LFG.HU

Valgab
novellaCimkek

Cserbenhagytam Thorgilt.
Hogy tehettem ilyet? Magam sem értem. Hiszen olyan jó volt hozzám. Thorgil és én… tökéletes párost alkottunk. Már nem is tudom, hány csatában álltam mellette, hányszor segítettem neki, vagy éppen mentettem meg az életét. Na nem mintha annyira a segítségemre szorult volna. Nem, Thorgil kiváló harcos volt, egyike a legjobbaknak, akikkel valaha is együtt küzdöttem.
Csodálatos férfi volt. Még az emlékbe is beleborzongok, amikor elképzelem – márpedig gyakran elképzelem -, amint feszülő izmú, mindig kirobbanni kész párducként áll mellettem, vad kék tekintetét az ellenségre veti – hányszor láttam a gyávákat megremegni egyetlen pillantásától! -, aztán hátraveti loboncos fejét és felkacag… igen, felkacag: zengő hangon szembeneveti a veszélyt. Ez volt nála a csatakiáltás. Aztán pedig belevetjük magunkat a csata sűrűjébe, és kecsesen osztjuk a halált.

Harcostársak voltunk, a szó legmélyebb értelmében: a másik nélkül egyikünk sem lehetett volna az, ami. De kapcsolatunk több is volt ennél: nem csak hogy együtt küzdöttünk, de együtt jártuk a vadont, együtt ettünk, együtt aludtunk… Vele voltam a nap minden percében, és ha néha-néha mégis elváltunk rövidebb időre, gondolataim akkor sem szűntek meg körülötte forogni. Mellette feküdtem, amikor aludt, s számtalan éjszakát töltöttem azzal, hogy néztem, ahogy alszik és hajnalban az első, mosolygó pillantása énreám esett. Olyan boldog voltam ilyenkor! Más alkalmakkor, mikor kettesben voltunk a éji vadon csendjében, vagy súlyos gondok nyomasztottak, csak ültünk egymást nézve és szavak nélkül is megértettük a másik gondolatait.

Thorgil szűkszavú férfi volt, mint a harcosok általában inkább a tettei beszéltek helyette. Mindazonáltal tudom, hogy ő is szeretett engem. Számtalan apró jelét adta a figyelmességének, amiért én, mint minden nő, rendkívül hálás tudtam lenni. Az érintése mindent elárult: ahogyan hozzám ért, ahogyan megsimogatott. Megóvott minden veszélytől -ahogyan én is őt -, és olyan aggódó gonddal vizsgált meg mindig a csaták után, hogy nem lehetett kétségem: nagyon megviselné, ha valami bajom történne. Én is így éreztem iránta, s ezért mindig az jutott eszembe: mi ketten egymásnak teremtettünk.
Hogy akkor miért árultam el mégis? Az előbb azt mondtam, hogy Thorgil figyelmes volt hozzám. Ez csak részben igaz. Mint a kemény életmódot folytató férfiak általában, lélekben ő is eldurvult a harctól. Mindent gyorsan akart megszerezni, hiszen ki tudja, mi lesz másnap. Hajlamos volt a szerelmet a puszta testi kapcsolattal azonosítani. Talán az volt a baj, hogy olyan készséges voltam: mindig mellette álltam, ha szüksége volt rám és ritkán panaszkodtam neki. Lehet, hogy elkényeztettem őt, s talán akkor követtem el végzetes hibát, amikor hagytam, hogy beleélje magát abba, hogy én mindig a rendelkezésére állok. Bármilyen szörnyű is ezt kimondani, néha az volt az érzésem, hogy nem vagyok számára több egy… eszköznél, egy tárgynál, amelynek nincsenek érzései. Pedig én a harcostársának tekintettem magam és tőle ugyanezt vártam el.

Igen, Thorgil dédelgette a testemet, de nem foglalkozott a lelkemmel: nem érdekelték az érzéseim, és amikor szerelmünkről beszéltem, csak kacagott és üres női locsogásnak tekintette szavaimat. Nem értette, hogy nekem is lehetnek néha rossz napjaim, hogy vannak napok, amikor nem akarom, hogy hozzám érjen, amikor egyáltalán nem akarok embert látni, amikor legszívesebben álló nap csak heverésznék valami száraz, puha helyen. Nem, Thorgil ilyenkor is magával cipelt a saját céljait kergetve, akár akartam, akár nem. Amikor pedig megmakacsoltam magam, akkor méregbe gurult és állhatatlannak, szeszélyesnek nevezett. Nem volt képes felfogni, hogy a nők különböznek a férfiaktól.
Olykor veszekedtünk is – néha valódi indulatból, néha csak kedvtelésből, mint a régi szerelmesek szoktak. Időnként azonban Thorgil igen bántó dolgokat vagdosott a fejemhez. Egyszer haragjában azt mondta, hogy ha nem vagyok hajlandó együttműködni vele, akkor egyszerűen eldob magától, mint egy használt ruhát, és akkor majd megnézhetem magam, mire megyek nélküle. Egy másik alkalommal tettlegességig fajult a vitánk: Thorgil dühében felkapott és bedobott egy tóba, mint holmi taknyos fruskát. Persze azonnal észbekapott és utánam ugrott, de akkor nagyon megsértődtem és napokig nem szóltam hozzá.

Gyűltek, gyűltek az effajta apró sérelmek, mindegyik egy-egy tüskét szúrt a szívembe, amíg az vérezni nem kezdett. Végül elegem lett az érzéketlenségéből és elhatároztam: nem maradok mellette tovább, elhagyom, keressen mást helyettem, akit megbánthat. De amikor döntésemet közöltem vele, Thorgil csak legyintett és nem volt hajlandó komolyan venni. Azután megpróbált kiengesztelni: olyasféléket mondott, hogy már olyan jól összeszoktunk, meg hogy szüksége van rám, meg hogy nézzem el neki az ostobaságokat, amiket szándék nélkül követett el. De én tudtam, hogy csak alakoskodik, és nem tágítottam elhatározásomtól. Ezt látva végül nyersen kijelentette: nekem az a kötelességem, hogy mindig mellette legyek és rendelkezésére álljak, és ezért nem fog elengedni maga mellől.
Nem hittem volna, hogy képes lesz ilyesmire, Thorgil azonban felháborító módon tényleg nem engedett el. Egyszerű, nyers erőfölényét kihasználva nem hagyta, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Fél szemét mindig rajtam tartotta, és amikor már sokadjára próbáltam sikertelenül megszökni tőle, azt az aljasságot is elkövette, hogy a szó szoros értelmében odaláncolt magához. Akkor döbbentem rá, hogy nőként mennyire ki vagyok szolgáltatva neki. Akkor gondoltam először úgy a kapcsolatunkra, mint börtönre, amelyből csak az ő élete árán szabadulhatok.

És egyszer cserbenhagytam. Csak egyszer, de ez az életébe került. Nehéz volt megtenni a végső mozdulatot, nehéz volt ilyen egyszerűen hátat fordítani a közös múltnak… de azután megacéloztam az akaratomat és szándékosan félrefordultam a harcban. Thorgil egy pillanatra védtelenül maradt és szinte azonnal levágták. Néztem, ahogyan elhalványul kék szemében a csillogás, ahogyan elzuhan. Próbáltam közönyös maradni, de legbelül egy hang folyton azt sikoltotta: gyáva vagy! Gyáva vagy, amiért mások halála árán váltod meg a szabadságodat! Elestem én is, rá Thorgil halott testére, és ott is maradtam egészen addig, amíg el nem hurcoltak a másik oldal harcosai.

Azóta vagyok itt. Egyik börtönből a másikba kerültem, de itt legalább nem vagyok egyedül. Tucatnyian vannak ebben a szűk, fénytelen szobában hozzám hasonlók… de nem mégsem hasonlítanak rám, vagy legfeljebb csak külsőre: ők nem éreznek, nekik nem fáj semmi. Ó, boldog tudatlanok! Őket nézve gyakran eltöprengek szívtelen teremtőimen. Vajon miféle örömöt leltek abban, hogy érzékeny női lelket plántáltak egy varázskardba?

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához