LFG.HU

Raon
novellaCimkek

“… Nyolcvanhetedik perc.
Tizenegyes! Nem hiszem el, tizenegyest kaptunk!
Be kell rúgni! – kiáltottam többedmagammal együtt és nem tudtam észhez térni pillanatok múlva sem: ez a meccs, ez a végkifejlett túlságosan drámaian alakult. Rosszul játszottunk, mit rosszul, gyalázatosan, pocsék volt a formaidőzítés, egyszerűen nem érdemeltük meg a kupát – és mégis, meghallgattatásra találtak titkos reményeink, valahol fenn a segítségünkre siettek. Oldalra néztem, de ugyan azt láttam a szemekben: senkit sem érdekelt már az elmúlt másfél órányi kínlódás, a szurkolótábor minden rosszat feledve tombolt örömében.
Pokolból az ígéret földjére értünk, akár a csodákban, szemvillanás alatt.
Lenn a pályán Zselé magabiztos mozdulattal tette le a labdát a helyére – a szektorokban vadidegen emberek ölelgették egymást agyra-főre. Ahogy kiintett felénk, félelmetes hangorkán kerekedett: öreg és fiatal, apa és fiú egyszerre kezdett csapatunk hőn szeretett énekébe.
Négyezer torokból zúgott a “Hajrá Fehérvár”.

Húsz másodperc kellett volna, hogy a mennyekbe repüljünk. Alig negyven szívdobbanás.
A bírói sípszóra kísérteties csend lett a stadionban: mi a gólért, a vendégszurkolók a kapusukért imádkoztak.
Zselé flegma fintorral meredt a kapus szemébe – ahogy szokott -, majd elhátrált két lépést. Kivárt egy kicsit, a hatás kedvéért, nekilendült és bődületes lövést eresztett a bal felső felé…
Nem akartam hinni a szememnek.
A labda elképesztő gyorsasággal vágódott a sarokba – a kapusnak esélye nem volt követnie sem -, majd éktelen csattanás hallatszott: a felső lécről a bal oldali kapufára pattant, onnan át a jobb oldalira, végigsuhant a gólvonalon és elakadt a fekvő kapusban.
A ROHADT ÉLETBE!
Felrobbant a stadion: ezrek kiáltottak fel. Éktelen káromkodások születtek, szotyis zacskók repültek a pályára – többen a földre dobták az előbb még büszkén lengetett lobogót.
EZ NEM LEHET IGAZ!
Rettenetes érzés szorított belül: könnyekkel lett tele a szemem. Képek villantak belém, sírás fojtogatott: nem láttam, nem hallottam, nem tudtam felfogni ép ésszel. Hány hónapja készültünk már erre a meccsre, hány ismerősnek mondtam, hogy itt leszek, ha az életemen múlik is, hány laikus baromnak magyaráztam, miért bízom a csapatunkban és miért fogunk NYERNI… erre itt van, ilyen játékot kell látnunk, ezért lógtunk el a munkahelyről és utaztunk kétszáz kilométert, erre ment el a félhavi fizetésem…

Dögöljetek meg!

Körbenéztem, de ugyan azt láttam a szemekben: az ultrák szíve mind ezt élte át. Döbbent tekintetek villantak össze, sápadt arcok egymás felé: ahogy a pályán Zselé is, többen térdre roskadtak.
A hátralévő idő semmire nem volt elég, a meccs elúszott úgy, ahogy volt, ám még órákkal később sem hittük el az egészet – megérteni képtelenek voltunk, gyógyír semmi sem akadt, csak egy eldugott kocsma kalmopirin ízű bora hozott megváltó feledést…”
- Ne izélj már. Most kijössz vagy sem?
- Megy a halál. A múltkor megfogadtam, hogy soha többet
- Még mindig ott tartasz? Tudod, hogy csak pechünk volt! Sok volt a sérült, a taktika is el volt cseszve és az a szemét bíró is folyton ellenünk fújt! Látnod kellett volna, mit művelt a Didó a múlt héten: csak úgy dőltek előtte a védők, ha cselezett!
- Nem érdekel, te sem érdekelsz: megfogadtam, érted? A francnak sem hiányzik látni a sok túlfizetett barmot!
- Nehéz eset vagy. Ilyen egy igazi ultra, mi?
- Nem erről van szó. Nekem elveim vannak.
- Hát, én is azt hittem. Nem te voltál az véletlenül, aki az ankéton éppen erről papolt? Hogy az igazi szurkoló meggyőződésből jár ki, nem a sikerek miatt? Hogy milyen szánalmasak azok, akik csak hobbiból vannak kint, ha éppen olyan kedvük van?
- Ezt gyorsan hagyd abba!
- Mert? Igazam van, barátom? Ha valami nem tetszik, a B szektorban megtalálsz…
- Tudod hogy én nem ilyen vagyok!
- Akkor? Hogy is van ezzel az ultra szívvel?
- Te mekkora egy SZEMÉT VAGY! De ha megint kikapnak, te fizeted az összes boromat!
Kaján nevetés a vonal végén.
- Most akkor mégis jössz?
- MEGYEK! – kiáltottam a telefonba és lecsaptam a kagylót: csak úgy csattant az ósdi bakelit.

A franc enné meg, hogy nem tudtam nemet mondani… ilyen hülye is csak én lehetek, hogy képes vagyok bízni ezekben. És még fizetek is ezért…
Zsörtölődtem, mint valami vénember: a halálba kívántam mindent a világon. Rettenetes hangulatom volt, mintha más tehetett volna arról, hogy én bosszankodom: mintha nem én lettem volna az a marha, aki hagyta magát meggyőzni az előbb.
Egészen addig emésztett a harag, amíg ki nem értem a mérkőzésre: az utcákon kanyargó embersorok láttán már a hideg futkározott a hátamon. Mire a stadionba értem, mindent elborított a piros-kék éden: ezrek kiabáltak a zászlók, mezek, sapkák tengerében. A tömeg őrjöngött, teljes extázisban, mintha mi sem történt volna egy hete: ahogy szeretett irányítónk előtűnt a játékos kijáróból, robbanással éledt újjá az örök remény.
Hogy miként múlthatott el bennem a dac és miért kezdtem hinni, nem tudtam megérteni. Az biztos, hogy amint felharsant az első induló, pillanatok alatt elfeledtem minden bajom: nem számított már sem a rossz emlék, sem a józan ész: teli torokból kezdtem kiabálni a sok szépet.
Négyezer sorstársam érezte ugyanígy.

A leghűségesebbek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához