LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Kovács József elsőéves joghallgató unottan szállt be a metróba. Éppenséggel gyalog is elsétálhatott volna a Deák tértől az egyetemig, de nem tette meg. Kovács József elkényelmesedett ember volt.

„Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! A Ferenciek tere következik.” – recsegte az unalomig ismert férfihang. Kovács József persze tökéletesen tisztában volt azzal, melyik lesz a következő megálló, s miután egy fájdalmas szisszenéssel felpattantak a metró ajtajai, gépies mozdulatokkal szállt ki a szerelvényből. Utálta ezt az aluljárót. Mindig akkor volt a legnagyobb a tömeg, amikor neki sietnie kellett. Lassan hömpölygött az ember-masszával a mozgólépcső felé, odafent ösztönösen nyújtotta ki karját a szórólapokat osztogató fiatal lány felé, s ragadott meg egy papírlapot csupán azért, hogy előbb egy megszokott mozdulattal a zsebébe gyűrje, pár méterrel odébb pedig egy profi kosaras játszi könnyedségével egy szemeteskukába helyezze bele.

„Ha most kilépek, még pont beérek órakezdésre!” – villant át az agyán, s megszaporázta lépteit. Az egymás mellett sorakozó apró elit-kávéházak tükröződő üvegében akaratlanul is szemügyre vette saját magát, megigazította ruháját, kiegyenesítette kissé görnyedt testtartását. Nem mintha bárkinek is számítana, hogyan jár, vagy hogy néz ki. Neki számított a legkevésbé. Mindez ösztönös volt. Tudatalatti cselekedet. Mindenki ezt csinálja, ha elhalad egy kirakatüveg mellett, nem? Kovács József sem kivétel.

A távolban már feltűntek az egyetem ódon épületének körvonalai. „Ez az, még éppen időben vagyok!” – gondolta. A főbejáratnál előre engedett három csinos lányt, majd megvárta, amíg ketten kijönnek. Hogy egy „köszönöm” sem hangzott el, ahhoz már réges-régen hozzászokott. Minek is az? Még kiderülne, hogy néha figyelünk a másikra! Kovács József sem csinált problémát belőle, rendületlenül törtetett keresztül az aulán. Föl az elsőre, föl a másodikra, majd a harmadikra. Gyalog. Kicsit fárasztó volt – de a lift úgyis tömve lett volna. Azon, hogy útközben vadidegenek üdvözölték, majd közelebb érve szégyenlősen kértek elnézést, mert összetévesztették valakivel, már meg sem lepődött. Arról pedig már régen letett, hogy előre köszönjön olyasvalakiknek, akikkel tegnap még együtt gurította le egymás után a söröket egy olcsó éjszakai lokálban, s ma egyszerűen keresztülnéztek rajta. Ismerlek, de letagadom… Ismerős vagy, csak tudnám, honnan… Ki a fene vagy te??? És hasonlók. Utálta ezeket az arckifejezéseket. Nem csoda, hiszen elég sűrűn találkozott velük.

Az előadóterembe belépve, mint már annyiszor, most is keserűség fogta el, mikor végigtekintett a padokban ülőkön. Nem egy emberke arcáról leolvasható volt, hogy az „aki legény éjjel legyen legény nappal is” és ehhez hasonló hangzatos életbölcsességek igazságtartamát erősen megkérdőjeleznék, mások üveges tekintettel bámulnak bele a nagy semmibe, gondolatban talán már nagyon messze járnak, vagy megannyi kis lakatlan szigeten ülnek a valóság azúrkék óceánjában, távol a világ gondjaitól. Kész csoda, hogy még nem vették észre egymást eme szomszédos tengeri zátonyok lakói, hiszen annyian vannak egyes-egyedül, de alig karnyújtásnyira egymástól. Csak valahogy azt a fránya kart nem akaródzik kinyújtania a másik felé egyetlen egy „újkori Robinsonnak” sem… Ám csodák csodája, a messzeségben mintha nagyobbacska szigetek is feltűnnének. Szinte már nem is szigetek, a láthatáron előderengő valami szabályosan egy szárazföld tagolt partvidékére hasonlít. Figyelemre méltó jelenség, s a parton üldögélők csoportjai nemkülönben. Egytől egyig háttal vannak a szigeteken vegetálóknak, klikkjeik Metró-újságot körbeadó, mobiltelefonokon csacsogó már-már-vidám társaságokként materializálódnak az ősöreg iskolafalak rideg valóságában.

Legalábbis Kovács József, elsőéves joghallgató számára, aki komótosan ballagott felfelé a sorok közötti lépcsőn. Fölösleges lett volna bármiféle sietség is a részéről, hiszen az előadó még sehol sem volt. A hátsó ajtó is meg-megnyikordult még, a notórius késők szinte egymásnak adták át szótlanul a kilincset. A cigarettafüstbe burkolózó bagósok is bizonyára úgy gondolták, eleget ácsorogtak már odakint a folyosón, csikkeket hátrahagyva sorra szállingóztak be a terembe, s helyezkedtek el a lehető legközelebb a kijárathoz, hogy az óra után ismét hódolhasson pangó tüdejük a dohányzás átkos szenvedélyének. Annyira persze nem voltak sokan, hogy Kovács József ne talált volna helyet a hátsó sorokban, sőt, úgy vélte, az átlaghoz képest most jóval kevesebben rendezkedtek be a másfél órás szeánszra a hatalmas előadóterem végében. Csupa egyforma, unott-szürke arc, így aztán igazán mindegy, hogy ki mellé telepszik le az ember, a „Leülhetek ide?” kérdésre mindenki ugyanúgy bólogat. Kovács József eme szokásos formalitások megejtése után nagyot sóhajtva huppant le ülőhelyére, majd táskájából tollat és papírokat vett elő. Hirtelen, mint egy varázsszóra, minden és mindenki elcsendesedett. Odalent, valahol a messzeségben egy professzor-kinézetű nagydarab valaki miután eleget babrált a csíptetős mikrofonjával, belekezdett aznapi mondókájába. A régi hangszórókból előtörő krákogó hang szinte ellentmondást nem tűrően adta Kovács József tudatalattijának azt az utasítást, hogy vég nélkül rója a sorokat, s az olykor alig olvasható betűivel terítse be egyik fehér lapot a másik után. Kovács József így is tett. Ült és jegyzetelt. Egy és fél órán keresztül. Csak akkor állt fel ismét, amikor már mindenki mozgolódni kezdett, s hallgatók tucatjai nyomakodtak a lenti kijárat felé. Fél perc sem telt bele, a tömeg már a szűk lépcsőkön csörtetett lefelé, megvadult hangyabolyként nyüzsögve, olykor állat módjára kiabálva.

„Csak tudnám, hova mennek ilyenkor!” – tűnődött Kovács. Előadások után, a kifelé tóduló diáksereget elnézve már korábban is sokszor elgondolkodott ezen, persze filozofálgatása mindig rövid életű volt, a lifthez érve már rendszerint újabb gondolatok törtek előre elméje bugyraiból, gyorsan elhessegetve az előzőeket. „Hazamegyek” – született meg benne az elhatározás a másodperc törtrésze alatt, hirtelen előbukkanva a kavargó gondolatok ködfüggönyéből. Fürgén pattant ki a földszintre leérkező liftből, majd miután bosszankodva vette tudomásul, hogy a befelé igyekvőket nem igazán hatotta meg az, hogy udvariasan tartotta nekik a liftajtót, lassú léptekkel indult meg az egyetem főbejárata felé. Odakint egy mély lélegzetvétel után a metróaluljáró felé vette az irányt, gondosan kerülgetve az időközben elősereglett kéregetőket és az épületek tövében rongyos ruhákon üldögélő hajléktalanokat. Az aluljáróban egy rutinmozdulattal vette el a szórólapot egy szemüveges öregembertől, s a ki tudja mit hirdető sorokra rá sem pillantva papírgalacsinná gyűrte azt. A mozgólépcsők nyomott hangulatát a galacsin legurításával próbálta megtörni, több-kevesebb sikerrel. Ha volt is egy pillanatnyi derültség az utazók között a leguruló papírgombóc hatására, az azon nyomban el is szállt, s ez a morcos hangulat átragadt őrá is.

Nem csoda, hogy Kovács József elsőéves joghallgató unottan szállt be a metróba…

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához