LFG.HU

Vaszilij
novellaCimkek

“A te utad, te választasz,
hogy egy lehetőséget megtartasz
vagy elszalasztasz.”
Alvin és a mókusok

Csillagfényes, langyos nyári éjszaka volt, a levegő tele virágillattal, a nappal elviselhetetlen forrósága után felüdülést hozó cirógató szellővel. Romantikus séták, parkok eldugott padjain lopott szerelmes órák ideje.
Én azonban magányosan ültem a régi temetőben, egy rég elfeledett síron, hátamat a hajdan büszke, mára azonban már megkopott márvány fejfának vetve. Évtizedes fenyők álltak őrt körülöttem, és vetettek groteszk árnyakat a holdfényben.
Mindig ide menekültem, ha valami bántott, vagy ha gondok emésztettek: békés oázis volt ez a nagyváros személytelen, közönyös sivatagában. Itt egyedül lehettem a gondolataimmal.

Eleinte féltem kissé az éjszakai temetőben, minden mozduló árnyban szörnyeket véltem felfedezni a fákat susogtató, bokrokat rázó szél hangjai kísértetek suttogását idézték fel bennem. Aztán megszoktam az árnyak furcsa játékát, a szél hangjait, és egyre gyakrabban jöttem el ide, ha egy kis nyugalmat és magányt kerestem.
Aznap este is ott ültem az elmúlás komor mementói között, és rá gondoltam. Csak ő járt az eszemben, szinte magam előtt láttam szőke, vállára omló haját, elgondolkozó zöld szemeit, fitos orrát, és érzéki száját, mely szinte állandó mosolyra húzódott.

Felidéztem karcsú alakját, kecses lépteit, lágy mozdulatait fülemben pedig ott visszhangzott csilingelő nevetése. Hetek óta nem tudtam kiverni őt a fejemből, s minél inkább próbáltam nem gondolni rá, annál makacsabbul tolakodott be gondolataim közé, szétzilálva nappalaim és éjszakáim.
Zsuzsának hívták, és együtt dolgoztunk egy brókercégnél: én mint befektetési tanácsadó, ő pedig mint az irodavezető titkárnője. Régóta ismertük már egymást, de a munkahelyi kapcsolaton kívül nem volt köztünk semmi. Nem volt ez szerelem első látásra, amiről a romantikus lányregényekben annyit írnak. Furcsa módon, érthetetlenül, egyik napról a másikra ragadott magával a szerelem.

Pontosan nem is tudom, mikortól mélyültek el iránta az érzéseim. Azt vettem észre, hogy akaratlanul is keresem a társaságát: mondvacsinált ürügyekkel járkáltam be az irodájába és kezdeményeztem vele beszélgetést jelentéktelen ügyekről.
Fura idegesség és zavartság vett erőt rajtam a közelében. Összeszorult a gyomrom, izzadni kezdett a tenyerem, és vigyorogtam, mint egy idióta.
Később, ahogy egyre többet gondoltam rá, éjszaka felriadtam, és hajnalig forgolódtam összeizzadt ágyamban. Beszélgetések forgatókönyveit dolgoztam ki, majd vetettem el, tervezgettem, hogyan hívom el randevúra.

Precíz, minden részletre kiterjedő terveket készítettem arról, hogy mit fogok mondani, hogyan fogok várni kezemben virággal, és hogy búcsúzik majd kedves, sietős puszival az első találka után.
De másnap, az irodában mindez oly távolinak tűnt, fantáziám magabiztos, csábító és ellenállhatatlan hőse mintha erejét vesztette volna a napfényben. Az ellenállhatatlan hódító reszkető, félénk kamasszá változott, amint belenézett abba a zöld szempárba.
Lassan múltak a napok, a hetek s a versekből ismert tiszta, fennkölt szerelem lassanként emésztő, pokoli érzéssé fajult. Gondolataimban egyre szebbnek és jobbnak láttam őt, és egyre kisebbnek éreztem magam mellette, jelentéktelen halandónak egy földre szállt istennő mellett.
Éjszakánként leveleket írtam, majd szabtam cafatokra az ártatlan papírt, verseket költöttem – hozzá és róla –, romantikus, lágy dallamokat hallgattam, vagy cél nélkül lófráltam a városban, lezüllött kocsmákban vedeltem a vodkát.

Aznap este azonban nem vágytam erre: kiégett alkoholistáknak kifecsegni szerelmemet, hallgatni a sablonos történeteket, melyek minden kocsmában ugyanazok, némán szorongatni a vastag üvegpoharat majd hajnalban hazatántorogni, ruhástól az ágyba zuhanni és aludni, hogy másnap zakatoló fejjel és keserű szájízzel ébredjek.
Motorra ültem és kijöttem ide, a régi temetőbe, ahol régebben oly gyakran adtam át a vállamra nehezedő terheket a sokat látott, hallgatag fenyőknek.
Ujjammal elgondolkodva simogattam a tükörsima márványt, melyet csak itt-ott barázdáltak vékony hajszálrepedések, jelezve, hogy az idő, a láthatatlan és ellenállhatatlan erő előbb-utóbb maga alá gyűr mindent és mindenkit.
Elképzeltem magam hatalmas csokor virággal az ajtaja előtt, divatos öltönyömben izgatottan várva, hogy elinduljunk egy partira egy szál vörös rózsával, amint lába előtt térdelve szerelmet vallok neki a kecses poharakban habzó pezsgőt, melyet az eljegyzésünk napján iszunk meg egy elegáns vacsora után…

Álltam a régi temetőben egy öreg tölgyfa törzséhez simulva, fekete, testhezálló ruhámban egy voltam a sírkertet beborító árnyak közül.
Álltam ott, és néztem a fiút, hallgatva ki nem mondott gondolatait. Kusza, szomorú, nehezen érthető gondolatok voltak ezek, de ahogy hallgattam, egyre többet tudtam meg róla. Szerelmes volt, reménytelenül.
Emlékeztem még erre az érzésre. Rég volt, amikor utoljára átéltem az igazi szenvedélyt: szeretni, és szeretve lenni vagy szeretni úgy, hogy felemészt a reménytelenség. Hosszú évszázadok alatt volt időm rájönni, hogy az utóbbi az igazi szenvedély, és az igazi szenvedés.

A hátam mögött hagyott évek azonban megedzették hajdanán könnyen sebezhető szívemet, rég történt meg az, hogy utoljára eluralkodott rajtam valamilyen érzelem. De még jól emlékeztem az átsírt-átvirrasztott éjszakákra, a nappalok végeláthatatlan reménykedéseire, a kudarcra, a csalódásra, a megcsalatásra.
Életemet úgy éltem le, hogy a boldog szerelem pusztán álom volt számomra. A kor, amelybe születtem, nem sok helyet hagyott az ilyen romantikus érzelmek számára. Kislánykoromtól ismertem jövendőbelimet, egy nálam húsz évvel idősebb földbirtokost, egy vagyonos kisnemest valamelyik távoli tartományból. Arra neveltek, hogy vele fogom leélni az életemet, és esély sem volt arra, hogy ezen változtassak valahogy.

A szerelem és a szabadság nem létező fogalmak voltak a számomra, kamaszkori fellángolásaim tüzét – melybe inkább a kíváncsiság, mintsem az érzelmeim hajtottak – apám lovaglókorbáccsal oltotta el. Keményen fizettem a néhány lopott csókért, melyet a lovászfiúval váltottam az istálló mögött.
Aztán eljött a rég tervezett esküvő napja, és örökre hozzákötöttem magam egy idegenhez, akihez semmilyen érzelem nem kötött. De nem gyűlöltem érte, azt hiszem, meg sem fordult a fejemben, hogy másképp is élhetném az életem.

Azon az éjszakán változott meg minden, amikor egy vadul tomboló őszi vihartól hajtott idegen lovagolt be kúriánk kapuján, és kért menedéket az uramtól. Nagyot dobbant a szívem, amikor a kései vacsorán találkoztam vele. A jóképű, magas, sötét hajú és fekete szemű, elegáns fiatalember sosemvolt érzelmeket gyújtott bennem.
A vacsora alatt nem mertem a szemébe nézni, néha fonódott csak egymásba a pillantásunk a roskadásig telepakolt asztal fölött. Ajkán ilyenkor halvány mosoly tűnt fel, amitől azonban rögtön elpirultam, és igyekeztem az ételnek szentelni a figyelmemet, hogy aztán néhány másodperc múlva újra a pillantása után kutassak.
Percek kérdése volt csupán éreztem, ahogy a férfi hatalma alá kerülök, s bár még soha nem éltem át hasonlót, rögtön tudtam: szerelmes vagyok.

Az étkezés végeztével a szobámba siettem, és aludni próbáltam. Nem jött álom a szememre, lehunyt szemhéjaim mögött egyre az idegen éles arcvonásait láttam magam előtt. Hánykolódva és forgolódva vártam a felszabadító álmot, amely azonban cserbenhagyott azon az éjszakán.
Az odakint tomboló szél elhozta hozzám a faluból a harang zúgását: éjfél volt. Alighogy elhallgattak a harangok, halk kopogást hallottam odakintről. Összerezzentem, és szememet a sötétben az ajtó felé meresztettem.
Nyílt az ajtó, és hangtalanul, furcsán otthonos mozdulatokkal belépett rajta hívatlan vendégünk. Sápadt arca mintha derengett volna a sötétben.
- Na de… – tiltakoztam erőtlenül, de ő hozzám lépett, és egy forró csókkal belém fojtotta a szót. Hosszú idők óta visszatartott vágy, ősi ösztönök törtek elő belőlem. Vadul viszonoztam az idegen csókját, és nyaka köré font karjaimmal magamhoz húztam.
Szenvedélyesen szerettük egymást egész éjszaka, s bár én egészen odáig semmit sem tudtam a szenvedélyről, a mélyről előtörő ősi ösztönök feledtették velm tapasztalatlanságomat. Az esküvőnket követő néhány éjszakán még be-bejött hozzám hitvesem, hogy teljesítse házastársi kötelezettségeit: örömtelen, erőltetett együttlétek voltak ezek, amelyek egyre ritkultak, aztán lassacskán meg is szűntek.
Gyorsan telt az éjszaka, a hajnal rohanvást közeledett felénk. Pihegve feküdtem az ágyon, ő pedig mellettem, erős karjával magához húzott.
- Szeretnéd, ha ezután mindig így maradna? – mosolygott rám. Meglepődtem. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

Bólintottam.
Újra megcsókolt: először a számon, aztán az arcomat, s egyre araszolt forró csókjaival a nyakam felé. Hirtelen éles fájdalom nyilallt belém. Éreztem, ahogy felhasítja a nyakamat, és szívni kezdi a véremet. Megpróbáltam ellökni magamtól, de mozdulataim gyengék, esetlenek voltak, ő pedig kősziklaként tartott a karjában. Lassan elszállt belőlem az erő. Sűrű sötétség ereszkedett rám, kétségbeesetten hadonászó kezeimmel már nem éreztem, és a hangok is egyre tompábban szóltak az elmémben. Elájultam.
Mikor magamhoz tértem, egy sötét, ablaktalan helyiségben feküdtem, kemény kőlapra terítve, azonban én jól láttam őt a sötétségen keresztül is. Mellettem állt, karjait összefogva a mellkasa előtt, és mosolygott.
- Örökre – mondta, és felkacagott.

Ábrándképeim forgatagából éles zaj riasztott fel, mintha kő csikordulna kövön. Felkaptam a fejem, és szememet meresztve próbáltam beazonosítani a zaj forrását. Nem sokat láttam a sűrű feketeségen keresztül, de mivel a zaj sem ismétlődött meg, megnyugodtam.
Lassan el is felejtettem a fura hangot, gondolataimat ismét ő sajátította ki magának. Felötlött bennem az egyetlen eset, amikor úgy éreztem, hogy közel kerültem hozzá.
Egy munkahelyi vacsorával kezdődött: sikeres hónapot zárt a cég, és a főnök ünnepelni akart. Elegáns étteremben találkoztunk munka után, és én mellette kaptam helyet. Kellemes volt a vacsora, finom borokat szolgáltak fel, és a kezdeti protokolláris hangulat fokozatosan kezdett feloldódni. Az eleinte szigorúan szakmai beszélgetéseket lassan köznapi témák váltották fel, és az asztaltársaság csoportokra bomlott.

Erőt vettem magamon, és megszólítottam.
Sokat beszélgettünk, sok közös témát találtunk, és a képzeletem által róla alkotott márványszobor alatt lassan-lassan emberi vonások bontakoztak ki. Egyre jobban belefeledkeztünk a beszélgetésbe, megközelíthetetlen szigetet alkottunk a körülöttünk lassan lerészegedő emberek között.
Pillanatoknak tűnt számomra az a néhány óra. Egyszer csak azt vettük észre, hogy ketten maradtunk az étteremben, és a körülöttünk járkáló pincérek egyre szúrósabb pillantásokkal méregetnek minket.
Mi is szedelőzködtünk, és hazafelé indultunk.
Kiléptünk az ajtón – alighogy becsuktam, az egyik túlbuzgó pincér már zárta is be mögöttünk. Megálltunk az üvegajtón átvetülő éles fény-négyszögben, és néhány pillanatig némán néztük egymást. Szemeink között láthatatlan sugarak cikáztak. Talán ha akkor szóltam volna…
De a varázslat lassan eloszlott, magával vitte a feltámadó éjszakai szél.
- Akkor holnap – mosolygott rám, majd sarkon fordult, és lassan beleveszett a sötétségbe. Álltam ott elárvulva, szidva magam a gyávaságomért, a tehetetlenségemért.
Hosszú időn óta először aludtam végig az éjszakát. Nem rángattak vissza az álom határáról zaklatott gondolatok, és nem ébredtem hajnalban arra, hogy reménytelenül suttogom a nevét az üres szobának.

Másnap reggel reménykedve mentem dolgozni. Azt hittem, a tegnapi este neki is sokat jelentett, hogy ő is várja már, hogy újra találkozzunk.
Amikor összefutottunk a folyosón mosolyogva köszöntem rá, ő azonban épphogy csak válaszra méltatott, nyeglén odavetett sziája sokáig visszhangzott még bennem, újra feltépve a sebeket, melyekről néhány órával azelőtt azt hittem, hogy örökre behegedtek már.
Egész napom görcsös várakozás volt, vártam, hogy kapok tőle valamilyen jelet: egy apró mosolyt, egy kedves szót, valamit, bármit, de csalódnom kellett. Úgy tűnt, túlértékeltem a beszélgetésünket, ami felfokozott állapotomban fontosnak és nagyszerűnek tűnt, számára nem jelentett többet egy sablonos beszélgetésnél egy közömbös kollégával. Talán bánja is már, hogy annyira megnyílt előttem, és ezt próbálja ridegségével ellensúlyozni.
Csüggedten mentem haza aznap este, belülről üresnek éreztem magam. Mindaz, ami reggel erőt adott, semmivé foszlott. Semmivé foszlott a remény.

Az a néhány év még most is elevenen él bennem. Szerettem őt, s ő is szeretett engem, megosztottuk egymással mindenünket. Együtt vadásztunk éjszakánként – két sötét ragadozó a homályban -, és együtt utaztunk újabb rejtekhelyek után kutatva, mikor már forrósodott a talaj a lábunk alatt.
Csodálatos idők voltak. Lassan megtanított mindenre, amire új életemben szükségem lehetett, úgyhogy akár egyedül is szembenézhettem volna az éjszakával, de ilyen gondolatok akkor még meg sem fordultak bennem. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyedül maradok.
- Nem bántad meg? – kérdezte egyik éjjel, mikor hazafelé tartottunk zsákmányszerző körutunkról.
- Nem – feleltem, egyből tudva, mire gondol. És tényleg így is éreztem. Mindent megkaptam tőle, amiről azelőtt álmodni sem volt merszem. Szabadságot, szerelmet, örök életet. Akkor ez még áldásnak tűnt. Hálás voltam neki.
Aznap éjjel újra szeretkeztünk, hosszan és szenvedélyesen, ahogy az első éjszakán, mikor találkoztunk. Mielőtt a kelő nap visszaűzött volna minket dohos, sötét celláinkba, még utoljára odaszóltam neki.
- Tényleg nem bántam meg!
Elmosolyodott, jellegzetes, szomorú mosolyával, majd magára húzta a nehéz kőlapot.
Másnap, mikor előmerészkedtem búvóhelyemről, már nem volt ott. Sötéten, üresen tátongott a sír, amelyben nyugovóra tért, és ő nem volt sehol. Kerestem mindenütt, a nevét kiabáltam, felforgattam a kripta századok óta háborítatlan nyugalmát aztán eszeveszetten rohangáltam fel-alá a kisváros kihalt utcáin, megvadult kísértetként cikázva a sötét házak között.

Azóta nem láttam.
Nehéz volt megszokni a magányt, sokáig kóboroltam elveszetten az éjszakában, remélve, hogy egyszer csak elém toppan az árnyakból. Hosszú hónapok teltek el így, mire lassan-lassan alábbhagyott a fájdalom.
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de az én fájdalmamat csak enyhíteni tudta. Négyszáz év telt el azóta, és nem telik el éjszaka, hogy ne jutna eszembe.
Egy idő után túltettem magam rajta. Nem gondoltam már rá minden percben, és ha olykor gondolataimba tolakodott, akkor sem hasított már belém az a kibírhatatlan fájdalom. Más szemmel kezdtem szemlélni a világot. Megtaláltam a magam örömét a világban nélküle is.
Voltak más kapcsolataim azóta, hozzám hasonlókkal és halandókkal is, szerelmek és futó kalandok csempésztek színes fénysugarakat életembe, melyet a sötétségben életem, de arra vigyáztam, hogy ne kötődjek túl hosszan és túl erősen senkihez. Nem akartam, hogy összetörjék a szívemet.

Múltak az évek, észrevétlenül forgott tovább az idő kereke, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a világ lassan átalakul körülöttem. A hosszú századok poshadt egyhangúságát hirtelenjében őrült rohanás váltotta fel, és évek alatt több minden történt a világban, mint azelőtt a mozdulatlanságba dermedt hosszú századok folyamán.
Furcsa volt látnom a változást: a szabadság, amely az én koromban még irigyelt kevesek kiváltsága volt, mára mindenkinek megadatott. Szabadság az életben, és szabadság a szerelemben.
Nem kellett már az életét áldoznia annak, aki szíve választottjával szeretett volna együtt élni.
Ezért furcsálltam hát a fiú gondolatait. Nem értettem, mitől fél, elvégre a lehetőség folyton ott volt számára, és csak meg kellett volna ragadnia. Aztán, ahogy egyre inkább megismertem érzéseit és vágyait, rádöbbentem, hogy fél.
Fél a visszautasítástól, a kudarctól, a megszégyenüléstől.
Fura, rég elfeledett érzés ébredt bennem: a szánalom. Azt hittem, hogy a vadászattal eltöltött évszázadok már rég kiölték belőlem ezt az érzést, de most újra feltámadt lelkem egyik rejtett zugából bukkant fel, hogy aztán erőre kapjon, és átvegye az uralmat a gondolataim fölött.
Tudtam, hogyan segíthetnék a fiún. Meg kell szabadítanom őt a gátlásaitól. Én tudtam, milyen rövid egy halandó élete ahhoz, hogy önmarcangolásra pocsékolják el.
Kiléptem a fa árnyékából, és halkan mögé léptem.

Órám halk, rövid sípolása élesen hasított bele a temető nyugodt csöndjébe. Rápillantottam a foszforeszkáló mutatókra: két óra volt. Sóhajtva felálltam, leporoltam a ruhámat, és hónom alá fogott bukósisakkal kifelé indultam a kaviccsal felszórt ösvényen.
Könnyen kitaláltam, hiszen jól ismertem már a helyet. A régi kovácsoltvas kapu egy egysávos betonútra vezetett, melynek két oldalán komor tölgyek álltak díszőrséget. Ez az út vitt ki a távolban kanyargó országútra.
A kapu mellet ott állt a motorom, életem egyik nagy büszkesége. Ő még sosem hagyott cserben. A 600 köbcentis Kawasaki ugrásra készülő nagymacskára emlékezetett, ahogy ott állt a kerítés mellett. A büszke, nyugodt fémtest hatalmas erőt rejtett, ami csak arra várt, hogy kirobbanhasson belőle.
Felvettem a sisakot, majd felültem a motorra, és indítottam. Az éledő fényszóró szétugrasztotta az árnyakat előttem. Lassan kigördültem az útra.
Óvatosan vezettem, a régi betonút hepehupáin és bukkanóin erősen rázkódott a motor. Finoman kellett bánni vele a velem együtt háromszáz kilós járgány jó kezekben engedelmes szolga volt, ám minden apró mulasztást súlyosan megtorolt.

Kiértünk az országútra. Itt már kissé lazíthattam a gyeplőn, és mehettem gyorsabban, a sima aszfalt engedelmesen simult a kerekek alá. Szerettem éjszaka motorozni, a hűvös szellő barátságosan simított végig rajtam. Szabadnak éreztem magam a motor nyergében.
Forgalom nem volt, egyedül haladtam a kihalt úton. A távolban lassan előtűntek a város fényei. Hirtelen – egy kósza ötlettől vezérelve – lassítottam, és egy éles fordulóval visszakanyarodtam az országútra, hátat fordítva a komor betondzsungelnek, amely az otthonom volt.
Tövig húztam a gázkart. A motor – meglepődve a hirtelen váltáson – felbömbölt. Ahogy a hátsó kerék hirtelen tolni kezdte maga előtt a súlyos acélt, a járgány eleje a levegőbe emelkedett. Felálltam a nyeregből, és visszanyomtam a földre.

Pillanatok alatt eszeveszett száguldásba kezdtünk. Három másodperc kellett ahhoz, hogy a sebességmérő mutatója elérje a százast, aztán azt is maga mögött hagyta. Gyomrom összehúzódott a hirtelen gyorsulástól, de nem lassítottam. A motor üvöltött, a fényszóró dühödt vadállatként űzte-szaggatta előttünk a sötétséget.
Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad az ereimben, különös bátorsággal vértezve fel, rejtett erőket pumpálva izmaimba. Az elsuhanó táj képe kiélesedett körülöttem. Láttam a mellettünk rohanó fák minden egyes részletét, az út menti árokba szórt szemét tarka foltjait, a gyorsan váltakozó számokat a kilométerköveken.
Lepillantottam a sebességmérőre. A mutató erőteljesen rezegve állt a legmagasabb ponton. Több mint 240 kilométeres óránkénti sebességgel száguldottunk előre a fényszóró által fúrt fényalagútban. A lágy esti szellő őrjöngő tornádóvá vadult, halálos dallamokat fütyült a sisakom alatt. Másodperceken és millimétereken múlt az életem.
Szabad voltam, és felszabadult.

Ültem a fiú mögött, combommal szorítva a nyerget, mint annak idején lovagláskor, és kacagtam. Hosszú hajamba belekapott a szél, húzta-cibálta, szétterítette a levegőben a lágy fürtöket. Egyre vadabbul ostromolt, mintha csak eltökélte volna, hogy kivet a nyeregből, én azonban tartottam magam. Együtt éltem a géppel.
Éreztem, ahogy a fiú lassan-lassan átlép a saját korlátain, maga mögött hagyja a démonokat, melyek erős markukkal eddig kordában tartották. Tudta, hogy az életével fizethet vakmerőségéért, de nem lassított. Végre, életében először kezébe vette a saját sorsát.
Lassan átöleltem, és hátulról hozzá simultam. Szíve hangosan dobogott, ereiben száguldozott a felforrósodott vér. Szerettem volna megízlelni, szerettem volna magamévá tenni.
De uralkodtam magamon, mert a szánalom által gerjesztett segíteni akarás még gyilkos ösztöneimen is felülkerekedett. Néma szavakat súgtam a fülébe, lassan csitítva ezzel az agyára telepedett őrületet.

Kiengedtem a gázkart, mire a motor bömbölése szelíd brummogássá csitult, és lassan lefékeztem. Megálltam az út szélén, letámasztottam a gépet, és lekászálódtam a nyeregből.
Csurom víz voltam a könnyű bőrdzseki alatt, és megborzongtam, ahogy a hűvös szellő befurakodott a ruháim alá. Kezem-lábam remegett, ahogy az adrenalin kiürült a véremből, megfosztva ezzel a különös erőtől, mellyel néhány percre felruházott. Levettem a sisakomat, letöröltem az izzadságot a homlokomról, és leültem az útpadkára.
Elszörnyedve, ugyanakkor büszkén gondoltam vissza eszeveszett száguldásomra. Ahogy elmém egyre tisztult, kezdtem megérteni, hogy mennyire közel voltam a halálhoz. De nem bántam meg.
Rájöttem, hogy nem lehet mindig a következményekre gondolva élni. Nem szabad hagyni, hogy a folyamatos rettegés eluralkodjon az emberen, és egész életére rányomja a bélyegét az elvárásokhoz való alkalmazkodás görcsös vágya.

Azt hiszem, más szemmel kezdtem látni a világot. Megmagyarázhatatlan érzés volt ez, mely mintha a semmiből jött volna, hogy gyökeret verjen az agyamban, majd megfelelő talajra lelve egyre erősebbé váljon.
Megvártam, míg tagjaim remegése alábbhagy, aztán újra nyeregbe szálltam. Visszafordultam a város felé, és hazafelé indultam, most már lassan, a szokott tempómban vezetve. Meglepődve vettem észre, hogy lassacskán szürkül a keletei égbolt: közeledett a hajnal. A forgalom is erősödött már, időnként szembejött egy-egy autó, álmos képű sofőrök meresztették szemüket a sötétségben.
A néhány perces száguldás, mely az emlékeimben él, jóval hosszabb volt hát. Hosszabb, és veszélyesebb. Elmosolyodtam a sisak leple alatt.

Elégedetten néztem, amint a fiú újra nyeregbe száll. Nem tudta, hogy vele voltam, nem tudta, hogy én hajszoltam bele az eszeveszett száguldásba.
Én segítettem, hogy ledobja a gátlásait.
Megvártam, míg elindul, és hunyorgó lámpája lassan beleveszik az oszló sötétségbe, aztán rohanni kezdtem, versenyt futva a könyörtelen nap első sugaraival. Bennem már rég nem voltak gátlások, és félelmet is nagyon régen éreztem utoljára.
Egyetlen dologtól tartottam csak: a kudarctól. De most éreztem, hogy nem vallottam kudarcot.
Tovább rohantam, nyomomban a hajnallal.

Nem is gondoltam, hogy ilyen messzire jutottam a várostól. Még majdnem két órába telt, mire elhaladtam a városhatárt jelző tábla mellett. Végiggördültem a városon. Az utcákon már nagy volt a mozgás: gyalogosok siettek munkahelyük felé, komor, mosolytalan arcok szorongtak a buszvárókban, hogy újra kezdhessék a napi robotot.
Éhes voltam és kimerült, de már nem volt értelme, hogy hazamenjek. Engem is várt a munka, a nappal engem is a társadalom lélektelen szolgájává fokozott le.
Egy olcsó, hangulatos büfében megreggeliztem, a pincérnők csodálkozó pillantásainak kereszttüzében faltam be a nyolc tojásból készült rántottát, amit egy liter tejjel öblítettem le. A kiadós étkezés után elégedetten dőltem hátra a bokszban, és ránéztem az órámra. Még egy óra volt munkakezdésig, nem kellett hát sietnem.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve mégis elindultam, de nem az irodaházba mentem.
Zsuzsa lakása felé vettem az irányt.

(Scriptorium2)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához