LFG.HU

wyquin
novellaCimkek

A robbanás legalább tíz lábnyira repített. Alkaromat, mellkasomat és a lábaimat hólyagosra perzselte a szerte freccsenő tűz, a szemem világát egyedül annak köszönhettem, hogy az arcom elé kaptam a kezem, mikor végre ráébredtem, mire készül az a megveszekedett őrült. A ruhám meggyulladt, s én ide-oda hemperegve próbáltam kioltani a lángnyelveket. Közben üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért azt hiszem mindenki ezt tette volna a helyemben, aki a sebein kénytelen fetrengeni. Amikor végre az utolsó parázsdarabka is elaludt, ott hevertem háton fekve, kiszolgáltatva bárkinek, aki életben maradt. Két tenyerem ugyanis eleven seb volt, nem hittem volna, hogy valaha még fegyvert fogok velük. Ami azt illeti, a következő fertályórában sem reménykedtem.
Nem tudom, meddig fekhettem ott, várva a halált, de végül meguntam. Felemeltem a fejem, és talán eddigi életem legszebb látványa tárult elém. Kizárólag holtak hevertek körülöttem.

Néhány héttel később persze már korántsem találtam ilyen szívderítőnek a dolgot. A falusiak, akik rám találtak fél mérföldnyire a lángoló malomtól, nemigen hittek nekem, mikor azt hebegtem félájultan a fájdalomtól, hogy semmi közöm a malmuk felgyújtásához, én csak véletlenül jártam arra. Balszerencsémre egyikük éppen akkor jött vissza a városból, mikor néhai társaimmal a malomhoz értünk, alig pár órája. Így aztán amúgy is gyenge lábakon álló mesém végképp megdőlt. Velem együtt, mert ekkortájt adtam fel az öntudatomért vívott, mind kilátástalanabbnak érzett harcot.
Amikor felébredtem, hideg vizes borogatások alatt feküdtem. Nagyjából két óránként cserélték rajtam őket. Azóta gyakran riadok fel csak az emléktől is, bár kevert valami fájdalomcsillapító főzetet a vízbe – igaz, elég szűkmarkúan – a falu javasasszonya. Ami azt illeti, az ő emléke sem valami szívderítő. Amikor nem bírtam tovább, üvölteni kezdtem újra és újra. Ez azonban nem nyerte el az ajtó mellett posztoló nagydarab parasztlegény tetszését, s sajátos modorban fejezte ki rosszallását, bár igaz, ami igaz, olykor még hálás is voltam neki ezért. Két-három fogam elvesztése után azonban már értékeltem volna, ha nem a bikacsökkel üt le.

Másfél hónapig feküdtem abban a gyűlöletes ágyban. Időnként fel kellett kelnem, hogy a takarókat kicseréljék alattam, vagy dolgomat végezni. Mivel a kezeimet még mindig nem tudtam használni, életem talán legmegalázóbb percei következtek ilyenkor. A terebélyes asszonyság, aki hetente lemosdatott, bizonyára ennél különbeket is átélt már, legalábbis egykedvűségéből erre következtettem, én azonban megtapasztaltam, mit is jelent a testi-lelki szenvedés. Az ellenségemnek sem kívánom. Legalábbis nem mindegyiknek.

A javasasszony később különböző orrfacsaró szagú kenőcsöket hozott pipacspirosan feszülő új bőrömre, miután a régi lehámlott. Ronda látvány volt mindkettő. Olyasmit motyogott, hogy megakadályozza a hegesedést vagy mit. Bár biztos voltam benne, hogy az ő főzetei miatt nem gennyedtek el a sebeim, ettől még nem vált elviselhetőbbé a szagom. A kezeimet lassanként, ha fájdalmasan is, de újra tudtam használni, így megszabadultam a latrinán és a dézsában ért megaláztatástól. Őröm azonban nem tágított mellőlem. Megpróbáltam olykor beszédbe elegyedni vele mindig is büszkén vallottam, hogy az emberek örömmel nyílnak meg nekem, de ezúttal eredményként csupán néhány kék foltot, és felrepedt fejbőrt könyvelhettem el. Idővel letettem a kísérletezésről, mert ha elkezdtem beszélni, egy ideig rezzenetlen arccal hallgatott, aztán ütött, és ezután nem sokra emlékszem. Azt mindenesetre megtanultam, hogy sosem lehet tudni, mikor unja meg a fecsegésem. Egyetlen kérdésemre sem válaszolt soha, ha akart valamit, a legegyszerűbb mozdulatokkal adta tudtomra, nagyritkán mordult egyet-egyet.

A javasasszony már bőbeszédűbb volt, tőle tudtam meg, hogy a földesúr parancsára gyógyítottak meg. Éppen arrafelé vadászott, mikor meghallották a robbanást és látták a felcsapó lángokat abból az átkozott malomból. Mire odaértek, én már elvánszorogtam, de követték a nyomaimat, mivel voltam oly gondatlan, hogy nem tüntettem el őket. Alig valamivel később értek utol, mint hogy a faluiak rám találtak. A földesúr meglehetősen dühös volt, amiért a robbanás elriasztotta a szarvast, amit már célba is vett, ezért elhatározta, hogy példát statuál. Parancsba adta a jobbágyainak, hogy gyógyítsanak fel, majd ha lábra álltam, vigyenek a kastélyba, ahol illő körülmények között bíróság elé állítanak, igazságos módon elítélnek és felakasztanak.

A báró – mint később megtudtam – nemes lelkét és igazságszeretetét dicsérte, hogy az akasztás napját már kidoboltatta, mire én járni kezdtem.
Amikor már megfelelőnek ítélték az állapotomat – bár nem sikerült megállapítanom, hogy ezt miből szűrték le, talán abból, hogy őrangyalomnak olykor már kettőt is oda kellett csapnia a bikacsökkel, míg veszteg maradtam – elindultak a határban álló kastélyhoz. Velem együtt. Hogy milyen volt alig gyógyult sebeimen félmázsás vaskoloncokat cipelve megtenni azt a másfél tucat mérföldet, arról inkább nem beszélnék.

Borzalmas volt. Új bőröm még zsenge volt és érzékeny, percek alatt véresre törte a rozsdás vas. Néhány helyen még mindig húzódott és feszült pár nem teljesen begyógyult seb. Majdnem ugyanolyan rossz állapotban voltam, mire a kastélyhoz értünk, mint amikor kitántorogtam a malomból. Ez a falusiakat nem zavarta, és később a bárót se nagyon. A nevét, azt nem tudtam megjegyezni, pedig nagyon jó lett volna tudni, kin is kell bosszút állnom. Ennek két oka volt az egyik, hogy vidéki kisnemes lévén káprázatos birtokkal, kincsekkel, látványos családfával nem bírt, ezért a nevét cifrázta ki, de abba beleadott apait-anyait, és gondolom néhány olcsóbb historikustól vett pergament is. A másik okért csak saját magamat hibáztathatom. Valahol a név felénél elsötétült előttem a világ, és elájultam.
Mondanom sem kell talán, hogy ezzel mélyen megsértettem a cirkalmas névre igen büszke földesúr hiúságát, és jogos felháborodásában az igazságos tárgyalás ítéletét akasztásról máglyahalálra változtatta, a tárgyalást pedig másnapra halasztotta.

Én pedig még alkonyat előtt megszöktem. Legnagyobb bánatomra a falusiak csupa fűzfából faragott készséget használtak, vagy legalábbis nekem csak ilyesmi jutott. Azzal akkor sem mentem volna semmire, ha történetesen képes lettem volna használni, mert falubeli tartózkodásom alatt nem holmi vasra vagy kötélre bízták az őrzésemet, hanem már említett őrangyalomra. Őt fénykoromban ugyan bátran messze elkerültem volna, ha küzdelem kerül szóba, ebben az állapotban azonban erre sem voltam képes. Pedig nagyon szerettem volna.

Az uraság kastélyában azonban kellemesen rothadt szalmával felszórt, koszos, patkánytanya tömlöc várt, régi szép emlékeket idéző falbilincsekkel. Az őr még szinte hátat sem fordított, mikor már kinyitottam azzal vasdarabbal, amit egyik álösszeesésem alkalmával kaparintottam meg a tömlöc folyosóján. Az igazi, régimódian ormótlan zár láttán, ami a zárka ajtaját volt hivatva csukva tartani, majdnem könnyeket ejtettem. Annál is inkább, mert volt alkalmam közelebbről szemügyre venni a csuklóimat, amiket immár nem takart el bilincs. Elszörnyedve meredtem egy percig arra a testrészemre, aminek hajlékonysága, ügyessége oly sok kellemesen csengő arannyal gazdagított. Kezdtem sejteni, hogyha rögvest nem találok egy gyógyítót, vagy papot, akkor hamarosan fájdalmas búcsút kell mondanom a végtagjaimnak. S itt a fájdalmas szó szerint értendő. Hogy aztán kezetlen-lábatlan mestertolvajként mit is fogok csinálni, arról egészen pontos elképzeléseim voltak. Éhen halok, mégpedig gyorsan. Hacsak előbb valami gazember el nem ad egy lelkiismeretlen vajákosnak, hadd kísérletezzen rajtam. Egy végtag visszanövesztő varázslatért nagyon sokan vagyonokat is fizetnének. A bökkenő csak az, hogy a sikeres formula kikísérletezéséhez olyan alanyt kell szereznie a próbálkozónak, aki elvesztette valamelyik testrészét. És hát, amíg nincs meg a pontos leírás… Brr.
Ott van persze a másik lehetőség, hogy hagyom, hadd terjedjen el az üszkösödés a testemen, az legalább hamar eltesz láb alól. Bár a fene tudja. Eddig még nem láttam senkit, aki így végezte volna. Általában jóval korábban eladtam őket egy ismerős vajákosnak, aki végtag visszanövesztő varázslatot akart kikísérletezni.

Tűnődéseim közben azért kinyitottam cellám ajtaját is, aztán egy ott heverő bilincssel leütöttem félálomban bóbiskoló őrömet. Szerencsére nem eddigi őrangyalom vigyázott rám. Ha így lett volna, önként megyek vissza a cellába és újra a falhoz lakatolom magam. A néhány óra múlva jókora dudorral ébredő szerencsés flótás azonban csak egy átlagosan ostoba, mulya börtönőr volt. Bizonyára már nem felelt meg az uraság testőrsége számára felállított igen alacsony esztétikai követelményeknek, így bedugták egy nedves, földalatti lyukba, hogy minél kevesebbet legyen szem előtt, és ahol néhány éven belül ledönti a lábáról a csúz, meg a reuma.
Mielőtt még tényleg könnyeket ejtettem volna fogvatartóim egyike felett, szigorúan megróttam magam az ostoba érzelgősség miatt, amit minden bizonnyal az idézett elő, hogy nem is olyan régen farkasszemet néztem a Halállal – össze is csináltam magam tőle. Azonmód megfogadtam, hogy vezeklésképpen két aranyat adományozok a koldusok céhének. Ennek a fogadalomnak a húsbavágó gyötrelme rögvest elfeledtette velem a kivételesen visszataszító ábrázatú őr sorsa feletti aggodalmamat. Amilyen gyorsan csak tudtam, lerángattam róla az egyenruhának csúfolt rongyot, és magamra öltöttem. Eddig viselt ruháimmal tessék-lássék kitömködtem, ahol lötyögött, s szó, ami szó, elég sok helyen volt az előző tulajdonos finoman szólva is terebélyesebb, mint én. A tisztálkodási szokásai is hagytak némi kívánnivalót maguk után, ám bármennyire is bűzlött – és nem kevéssé tette – a javasasszony kenőcsei után már nem tudott újat mutatni.

Ebbéli meggyőződésem egészen addig tartott, míg megcsapta orromat a csizmájából áradó… hát nem szag. Erre a jelenségre még nem találtak ki szót a bölcsek. A bűzt oly mértékben szárnyalta túl, mint amennyivel túltesz büdösségben a hajnali rózsák illatán egy kéthónapos, nyári esőkön érlelt trágyadomb. Azonnal öklendezni kezdtem, pedig gázoltam én már nyár közepén nagyvárosok csatornáiban is, s fittyet hánytam rá. Most is ezt tettem, csak épp soványka ebédem maradékával.

Bármennyire is igyekeztem, végül nem tudtam rávenni magam, hogy beledugjam a lábam a csizmába. A lelkem mélyén egyébként is biztos voltam benne, hogy ilyen tömény – nem tudván jobb kifejezést rá – szag miatt egyszerűen nem férnék bele a lábbelibe. Aztán eszembe jutott, hogy a bokáim is tisztességesen kisebesedtek a bilincsektől, s ezzel megoldódott a dilemma. Hiszen ha belebújok a csizmába, azzal olyan nyavalyáknak adhatok szabad utat a testembe, amik mellett a gangréna vidám meghűlésnek számít csupán. Visszahúztam háncssarumat, amit a falusiak adtak még, s kisétáltam a tömlöcből. Egy órácskával később a kastélyból is, bár akkor már egészen más ruha volt rajtam. A kapukig háromszor cseréltem le az öltözékem, az egyik cselédlány szobájából némi parfümöt is csentem, ezzel kissé ellensúlyozni tudtam azt a görényszerű szagfelhőt, ami makacsul kísért, amióta magamra vettem a börtönőr holmiját. Kifelé menet még útba ejtettem a javasasszonyt is, így már volt némi reményem arra, hogy elejét tudom venni számomra kedves testrészeim lerohadásának. Később szegény asszony bizonyára keresni fogja ezeket, meg persze pénzes zacskóját is, ami sajnos elég lapos volt. Kis elégedettséget éreztem, amikor előző őrangyalom féltve őrzött, díszes tőrét megpaskoltam az övemen. Érzéketlen tuskó, még azt sem vette észre, hogy pénzt keresve végigfuttattam ujjaimat a ruháján. Mi tagadás, a szívem a torkomban dobogott, mert ha véletlenül felneszelt volna, olyan pácba kerülök, amiből a tolvajok istene személyesen is csak üggyel-bajjal tudott volna kihúzni. A drabális legény azonban addigra eléggé felöntött a garatra, és sokkal több figyelmet szentelt a kupájának, meg a mellette nevetgélő lotyónak, mint amennyit egy ilyen zsúfolt sátorban biztonságos.

Egyébként a kastély udvarát tucatnyi fellobogózott sátor foglalta el körben, a készülő máglya körül. A lassan ereszkedő szürkületben már megszámlálni sem tudtam, hány ember gyűlt össze. Kezdtem sejteni, hogy nem csupán a kivégzésem miatt van ez a felfordulás, hanem valami nagyobb esemény, havi vásár, vagy ilyesmi is erre a napra esett. Valószínűleg ezért választotta éppen a mai napot, illetve a holnapit a báró. Összekötötte a kellemest a hasznossal, és nem csak magát, meg a jobbágyait ajándékozta meg egy kis mókával, hanem egy füst alatt példát statuált velem, és még az embereknek sem kellett odahagyniuk a földeket még egy napra. Megvetően elhúztam a számat, míg a javasasszony érméit számolgattam. Világéletemben utáltam az efféle kicsinyes szemléletet. Viszont épp ideje volt odébb állnom, ugyanis pont az ilyen kicsinyes lelkek szokták fellármázni a kapuőrséget, meg a testőrséget, ha megszökik egy fogoly, ahelyett, hogy beismernék, ezúttal méltó ellenfélre akadtak, és egy főhajtással nyugtáznák vereségüket. A kapu felé menet, jellegzetes szag csapta meg az orromat. S bár némi hasonlóságot véltem felfedezni közte, meg a börtönőr csizmájának szaga között, ennek most mégis tisztátalan szívemből örültem. Mert ez a szag azt jelentette, hogy véletlenül ráakadtam az istállóra.

Dölyfös morranásomra, fensőbbséges arckifejezésemre olyan gyorsan kotródott arrébb a száját nyitó kapuőr, ahogy azt egy született nemes elvárja. A megfelelő hatás elérésében sokat segített a csepűrágók sátrából fertályórája lopott jelmez, meg a gyönyörű pej kanca az ezüstözött lószerszámmal. A kastélyból kiérve nekieresztettem lovam, ráfordultam a Tenil felé vezető útra, és igyekeztem, ahogy tudtam. Csak annyi időre álltam meg, hogy a javasasszony kenőcsével bekenjem a sebeimet. Szerencsére volt bennem annyi előrelátás, hogy egy patak gázlójánál álltam meg ehhez, mert a kenőcsök közül csak szagra és színre tudtam kiválasztani a megfelelőt, és az első próbálkozásra valami egészen mást sikerült magamra kennem. Néhány pillanat múlva aztán úgy kezdett égetni, mint a folyékony tűz, s elég sokáig tartott, mire sikerült lemosnom. A vajákost és az égieket káromolva olyan messzire hajítottam a tégelyt, amilyen messze csak tudtam, s csak későn eszméltem rá, hogy mert számomra használhatatlan, azért még eladható. Mivel azonban már eléggé besötétedett, nem láttam neki a hiábavaló keresgélésnek. A többi kenőcsöt már nem hajigáltam el. Ebben lehetett valami szerepe annak is, hogy másodikra már jó kencét választottam. A sebeim felől megnyugodhattam, a patakban megejtett, sziszegős mosdás után – igen hideg volt a víz – már a börtönőr bűze, és a szobalány émelyítően édes parfümje sem kínzott tovább. Kezdtem egészen jól érezni magam, és magamban két dolgot fogadtam meg. Az egyik, hogy soha többet nem fogok kalandozókhoz társulni. Ostoba, beképzelt banda, ráadásul semmire sincsenek tekintettel. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az a fennkölt beszédű varázsló képes felrobbantani magát, mert azt képzeli, hogy holmi démon megszállta! Ráadásul, amikor én is ott álltam mögötte! És különben sem értettem, miért kellett egyből nekem esni, mikor ráléptem arra vonalra. Senki se mondta, hogy mire való, akkor meg honnan tudhattam volna, hogy tilos?!

A legtöbb fogadalmamat betartom. A másikat például, hogy ez volt az utolsó nap, amit börtönben, tömlöcben, fogságban, egyszóval barátságtalan, rácsos helyen töltök, elég jól sikerült. Ezt a kalandozósat nem tudtam. Odafent valaki megorrolhatott rám, és azzal a nyomorult malommal kezdődött minden.
Békésen poroszkáltam a lassan éjszakába hajló alkonyatban, és miközben táborhelyet kerestem, gondolataim három hónapi múltba nyúltak vissza…
Ekkor hallottam meg azt a halk, vészjósló szisszenést, ami a kilőtt nyílvesszők röptét szokta kísérni, s a hideg biztosan végigfutott volna a hátamon, ha lett volna rá ideje. Mire azonban idáig fajulhattak volna a dolgok, frissen csent kancám felbukott. A fura hörgést, amit egyes fennkölt lelkek utolsó leheletként emlegetnek, már repülés közben hallottam tőle. Ekkorra viszont saját magamért aggódtam, és szinte vártam a belém maró forróságot, ami a legutóbbi ilyen élményemet kísérte.

Tűz nem jött, ezúttal az úttal volt találkozóm, ami megrendítőre sikerült, s rögtön utána nosztalgikus vágy kerített hatalmába a tűz után. A hátamon feküdtem, a fejemben tomboló fájdalom jólesően akadályozta meg, hogy az egyéb tagjaimat ért sérüléseket számba vegyem. Ez nem vonatkozott az út porára, amit viszont kiköpni nem bírtam. Épp az járt a fejemben, hogy ismeretlen támadóim fognak-e megölni, avagy megfulladok, mikor a furcsán homályossá és szűkké vált látóteremben feltűnt egy iromba fémhegy. Bár mozgást nem éreztem, egyszer csak alig arasznyira volt tőlem az a része, amit általában sisaknak neveznék.
- Megismersz? – hallatszott kongón és messziről a hang, ami valószínűleg a fémhegy belsejéből jött. Bár akkorra már semmiben sem voltam biztos, és időről időre elsiklott előlem a világ egy cső végébe, azonnal tudtam, hogy csak kalandozó lehet a támadóm ekkora adag ostobaság még ilyen körülmények között is érzékenyen érintett. Mivel azonban a kérdést csak félig fogtam fel, s mert a sisak nem tűnt különösebben ismerősnek, meg akartam rázni a fejem. Ez részben nem volt jó ötlet, mert a mozdulatra az eddigi fájdalom nagyapja látogatott meg, másrészt viszont a homok nagy része kipergett a számból, és újra kaptam levegőt.
- Sejtettem – hangzott fel a fémes kongás újra. – Régen történt már, nagyon régen, hogy…
Talán a fájdalom tette, talán a megkönnyebbülés, hogy nem fogok megfulladni, de itt végleg eltűnt a világ, s tompa zúgásba fulladtak a fémhegyből áradó patetikus hangok is.

Az utolsó, amit különös módon kristálytiszta élességgel hallottam, az a vadászkopók távolban felhangzó csaholása volt.

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához