LFG.HU

wyquin
novellaCimkek

Csak egy percnyi pihenőt engedélyeztem magamnak, amíg ellenőriztem a hevenyészett térképet. Hátamat egy vastag fatörzsnek vetve igyekeztem lassan venni lélegzetet. A kínzó légszomj kényszerének engedve mégis újra meg újra kapkodni kezdtem a levegőt. Nem fogom megcsinálni, zakatolt bennem a gondolat szapora szívverésem ütemére. Lábaim remegtek az órák óta tartó futástól. Még három kilométerre becsültem a hátralévő távolságot, de lehetett akár öt is. Nem tudtam a pontos méretarányokat, erre a vázlatra is csak az utolsó pillanatban sikerült szert tennem.
Zajt hallottam az ösvény felől. A félelem és a dac egyszerre, egymással versengve öntött el. Csakazértis megcsinálom!
Megint futásnak eredtem, tovább a hajnali erdőben. Meg-csi-ná-lom, meg-csi-ná-lom. Lépteim dobbanása adta a ritmust a gondolathoz, amit makacsul ismételgettem magamban, minden mást kisöpörve a fejemből. Futottam az avarral beszórt erdei csapáson, vakon az ébredő természet szépségeire, süketen a madárdalra.

Kijutni.
Ez határozta meg minden napom minden percét az utóbbi egy évben. Ez volt az utolsó esélyem, ha most nem sikerül, végem. Semmi más nem számított, nem számíthatott.
Készültem. Mást sem tettem már egy éve. Szakadatlan edzés, nap mint nap, órákon át. Amikor már nem bírtam tovább, lerogytam az ágyamra és tervezgettem. A Terv és a felkészülés töltötte ki az életem. A többiekkel sem beszéltem, nem törődtem velük. Eleinte biztosan furcsállták, aztán beletörődtek. Nekik is meg voltak persze a maguk álmai, hasonlóak, az enyémekhez. De én mindenkinél jobban akartam.
Kijutni.
Amióta csak ide kerültem, erre vágytam. Eleinte csak úgy, mint egy távoli, elérhetetlennek tűnő csodára. Aztán az évek múltával egyre inkább valóságos lehetőséggé vált. Végül szinte a rögeszmém lett. De ezt nem is lehet máshogy megtenni. Csak mindent egy lapra módon. És én belevágtam.
Itt jönnek mögöttem, időnként hallom a távoli zajokat, mikor vigyázatlanul egy ágra lépnek. Jönnek utánam, s ha utolérnek, mindennek vége. Ebben a versenyfutásban csak első helyezett van, a többieknek nem osztanak díjat.

Kijutni. Kijutni bármi áron.
Az izmaim kezdtek elmerevedni. A rémület, hogy rosszul mértem fel az erőmet, csomóba gyűlt a gyomrom mélyén. Kiestem egy pillanatra a ritmusból, megbotlottam. Épphogy sikerült talpon maradnom, de ez újabb adaggal csökkentette a tartalékaimat. Legszívesebben sírva fakadtam volna a dühtől és csalódottságtól. Nem, nem lehet így vége! Ez nem igazságos! Nem érhetnek utol! Amikor annyi mindent megtettem…
Kétségbeeséstől és fáradtságtól eltorzult arccal néztem fel a keleten vörösbe boruló égre, és ordítani akartam. A kezem ökölbe szorult, s forró hullámban borított el a harag kiváltotta adrenalin löket.
Márpedig én kijutok! Ha beledöglöm is, megcsinálom! Senki sem állíthat meg!

Agyam hátsó zugában ott motoszkált a gondolat, hogy milyen eszeveszetten őrült, amit csinálok. Ha rosszul számítok, nem fogom bírni végig, minden tartalékomat elpocsékolom, és vele az utolsó esélyeimet is. De már nem érdekelt. Ha minden és mindenki a vesztemet akarja is, akkor sem fogom megadni magam harc nélkül. Én kellek neked, Te ott fönt? Akkor ennél többet kell bevetned!
Nekilódultam, teljes erőmből. Már nem figyeltem a lélegzetvételemre, nem osztottam be az erőmet, nem léptem kisebbet az emelkedőkön. Mindent beleadva, ahogy csak tudtam, úgy rohantam, tátott szájjal zihálva. A veríték szemembe csordulva elvakított, a hátamhoz tapasztotta a pólóm hideg, nedves érintéssel, amit annyira utáltam.

Nem tudom mennyi ideig tartott ez a rohanás. Kezdett el-elmosódni a táj, időnként fekete karikák ugráltak előttem. A rémület már-már kezdett újra eluralkodni rajtam, mikor hirtelen eltűnt az erdő.
Jókora tisztára értem. A megkönnyebbülés olyan elemi erővel tört rám, hogy majdnem összeestem. Nagy nehezen elvánszorogtam a kocsiig, ami a nyiladék közepén parkolt. Lerogytam mellé, és csak kapkodtam a levegőt. De bármilyen fáradt is voltam, valamit tudnom kellett. Felnéztem a mellém lépő alakra.
- Három másodperccel jobb, mint a szintidő. Benne vagy a csapatban – hallottam furcsamód távolról. Akkor elsírtam magam. Mert ez volt, amit olyan régóta hallani akartam. Képes vagyok hát arra, amit életem fő céljául tűztem ki.
Kijutni bármi áron. Az olimpiára.

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához