LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek

Stilton város sheriffje tisztességben megőszült hivatalnok volt, aki egészen a halálos ágyáig szolgálta a törvényt. Igazi luxus az, ha valaki a halálos ágya kényelmében fejezheti be élete utazását ezen a vidéken, ahol folyó helyett vér folyik, eső helyett pedig csak könnyek hullnak. Mire az ágyig eljutott, sok küzdelmen vágta magát keresztül: begyűjtött rengeteg szúrt és lőtt sebet, fájdalmas emléket, rossz tapasztalatot, megszámlálhatatlan ráncot. A nap kicserezte bőrét, a haja kifehéredett, izmai elgyengültek. Átélte Arizona állam történelmének nagy szeletét, de még mindig nem érezte késznek magát a távozásra. A sheriff-teendőket réges-rég átvette az utódja, de ő nem volt hajlandó visszavonulni. „Öreg ember nem vénember”, hangoztatta a váltás idején, hatvanöt éves korában, és szolgálatban maradt. Ugyanezt mondta még nyolcvankét évesen is.

A hivatalban töltött évtizedek a lelkét is keményre cserezték. Többet látott, mint bármelyik kalmár, kocsmáros vagy szajha, és ezen tapasztalatok megformálták őt, akár a szél a sivatag homokkő oszlopait. A világot két részre osztotta: volt a külvilág, tele gazemberekkel, és volt ő, aki eltakarította a sok szemetet. Komor ember hírében állt, akivel nem ajánlatos ujjat húzni, de a lakosság tisztelte és szerette őt, hiszen a keze alatt valóban békésebb lett az élet. Ő foglalkozott a megye összes rablógyilkosával, nemi erőszaktevőjével és zsarolójával, ő tett rendet a kocsmai verekedéseknél és párbajoknál is. Egy személyben volt rendőr és nyomozó, bíró és esküdtszék, legalábbis a helyi ügyekben. Sohasem házasodott meg, nem volt rá ideje. Élete azzal telt el, hogy megpróbált rendet tenni Arizonának legalább ezen a kis szegletén. Amikor bostoni meg New York-i gyilkosságokról hallott, csak a fejét rázta, és remélte, hogy az ottani sheriffek is értik a dolgukat.

És most itt feküdt, mint egy ledőlt gólem, öregen és gyengén, legyőzötten. Az összes ellensége közül egyedül az idő tűnt erősebbnek nála. A takaró alól csak összevont, pamutfehér szemöldöke látszott ki, mintegy néma lázadásként a megváltoztathatatlan ellen. Szeme környékét mély canyonok barázdálták.

Brown atyára gondolt, aki már nem lehet vele ebben a szobában. Jól megértették egymást. Gyakran beszélgettek a gyorsan változó világról és az ember kegyetlen természetéről a sheriff házának hátsó verandáján hintaszékben pipázva, hosszú szüneteket tartva, amikor csak némán pöfékeltek, és a lenyugvó napot nézték. Több évtizedes barátságot ápoltak, szavakra sem volt szükségük ahhoz, hogy megértsék egymást. A lelkész tavaly ősszel halt meg, amikor ismeretlenek kifosztották a templomot. A tettes sohasem lett meg. Brown atyának nem jutott halálos ágy: ő a templom kőpadlóján végezte összekaszabolva, a saját vérében ázva. Ezt az új papot utána kapták. A sheriff nem ismerte még őt, jobbára csak temetéseken látta messziről, így mindenképpen ideje volt már egy beszélgetésnek.

 

Kinyitotta a szemét. A pap az ágya mellett ült türelmes némaságban.

– Atyám… – suttogta a sheriff.

– Itt vagyok, fiam.

A sheriff visszahunyta a szemét, s nagyot sóhajtott. Ez a pap talán harmincöt éves lehet, az unokája lehetne, mégis őt kell atyjának szólítania. Brown atya is fiatalabb volt nála néhány évvel ugyan, de neki sokkal szívesebben és őszintébben adná meg a tiszteletet. Bárcsak ő ülne most az ágya mellett!

– Magunk vagyunk? – kérdezte rekedten.

– Igen, fiam, ahogy rendelted.

– A helyettesem?

Tudta jól, hogy valójában az utódja, de régi szokások nehezen kopnak.

– Nincs itt. Senki sincs itt, csak te és én, fiam.

– Helyes. – Köhögött és a torkát köszörülte.

– Hozhatok egy pohár vizet?

– Nem kérek, atyám, jól vagyok, köszönöm.

Vett még egy nagy levegőt, majd kifújta.

– Mielőtt feladja a kenetet, atyám, szeretnék elmondani valamit. Nem akarom, hogy a sírba szálljon velem.

– Rendben, fiam. Gyónni szeretnél?

– Igen, atyám. Mert megsértettem a törvényt. Életem folyamán egyetlen egyszer megsértettem. A mi emberi törvényeinket és az isteni törvényt is.

– Értem, fiam, de nem kell félned. Az Úr látja vétkeinket, és megbocsájtja őket.

– De én megöltem valakit, atyám. Ahelyett, hogy törvény elé állítottam volna, megöltem, és azután soha senkinek nem beszéltem róla.

A pap hátradőlt a nyikorgó széken.

– Hallgatlak, fiam. Add ki, ami a lelkedet nyomja.

– Igen, atyám.

A mennyezet gerendáit nézte, összeszedte a gondolatait. Végül belekezdett.

– Hetven vagy hetvenegy nyarán történhetett. Ahogy öregszem, egyre inkább elmosódik bennem a pontos évszám, de abban biztos vagyok, hogy akkor még nem volt meg a vasútvonalunk, mert lovaskocsin hordtuk be a bűnözőket a phoenixi központi fogdába. Fiatalabb voltam akkor, de ezt nem mentségül mondom, atyám, mert ma is ugyanúgy megtenném, amit akkor tettem. Ma sem lenne más választásom.

Történt pedig, hogy egy nap idegen érkezett a városba. Ez nem volt újdonság, akkoriban is jöttek átutazók, lókupecek, kalmárok és letelepedni vágyók, csakúgy, mint ma, de akkoriban hetek teltek el két ismeretlen arc között. Kicsi, Isten háta mögötti porfészek volt annak idején Stilton, jobbára csak véletlenségből keveredett ide bárki is. Ezt az embert viszont jól megjegyeztem magamnak. Én is épp Ximena bárjában ültem aznap délután, amikor megérkezett. Akkoriban tiltottam be a kártyajátékokat a kocsmákban, mert túl sok vitás helyzetet szültek, és néha beültem ellenőrizni, hogy betartják-e a szabályt. Ültem a bárpultnál, beszélgettem Ximenával, aki a legszebb mexikói asszony volt, akit valaha látott a föld, a kocsmatöltelékek meg odaszólogattak, ígérgették, hogy nem lesz balhé, csak engedjem őket játszani. A zongorista zenélt, nagy volt a hangzavar. Ekkor lépett be az idegen. A pulthoz ment, és kért egy pohár vizet, hogy leöblíthesse az út porát. Néztem őt, és rossz érzésem támadt. Valami nincs rendben ezzel az emberrel. Volt valami az arcán, ahogy körülnézett a helyiségben. Mint amikor egy bankrabló kifürkészi magának a fegyveres őrt és a menekülő útvonalakat. Amikor engem elért a tekintete, akkor meg elmosolyodott: mintha elégedett lenne az eredménnyel: mintha nem jelentenék veszélyt a számára. Ez nagyon nem tetszett. Felálltam, és odamentem hozzá.

– Üdvözlöm, uram, békés kisvárosunkban – mondtam. – Megkérdezhetem, mi járatban van errefelé?

Az idegen elmosolyodott. – Ne aggódjon, sheriff, én nem bolygatom meg a városa békéjét: csak átutazóban vagyok. Megszállok itt egy-két napra, és máris továbbállok.

– Helyes. És megkérdezhetem, merre tart?

– Kaliforniába, a hegyekbe. Hallottam hírét az aranynak, tudja.

– Csak az idejét vesztegeti: én úgy hallottam, már véget ért az aranyláz, mindenki hazament.

A férfi megvonta a vállát. – Én megpróbálom a szerencsémet – mosolygott. – Talán rálelek egy helyre, ahol nem kutatott senki.

– Szerszámai vannak? – Lenéztem a ruházatára, de semmit sem láttam nála. Talán kint, a lován.

A fejét rázta. – Nem, de biztos vagyok benne, hogy ott beszerezhetek mindent.

– De fegyvere sincs? Csodálom, hogy idáig eljutott ép bőrrel.

– Nincs szükségem fegyverre – mosolygott. – Törvénytisztelő, békés állampolgár vagyok.

– Az lehet, de az itteni haramiákat ez nem hatja meg. Errefelé más szabályok uralkodnak, mint a keleti parton.

A férfi meglepődött, majd arcán szétterült a mosoly. – Elárult az akcentusom, ugye?

– Igen. A maga helyében nem is sokat beszélnék. Az itteni farkasok szemében a maga fajtája egy őz: könnyű préda. Nem ismeri a helyi szabályokat. Naivan, fegyvertelenül és pénzzel utazik. A maga helyében én visszafordulnék.

– Ne aggódjon miattam, sheriff – mosolygott. – Kerülöm a bajt.

– Maga tudja… Én figyelmeztettem. Hogy hívják?

– Lloyd Barnes. – A kezét nyújtotta. Vékony bőrkesztyűt viselt. Le se vette a bemutatkozáshoz. Sebaj, kezet ráztunk, aztán a poharába temetkezett. Néztem őt, ahogy a vizét kortyolgatta, és a gyomromban kavargott az érzés, hogy meg kellene ölnöm, mielőtt bajt okozna. Amit mondott, az alapján ártalmatlannak tűnt, de én éreztem, hogy rossz vége lesz ennek. Nem tudtam megmagyarázni, csak egy érzés volt, de soha előtte nem éreztem ilyet.

– Jól van, Mr. Barnes – álltam fel. – További szép napot.

– Magának is, sheriff.

Fejembe nyomtam a kalapomat, biccentettem Ximenának, vetettem egy pillantást a kocsmatöltelékekre, s azzal elhagytam a helyet.

 

A következő két napban egy másik ügy kötötte le a figyelmemet. A közeli Sunflower városban egy banda kirabolt egy bankot úgy, hogy dinamittal kirobbantották az épület oldalát. Az állami rendőrök segítségével elfogtuk őket, és behoztuk ide a fogdába – itt tároltuk a bűnözőket addig, amíg elintéztük a papírmunkát, aztán átszállítottuk őket a phoenixi központi fogdába. Ahogy ültem az irodában – még fáradtan az üldözéstől –, a gondolataim visszaszálltak a rókaképű idegenre, Barnes-ra. A rossz érzés még mindig kínzott, hogy vaj van a füle mögött. Lehet, hogy már el is hagyta a várost. Nem okozott semmi bajt, akkor meg miért gondolom úgy, hogy veszélyes? És ami még fontosabb: hogyan tartóztathatnék le valakit egy megérzés alapján? Meg kell bizonyosodnom. Lehet, hogy ártalmatlan, és csak rémeket látok. Ha legalább priusza lenne…

A falra szögezett fantomképeket mind ismertem, egyik sem ő volt. Próbáltam visszaemlékezni régebbi, megoldatlan ügyek körözvényeire, de erre a tenyérbemászóan vigyorgó arcra nem emlékeztem. Igen jó rajzolónak is kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt az arcot megörökítse. Ha el is követett valamit, azt a keleti parton tette, és csak helyi körözést adtak ki ellene. Már ha tényleg tett valamit, és nem csak rémeket látok. De az érzés makacsul itt motoszkált bennem, hogy rossz ember, el kéne kapnom. Mit jelent ez? Miért kéne elkapnom? Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, nem is tudtam figyelni a bankrobbantós ügy papírmunkájára. Felálltam.

– Elmegyek, járok egyet – mondtam Larrynek, a helyettesemnek, aki a másik asztalnál dolgozott. – Azt hiszem, láttam valakit, aki körözés alatt áll. Nem vagyok biztos benne, csak egy megérzés.

– Ki az? – kérdezte Larry.

– Nem tudom. A neve Barnes, legalábbis ezt mondta. Tegnap előtt láttam Ximena bárjában; azt mondta, Kalifornia felé megy. Utánamegyek és kikérdezem. Talán még utolérem. – Fejembe nyomtam a kalapomat.

– Hívjak embereket? – kérdezte Larry.

– Nem kell, elintézem magam. Te maradj itt, őrizd a fogdát.

– Rendben, főnök. Jó utat.

– Kösz. Azt hiszem, útba ejtem a kocsmát is: talán Ximena tudja, hol szállt meg a fickó. – Az ajtó felé indultam.

– Lehet, hogy nem tudsz beszélni Ximenával – szólt utánam Larry. – Még nem nyitotta ki a kocsmát.

– Mi? – fordultam vissza. A gyomrom görcsbe rándult.

– Legalábbis délben még nem volt nyitva, amikor ebédelni akartam. De tudod, csinál néha ilyet: így bünteti a léhűtőket, ha előző este túl nagy felfordulást csaptak.

– Ez most más – ráztam a fejem. – Érzem. Küldj embereket a kocsmához! Én is oda megyek.

Lóra ültem, és átvágtattam a főutcán. Kis híján elsodortam pár békés gyalogost. A kocsma előtt leugrottam a lóról, és a kikötésével sem bajlódva az ajtóhoz szaladtam. Zárva volt.

– Ximena! – kiáltottam. Dörömböltem az ajtón. Semmi válasz. Hátrább léptem, kihúztam a fegyveremet, belelőttem a zárba, majd teljes testemet nekivetve betörtem az ajtót. Poros félhomályba érkeztem. Még sose láttam ezeket az asztalokat üresen. Felrohantam a lépcsőn Ximena lakásába. A férje a mexikói háborúban esett el, az asszony egyedül élt itt. A lakás ajtaját is be kellett törnöm, és ott feküdt ő, a padlódeszkák beszívták a vérét, a teste kicsavarva, csaknem felismerhetetlenné koncolva. Mintha egy falka prérifarkas támadott volna rá, de én tudtam, hogy ez egyetlen ember műve volt.

Térdre estem az iszonyattól, de erőt parancsoltam magamra. A gyilkos nem járhat messze. El fogom kapni. Elkapom, és addig verem, amíg ugyanilyen véres massza nem válik belőle, és ha még marad benne valamennyi élet, akkor átadom a szövetségieknek. De valószínűbb, hogy nem marad. Felálltam, lefutottam a lépcsőn. Ott találkoztam a fegyveresekkel.

– Ximenát megölték – közöltem velük. – Senkit ne engedjenek az emeletre. A kocsma bezárt.

– Értettük.

– Értesítsék a helyettesemet is az irodában; majd ő ad további utasításokat. Nekem mennem kell.

Lóra ültem, és északnyugat, azaz Kalifornia felé fordultam. A következő város arrafelé  San Cortez. Aki utazik, és van egy kis esze, az városról városra jár, hacsak nem hord magával vizet tömlőszám. San Cortez is csaknem egy napnyi lovaglásra van innen. Talán elérem ezt a mocskot egy ottani fogadóban, vagy a két város közötti sivatagban, ha még nem ért oda. Nyomás!

 

Vágtattam, ahogy a lovam bírta, mert már késő délutánba hajlott a nap, és minél nagyobb távolságot meg akartam tenni, mielőtt leszáll az éjszaka. Talán nem kell a sivatagban táboroznom. Elhagytam a város határát jelző tüskebokrokat, és a nyílt sivatag felé fordultam, a nap állása alapján északnyugati irányba. Próbáltam olyan tempót diktálni, hogy gyorsan haladjak, de azért a lovam se fulladjon ki idő előtt.

A nap egyre lejjebb ereszkedett, és a sivatag vörösbe fordult, mintha vérben ázna. Köves dombokon kaptattam fel és le, embermagas kaktuszokat hagytam el. Ragadozó madár vijjogását hallottam, a magasban keselyű körözött. A látóhatárt fürkésztem előttem és kétoldalt. Tudtam, hogy jó irányba tartok. Erre kellett, hogy jöjjön az a mocsodék. Olyan voltam, mint egy vadászkopó, amely érzi a vad szagát. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és elkapom. Időnként poroszkálásra kellett fognom a lovamat, mert elfáradt, de tartottam az irányt. A nap végül elárult, lebukott a látóhatár alá, és a sötétben mégsem mehettem tovább. Leszálltam a lóról. Kikötöztem egy kis cserjéhez, magam pedig leültem egy felmelegedett szikla tövébe.

Fáradt voltam, de nehezen jött álom a szememre. Hevertem a szikla tövében, néztem a szikrázó csillagokat, és a holttest járt a fejemben. A vér szaga súlyosan ülte meg a lakást: utólag úgy rémlett, hogy a bűzt már akkor is éreztem, mielőtt betörtem a lakásajtót. A test körüli deszkák sötétlettek a vértől, sok idejük volt megszívni magukat. A gyilkosság kora reggel történhetett, vagy talán még előző éjjel. A gyilkos messze jár. Bár lehet, hogy ő nem vágtatott ennyire. Nem gondolta, hogy bárki gyanakodhat rá. Senki, csak én. És én sem tudom, hogy miért. Mi ez a megérzés, amely ilyen határozottan vezet egy irányba? Talán Isten vezet utamon? Létezhet ilyen, hogy Isten kiválasztja egyik hű szolgáját, és feladatot ad neki? Kapjam el a gonoszt. Éppen hogy belépett a kocsmába, és már arra gondoltam, hogy meg kellene ölnöm, mielőtt bajt okozhatna. És tényleg bajt okozott. Erre nem létezhet más magyarázat. Felnéztem az égre, mintha onnan várnék választ, de a csillagok csak némán ragyogtak. Lassanként elnyomott az álom.

Kora hajnalban ébredtem. Felültem a lovamra, és folytattam az utat. Korgott a gyomrom és szomjúság is gyötört, de ki kellett bírnom San Cortezig. Gyorsan világosodott a sivatagban, a szürke pusztaság rózsaszínbe fordult. Egyre melegebb is lett. A lovamat gyors tempóra sarkalltam. Tudtam, hogy ő is szenved, de már közelebb voltunk San Cortezhez, mint Stiltonhoz, legalábbis reméltem.

Ahogy felkaptattam ez egyik kavicsos dűnére, egy másik lovat pillantottam meg a távolban. A kép hullámzott a hőségtől, de úgy tűnt, hogy a ló egyedül áll ott. Talán Barnesé? Akkor neki is ott kell lennie, hacsak nem folytatta gyalog az utat. Vágtatni akartam, mint a szélvész, de be kellett érnem azzal a sebességgel, amire a lovam fáradtan és éhesen képes volt.

A közelbe érve leszálltam, és gyalog lopakodtam tovább, pisztollyal a kezemben. Az idegen ló észrevett, és horkantott. Ekkor megláttam Barnest. A földön feküdt, arccal felfelé, széttárt karokkal, mintha élvezné a hőséget. Felismertem az arcát, kockás ingjét és a bőrkesztyűjét. Oldalán még mindig nem viselt fegyvert. A szeme csukva volt, de tudtam, hogy nem alszik. És nem is halt meg, hiszen lélegzett.

– Barnes! – szóltam rá, és csizmámmal odarúgtam egy adag homokot. Felpattant a porfelhőben, kiáltott és a szemét törölgette. Vicsorgott rám, mint egy támadásra kész vadállat. Felemeltem a pisztolyt. – Állj, ott maradsz! Megölted Ximenát, te rohadék. Most én öllek meg téged.

– Azt nem hiszem – rázta a fejét. Arcára újra kiült az az idegesítő mosoly. Megindult felém.

– Azt mondtam, állj! – kiáltottam. Ekkor megpillantottam a csuklójára tekerve azt a mexikói mintás fejkendőt, amelyet Ximena annyira szeretett. Szinte mindig ezt viselte a kocsmában. Barnes nem tudhatta, mert ő csak átutazott, de én jól ismertem azt a kendőt. Háromszor sütöttem el a fegyveremet. Barnes teste háromszor megrándult, mellén sötét foltok nyíltak. De nem esett el. Folytatta útját felém. Földbe gyökerezett a lábam.

– Fogalmad sincs, mibe ártod magad, sheriff – mondta. – Engem te nem tudsz megölni.

Hitetlenül felemeltem a pisztolyomat, és a másik három lőszert is belelőttem. Semmi hatás. Vérzett, de tovább jött felém. Rám vetette magát, ledöntött a homokra. Az ütés magamhoz térített, és karommal átfogtam a nyakát, próbáltam fölé kerülni. De ő lebirkózott. Olyan erő volt benne, amilyennel még nem találkoztam. Szétfeszítette a két karomat, fölém tornyosult, és vicsorgott. Fogai hegyesek voltak, akár a cápáé. Belém nyilallt az iszonyat.

– Mi az ördög vagy te?

Lebukott, az arcom oldalába mart. Felüvöltöttem. Sikerült kirántanom az egyik kezemet, és ököllel a fejét csapkodtam, amíg el nem engedett, majd fölé kerekedtem, és mindkét kezemmel átfogtam a nyakát. Ránehezedtem teljes testsúlyommal, arcomról az arcára csöpögött a vérem. Harákolt, nyögött, de nem maradtunk így sokáig: kiütötte a kezemet, a földre estem. Újra rám vetette magát, és birkóztunk a homokon. Alulra kerültem, de végre sikerült elérnem a késemet a combomon: kihúztam a tokból, és Barnes oldalába vágtam. Felugrottam, és botladozva elhátráltam tőle. Ő feltápászkodott, felegyenesedett. A kés kiállt az oldalából.

– Mondtam, hogy nem tudsz megölni – ingatta a fejét fáradtan, de mosolyogva. Lépett egyet felém. Én megfordultam, és futni kezdtem vissza a lovamhoz. Hallottam Barnes zihálását mögöttem. Odaértem a lóhoz, és kirángattam a nyeregtáskából a bankrobbantós ügyből visszamaradt egyik dinamitköteget. Hat rúd volt egybekötözve, közös gyújtózsinórral. Futottam tovább, és közben kikerestem az övemen lógó dohányzacskóból egy gyufát, a mellényemhez dörzsölve lángra lobbantottam, és meggyújtottam vele a gyújtózsinór tövét, ahol szétvált, és befutott az egyes csövekbe. A zsinór sisteregve kapott lángra.

– Ezt neked! – kiáltottam hátrafordulva, és a közeledő Barnes felé dobtam a köteget. A robbanás engem is eldobott, a földre zuhantam, és métereken át gurultam tehetetlenül, mire megálltam. A talaj remegett, a fülem csengett, fájt az egész testem. Semmit sem láttam a portól. Összehúztam magam, és vártam a halált, akárhonnan érkezzen is.

 

Amikor kissé leült a por, nyögve felkönyököltem. Forgott a világ. És ott feküdt Barnes. A teste hihetetlen módon egyben maradt, de már túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy meglepődjek ezen. Odakúsztam hozzá. Életben volt. Testén vágások nyíltak, amelyekből barnás váladék szivárgott, kapkodta a levegőt, de életben volt. A testéhez másztam, kihúztam az oldalából a késemet, és utolsó erőfeszítésemmel a fejébe szúrtam. Markolatig benyomtam a koponyájába, ránehezedtem. Erre elernyedt. Nem mozdult többé. Ebből jöttem rá, hogyan kell megölni ezeket. Ha rögtön az elején fejbe lövöm, megspórolhattam volna az egész verekedést és robbantást.

– Azt mondod, “ezeket” – szólalt meg a pap az ágy mellett. – Tehát úgy gondolod, hogy többen is vannak ezek a… lények?

– Igen, atyám – felelte a sheriff egy sóhajjal. Kifárasztotta a sok beszéd. – Ma már tudom, hogy többen is vannak. Ez, amit elmeséltem, jó húsz évvel ezelőtt történt, és utána jó darabig nem szállt meg az a furcsa érzés. Továbbra is üldöztem a bűnözőket, de egyiknél sem éreztem, hogy meg kellene ölni, mert gonosz ember. Egészen tavaly novemberig. Akkor jöttem rá, hogy többen is vannak. És hogy valóban Isten katonája vagyok. Úgy tűnik, engem jelölt ki, hogy elkapjam ezeket az ördögfajzatokat. A megérzés az Ő eszköze arra, hogy beszéljen hozzám.

– Mi történt novemberben? – kérdezte a pap.

A sheriff felnézett rá összevont szemöldöke alól.

– Akkor halt meg Brown atya. A teste ugyanúgy szét volt marcangolva, mint Ximenáé. Akkor még nem tudtam, ki a tettes, de az érzés hamarosan megsúgta nekem. És többé nem kételkedem benne: megölöm azt, akire mutat. Viszont megtanultam, mennyire erősek ezek a mocskok. Akkor kell támadnom, amikor nem számít rá.

– És ki az? – kérdezte a pap.

A sheriff még mindig a pap szemébe nézett: fogva tartotta a tekintetét. A pap mozdulatlanul állta a néma ostromot. Aztán elmosolyodott. Előrehajolt, és egyik kezét a sheriff szájára tapasztotta.

– Nem bánom, megfogtál – suttogta. – De nem hiszem, hogy alkalmad lesz bármire is.

A pap keze hideg volt, mintha egy békát tett volna a sheriff arcára. A sheriff nem kapott levegőt: a kéz a száját és az orrát is befedte. Szeme előtt karikák ugráltak, füle zúgni kezdett, de a pap szemét nem eresztette el. A pap közelebb hajolt, állta a tekintetet. Szemfehérjében hajszálvékony körök sűrű rácsozata látszott – egy rovar összetett szeme. Ezt is csak az láthatta, akihez ennyire közel került.

– Nem tudod, mibe ártottad magad, vénember – suttogta, és lehelete olyan bűzös volt, mint a döglött hal. – Most még kevesen vagyunk, de egy nap…

A sheriff előhúzta pisztolyt tartó jobb kezét a takaró alól, a pap fejéhez nyomta a cső végét, és meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő dörrenés után a pap az ágyra esett, majd lefordult a földre.

A sheriff levegő után kapkodott, aztán vörös arccal felült az ágyon. A takaró lecsúszott róla. Teljesen fel volt öltözve. A holttestre nézett.

– Azt nem hiszem, fiam. – Egy fintorral leköpte a hullát. – Azt gondoltad, hogy a pap helyét átveheted, mert rá senki sem fog gyanakodni, mi? Hát egy francot!

Felállt. Levette a székről a kalapját, és a fejébe nyomta. Még hogy utolsó kenet… Öreg ember nem vénember!

Elindult, hogy megkeresse a helyettesét, aki már biztosan elolvasta az asztalán hagyott levelet. Sok munka várt rájuk.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához