LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Andrássy Zoli szeretett Budapest utcáin lófrálni. Emléktáblákat olvasgatva és a házakat tanulmányozva akár órákat is el tudott tölteni ebben a sokak által szidott világvárosban. Egyszerűen nem tudott betelni a legkülönfélébb építészeti stílusokat magukban egyesítő épületsorok látványával. Ami persze nem csoda, hiszen amióta az eszét tudta, a Műegyetem építőmérnöki karára készült. Idén sikerült is neki. Bejutott. Így határtalan örömmel tette meg mindennap az utat Pestről Budára, minden alkalommal másik hídon. Furcsamód a hömpölygő folyón való átkelés mindig olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyeket soha máskor nem érzett. Azt a jóleső borzongást, ami már akkor végigfutott rajta, mikor a lomha villamos, vagy a fürge autóbusz rákanyarodott a hídra.

Híd. Egy fantasztikus építészeti remekmű, mely összeköt két partot. Kapocs két külön világ között, átjáró azon az őselemen, mely egyszer már megmutatta hatalmát a városlakóknak a történelem során. A híd egység. A híd erő. A biztos pont. Az összekötő láncszem. A híd a rend szimbóluma a káoszban, abban az őrületben, ami a mai világot olyannyira jellemzi. Mert őrültekháza ez az egész, Andrássy Zoli biztos volt ebben. Bizonyos értelemben ő sem lógott ki a bolondok tekervényes-hosszú sorából, mert neki is volt egy hóbortja. Nem csak szerette, tisztelte is a hidakat. Sohasem úgy gondolt ezekre a monumentális építményekre, mint emberalkotta monstrumokra, sokkal inkább mint művészeti értékek léteztek számára. Nem az ember építi a hidat, maga a Híd válik olyanná a betonból és acélból, amilyen lenni akar. Andrássy Zoli ezt csodálta bennük. Név szerint is ismerte őket.

Petőfit, a maga egyszerűségével, puritánságával, ami mindig is jellemezte a nagy költőt. Lágymányost, a XX. század futurista remekét. Csodálta Margitot, ahogy apró, kanyargós lépcsői fürgén siettek lefelé, szorosan hozzásimulva a középső támlábhoz. Árpád úgy állt ott a sziget túloldalán, mint amikor hajdan honfoglaló őseink élén délcegen bevonult a Kárpát-medencébe. Erzsébet olyan volt Andrássy Zoli számára, mint egy idősödő dáma, aki érzi ugyan, hogy eljárt felette az idő, mégis felölti legdrágább ruháit, csakhogy a régi fényében tündökölhessen. És bár Andrássy Zoli szívét mindig melegség töltötte el, ha éjszaka teljes pompájában, díszkivilágításban láthatta a Széchényi Lánchidat, a legkedvesebb számára mégis a Szabadság-híd volt. Bár az öreg vasgólemet jobb szerette régi nevén, Ferenc József-hídként emlegetni. Még nagyapja réges-régi történetéből csengett vissza ez a név.
A kecses, itt-ott már lepattogzó zöld festékkel mázolt ívek már többször meglódították a fiú fantáziáját. A híd szinte hívta, másszon föl, föl egészen a szabadság madaraihoz. Juszt Lacinak ez egyszer megadatott. Még a szépemlékű Három Kívánságban kérte tőle ezt egy suhanc. Andrássy Zolinak csak egy kívánsága volt. Fönn a magasban, a kitárt szárnyú fémsólymok alatt ölelő karjaiban tartva forró csókokkal elhalmozni kedvesét.

Egyik délután valóra vált az álma, bár nem teljesen úgy ahogyan azt elképzelte. A hűvös őszi szélben óvatosan terelte maga előtt szíve választottját a híd tetejére vezető íven. A számára oly kedves teremtés remegő lábakkal egyensúlyozott az emelkedőn, és minden igyekezete ellenére meg-megbotlott olykor. A legveszélyesebb pillanatokban azonban mindig ott volt egy segítő kéz, és ha nem is egyszerűen, de végül a szerelmesek feljutottak a Szabadság-híd tetejére, a madarakhoz. Leírhatatlanul gyönyörű látvány tárult a szemük elé, mely iszonyú félelmetes is volt egyben. De ők, ott, fönn, a külvilágtól megfeledkezve már csak egymás számára léteztek. Órák teltek el, de az idő múlása oly jelentéktelen csekélység volt a számukra. Még azzal sem törődtek, hogy odalent már szép kis nézősereg gyűlt össze. Valaki kihívhatta a tűzoltókat, mert több villogó, tűzpiros létrás-kosaras hatkerekű is megjelent a híd tövében.

A ki tudja már hányadik szerelmes csók után arra figyeltek fel, hogy egy fehérsisakos lánglovag közeledett feléjük irányítható mentőkosarában, olyasmiket kiabálva, hogy nem lesz semmi baj, csak maradjanak nyugton. Már éppen egy szintben volt velük, azon igyekezett, hogy besegítse őket és lekerüljenek, amikor megtörtént a katasztrófa. A lány, akinek elsőként kellett volna bemásznia a tűzoltóhoz, valahogy elveszítette az egyensúlyát, és sem kedvese, sem az életmentő nem tudott utánakapni. Amilyen villámgyorsan mindez megtörtént, olyan lassan vánszorgott az idő, mialatt a törékeny test sikoltva-pörögve zuhant alá a mélybe, majd tűnt el mindörökre a hullámsírban.

Andrássy Zolinak borzasztó sokáig tartott, mire eljutott a tudatáig: neki szólnak. Neki kéne lemennie. Fájdalmas sóhajjal mászott be a tűzoltó mellé, az sem érdekelte volna, ha az ő lábai is megbotlanak és ő is lezuhanna. Sírva fakadt. Könnyei még akkor is hullottak, amikor egyenruhás rendőrök bilincselték meg és tuszkolták be egy autóba. Nem vett tudomást arról, hogy erélyes hangon a nevét és a személyiét követelik, nem létezett már számára semmi. Nem érdekelte, mi lesz vele, diliház vár-e rá vagy börtön. Csak egy valami járt a fejében. Hogy soha többé nem megy egyetlen híd közelébe sem.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához