LFG.HU

Pierre de La Croix
RPG mesélőknekCimkek

Figyelmeztetés: A modul szereplői kitalált személyek. A hasonlóság valós eseményekkel és emberekkel a véletlen műve. A tudományos, földrajzi, történelmi és biológiai tények az Internetről vagy a modul végén található forrásokból származnak. Nem loptam epizódokat más történetekből, csupán Howard Philip Lovecraft (és követői) műveit és a CoC szerepjáték alapkönyvét használtam a történet megírásához. A modul megírásához az inspirációt `Petersen, Sandy – Willis, Lynn: Cthulhu hívása – Horror szerepjáték. H. P. Lovecraft művei nyomán` jelentette.

Az alábbi kalandmag alkalmas mind az Irány a pokol című CoC modul egyik előzményének, de akár önállóan lemesélhető. Nincs annyira részletesen kidolgozva, mint az előző, a titoknokok ezért szabadabban alakíthatja, elképzeléseinek megfelelően. Ezért nem szerepel a részletes statisztika sem. Nem kötődik szorosan a fekete kontinenshez és korhoz sem, mindhárom korszakban fel lehet használni és a titoknoktól függ, hogy milyen stílusú kalanddá formálja („világutazó” vagy egy területre koncentrálódó). A szorosabb összefüggést is neki kell kidolgoznia a Cthulhu-mítosszal.

Remélem, hogy az alábbi történet mindenkinek kedvére válik.

 

A kaland kezdete

A nyomozók éppen egy kis múzeumban járnak Arkham régi hollandus negyedében. Hogy erre milyen okuk van? Talán egy előző nyomozás fáradalmait pihenik ki vagy Dunwich-i rokonuk gyermekét viszik el, találkozójuk van a múzeum igazgatójával. [A múzeum ideális fedőtevékenységet nyújthat szeszcsempészethez stb.] Már éppen kifelé tartanak, amikor valaki felhívja a figyelmüket arra, hogy a múzeum egyik melléktermében új, érdekes tárlat nyílt. Ha követik útmutatását, akkor a bejárat melletti kis ajtón bejuthatnak a kiállításra. A teremben látszólag rendezetlenül sokféle tárgy, írás és szobor van kiállítva, amelyek Ázsiából, Afrikából vagy Európa ködbe vesző évszázadaiból származnak. Alig lehet utat törni az üvegvitrinek és hatalmas márványszobrok, reliefek árnyékában. Szinte mintha egy dzsungelben járnának, a levegő is fullasztóan poros, de kétségkívül lenyűgöző darabok.

A bejárati ajtóra szögezett papírlapról kiderülhet, hogy a tárgyak nagy részét a Larcner-család ajándékozta oda a múzeumnak. Élelmesebb nyomozóknak, vagy ha járatosak a műkincsek világában, feltűnhet, hogy néhány tárgyon olyan nyomok találhatóak, amelyek a múzeumokban használnak azok katalogizálásakor. Egyelőre nem szentelnek neki túl nagy figyelmet, de későbbiekben rájöhetnek arra szorgos kutatással, hogy egy számukra ismeretlen közép-európai országra utalnak. Figyelmüket – tudósokét, jasszokét főleg – azonban egy kis asztal kelti fel, amelyen egymás hegyén-hátán több, nagyon ősi szobor található, amelyek stílusa nem hasonlít semmi ismert kultúráéhoz, és anyaguk is ismeretlen.

Sajnos szinte csak kúszva tudják megközelíteni azt, mivel két vitrin között található, amelyek szinte ferdén ráborulva veszik el tőle a fényt. Az óvatos megközelítés során egy nyomozó hasra esik, amire a vicces kedvű teremőr, aki valahogy mindig gyorsan eligazodik ebben a káoszban, meg is jegyzi: „– Talán csak nem úgy akarja köszönteni ezeket a bálványokat, mint azok a primitívek, akik készítették?”.

A furcsa asztal közepén – a többi kisebb között – egy kb. 50 cm-es szobor trónol, amelynek megpillantásakor a nyomozók hátán végig fut a hideg. Láthatóan valamilyen furcsa fából készült (Ha később esetleg mintát vesznek belőle, akkor is csak az derül ki, hogy valamilyen afrikai fáról van szó, de pontosabbat nem lehet megállapítani). Egy fonnyadt, aszott alakot ábrázol, olyat, mint egy több ezer éves múmia. A csontsovány nyakról meredő fejet tar fejet és kifejezéstelen arcot ezernyi ránc hálózza. Olyan, mint egy torzszülött. Csontból faragott két csenevész karját úgy nyújtotta előre, mintha borzalmas, örök tapogatózásba merevedett volna.

Mielőtt azonban alaposabban is szemrevételezhetnék, vagy utálkozva elfordulnának, hirtelen egy csomó rossz arcú fickó robban be az ajtón, a teremőrre (és a nyomozókra) fegyvereket fognak, majd a kiállított tárgyakat zsákokba kezdik dobálni. Egyikük a nyomozók felé indul, a sarokban álló asztalhoz. Durván félrelöki őket. Az egyik nyomozó ekkor úgy érzi, hogy zöld szemek a tarkójába mélyednek, majd ez az erő arra kényszeríti, hogy elvegye a gépfegyvert a tolvajtól. Szerencsére egy másik gyorsan leüti, így ha a többiek nem is segítenek (Mégis milyen barátok ezek?), nem történik nagyobb baja.  A szobrokat – köztük a különös alakot ábrázolót – becsomagolják, majd a vitrinek üvegeit bezúzva, vörös színű festéket szétlocsolva távoznak.

Ha valamelyik nyomozó nem tartózkodott a teremben, akkor a rablók a múzeum előterében érik el őket, és miközben egy részük belép a terembe, kettejük sakkban tartja az előtérben tartózkodókat. Fél óra megérkezik bentről a többi is, mentükben szórólapokat és festéket szórnak szét. Miközben kifelé igyekeznek, az egyik nyomozó – akinek a legkisebb az akaratereje – úgy érzi, hogy az egyik zsák felől két élő, zölden villogó szem figyelné. A gengszterek távozás után bepattannak autójukba és gyorsan távoznak. Lehetetlen követni őket, mert a sofőr azonnal észreveszi, ha mégis ezt akarják, akkor fegyvereikkel is nyomatékát adják annak, hogy ennek nincs értelme.

Röviddel ezután megérkeznek a rend őrei is, akik kikérdeznek mindenkit, a nyomozókat is. Hamar kiderül, hogy csak tessék-lássék módon veszik fel a vallomásukat. Nem titkolják, hogy szerintük mindez csak az anarchisták/bolsevikok műve lehet, hiszen néhány régi, jelentéktelen szobron kívül nem tűnt el sem. Ezt az időközben előkerült múzeumigazgató, Dr. Gisor is megerősítheti. Ha a nyomozók a rejtélyes szoborról érdeklődnek, akkor közli, hogy sajnos csak pár hete került hozzájuk, így nem ismeri az összes tárgyat, de szerinte mindegyik értéktelen a feketepiacon, de szívesen felajánl belőle egy-kettőt, ha valaki segít előkeríteni őket.


A rémálmok kezdete

Aznap minden nyomozó egy különös, furcsa álmot lát: a kis szobor mintha megelevenedett volna, beszél hozzájuk, miközben lassan forog: „Szabadítsatok ki a fekete emberek fogságából és vigyetek haza, különben nem értek meg több békés éjszakát!”.

Ezután a karakterek hatalmas, lakatlan sivatagokat, járhatatlan hegyeket látnak, amelyek mögött egy fennsík fekszik. Közepén meglátják a szobrot, amely körül vad, torz külsejű fél-emberek táncolnak. Olyan, mintha élne, és gúnyos mosollyal fogadja az áldozatot, amely olyan, mintha egy előember lenne. Rémülettel ismerik fel, hogy arcában több emberi érzelem és értelem található, mint azokban, akik bár külsőre emberibbnek tűnnek. Majd az egész kép szilánkokra törik, amelyben mintha különféle korok és vidékek tükröződnének. Lassan újrarendeződik a kép, de már ismerős eseményeket látnak: mind újraélik eddigi életük legfélelmetesebb eseményét. Furcsa módon úgy történik mindez, mintha először történne meg ez velük, hiába üvölti valami (?) tudatuk legmélyén, hogy ez már a múlt. Ugyanazok a hibák, fájdalmak, szörnyűségek, amely ugyanolyan mély nyomot hagy lelkükben. Ez minden további éjszaka ismétlődni fog, amíg nem kerül birtokukba a szobor.

A másnapi újságok csak egy kis, eldugott cikkben emlékeznek meg az eseményekről, amelyben a „bolsevisták” támadásának állítják be az eseményeket. A múzeumigazgató szerény jutalmat ajánlott fel az elkövetők kézre kerítése érdekében. A rendőrség pedig már őrizetbe is vett néhány gyanús személyt (ismeretlenebb politikai aktivistákat, vandálokat stb. – természetesen egyikük sem az elkövető, pár hét múlva el is engedik őket).

A félelemben töltött éjszakák feltehetőleg arra serkentik a nyomozókat, hogy nyomozni kezdjenek a szobor holléte iránt, és minél többet meg tudjanak róla.


Az adományozók

Arkham jobb napokat látott French Hill nevű negyedében található meg a Larcner-család háza, amelynek omladozó vakolatai a valamikori jómód jeleit rejti, mint az öreg, légnyomást kapott szolga léte is erre utal, aki a nyomozóknak ajtót nyit. A családon is látható, hogy nagy igyekezettel próbálják megőrizni a jobblét néhány nyomait, és tisztes polgári család benyomását kelteni. Sajnos kevéssé sikerül ez – a díszes külső mögött a nyomor lappang –, de a nyomozók kérdéseire szívesen válaszolnak, ha maguk közül valónak nézik őket, vagy azt mondják, hogy a múzeum küldte őket. Szinesbőrű karakterek, lecsúszott elemek, újságírók és egyéb gyanús alakok a hallgatás falaiba ütköznek, amely a rend őrei számára is áttörhetetlenek. Ha valamelyik karakter pénzt kínál nekik, azt nagy hangon visszautasítják, és kiutasítják őket azonnal. Az ajtóból azonban visszahívják őket és mintha kegyet gyakorolnának, elfogadják azt.

. Kisebbik fiúk hozta azt haza az Óvilágból, mikor ott katonaként szolgált. Hazatérése után gyanús körülmények között hirtelen eltűnt, a gyűjteményt a család pedig rá emlékezve a pincéjükben helyezte el. Miután a család anyagi lehetőségei nagyon megromlottak a gyűjteményt először pénzzé próbálták tenni. Ez azonban nem sikerült, mert minden gyűjtő – gyanús eredetük és értéktelenségük miatt – elutasította a vásárlást. Iszákos vejük – az egyetlen, akinek munkája van a családban – biztatására (és a beígért verésektől félve), akit mindig valamilyen félelem lepett meg, ha arra a „famúminyi”-re tekintett, végül felajánlották azt. Mint megjegyzik, különös módon egy nappal azután, miután megérkeztek a múzeum emberei és elszállították a gyűjteményt, a felbukkanó vejük – aki addig szeretőjénél fetrengett részegen – dührohamot kapott a hírre és elrohant. Három óra múlva a Miskatonic folyóból húzták ki holtan, géppuska-golyókkal a testében. A rendőrség szerint öngyilkosság történt. [Nem hivatalosan szeszcsempészettel akart a nyomorult foglalkozni, és egy banda eltette láb alól] Eltemetni sem volt pénzük, ezért a köztemetőben helyeztek örök nyugalomra, de megmaradt holmiját a nyomozók átnézhetik, ha kívánják.

A számlákból, a kedvenc kocsmáinak felkeresése után stb. kiderül, hogy a támadást Joe Angelini, az Angelface, rendelte meg.

 

A maffiafőnök

Lehet, hogy a nyomozók is hamis nyomon indulnak ki, és a „bolsevikok” után kezdenek el nyomozni. Ha ügyesek és okosak megismerkedhetnek Arkham szakszervezeteivel, munkásszervezeteivel, lemerülhetnek a füstöt okádó gyárak és az idegölő futószalag világába. Akár életre szóló barátságokat is köthetnek, de ellenségeket is szerezhetnek. Ez azonban zsákutca, de néhány jóakarójuk figyelmeztetheti őket, hogy inkább a maffiafőnök körül nyomozzanak

Régebben az egész arkhami alvilág rettegett tőle, és Kingsportban is voltak érdekeltségei. Mára azonban öregsége miatt – már elmúlt 81 éves – riválisai fokozatosan kiszorították területéről, és a „szocialisták” tevékenysége, a riválisai által ellenőrzött szakszervezetek is nagy gondokat okoztak neki. (Ezért is kente rájuk a balhét, aminek azok természetesen nem túlságosan örülnek). Egyetlen, szeretett mennyasszonyát, Annie-t már évtizedek óta, egy ellene tervezett sikertelen merénylet során, megölték. Azóta csak az üzletnek élt, de az „Angyal kardja” megkopott, először a jövedelmező szeszcsempészetből szorították ki riválisai, majd lassan minden területértől. Az utóbbi időben egyre elkeseredettebben keresi a módját annak, hogy hogyan tudná meghosszabbítani életét, visszanyerni életerejét. Ebben sem a modern orvostudomány, sem az okkultista praktikák (római katolikus vallásától már szerelme halála után elfordult) nem tudnak segítséget nyújtani. Mivel Arkham környékén a Mítosz soha sem szunnyad túl mélyen, már kezdő korában találkozott nyomaival. Évekkel ezelőtt, hatalma csúcsán megpróbálta befolyása alá vonni ama különös fényű aranyak illegális kereskedelmét, amelyek Innsmouth-ból érkeztek, de sajnos nem sikerült neki, hanem megállapodásra kényszerült a Marsh-családdal. Eddig nem tudott túlságosan belemélyedni Arkham titkaiba és a sarlatánok, akik nagy segítséget nyújtottak, tovább apasztotta bevételeit, befolyását. Felvette a kapcsolatot pár kultusszal is, de azok – habár az általa kínált lehetőségeket (kérdezősködők elhallgatatása, „egzotikus” összetevők beszerzése stb.) kihasználták – egyelőre még nem avatták be a sötét rejtelmekbe. Bár a nevéhez kapcsolt kegyetlenség még mindig rémületet kelt a söpredék körében, bandája alig tíz főre olvadt (rajta, és ügyvédjén – Luigi Mantei-on – kívül, aki legfőbb bizalmasa, mind részt vettek a rablásban). Általában mindannyian a főnök egykor nagy jómódra utaló, hatalmas kertvárosi villájában laknak, amelynek vakolata már omladozik. A banda tagjain kívül éjjel-nappal két ápoló, egy inas, szakácsnő és szobalány található nála. Állapota annyira leromlott, hogy már enni sem tud egyedül.

A lehetőségről, amely elvezetett a rabláshoz, a részeges sógortól értesült, aki pénzt kért tőle kölcsön. Angelini-t sem érdekelték először az iratok és a szobor. Pár napra a múzeumba kerülésük után egy arkhami professzor által lefordított szöveg halványan utalt rendeltetésére, amelyet egy csatornából kihalászott hulla zsebében találtak. Mivel orvosai csak rövid időt jósoltak még neki, ezért fordult ehhez az agresszív módszerhez.

A szobortól és a lefordítatott iratoktól azt várja, hogy elnyerheti az örök életet, sőt talán szerelmét is megmentheti vele. Pár hét múlva meg is kísérli megidézni, de ha a nyomozók nem igyekeznek, akkor balul fog kiütni minden. Mire behatolnak a villába, furcsán kifacsarodott holttesteket, leszakadt testrészeket találnak. Néhány mintha hirtelen megöregedett volna, mások természetellenesen fiatalnak tűnnek, mások atavisztikus jeleket mutatnak, mások pedig mintha evolúciós ugrás nyomait viselnék magukon. A szobrot egy rituális kör közepén találhatják meg, amelyben a két feláldozott ápolónő holteste hever. A halott Angelinit, kezében a szoborral a sarokban találhatják. Testét szürke köpeny borítja, mint a régi históriák fekete varázslóiét, külsérelmi nyomok nélkül. Kezében még mindig szorongatja a szobrot, és ahogy alaposabban megnézik, úgy tűnik, mintha egyes testrészei egy fiatal nőéi lennének.

Ha a szobrot a kezéből kiveszik, akkor lassan szürke porrá omlik össze. A szobrot tehát megszerezték, de hogyan tovább? Megsemmisíteni nem lehet, mert akárhogy is próbálkoznak vele, egy nyomozó úgy érzi, mintha saját magát gyújtanák fel, dobnák vízbe stb. A szobor pedig mindig feltűnik a közelükben, bár a rémálmok abba maradnak. [A többi rablott holmi a garázsban található, sajnos erősen megrongálva]

 

Közjáték

Miután a nyomozók megszerezték a szobrot, a rémálmok – egy időre – abba maradnak. Tevékenységük azonban jó eséllyel felkeltette néhány olyan személy figyelmét, akik maguknak akarják megszerezni annak sötét erejét (Angelini kapcsolata a Mítosszal). Köztük van egy egyszerű kultista is, aki felismerte, hogy ki ábrázolta azt. A játékosokat könnyen félrevezetheti, hiszen teljesen átlagosnak tűnik, olyannak, amilyen minden egyes kultuszban akad. Általában ők takarítják el a szertartások maradványait de azon nem vesz részt. A Hitelképessége pedig alulról érinti a földkérget. Egész életében egyik szektától a másikig sodródik, a Mítosz mélységeibe soha nem merül alá, az elhivatottság – pláne önfeláldozás – soha nem jellemző rá. Ilyen alak Ser Hamir is, egy szegény bevándorló, aki pár éve érkezett New Yorkba, majd onnan került Arkhamba is, majd itt ragadt.

Amit nem is sejtenek erről az angolt törve beszélő jelentéktelen alakról, hogy ő az a rejtélyes tolvaj, akit az újságok az Éjszaka Fantomjának neveznek, akinek nevéhez néhány villa különös kirablása fűződik. Ebből tengődik valahogy, és így került kapcsolatba a maffiavezérrel is. Sajnos a szobrot nem sikerült ellopnia, mert ebben megelőzték. Valamilyen módon a tudomására jut, hogy a nyomozók őrzik a szobrot, és pár hét múlva sikeresen el is lopja. Hiszen még a kultista társai sem sejtik, hogy tagja volt a Sedefkar kultuszának, és annak felszámolása miatt szökött el Amerikába. Balszerencséjére a karakterek hamar felfedezik a lopást, mint ahogy kultusztársai a lopást is, ezért az utolsó pillanatban éppen hogy csak fel tud szökni egy Marseille-be tartó hajóra.


Kitérő: Budapest

Minden valószínűség szerint a karakterek nyomozni kezdenek a gyűjtemény eredete és a hozzákapcsolódó iratok között. Nem kötelező, de előfordulhat, hogy úgy döntenek, felkutatják Magyar László eredeti hagyatékát Magyarországon.

A történetnek ebben a szakaszában kevés izgalom várható, inkább a gyűjtemény felkutatása és rendszerezése vesz el sok időt. Az utazás oda- és vissza is eseménytelen (ha a titoknok másként nem dönt), és – ha megfelelő iratokkal, ajánlólevelekkel érkeznek – a magyar hatóságok sem gördítenek nagy akadályokat a kutatások elé. Kellőképpen magas Hitelképességgel rendelkező nyomozó/nyomozók különféle kiváltságokat és plusz támogatásokat is kaphatnak. Ha az I. vh. győztes országaiból érkeznek vagy/és jó politikai, diplomáciai stb. összeköttetésekkel rendelkeznek saját hazájukban, akkor a könyvtár egész személyzete törni fogja magát, hogy kívánságaikat teljesítsék (azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hazatérve támogassák a határok revízióját).

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában könnyen megtalálhatják M. L. levelezését, illetve egyéb különös iratokat, feljegyzéseket (azért az arab nyelvű Necronomicont ne adjuk a kezükbe) is. Mindenesetre egy idő múlva kiderül, hogy Magyar László hagyatékának „kényes” részeit a régi Trattner-Károlyi házban tudják megtalálni, ahol a könyvtár régen megtalálható volt. Hunfalvy János ezeket – bizarr, töredékes és „nem helyénvaló” mivoltuk miatt – az MTA elnöke és titkára tudtával hagyta ott a költözés előtt. Most a pince egyik mára befalazott részében találhatóak meg, de kibontásukhoz a háztulajdonos engedélye is kelleni fog. A fal mögött egymásra hányt ládákban találhatóak meg mindazon dolgokkal együtt, amelyek a költözés után visszamaradtak. Néhány ládát láthatóan fel is feszítettek, meg is rongáltak már. A falakat különös mintájú, sárga tapéta borítja, amelyek – ha valaki rájuk néz – alacsonyan, de folyamatos Épelme-vesztést okoznak. A ládákban további hasonló tapéta-göngyölegek találhatóak, amelyek közül egyre a nyomozókkal leküldött házmester ráteszi a kezét. Az Akadémia is hálás, hogy megtalálták ezeket a tárgyakat, és megszervezik azonnali elszállításukat, majd a kért tárgyakat a nyomozók rendelkezésére bocsájtják nagylelkűen vagy – igény szerint – katalogizálás után hiteles fordítással, magyarázatokkal a rendelkezésükre bocsátják. A rossz anyagi helyzetre hivatkozva természetesen – tényleg – szerény díjazás fejében, de kiváló minőségben, és nagyon gyorsan. A nyomozók valószínűleg – miután a vállalkozó kedvűek megízlelték a méltán „híres” pesti éjszakát (amerikai állampolgárok figyelmébe ajánlva: nincs szesztilalom) – jó szájízzel távoznak majd az országból. Fél év után pedig érkezik a meghívó a Könyvtár új olvasótermének felavatásáról, amelyet egy különös, sárga tapéta borít…

Ha kevésbé intellektuálisabb kihívásra vágynak, akkor ott a lehetőség – amire egy figyelmes könyvtárolvasó hívja fel a figyelmüket – hogy felkeressék azokat, akik Magyar László hagyatékával eddig foglalkoztak. Talán az Larcner-fiúnak voltak helyi bűntársai, akik segítettek neki a raktár „kifosztásában” [Ezeket a köröket azért már Arkhamban illik letudniuk a nyomozóknak]. Felmerülhet bennük, hogy Magyar családja nem adott át minden iratot. Különösen, amelyek rossz fényt vethetne rájuk vagy rokonuk elmeállapotára. Így akár tehetnek egy kis kiruccanást Romániába, a család Szatmár megyei elkobzott birtokára, vagy megpróbálhatják felkutatni őket Budapesten. Ezek több, a korban játszódó kaland kiindulópontjai lehetnek.

 

Magyar (Horváth) László

1818. november 13-án született Szombathelyen egy nemesi származású gazdatiszt törvénytelen fiaként. Fiumében tengerészeti iskolát végzett, majd 1843-ban egy osztrák postahajón végérvényesen elhagyta Európát. Az Uruguay elleni háborúban flottahagynadként harcolt. Miután az egyesült francia-angol-uruguay-i flotta egy csatában legyőzte az argentin hajóhadat, rövid időre fogságba került. A háború után munkanélküli lett, ezért Brazíliából 1846-ban Afrikába utazik. 1848-ban Kongóba utazik, és a folyó rabszolgatelepeit látogatja meg. Később Luandán keresztül Benguelába ment, és ott csatlakozott egy karavánhoz, amely Bié tartományba ment, az ovimbunduk földjére. A helyi uralkodó felajánlására feleségül veszi egyik

lányát, aki gyerekeket szül neki, és az ajándékul kapott házi rabszolgákkal több expedíciót tett a belső területekre. Utazásairól több kötetes művet akar magyar nyelven megjelentetni, hogy a magyar tudományt előbbre vigye de ezekből csak az első kötet, illetve rövidebb cikkek készültek el 1859-ben elmenekült Bihéből. Ennek oka apósa halála volt, de ezt más utazók leírásai cáfolják. Tudományos tevékenysége nagyrészt ismeretlen maradt. Hosszas betegsége és mindennapi gondjai miatt öröksége nagy része elveszett, csak 2000-es évektől kezdett újra megjelenni.

A titokra fény derül

A karaktereknek nem feltétlenül kell Magyarországra utazniuk, hogy olyan iratokat találjanak, amelyben utalást találhatnak a szobor rendeltetésére vagy lelőhelyére (lásd lejjebb a táblázatban). Mindenesetre sietniük kell, mert nemcsak azok az erők szeretnék megszerezni, amelyre fentebb már utaltam, hanem más, hatalmasabb erők is pusztulásukra törnek. Miután már pár hétig „boldog tulajdonosai” észre vehetik, hogy furcsa, sötét bőrű, rongyos figurák követik őket. Néhány alkalommal meg is próbálják őket ölni, és furcsa, portugál szavakat is tartalmazó üzenetekben fenyegetik őket. Ha követni akarják őket, akkor azonnal eltűnnek az utcai forgatagban. Ha elutaznak, akkor rövid idő múlva újra felbukkannak. Egy idő múlva úgy érzik, hogy terelni akarják őket, majd egy napon egy – brazíliai és afrikai átszállással – hajó-vagy repjegyet kapnak, amely Angolába, pontosabban Benguellába vezeti őket. Ezzel egy időben egy vagy több nyomozót – aki eddig a legerősebben ellenállt a szobor „vonzásának”, vagy először ért hozzá a levélhez – testén egy, majd több lapos fekély keletkezik. Furcsa módon nem túl mélyek, de nagyon kemények. Szikével felvágva a kimetszett fekete színű göb után nehezen gyógyuló sebek maradnak, de más helyen gyorsan egy újabb keletkezik. Egy idő után mintha egy fekete fej lenne, lassan kitüremkedik majd a nyomozót esténként lázas álmok gyötrik. Ebben úgy látja, mintha testében többszáz apró, mahagóni színű pöttöm ember élne és próbálna kitörni. A többi nyomozó ágya mellett állva úgy hallja, mintha egy furcsa, hörgésekből, füttyökből és zenei hangokból álló nyelven beszélne, amelybe időnként vegyül egy-egy érhető szó: „Benguella, hajó, Bihé” stb. A lázálmok reggelenként elmúlnak, de a göbök egyre nagyobbak, a sebek egyre mélyebbek. (Nem ajánlatos – pláne hivatásos – orvoshoz fordulniuk: jobb esetben is valamilyen furcsa, pestises betegségként határozzák meg, és a beteget – a többi jelenlévő nyomozóval együtt – a járványveszély miatt karanténba zárják. Mivel ilyen munkára nehezen lehet találni szakképzett ápolót még a szegény bevándorlók között, orvosuk vagy az ilyen esetekkel foglalkozó hivatalnok örömmel közli velük, hogy múlt héten érkezett egy csapat fekete, portugálul beszélő bevándorló, aki vállalkozott a feladatra. Apelláta természetesen nincs. Egy ilyen esetekkel foglalkozó intézménybe bevonulva természetesen maximum csak saját személyes tulajdonukat vihetik, vagy azt sem. Jobb – ? – esetben elégetik, rossz esetben egy trehányul – ki akarná ismeretlen vagy/és halálos betegségekben szenvedő emberek holmiját ellopni? – őrzött állami raktárba helyezik, természetesen fertőtlenítés után.)

Természetesen más módon is eljuthatnak Afrikába: egy arkhami professzor javaslatára, aki nagy hasonlóságot lát a szobor stílusa, és néhány olyan faragvány között, amelyek a Bihéi-fennsík belsejéből származnak, Magyar László sorsa után nyomozva (milyen még szörnyűbb titkoknak juthatott még nyomába), illetve a szobor is „ösztökélheti” őket arra, hogy útra induljanak.

Hol találhatóak meg Magyar László iratai?

Az összes fennmaradt levél- és naplójegyzék – a családnál lévőket a 20. század elején   átadták, ezzel is menekülve a kor erkölcsei szerint „kellemetlen” rokon emlékétől – az MTA Könyvtár Kézirattára őrzi, amely a könyvtárral együtt 1988-tól az erre a célra átalakított épületben található az Arany János utca 1. szám alatt Budapesten. Itt található meg könyvének kézirata és javított változata a MTAKK 13/1858. Földr. 4 rét jelzet alatt.

Sir Francis Richard Burton (1821-1890) orientalisztikai hagyatéka és Afrika-kutató tevékenysége kiemelkedőnek számított korában, ezért gyűjteménye mindig nagy érdeklődésre tartott számot.  Emellett több híres kéziratot is lefordított és kiadatott.

1960 előtt a család skóciai birtokán található meg. 1960 után nagy részét Edwards Huntington Metcalf vásárolta meg, és bocsátotta a Huntigton-könyvtár rendelkezésére (San Marino, Kalifornia).

A Burton-hagyatékról és a gyűjteményről további (Metcalf Burton Collection: Huntigton Library. RFB 1394 1-3.

Ladislaus Magyar: His residence in South-Africa. From the German of Prof. Johann Hunfalvy, by Richard F. Burton).

 

További források

Angola:

Arquivo Historíco de Angola,  (Angolai Történelmi Levéltár)

Reservados do Tribunal da Segunda Vara de Benguela,

(Másodfokú Bíróság Kézirattára, árvaügyi iratok)

 

Argentínában:
Archivo General de la Nación (az 1845-ös tevékenysége)

 

Portugália:

Arquivo Histórico Ultramarino (Tengerentúli Történeti Levéltár)

Biblioteca Pública Municipal do Porto (Silva Porto naplói)

Sociedade de Geografia de Lisboa (Silva Porto levelezései, Naplói és feljegyzései)

Ministério dos Negócios Estrageiros (a portugáliai osztrák követség és a portugál Külügyminisztérium levélváltásai)

„A hagyma belső héja” – A titokra fény derül?

Nem feltétlenül kerül erre az eseményre sor, csak akkor, ha a karakterek nem találnak más módot a szobor megsemmisítésére vagy túl sokat totojáznak, és a „fekete emberek” megszerzik a szobrot (FIGYELEM: ebben az esetben a rémálmok is újraindulnak, ha mások szerzik meg, nem. De ha a tolvajoktól szerzik meg, akkor igen. Valamilyen torz módon a szobor „megkedvelte” a nyomozókat és „kiválasztotta” őket a szolgálatára).

Maguktól is elindulhatnak a „sötét kontinens” belsejébe, hátha az ottani törzsektől olyan információkat szerezhetnek, amely segítségével megszabadulhatnak ettől a „kullancstól”.

Kik is tehát ezek a fekete emberek?

 A szobor Quachil Uttuas-t a Mérhetetlen Vén egyik „megtestesülése”. Egy gonosz főnök készítette az ősidőkben, aki kegyetlenségéről volt híres Afrikában Emberevés, a Mérhetetlen Vének és a Külső Istenek kultusza virágzott uralma alatt. Sokak szerint nem is e földek szülötte volt. Északról érkezett, ahol a fekete piramisok emelkedtek az égre vagy az őserdő romjait uraló szürke majmok birodalmából? Senki sem tudja.

Végül már saját nemzetsége és népe, akiket vérengző, kannibál, nem-emberi szörnyeteggé változtatott, elégelte meg az évszázados uralmát, és egy járhatatlan sivatag közepén emelkedő hegység barlangjába zárták valahol a Bihéi-fennsík közelében. Hatalmának szimbólumát, amelybe sötét erejének egy részét helyezte, a szobrot használták fel ehhez.

 A szobor azóta boszorkánytól boszorkányig vándorolt, kimbandától kimbandáig. Időközben a dzsungelen át új népek érkeztek, akik csak az ősök szellemét félték és a föld alá szorították a gonosz főnök elkorcsosult népeinek leszármazottait. A főnök napjainkig a föld mélyén sínylődött, betegségektől, éhségtől, sötétségtől szenvedve, de soha meg nem halva. Amíg a szobor egész, addig ő is élni fog. [Ezt a történetet néhány öreg, Angolából elhurcolt volt rabszolgától még Arkhamban is megtudhatják a nyomozók, de ők is csak valami rémmesének tartják]

Hogy Magyar hogy, és hol tett szert rá, azt nem tudhatjuk. Talán a kongói rabszolgatelepeken vagy apósa ajándékozta neki egy kivégzett boszorkány holmijai közül? Az biztos, hogy kezdetben nem tudta mi került hozzá, de idővel rájött – miután a Mérhetetlen Vének és amaz névtelen kultuszok több nyomával is szembesült – hogy meg kell tennie mindent annak megsemmisítése érdekében. Fejedelmi rokonai segítségével összegyűjtött mindent, amit a szoborról és a varázslóról tudni lehetett, ami között talán az elpusztításának módját is fel lehet lelni. Betegsége miatt azonban ezt nem tudta megtenni, ezért elküldte, hátha az európai tudósok többre jutnak, mint ő maga.

Sajnos már csak a szobor érkezett meg, a bálnavadászhajókon használt zsíros papírba csomagolva (vagy mégsem? Magyar László tudhatta, hogy sokan szeretnék megszerezni és saját önös céljuk miatt ostoba módon megidézni a szobor erejét). Mikor – mint később kiderült, halála után 3 évvel – megérkezett, Hunfalvy János rettegve nézett a szoborra. Habár ereje szunnyadt, valami baljós sejtelem, eljövendő és elmúlt idők rémképeit idézte fel benne. Miután az Akadémia titkárának és elnökének is megmutatta, végül közös döntésre jutva arra jutottak, hogy az MTA és a család jó hírének, Magyar László kutatómunkájának védelmében el kell zárni azt a figyelő szemek elől, Magyar László és mások különös tárgyaival, írásaival együtt. Majd ezután – természetesen – a kulcsot eldobva elfelejtkezni róla. Egészen addig így is történt, amíg egy szabadságos amerikai katona fel nem fedezte ezeket az I. vh. után.

A főnök eközben tovább szenvedett azon a határmezsgyén, amely az életet a haláltól, ahol az álmok születnek, és amelyen a helyi hiedelmek szerint mindenkinek át kelnie életében legalább kétszer. Bár hatalma még nőtt is, hiszen ezen a helyen mindenki és minden megfordul, amikor álomba merül, és az ősök szellemei is itt tanyáznak, amíg a való világban emlékeznek rájuk. Így még több sötét és mély titoknak jutott nyomára, mint amit még életében tudott. A gyenge akaratúkat, akik nagy számban kerültek ide megzavarodva, mikor a valóságban nagy mészárlások folytak.  Bilincsei így egyre gyöngültek, mígnem a hererók lemészárlása a 20. sz. elején elegendő erőt adott neki, hogy visszatérjen testébe, amelyet eddig az általa szolgált sötét erők tartottak romlatlanul, de földöntúlian eltorzítva. Barlangja falai közül végül illegális bányászok szabadították ki, akik ásványkincseket kerestek. Velük a föld alatti szörnyek eltorzult szörnyei végeztek, népe maradékai, akik makogva, röfögve buktak lába elé, köszöntve újjászületett „istenüket”. Sajnos abban nem tudtak segíteni neki, hogy visszaszerezze a föld színe feletti hatalmát, mert szemüket szúrta a nap fénye, fegyvereik gyengék voltak. Gyenge akaratú, elvetemült söpredéket hívott magával, de idővel rájött, hogy szüksége van hatalmának teljességéhez a szobor megszerzése. Elküldte tehát híveit annak felkutatására. [Ami nem ment túl egyszerűen: Semelyik korban sem volt egyszerű egy afrikai szegény bevándorlónak – legyen az „fekete vagy fehér” – aki csak törve beszélt portugálul is bárhol a világban. Nem csoda, hogy Arkhamba is akkor érkeztek meg, amikor Angelini ellopta már a szobrot]. A szoborba rejtett erők kiszipolyozásával kívánja teljessé tenni erejét, amit elvettek tőle.

A szobor is megérezte volt „gazdájának” felébredését, de neki más „tervei” vannak. Habár egyszerre „vágyik” a mágus erejére, már kinézett potenciális jelölteket, akik Quachil Uttuas-t jobban szolgálhatnák. Például a karaktereket, akik „leborultak előtte” a múzeumban…

 

A nyomozás megoldása

Ennek kidolgozása inkább a titoknok és a nyomozók feladata annak függvényében, hogy mennyire jutottak az információk nyomába.

 

Angola - kronológia és források

Kr. e. 200. Bantu nyelvű népek érkezése

Kr. u. 1300. Északon felemelkedik a Kongó Királyság

1482: A portugálok megérkezése Diego Cäo vezetésével. A Ndongo királyság nevéből kialakul az Angola elnevezés.

1500: Erődök a part mentén.

1572: A beözönlő, rejtélyes eredetű zsakákat sikerül kiűzni Kongóból, de beleroppan a birodalom. A zsakák állítólagos utódai megalapítják a Lunda és Luba királysá gokat.

1575: Luanda alapítása. Rabszolgák szállításának kezdete Brazíliába. Bányakincsek felfedezése.

1617: Az 1578 óta létező erőd mellett Manuel Cerveira Pereira, Angola 8. kormányzója megalapítja Benguelát.

1641: Luandát elfoglalják a hollandok (1648-ig). Megtiltják formálisan a portugálok letelepedését a partvidéken.

1648: Brazíliából érkező hadsereggel visszacsatolják Luandát. A katonai hódítás kezdete.

17-18. sz.: „Pombeirók” (portugál, félvér kereskedők) járják a belső  területeket, ahol a vásárokon európai és partvidéki termékekkel és rabszolgákkal kereskednek.

1822: Brazília függetlensége. A rabszolga-kereskedelem hanyatlása.

1826: Gróf Teleki József, a felállítandó MTA első elnöke felajánlja 30 ezres családi könyvtárát az intézmény részére.

1831: Egyidőben megkezdi működését az MTA és Könyvtára

1836: Portugália betiltja az atlanti-rabszolgakereskedelmet Angolában.

1844: A Trattner-Károlyi házban (ma Petőfi u. 3.) megnyitja kapuit a könyvtár.

1849: Magyar László Benguelába érkezik, majd ugyanebben az évben egy kereskedőkaravánnal Biébe távozik. Megházasodik.

1857: M. L elküldött leveleiből megjelenik Hunfalvy János szerkesztésében. egy válogatás. Bálnavadász- és szállítóhajókról szerzett régi papírokat használ fel leveleihez.

1859: Megjelenik könyve első kötete magyar és német nyelven. Ez egy jelentősen szerkesztett változat (Hunfalvy János a helyesírás korrektúrája mellett kiegészítette több tudományos lábjegyzettel az 1857-59 között megjelent európai művekkel. A korabeli erkölcsöt sértő részeket kihúzta, latin nyelvre írta át). A kézirat elhelyezése – a korábbi és későbbi iratokkal, családnak küldött levelekkel – a Könyvtár Kézirattárában.

1859: Magyar László elmenekül Biéből.

1864: Magyar László halála. Iratai és öröksége nyom nélkül eltűnik.

1865: A könyvtár az új Akadémia épületébe költözik

1867: Megnyílik a nagyközönség előtt.

1868: Az Akadémia főtitkára, Arany János felkéri a belügyminisztert (Eötvös József), hogy az 1860 óta hallgató Magyar László után nyomoztasson.

1872: Richard Burton trieszti angol konzul figyelmét Hunfalvy János és mások felkeltik Magyar László munkássága iránt. Megérkezik a lisszaboni osztrák-magyar nagykövetségre a halálának híre.

1874: Lux Antal főhadnagy és földrajztanár csatlakozik a Német Afrika Társaság expedíciójához, hogy felkutassa Magyar László afrikai családját. Leszármazottait felleli, de írásait nem.

1879-1886: R. B elkészíti a könyv rossz minőségű angol fordítását. Publikálását az angol Királyi Földrajzi Társaság elutasítja.

1884: A portugál fennhatóságot kiterjesztik a belső területekre. (A déli bányákat az angolok szerzik meg).

1891: A házi rabszolgaság betiltása. A berlini kongresszus határozatai alapján rögzítik Angola határait

1900 körül: újságírók kutatnak Magyar László után.

1904, 1905, 1907: A vad, nomád és portyázó Kunahamas törzs lázadásai a portugál előretörés ellen. (A namíbiai hereróknak a német gyarmatosítók elleni felkelésétől ösztönözve.)

1904. szeptember: A lázadó Kunahamas törzs a Kunene-folyónál elpusztít egy 300 fős katonai oszlopot, köztük 114 európait.

1906-14: Torday Emil megkísérli felkutatni Magyar László hagyatékát. A törzsfőnökök megtagadják az együttműködést.

1918 után: Az I. vh. és a trianoni béke következtében az MTA anyagi lehetőségei beszűkülnek.

1921: Nagyobb számban érkeznek telepesek a belső területekre (Brazília, Portugália). Mai határok rögzülnek.

1937: Az első magyar pilótanő, Magyar Emma terve távoli rokona utódainak felkutatására. Repülőút terve a Kongóhoz.

1945: A II. vh. után tetőzik a telepesek áradata Angolában.

1951: Portugália tengerentúli területévé nyilvánítja Angola egészét (de a  bennszülöttek nem kapnak polgárjogot.).

1956: Angolában felszabadító mozgalom alakul (MPLA).

1960-as évek: Az angol nyelvű kéziratot egy amerikai műgyűjtő, Metcalf megvásárolja a Skóciában árverésre bocsátott Burton-hagyatékból. Jelenleg Kaliforniában található ez a ceruzával írt kézirat.

1961: Luanda és Észak-Angola az MPLA ellenőrzése alá kerül.

1962-2004: Polgárháború

2004-2005: Marburg-vírus okozta járvány. 90%-os halálozási ráta (227 halott).

 

Felhasznált források
Magyar László:
Bárczay Oszkár: Magyar László amerikai útiterve. Budapesti Szemle, 82. kötet. 1895. 1-12. o.
Hunfalvy János: Magyar László levelei és naplórészletei. Eggenberger, Bp. 1857.
Krizsán László: Magyar László. Akadémiai Kiadó, Bp. 1983.
Magyar László: A délafrikai Munda-Evambo, Lungo és Kapota tartományok általános földirati vázlata. Akadémiai Értesítő, 3. köt. 1. 1862 254-268. o.
Magyar László: Ladislaus Magyar’s Erforschung von Inner-Afrika. Nachrichten über die von ihm den Jahren 1850, 1851 und 1855 bereisten Lander Moluva, Moropu und Lobal. Petersmann’s Geographische Mittheilungen, 1860. 227-237. 10. tábla.
Magyar László: Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-57 években. I. kötet. Eggenberger, Bp. 1859.
Magyar László: Magyar László’s  Reisen in Süd-Afrika in den Jahren 1849 bis 1857. Lauffer és Stolp, Pesth, Leipzig. 1859.
Magyar László: Rövid tudósítás a Moluva vagy Moropu és Lobál Országokról. Akadémiai Értesítő 11. 1859. 921-944. o.
Sebestyén Éva: Kaland és kutatás Afrikában. Magyar László életrajza. Balassi Kiadó – MTA Könyvtára, Bp. 2008.
Sebestyén Éva: Magyar László utazása Dél-Afrika belsejében az 1849-1857-es években. [A kézirat eredeti, szöveghű kiadása bevezető tanulmányokkal]. Balassi Kiadó – MTA Könyvtára, Bp. 2012.
Sebestyén Éva: Magyar László útinaplója és levelei Afrika belsejéből. Balassi Kiadó – MTA Könyvtára, Bp. 2008.
Thirring Gusztáv: Magyar László élete és tudományos működése. Kilián, Bp. 1937.

Angola és környéke
Búr István: A hererók halálmenete. Egy alig számon tartott évforduló. http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Tortenelem/AfrikanisztikaMA/b%FArg%E1bor/12.b%FAr.Herer%F3khal%E1lmen.pdf
Fage, J. D. – Tordoff, William: Afrika története. 4. kiadás. Osiris, Bp. 2004.
Fodor, István: Introduction to the History of Umbundu. L. Magyar’s Records (1859) and the later sources. Akadémiai Kiadó – Helmut Buske Verlag, Bp.-Hamburg, 1983. (http://books.google.hu/books?id=Ag-AmU5ZVrMC&printsec=frontcover )
Hambly, Wilfrid D.: The Ovimbundu of Angola. Frederick H. Rawson-Field Museum Ethnological Expedition to West Africa, 1929-1930. In: Anthropological Series Vol. XXI, No. 2 Field Museum Press, Chicago, 1934.
(http://www.archive.org/stream/ovimbunduofangol212hamb)
http://africanhistory.about.com/od/angola/l/Bl-Angola-Timeline.htm
http://overseas.uw.hu/Berlin_Kongo-konf18841885.pdf
http://www.afoldgomb.hu/mediatar/foldgomb-vilaglato-magazin/918-angola-magyar-laszlo-terkepevel
http://www.afrikatanulmanyok.hu
http://www.mindennapiafrika.info
Lopes, Duarte – Pigafetta, Filippo: A Kongó Királyság és a szomszédos területek leírása. Palimpszeszt, 5-6. szám. (http://mek.oszk.hu/02200/02257)
Murray, Jocelyn: Az afrikai világ atlasza. Helikon, Bp. 2003.
www.wikipedia.com
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára http://konyvtar.mta.hu/index.php?name=v_1_1



A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához