LFG.HU

lanozzunk
Lencsés Károly
novellaCimkek

– Harald Timothy Buster! Hogy a fenébe lehet valakinek a teljes neve, három keresztnév?

A sheriff, egy nyikorgó karosszékben ült. Karjait összefonta a mellkasán. A lábai, egymáson keresztbe téve pihentek az asztal tetején. Mivel válasz nem érkezett a kérdésére, kis idő múlva ismét megszólalt: – Talán az anyádnak fogalma sem volt, hogy melyikük az apád. Harald, Timothy, vagy netán egy Buster nevezetű csirkefogó.

Határozott hangja volt. A reszelős érc mennydörgésként hasított keresztül, az amúgy is sötét hangulatú szobán. Válasz, még mindig nem érkezett.

Szemközt, a zárka hűvös homályba burkolózott. A három keresztnevű férfi, hanyatt fekve bámulta a vízfoltos, lehámló mennyezetet. Csendben. Elnézve őt, a sheriffben az az érzés kerekedett, hogy Harald Timothy Buster egyszerűen úgy viselkedik, mint egy durcás kamasz, akit a kamrában whiskykóstoláson kapott az örege.

– A meséd nem valami meggyőző! Attól tartok, ha nem kapod össze magad, holnap hajnalban meglesz az akasztás – folytatta a sheriff, miközben, egyik lábát a másik után leemelte az asztalról, majd felegyenesedett. Megkerülte a széket. Elsétált a szoba másik sarkáig, ahol egy háromlábú, alacsony szék állt, és annak a tetején egy üveg ital. Kézbe vette az üveget, a dugót a fogai közé szorította, és egy mozdulattal kihúzta az üvegből.

– Pont ennyi kell ahhoz, hogy az a valami leszedje az ember fejét a nyakáról! – hallatszott Harald réveteg hangja a zárka homályából.

A dugó egy pillanattal korábban, halk pukkanással kiszabadult a palackból, és most úgy virított a sheriff ajkai között, mint egy három hetes, ázott szivarvég. Egy pillanatra megállt az üveg a levegőben.

A szeme sarkából a háta mögé figyelt. A fogoly megmozdult. Feltápászkodott a priccsen, s a térdén könyökölve, széttárt ujjakkal simogatta a feje hátulját.

A sheriff tölteni kezdett a pohárba. Lassan csorgatta az italt, mintha szándékosan fel akarta volna kelteni Harald érdeklődését. Szinte már érezte a másik tekintetét a kézfején, ahogy arra akarja ösztökélni, billentse csak meg bátrabban. A sheriff sóhajtva meglöttyintette még egyszer a bögre fölött, majd anélkül, hogy kézbe vette volna a dugót, a szájához emelte az üveget, és visszanyomta az üvegbe.

– Miért kéne elhinnem, hogy a társadat valamiféle istentelen teremtmény trancsírozta szét?

A bányában látottak alapján, még akár hihető is volt a történet, no de mégsem állhatott oda a bírák elé azzal, hogy indítsanak hajtóvadászatot valami „randaság” ellen.

– Kezdjük a legelején – mondta, és bögrével a kézben visszament a zárkáig.

Harald szemében hálás fény csillant. Átvette a rácsok között felé nyújtott bögrét, azon nyomban a tenyerébe szorította, és vehemensen belekortyolt.

A sheriff elég régen tette a dolgát. Reznótól egészen az északi, fekete dombokig megfordult már. Sok mindent látott, mindenféle züllött alakkal volt kénytelen érintkezni, de ezek az iszákos földönfutók valahogyan mindig sajnálkozást váltottak ki belőle. Az olyan alakok, mint Harald Timothy Buster. Akiknek nincs istenük, se anyjuk, se apjuk. Lézengenek a világban céltalanul, várva valami rejtélyes dologra, amely visszasodorná életük szekerét a normális kerékvágásba. Dean Morgan sheriff pontosan így gondolta harmincöt évnyi tisztes törvényszolgasággal a háta mögött. Úgy vélekedett, hogy előbb-utóbb, az élet úgy is belekényszeríti a Harald féle fickókat hasonló tettek elkövetésébe, és mind a bitón végzi.

Leakasztotta az övén hordott fémkarikáról a zárka kulcsát.

– Menj hátrébb!

A férfi engedelmesen behátrált a cella belsejébe. A sheriff kinyitotta a zárat, és belépve, behúzta maga mögött a rácsot.

– Ülj le, hadd halljam még egyszer az egészet!

A fogoly óvatosan leült a priccs távolabbi sarkába, és Morgan sheriff is elhelyezkedett a kényelmetlen katonai vaságy másik végében.

– Ozor ötlete volt – kezdte Harald a bögre fölött a semmibe nézve. – Ozor ötlete volt, hogy szabaduljunk meg a csuhástól.

A sheriff a térdére csapott, mire a fogoly ijedten összerezzent, és ettől a kézfejére zöttyent a bűzös pálinkából. A keze még mindig véres volt. A megszáradt vércseppek fekete szemölcsöknek tűntek a bőrén.

– Már jössz megint azzal a pappal! Senkit sem találtunk a bányában rajtad, és a csúnyán megboldogultan kívül!

– Pedig higgye csak el nekem, ott volt, és pap volt. Láttam a fehér gallért is a nyakában. A csuhája akkor szakadt le róla, amikor szegény Ozor felsértette a kezét egy éles kövön, miközben a járatot kerestük odabenn. Vérzett. Erősen vérzett. Erre a pap egyszer csak fogta magát, és neki esett a társamnak. Harapta, karmolta, marcangolta, a rúgkapáló sikítozó Ozort.

Harald a következő mondat előtt elcsendesedett.

– A pap vitt minket oda – mondta halkan, és szomorúan. – Azt mondta, három részre osztjuk az aranyat, és mindenki megy a maga útján.

Az utak, gondolta a sheriff, a te utad az akasztófáig visz. Most látta csak, mennyire esendő az egyszeri ember. És ostoba. Túl egyszerű, nagyon egyszerű. S bár erőlködött, próbálva elhitetni magával, hogy ez a férfi itt előtte egy kíméletlen gyilkos, különös hiányérzet kellemetlenkedett benne.

Az összes bizonyíték ellene szólt, ugyanakkor, mikor végig mérte őt újra, megint csak kétségek merültek föl benne arra vonatkozólag, hogy Harald el tudna követni efféle szörnyű tettet.

De nem sokat tehetett a férfiért. Lógni fog, amint felkel a nap.

Közel s távol, senki más nem volt a tetthelyen. Csak Harald. Ült egy láda dinamiton. Vérben ázva, feje tetejétől a kislába ujjáig. Vérben ázott, és nem a sajátjában, az egyszer „hót biztos”. Valahogyan mégsem fért a fejébe, hogy el tudta volna követni, már csak a satnya fizikuma miatt sem lett volna rá képes.

Ozor, már ami megmaradt belőle, vagy két fejjel is magasabb lehetett, és a súlya is vagy másfélszerese Haraldénak.

Pislogva egyet, eloszlatta a gondolatai ködét, és merőn a fogoly szemébe nézett.

– Fogy az idő!

Harald Timothy Buster nem kerülte el a pillantását. Bátran ránézett a sheriffre.

– Sosem láttam még ekkora kutyát! – mondta.

A sheriff lemondóan megrázta a fejét.

– Én segíteni akarok. Ugye nem gondolod komolyan, Harald, hogy bárki is elhiszi majd a papról szóló mesét, aki ráadásul nem röstell, szent ember lévén kutyává alakulni, ha megpillant egy cseppnyi vért?

Harald egy másodpercig még a sheriff szemébe nézett reménykedve, aztán szemlesütve elfordult.

– Tudja meg sheriff, amíg az a valami odakinn van, talán jobb nekem a kötél végén lógva. Ha lejön ide a városba, maga is azt fogja majd kívánni, hogy bárcsak ne élne.

– Hát jó. Én megpróbáltam.

A sheriff elvette a bögrét, kiment, és bezárta Harald Timothy Buster zárkájának az ajtaját.

– Hívok egy papot, hogy feladja az utolsó kenetet.

Harald végtagjaiból hirtelen eltűnt az alkohol égető, megnyugtató bizsergése, helyét valami hideg, és émelyítően rossz érzés vette át. Nem akart egyedül maradni, de legfőképp, nem akart papot látni…

A sheriff magához vette a fegyverét, kalapját és elment. Harald már egy óra hosszat várt, és ez idő alatt mintha fokozatosan kiélesedtek volna az érzékei. Minden apró zajtól összerándult. Mindent élesen, és tisztán hallott. És minden gyanús volt. Még az egerek kaparászása a falakban, a láthatatlan légy döngése is arra figyelmeztette, hogy nemsoká eljön érte… Megváltás lesz a halál.

A rettegésre gondolt. Arra a kérlelhetetlen és állati dologra, amit a bányában látott.

Ozor jajveszékelése még mindig a fülében csengett, és a képeket sem bírta kiűzni az emlékezetéből. Még a dinamit szétvetett puskaporát, az égett hús szagát is érezte.

A sheriff nélkül jött.

Egyszer csak már ott volt a zárkában, és Haraldra meredt. Jöttében nem nyílott se az ajtó, se ablak, aminek rozoga spalettáit egyfolytában a kerethez csapkodta a szél. Mintha levegő lenne, átsuhant a szobán nesztelen, átlépett a rácsokon, és akkor Harald csak nyelt egy nagyot, és valóban úgy érezte, hogy megmozdul körülötte az állott levegő, és az áporodott szagot is valami fémes szag váltotta fel.

Miatta jött ide, mert meggyújtott egy dinamitot, és a tárnába hajította. Hogy megölje. Ő tette! Harald Timothy Buster, kínjában szembeszállt a pokollal. Meg akarta ölni a szörnyeteget.

Tenyerébe temette az arcát. Zokogás rángatta a vállát, miközben buzgón imádkozott. Megszállottan ismételte a mi atyánkot, már amire emlékezett belőle. Könnyeinek sós íze volt, és összekeveredett az orrából csorgó ragacsos váladékkal. Ez az egész a szájába folyt, elegyült a nyálával, és ettől remegve imát mormoló ajkai között habzó buborékok pukkantak szét.

Nem sokáig bírta. Lecsusszant a priccs matracáról, és térdre roskadt előtte. Zokogott. A padlót bámulva kezeit szorosan összekulcsolta a feje fölött, s az egyetlen kétségbeesett dolgot tette, amit az ösztönei súgtak neki. Amit tehetett. Könyörgött az életéért.

– Vétkeztem, hogyan tehetem jóvá, hogyan tehetném jóvá…

Az alak, amihez Harald intézte a szavait, mindössze egy sötét folt volt, amely olykor haragosan fodrozódott a padló fölött, olykor meg zúgva szétrebbent, akár a felbolydult méhkas. Nem voltak lábak, karok, még törzse sem nagyon. Lebegett a padló fölött. A sűrű sötétség az arca helyén, mégis megkérdőjelezhetetlen tényként tudatosult az ember elméjében, hogy létező, élő, eleven, ellenállhatatlan. Hogy a csuklya alatti fekete űr mögül nem más tekint a világba, mint a maga a kárhozat.

Harald Timothy Buster hirtelen ráébredt, hogy tudja mi az, amit tennie kell. Anélkül tudta, hogy bármi hang betűkbe, majd szavakba öntötte volna a kívánságát.

Leeresztette egymásba kulcsolt kezeit és feltápászkodott. A tekintete üres volt. Már- már nemtörődöm. Leszámítva a csillogó könnyeit a szemében, amik nagyon is valóságosak voltak. Még mindig szipogott, mikor a priccs felé fordult, és anélkül, hogy megértette volna, mit csinál, és hogy miért csinálja, kinyúlt a matrac felé, és gyorsan lefejtette róla a koszos lepedőt. Kötéllé csavarta össze. Mikor megvolt, csomókat kötött a két végébe. Az így kapott csinálmányt megszemlélve megállapította, hogy az egész nem több másfél méternél. Aztán elégedetten szemrevételezte az ablakot. Körülbelül két méterre volt a talajtól. Jó. Figyelembe véve a magasságát, a súlyát, tökéletesen kivitelezhető a feladat.

Elégedett volt. Nem akart csalódást okozni.

Megragadta a vaságyat, és a zárka ajtóval szemközti falhoz vonszolta. A rozsdaporos talpak visítva karmolták végig a hideg kőpadlót. Fellépett a matracra, és átfűzte a kötél egyik végét a keskeny ablak rácsai között. Alaposan megrántgatta. Meg kellett győződjön arról, hogy biztosan meg bírja tartani. Aztán leugrott róla, a matracot a földre rántotta, és elkezdte kifeszíteni az ágy vázát képező vas szálakat.

Gyorsan és céltudatosan dolgozott. Fogalma sem volt, honnan tudja olyan magabiztosan tenni a dolgát. De tudta, és csak az számított. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy a sheriff visszaérkezéséig nincs már sok ideje. Addig mindennel végeznie kell. A következő fél órában dolgozott, majd’ bele gebedt.

A széthajigált vas szálakat nézte. A legtöbbel szerencséje volt. Egyiket-másikat kifejezetten könnyen fel tudta szúrni a bőre alá, a borotva éles hornyaiknak köszönhetően. De volt olyan is, amelyiknek ellen bírt állni a bőre. De azt is megoldotta. Épp csak kissé kellemetlen volt a pattanó hang, mikor a bőre kilyukadt.

A ruhái a lábai mellett hevertek szanaszét, és egy ideig felitták Harald kifolyó vérét. Mire azonban végzett a dolgával, már a matrac is tocsogott a vértől.

Meztelen, sovány testébe döfködte az összest, végül már úgy nézett ki, mint egy megnyúzott emberszabású sündisznó, amin csak a tüskéket hagyták az eleven húson. Alapos munkát akart végezni, így a végén majdnem elszúrta.

Néha a kevesebb több. A térdhajlataiba döfött pálcák miatt képtelen volt fellépni az ágy keretre, hogy a nyakába tudja akasztani a hurkot. Így hát belátta, hogy egy kicsit túlzásba vitte a mindenáron megfelelést. Kirángatta a térdhajlataiból a pálcákat. A sebekből spriccelve tódult ki a vér, gyarapítva a már amúgy is tetemes mennyiségű tócsát.

Véres csíkot húzott a talpával, a kiüresített ágy keretig csoszogva. Felállt a keretre. A nyakába tette a hurkot, és gondolkodás nélkül ugrott.

Úgy tíz, legfeljebb tizenöt perce volt már halott.

A sheriff elfintorodott a látványtól. Mint egy kibelezett sündisznó, gondolta.

Legyek dongták körül.

Szerencsétlen fickó!

A pap fiatal volt. A harmincas éveinek az elején. Nem csoda, hogy nem bírta a gyomra a látványt. Összegörnyedve hányt. – Vagy megszöksz, vagy megszoksz! – dünnyögte a sheriff, aztán visszafordult Harald Timothy Buster zárkája felé.

– Hát nem éppen így hagytam itt!

A fiatal pap, kézfejével letörölte a szája sarkát, és hunyorogva Harald holtestére pillantott.

– Látja?

A sheriff felvonta a szemöldökét.

– Mit, azon kívül, hogy halott?

A pap felemelte a kezét. A sheriff észrevette, hogy minden porcikájában remeg.

– Azt ott, a mellkasán!

A sheriff előrébb tolta a fejét a nyakán, de hiába meresztette a szemét, nem látott egyebet a megnyúzott sündisznónál.

– Miért csinált sündisznót magából? – kérdezte.

– Megszentségtelenítette a testét. De a lényeg nem ez. Nyissa ki az ajtót!

– Biztos benne?

– Nyissa már ki!

Morgan sheriff beengedte a papot a cellába, ő maga odakintről figyelte. A pap lábszárig felhúzott reverendával keresztülgázolt a véres padlón, és egészen közelről vizslatta a falon lógó testet.

– Látja – szólalt meg rövid vizsgálódást követően –, a levágott fejű háromszög!

Oldalra lépett, hogy a sheriff is láthassa. Morgan sheriff arra a részre meredt, ahová a pap mutatott.

– Látja már? Levágta a háromság csúcsát. Az az ÉN helye. Azt akarta mondani, hogy valami megölte a lelkét.

A sheriff nem igen értett az egyházi dolgokhoz. Gondterhelten megdörzsölte az állát.

– Talán csak meggondolta magát. Megijedt a fájdalomtól, és nem fejezte be.

A folt lassan elindult a mennyezeten. A sheriff megmerevedett. Továbbra is a testet bámulta, de nagyon régen megtanulta már, hogy nem fontos abba az irányba fordulni, amerre egyébként a figyelme összpontosul. Ahogy az megmozdult, abban a pillanatban érzékelte a jelenlétét, anélkül hogy oda kellett volna pillantania.

A pap már éppen újra akarta kezdeni a kiselőadását, amikor a sheriff óvatosan az oldaltáskában nyugvó hatlövetű coltra helyezte a tenyerét.

– Fogja be! – mondta nyugodtan. Épp csak annyira emelte fel a hangját, hogy a másik lelkesedését valamelyest lelohassza, és elérje, hogy rá figyeljen.

A sheriff biccentett a plafon felé. A pap összevonta a szemöldökét, majd a harmadik biccentést követően a mennyezetre nézett.

– Ez meg mi a…

Eldörrent az első lövés. A pap behúzta a nyakát. Sípolt a füle. A dörrenés csaknem teljesen megsüketítette.

A lövedék ellenállás nélkül szaladt keresztül a folton, egy jókora darabon leverve a vakolatot, aminek törmeléke a pap fejére és vállára szóródott.

Előbb arra gondolt, hogy az a dolog menekülőre fogta, mert megiramodott, de csak addig suhant, amíg a fülét dörzsölő pap fölé nem ért.

Amikor rá fogta a füstölgő coltot, az éppen felpillantott. Kikerekedett a szeme. A sheriff fölhúzta a kakast, és egyenesen a mellkasa közepébe célzott. A folt a pap nyakába zuhant.

Eldörrent a második, a harmadik, lövés is. Végül az egész tárat beleürítette.

Még akkor is görcsösen rántgatta a ravaszt, amikor kivágódott az ajtó. Néhány fegyveres rontott be a helységbe, és legyűrték a padlóra.

 

A város főtere kalapácscsattogástól volt hangos. Egész éjjel ácsolták a bitófát.

Az utak, gondolta a sheriff, közben halvány mosoly rántgatta a szája sarkát, micsoda egyszerű népek. Egyszerűek, túlságosan egyszerűek.

– Kíván mondani valamit az utolsó szó jogán?

Morgan sheriff az öreg csuhásra nézett, akit Reznóból kérettek a városba, és épp keresztet rajzolt a mellkasára. Ekkor hirtelen eszébe jutottak a három keresztnevű férfi szavai. A bámészkodók értetlenül, és egyszersmind megrökönyödve hallgatták:

– Higgyétek csak el, jobb nekem a kötél végén lógva. Nem soká mindegyikőtök könyörögni fog a halálért, mert lejött ide, itt van a városban…

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához