LFG.HU

Brutalis
novellaCimkek

– Biztos, hogy oda akarsz menni?
Alexander Norton fészkelődni kezdett a székén. Nem számított erre a beszélgetésre, és cseppet sem örült neki. Gabriel Walters, a phoenixi FBI-irodát vezető ügynök éppen indulás előtt hívatta fel az irodájába.
– Gabe – fogta könyörgőre a dolgot –, tudod, hogy mennem kell.
– Ha baromságot teszel, megint Mr Walters leszek neked, egészen halálod napjáig… azaz nagyjából holnapig.
– Nem szoktam.
– Megszállott vagy ezzel az alakkal kapcsolatban.
– Tudom, hogy nem lehet elkapni. Pedersen profi: minden, amit tesz, tökéletesen legális. Az ő kesztyűje mindig tiszta marad.
– Csak ne próbáld pisztollyal érvényesíteni a rendet, jó? Ez a nap nem csak egy szempontból lehet számodra az utolsó.
– Ugyan, azt meghagyom az ifjúságnak. Már jó tizenöt éve nem kellett takarítani utánam.
– Mert nem hagytál semmit, amit fel lehetne porszívózni. Holnap beadod a nyugdíjazási kérelmet?
– Azt hiszem, igen. Nem tartasz vissza? Pedig megtehetnéd. Csak annyit kellene mondanod, hogy megtiltod, és maradnék.
– Tudom, mit vesztettél miatta. Személyes ügyekbe nem szívesen folyok bele.
– Köszönöm.
– Kitüntetés helyett. De ha megszívatsz, én veszni hagylak: az én nyugdíjamig még legkevesebb tíz év van hátra.
A lefegyverző vigyor kész időpazarlásnak bizonyult.
– Vigyázz magadra, te elfuserált pisztolyhős.

A különleges ügynök megtapogatta a fegyverét. Colt Anaconda. A régi cimbora. Ismertebb, helyi nevén a Grillsütő. Hatos tár, masszív felépítés, használattól simára kopott markolat. Megfontolt ügynök az éjjel-nappaliba sem megy ki nélküle. A másik, jobb oldali övtokban az Anaconda ikertestvére lapult: lassabb újratölteni, de aminek tizenkét .44-es Magnum nem elég, arra alapból puskával kell menni.
Az asztali naptár rezzenetlen LCD-je 2023. július 23-át mutatott.
Kabátját a karjára vetve hagyta el az épületet. Az újabb kollégák között feltámadt, majd abbamaradt a sustorgás. Tudták, hogy távozni készül, de a nagy befejezésről sejtelmük sem volt.
Sütött a nap, tombolt a július. Az aszfalt ontotta a hőt, a meteorológus-maffia totális kánikulával fenyegetőzött.
Odakint már várták: a szövetségi bűnüldözés veteránjai, akik eljöttek még egyszer, hogy segítsenek behajtani egy rég esedékes tartozást.

A kínai gyorsétterem pultját támasztották – hogy múlik az idő, három éve már, hogy a vén Csung kidőlt a wok mögül –, és szakasztott egyforma mozdulattal vetették vállukra az elmaradhatatlan zakót.
Mr Minefield, hetvenöt éves. Már senki sem él azok közül, akiknek megengedte, hogy a keresztnevén szólítsák. Igazi laza fickó. Csak tíz éve, hogy a nyugdíjat választotta: alaposan túlszolgálta az idejét. Ősz haját a kornak, bicegését egy vadászpuskának köszönhette, de mindezek ellenére elszántan ügetett a fekete szedán felé.
Butcher, más néven Edward Kowalski. Hatvankét esztendős, előbb megműt, aztán felboncol. A kezébe kerülni a legenda szerint hét év balszerencsét jelent. Ízlése nincs, és azóta sem ragadt rá: a szálkamintás zakó számára az elegancia csúcsa. A sápadt képe ellenére a gyomra vasból van, a hányingert hírből sem ismeri. A körülményességét még a szolgálati idő sem tudta levakarni róla. Még egy letartóztatást is úgy kezdene, hogy…
– Attól tartok, kolléga, kihűlt a tavaszi tekercsed.
Igen. Úgy kezdené, “attól tartok”. És tizenkettes öbű sörétessel fejezi be, ha a helyzet elfajul, vagyis az esetek kétharmadában. Az anyósülésbe ült, mint ha nem hallott volna arról, hogy közlekedési baleset esetén az a legkevésbé biztonságos.
– Úgy már nem is az igazi. Szálljanak be.
– Az M-16-ost elhozta?

Minefield az a fajta ügynök, aki a gépkarabélyra esküszik. És hiányérzete támad, ha nincs a közelében legalább egy.
– Furgon, hátsó ülés, viaszosvászon – felelt Norton, és lenyelte az utolsó falatot. – Tárak a dobozban.
– Mindenki tudja a szerepét?
– Már vagy tízszer átbeszéltük – sóhajtotta Kowalski. – Így is van legalább öt pont, ahol besülhetünk, és ebből négy Pedersen.
– Minefield, a biztonsági másolat önnél lesz.
– Mit tudunk a csalikacsáról?
– Három hete érkezett meg az öregek otthonába. A bűvészmutatvány sikerült: Pedersenék elhitték, hogy Minefieldet kaparintották meg. Azóta elég keveset mozgolódott: a szobáját is alig hagyta el. Egyszer volt CT-n is, akkor le kellett vágnom a felvevőt.
– Nem tetszik ez nekem – mondta rosszkedvűen Minefield.
– Persze, nem lesz sétagalopp, de ha futni akar hagyni egy többszörös gyilkost, egy orbitális szemétládát, akinek a bűnösségéről meg van győződve, bármikor kiszállhat.
– Azt kéne tennem. Ez erkölcsi kérdés. Azért, mert Norton lefoglalta egy illegális klónomat, még nem kéne felhasználnia.
– Ugyan már, Minefield – tiltakozott Butcher. – Most a lehető legjobb ellátást kapja a cég pénzén. Ennél többet nem tehetünk. Az a szerencsétlen idióta, és menthetetlen. Hagyta volna inkább, hogy megsemmisítsék? Mi úgyis kint maradunk, amíg a helyzet fel nem forrósodik.
– Ha helyzet van – citálta Norton felemelt kézzel –, lépni kell.
– Ha olyan a helyzet – kontrázott Butcher. – Tessék, Norton, a cigarettája.
– Várjatok itt – mondta Norton a bejárati parkolónál, és kényelmetlenül rántott egyet vállán. Nem szokott hozzá, hogy ezeknek az embereknek osztogasson utasításokat. – A kamera nektek is elküdli a jelet: ha eldurvulna a helyzet, ne törődjetek az etikettel.
– Sok szerencsét, ügynök – búcsúzott Minefield, és a kora reggel odaállított furgon felé indult.

Az öregek otthona amolyan luxusmenedék volt az üzleti tülekedésben megfáradt idősek számára. Emellett lehetőséget nyújtott a feltörekvő generáció tagjainak, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül állíthassák félre kényelmetlenné vált felmenőiket.
Az otthon óriási területet harapott ki a külvárosból – Norton arca összefacsarodott, amikor a bentlakás költségeire gondolt.
A bungalók sora nem látszott a bekötőútról: jó öt percnyi autózás után bukkantak csak fel az első házak. Az ő dolga azonban nem itt, hanem abban a központi épületben volt, ahol sejtése szerint Herjolf Pedersen, az otthont birtokló cég ügyvezető igazgatója tartózkodott.
– Alexander Norton különleges ügynök, FBI – köszöntötte a portást, aki tiltakozón emelte fel a kezét az üveglap túloldalán, majd továbbrobogott. – Az igazgatóhoz jöttem.
– De Mr Pedersen fontos tárgyaláson…
– Semmi baj, majd elnapolja.
– De…
– Köszönöm.

A fotocellás ajtó, mit sem tudva az iménti közjátékról, előzékenyen szétcsusszant előtte. A plexi mögött már gyülekeztek a biztonságiak: udvarias, de hajthatatlan őrzők, akik még nem sejtették, hogy életük legrosszabb meglepetése vár rájuk..
– Örülök, hogy Mr Pedersen fogadóbizottságot küldött a tiszteletemre, de aggodalomra nincs ok. Nem fogok elkószálni. Egyenesen hozzá igyekszem.
– Sajnálom, de az igazgató úr sajnos nem ér rá.
– Úgy? Attól félek, mégis meg kell tenniük, mivel az én pénzemen ápolják Mr Minefieldet, és meg kell vallanom, hogy ellátása körülményeivel cseppet sem vagyok megelégedve.
– Ebben az esetben a főorvos úrral kellene…
– Nekem Mr Pedersennel van megbeszélnivalóm. Az ellátási szerződés 13/a pontja szerint indokolt esetben az igazgató úr személyesen foglalkozik az üggyel. Kívánják megszegni a szerződést?
– Nos – bizonytalanodott el a biztonságiak vezetője, egy negyvenes, szőke hústorony.
– Igen, vagy nem? – érdeklődött egy késpenge minden kedélyességével Norton, és gondolatban fellélegzett.
– Utánanézek, hogy az igazgató úr tudja-e fogadni önt. Kérem, addig foglaljon helyet: amennyiben bármilyen kívánsága van, a személyzet a rendelkezésére áll.
– Öt percet kapnak. Utána lemegyek a gazdasági irodára, és kezdeményezni fogom a szerződés felbontását.

Még szerencse, hogy egy jogász sincs köztük, öt perc pedig nem elég, hogy biztos szakvéleményt kérjenek valakitől, vigyorgott Norton. Pedersen nagy kockázatkerülő hírében áll, de azt azért imádná, ha nyilvánosan megalázhatna.
Négy perc ötvennél elkezdett aggódni. De mielőtt ökölbe szorulhatott volna a gyomra, megérkezett a legfelsőbb utasítás.
Az igazgatói iroda olyan volt, ahogy az a nagykönyvben áll: tágas, fényes és tekintélyt sugárzó. Csak úgy áradt belőle a jóindulatú gazdagság, az igazi mogulokra jellemző elnéző segítőkészség. Ezt csak azok az emberek engedhetik meg maguknak, akiket a vagyon mellett stílussal is megáldottak az égiek.
Az a tény, fintorgott Norton, hogy Pedersen ilyen, és mindemellett egy alja állat, azt bizonyítja, hogy a Mennyországot is egy bizottság irányítja. Vagy több.
– Örülök, hogy látom, Mr Norton – kedélyeskedett a svéd. A szemeit egy éhező ragadozótól kölcsönözte, az arcát valamelyik aktuális mozicsillagtól, a termetét pedig egy építőmunkástól. – Kérem, foglaljon helyet. Mi járatban? Italt?

És még van pofája whiskyvel kínálni, füstölgött a különleges ügynök, és bazsalyogni közben. Mint ha nem tudná, hogy legszívesebben a két kezemmel tépném szét. De azért megtette, ami tőle telt, pedig már tűkön ült a türelmetlenségtől.
– Megengedi, hogy rágyújtsak?
Tudta, hogy vendéglátója szenvedélyes dohányos. Apró részlet, de meglehetősen fontos.
– Hogyne – mosolygott Pedersen rendületlenül, és tűzzel kínálta.
Hagyta, hogy a füst átjárja a tüdejét, és megborzongott, amikor az ismerős íz végigömlött a nyelvén. Évek óta ez volt az első cigarettája.
– Ami Mr Minefield állapotát illeti – tért a tárgyra –, nyugtalanító információk jutottak a birtokomba.
– Pontosan miről lenne szó?
– Mint azt tudja, egykori kollégám előrehaladott aggkori elbutulásban szenved, és mint ilyen, folyamatos segítségre szorul. Tudomást szereztem azonban arról, hogy a szerződésben foglaltak ellenére nem részesül a megfelelő ellátásban.
– Ezt hogy érti? – tudakolta a svéd, és fészkelődni kezdett méregdrága bőrfoteljében. – A legmodernebb orvosi monitoring rendszer segítségével figyeljük az állapotát. A reakcióidőnk messze jobb bármely állami kórházénál, a felszereltségünk szintén.
– És biztosítja ez a felszereltség a törődést is?
– Hogyne. Tapasztalt trénereink…
– Úgy értem, számít a személyzetnek, hogy Egyeske vagy Ketteske alól húzzák ki a kacsát? Beszélnek hozzá, vagy csak a televízió jelenti számára az emberi hangot? Infúziózzák, vagy foglalkoznak azzal is, hogy valóban megegye az ebédjét?

Sikerült annyi szenvedélyt csempészni a hangjába, hogy maga is elhitte volna, hogy csak ezért jött, csak ezért, csak ezért… mintha nem a cigaretta lenne a legnagyobb fegyver, a legaljasabb húzás ebben a magánháborúban.
– Nos… – szorult ökölbe Pedersen keze –, attól félek…
Norton arcára tudó mosoly ült ki, őszintébb, és sokkal, de sokkal félelmetesebb, mint amit Pedersen produkált. Csak pár percig még, gondolta az obligát napszemüveg álcája mögött. Amíg a személyre szabott molekulák át nem állítják az összes kapcsolót az agyadban, te űrparaszt.
– … nem tudok önre több időt szakítani. Ha megbocsát.
– Ön rosszul méri fel a helyzetet, Mr Pedersen. Az “elérhető legmagasabb szintű ellátás” magában foglal olyasmit is, amit a berendezései soha nem fognak tudni megadni Minefieldnek. És éppen elég bőkezű vagyok ahhoz, hogy a kívánságaimat figyelembe vegyék. Ha most nem tudunk megállapodni, felbontom a szerződést, és a pácienst átszállíttatom egy másik intézménybe.
– Sajnálom, de nem tudok segíteni – nyögte az igazgató, a bűnöző, a fehér kesztyűs gyilkos. Elfehéredő ujjakkal szorította az asztal szélét, ajka visszahúzódott kerámia fogpótlásairól, homlokán izzadságcseppek gördültek végig. Óriási bicepsze reszketett. Alakul már, alakul, ujjongott Norton. – Kérem, most távozzon.
– Nem fogok távozni, amíg választ nem ad. A megállapodás…
– Szarok a megállapodásra, te kis féreg! – üvöltötte az emberhegy. Nyakán kidagadtak az erek. – Takarodj innen, vagy magam nyírlak ki! Azt hiszed, hogy csak úgy bejöhetsz ide, ugráltathatsz, és kioktathatsz, hogy vezessem a saját cégemet?
– A fogyasztó én vagyok, igazgató úr.
Teeee…

A több hónapos előkészítő munka sikerrel járt: az igazgató DNS-ére hangolt vegyület képes volt a kívánt hatást kiváltani Pedersen érzelmi állapotában. Az őrjöngő dühöt.
A hörgésbe fajuló mondatcsökevény már elég lett volna Nortonnak, de ő még kivárt: azt akarta, hogy a napszemüvegébe épített mikrofelvevő egyértelmű bizonyítékot adjon, ami még a legelfogultabb esküdtszék előtt is kizárja az önbíráskodás lehetőségét.
Jogos önvédelem. A stratégiai cél. A bosszú.
Lassan a zakózsebébe nyúlt, és a feltápászkodó Pedersen felé mutatott egy papírlapot. Egyszerű, nyomtatott oldal volt, de a szőke izomgépben végleg elpattant valami: állati üvöltéssel vetette át magát az asztalon.
Showtime.
Termete ellenére igen gyors volt. Nortont két dolog mentette meg az összeroppantástól: az egyik az irdatlan nemesfa íróasztal. A másik a kerekes szék.
A harmadik érv az övtokból került elő. Készült, ezért sikerült jó másfél méternyi távolságot megtennie, mielőtt Pedersen átvetette volna magát az asztallapon. A Grillsütő gyors egymásutánban négy lövedéket pumpált a testébe. Az első lövés ugrás közben érte, a második az asztalon marasztotta, a harmadik a hátára küldte. A negyediket a homlokába küldte. Elégedetten nézte a csinos, vérző nyílásokat.
Remélem, ez elrontotta a napod.

Azért újratöltötte a fegyvert, és bezárta az ajtót az asztal mellett heverő kulccsal.
– Tudsz róla, hogy a jó direktor kiadta a bibíp-et, mielőtt baleset érte volna? – érdeklődött a hallójárati hangszóróban Butcher hangja. Na igen, gondolta savanyúan Norton, ha az én bőrömről van szó, rögtön tud rövid és tömör lenni.
– Vendégeket kapok? Te aztán tudod, mi a jó hír. Mikorra értek ide?
– Két perc, kábé, attól függ, mekkora az ellenállás a hallban. Itt szirénázunk a bekötőúton, az ember azt hinné, hogy az öreg Minefieldet felizgatta valami.
– A cégnek mikor jutok eszébe?
– Már rájuk üvöltöttünk, az első csapat öt-hét perc múlva várható.
– Legalább az ajtó…
Nem volt ideje megfogalmazni a tévedését, mert a bőrrel fedett ajtó kiszakadt a keretéből – a védők nem vacakoltak a zárral. Robbanóanyag az öregek otthonában. Lesz itt egyéb vád is, csak érjem meg, imádkozott Norton, és átlendült az asztalon.
– Bocs`, de neked már úgyse fáj – tolta odébb a hullát, hogy biztosan megvethesse a lábát.
Odakint dúlt az élet: pisztollyal felfegyverkezett biztonságiak tekintgettek elő hevenyészett fedezékük mögül. Aki vezette őket, érthette a dolgát, mert önfeláldozó hullajelöltek helyett egy tojás alakú tárgy érkezett a füstfelhőből.

Flashbang gránát. Nagy hang, nagy villanás, nulla rombolás. Ha ki akarsz ütni valakit, anélkül, hogy megölnéd, ideális társra lelhetsz ebben a kis eszközben. És milyen rossz, ha visszadobják.
Norton még fénykorában sem mozdult ilyen gyorsan. A legközelebbi biztonsági ember felé lőtt, hogy lehúzza egy kicsit a fejét, majd átvillant az asztal alatt, és egy gyönyörű nyújtással kirúgta a gránátot az előszobába. Térdtájékon nagyot reccsent valami, de fájdalmat nem érzett, csak azt, hogy a jobb lába megrogyott egy kissé.
Alig maradt ideje arra, hogy a két könyöke közé szorítsa a fejét, és kitátsa a száját, mielőtt a gyújtószerkezet beindította volna az aznapi meglepetést. A meglepett biztonságiak rosszabbul viselték a kezelést, így vissza tudta húzni alsótestét a fiókos szekrény mögé. Feltételezett Pedersenről annyi becsületet, hogy legalább egy páncéllemezt építtetett bele.

Összeszorított foggal várta az első lövést, ami után kiderül, hogy fúródnak-e keményfa szilánkok a combjába, vagy sem. De az nem jött.
– Ez a mai fiatalság – vigyorgott a závárzat mögül az ügynök –, milyen hamar kidőltek a népek. Pedig a buli még csak most kezdődött. Húha, a francba!
Volt, aki felkészült az akcióra. A biztonságiak vezetője, a kint látott Pedersen-klón felvette a fülvédőjét, és most vadászpuskáját markolva indult rohamra. Talán arra számított, hogy a villanás Nortont is éppúgy elvakítja, mint a kintieket.

Tévedett.
Még volt érkezése, hogy rádöbbenjen, mielőtt a pisztolylövedék kiütötte a kezéből a puskát. A második golyó a combján érte – nyugi, öreg, megéred még a vádemelést –, és térdre kényszerítette.
– Lesz csönd?! – kiáltotta az ügynök, gondosan kiélvezve a vérében szétáramlott adrenalint. A régi, szép idők. Kilencvenöt és fölfelé. Quantico és az azt követő sikertörténet, időszakos bukásokkal vegyítve. És mindig, mindig, amikor eljött a végjáték, elérkezett vele az ismerős érzés. Az, hogy él, dicsőségesen él. Hiányozni fog, villant az eszébe.
– Idekint minden tiszta és száraz – reccsent a fülébe Butcher hangja. – Mit dobtál közéjük?
Megmondta neki. Válaszként – már az előszobából – őszinte nevetés hangzott.
– Nem mozdul! – mordult Minefield. – Na, azért.
Norton felállt, és kibicegett a többiekhez, menet közben magához véve a biztonsági főnök puskáját.
– Eltaláltak? – nézett fel a aggastyán farkas külsejű Minefield.
– Francokat. Kiment a térdem. Nem vagyok balerinának való.
– Öregszünk, mi?
– Csak te, Butcher, csak te.

Együtt várták be, amíg az FBI ifjú titánjai megérkeznek, és eltakarítják a romokat. Egymásra mosolyogtak, ahogy a vakuk villogását követően kicipelték mellettük a letakart halmot. Elmondták a vallomásukat, leadták a bizonyítékokat, és hátradőlve hagyták, hogy a gépezet tegye a maga dolgát.
A számla rendezve, a feladat elvégezve, a cigaretta elszívva. Egészen sikeres nap volt, mélázott Norton, miközben egy csinos egészségügyis a lábát fáslizta.
– Egy sört, mielőtt csatlakoznánk a búcsúpartihoz?
Ez az utolsó nap, használjuk ki, amíg lehet. Végül is, minden nap lehetne az utolsó.

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához