kalapács fémes csattanásait hallod

a csuklód

tompán lüktet, fájdalom ez is, de kevés ahhoz, hogy felülbírálja az ostorszabta hátad égő-lángoló kínhullámait

a lábfejed

hideg fém hatol a húsba, fához szegezi az elgyötört végtagot, hogy mozgásra képtelen várd a véget

és vársz

osztozom a fájdalmadban, nigger, így szolgálom az urat, aki istenné tesz a tisztátalanok fölött

a kés lesújt

újabb sebet vág az alkarra, egy újabb izzó kígyó kel életre a nyomán, hogy csatlakozzon száznyi társához

és lesújt újra

hogy fagyot hozzon a mellkasodba, hogy cserébe tovaragadja az éltető dallamot a szíveddel együtt

érzed a hívást

távolodnál

de maradsz, mert

számodra nincs menny és pokol, csak

az örök szolgálat

az evilági kárhozat

a börtön

ugyanúgy, mint

száznyi társadnak,

az előtted haltaknak

akik szintén érzik a hívást

sóvárognak

de ugyanúgy maradniuk kell

mint neked

és velük sikoltasz te is, mert

érzed

a hívást,

mert

nem

mehetsz

maradnod

kell

– Hagyja, Frank! – Martin Burnlow tiszteletes fáradtságtól rekedt hangjára a volt bányász összerezzent. – A fiú meghalt.

– Hogyan? – kérdezte, pedig egyáltalán nem volt kíváncsi a válaszra, félt tőle, hogy amit hall, ugyanúgy kísérti majd, mint a bányában megölt bajtársak emléke. És most már örült, hogy nem lát a sötétben, és igaza volt; egy életre nem tudná elfelejteni a tőle három méterre fejtetőn álló kereszt látványát, rajta a fiúval, akit szeretni soha nem tudott, de mégis hús volt a húsából és vér a véréből. És most megkínozva, felnyitott mellkassal, kimerevedve feküdt a vérétől mocskos gerendákon, és ha keresné, sem találná rajta a halálban megpihentek vonásait.

– Megölték, de előtte még…

– Hagyja, nem akarom tudni.

– Pedig fontos lenne tudnia, Frank, hogy helyes döntést hozzon.

– Ön már döntött, tiszteletes?

A sötét elrejtette Martin Burnlow tiszteletes utolsó mosolyát.

– Igen, én… megérkeztem.

És körbe nézett, sziklás hegyoldalt látott a magasból, a keresztre feszítés tortúrája, a húsát átütő szegek fájdalma lassan feloldódott az isteni beteljesülés fényében. Ha nem is az emberiséget, száznyi elveszett lelket kellett megváltania, és ez a tudat adott erőt, hogy térdre ereszkedjen a kis Pete Norman vérétől mocskos padlón, kezét imára kulcsolja, úgy várja a férfit, akinek neve Végzet.

Miatyánk, aki a mennyekben vagy…

– Döntöttem, tiszteletes – mondta Frank Norman. – Isten önnel! – búcsúzott, és kihátrált a gyermeke sírkamrájából.

– Szenteltessék meg a te neved…

*

A viseletes bányászzsák éjfélre majdnem teljesen kiürült, és tette ezt a legjobbkor; a farmról ekkor kezdtek visszaszállingózni az első emberek. Némán lépdeltek, fáklyáik fényében vonásaik megrendültséget tükröztek, pedig Frank Norman mást – elégedettséget? – várt volna tőlük. Savanyún gondolt arra, hogy ez mit jelent: a tiszteletes célt ért. A beomlott ház rejtekében némán adózott emlékének. Ujjai félszegen kapcsolódtak egymásba, önbizalom nélkül citálta a szavakat, amik akadozva álltak össze mondatokká. Hinni próbált az erejükben, és egyetlen pillanatra sikerült is. A pillanat azonban tovaszállt, amikor a fekete köpenyes, mellkasán csillagot, oldalán korbácsot viselő férfi megjelent az úton. Kortalan arcán mérhetetlen düh és vereség keserű vonásait látta − vagy csak képzelődött? Lehunyta a szemét, belebújt a sötétbe, és levegőt is csak akkor vett legközelebb, amikor a szárnyaszegett lengőajtó fülbántó csikordulással elnyelte a seriffet.

Órákig kuporgott még türelmesen. A város elcsendesedett, és amíg a hajnalpír megjelent keleten már nem próbálkozott több imával. Helyette számtalanszor átvette számításait, és mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutott.

Mielőtt elindult volna még a bányászokra és a fiára emlékezett, a föld alatt rekedtekre és a többet érdemlőre… aztán számolni kezdett. Háztól házig futott, sorban meggyújtotta a számításainak megfelelő hosszúságura vágott kanócokat. Utoljára az ivó árnyékában csiholt tüzet, majd futásnak eredt.

A robbanások pár másodperces eltéréssel követték egymást. Frank Norman a farmra vezető útról nézte az új napot köszöntő lángokat. Hosszú idő óta először nem foglalkozott a múlttal. A zsákban maradt utolsó rúdra, a pajtából nyíló pokollyukra, a tiszteletesre és a fiúra gondolt, akiknek tartozott a keresztényekhez illő temetéssel.

Hátat fordított a pusztuló városnak.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához