LFG.HU

Zékósza
novellaCimkek

- Utálom ezt a rohadt kolostort – morogta a kapitány, miközben kifele bámult a pálmalevelekkel álcázott, ideiglenes főhadiszállásnak kinevezett buddhista szentélyből. Odakint szakadt az eső, és mivel a szentély csak részben volt fedett, jutott belőle jócskán a búzaszemekkel, hamuval és megsárgult papírdarabokkal teli padlóra is.
- És tudja mit utálok még, Reed őrmester? – fordult a kapitány az asztalnál ülő társához.
- Nem, uram – válaszolta nagyot sóhajtva a férfi. Az elmúlt néhány napban nem sokat alhatott, mert szeme alatt karikák sötétlettek. Az asztalon lévő térképeket rendezgette, és megpróbált életet verni apró személyi számítógépébe. Ha felettese nem szakítja folyton félbe, talán már régen kapcsolatot tudott volna létesíteni a tőlük délre tartózkodó csapatokkal.
- Azokat az érzéketlen sárga kis patkányokat, Reed. Azokat utálom még a kolostornál is jobban. Már két héttel ezelőtt átkelhettünk volna a hegyeken túlra, ha sikerül kiszedni abból a csuhásból az átjáró hollétét… De a kis féreg nem hajlandó beszélni, és emiatt százával halnak meg az embereim odakint.
- Elég nehéz olyan valakit kivallatni, aki nem beszéli a nyelvünket, és sem írásra, sem rajzolásra nem lehet rávenni… – dünnyögte az őrmester.
- Nem hiszem, Reed, hogy ne értette volna, amit a térképen mutattam neki. Ez a kis patkány nagyon is jól értette. Pontosan tudja, mit akarunk tőle. Láttad az érzéketlen arcát, a hideg szemeit? Ezt a fickót nem érdekli, hogy halomra döglünk egy egyenlőtlen küzdelemben! Ez a fickó…
- Másfajta értékek szerint él és ítél? – a hang odakintről érkezett, az esőáztatta kőmozaikokkal borított udvarról. A kapitány kinézett, aztán gunyoros félmosollyal félrehajtotta az ajtóként szolgáló pálmalevelet. Az újonnan érkezett katona szintén kapitányi rangjelzést viselt a vállain, azonban feje kopaszra volt borotválva, és egy buddhista szerzetesi köpenyt tartott a feje fölé esernyő gyanánt. Derűs mosollyal lépett be a szentélybe. Észrevette a másik tiszt gunyoros félmosolyát, ahogyan az a köpenyre nézett.
- Jobb, mint bőrig ázni, nemde, Debrois kapitány?
- Adam kapitány – Debrois hangja feszült volt a visszafojtott indulattól – milyen kedves, hogy megtisztel bennünket, uram. Talán csak nem úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk, és hátrahagyja kényelmes kolostori celláját a mi kedvünkért? Talán mégis elvegyül köztünk, világi emberek között? Talán csak nem…
- Azért jöttem, hogy segítsek, kapitány – komorult el a kopasz férfi – nem pedig azért, hogy végighallgassam a sivár és sanyarú élettörténetedet. Te is tudod, hogy nem én tehetek arról, hogy…
- A kolostorban laksz, bár ugyanolyan katona vagy, mint mi… – Debrois villogó szemmel méregette tiszttársát – A hadsereg egyenruháját viseled, de…
- Ne is folytasd, Debrois. Az egyenruhát azért viselem, mert jelenleg nincs más ruhám. Ami pedig a kolostort illeti… csakis magadnak köszönheted, és az ostobaságodnak, hogy nem egy fűtött szobában üldögélsz most, a katonáidról nem is beszélve.

Debrois kapitány a pisztolyára tette a kezét.
- Ugye tudod, hogy agyonlőhetnélek dezertálásért, Adam? Ugye tudod, hogy megérdemelnéd?
A két férfi csendben nézte egymást pár pillanatig.
- Nem fogsz agyonlőni. Segíteni jöttem. Én beszélem a szerzetesek nyelvét. Ráveszem a foglyotokat, hogy árulja el, hol a titkos átjáró, és cserébe ti elengeditek, vissza a társaihoz – mondta halkan Adam.
- Ha ezt megengedem – kezdte Debrois – akkor jóváhagyom a dezertálásodat, és ami rosszabb…
- Miért, mit gondolsz, mi folyik odakint már hetek óta?! – fakadt ki hirtelen az őrmester. A két tiszt meglepve pillantott rá. Reed felállt az asztaltól, és Debrois elé lépett.
- Van fogalmad róla, hány emberünk maradt? Van?! Én tegnap jártam kinn, és tudod, mennyien tűntek el az éjjel? Huszonheten, bazdmeg! Tudod, mi lett velük? Nem haltak meg, egyszerűen elszöktek! Alig kétszáz embered maradt, kapitány, ennyi is csak addig, amíg az ellenség úgy nem dönt, hogy szétbombáz minket, ha ugyan el nem szökik addig mindenki. Talán ez lenne a legjobb megoldás, és végre véget érne ez a rohadt harmadik világháború. Legalább itt és most, legalább nekünk!
- Reed, azért, ami mondott, agyon is…
- Lőj le, te barom, de attól még halálra vagy ítélve! – üvöltötte az őrmester a tisztnek, majd a két férfit félretaszítva kirohant az esőbe.
- Vajon hova megy? – dünnyögte Adam – Talán az embereihez? Talán megmondja nekik, hogy vége van? Talán…
Debrois megkövülten állt pár pillanatig. Aztán hidegen, újfajta elszántsággal szólt a kopasz férfihoz.
- Menjünk, beszéljünk a fogollyal. Ki akarom juttatni innen az embereimet!

***

A szerzetest egy sátorban tartották fogva, a szentély mögött. Eredetileg tiszti sátor volt, de a kapitány az első napok után úgy döntött, inkább átköltözteti a vezérkart – magát és az őrmestert – a szentélybe, ami mégiscsak kőből épült. A sátor a folyamatos esőzések miatt már régen beázott, ezért a szerzetest bokáig vízben ülve találták. Adam káromkodott, és gyorsan kioldozta a férfit. Azután a két tiszt egyesült erővel betámogatta a kéthetes fogság ellenére meglepően jó erőben lévő szerzetest a szentélybe, és leültették az asztalhoz. Adam odahúzott egy széket és leült vele szemben. Debrois a fogoly mögött a falnak támaszkodott.

A kopasz tiszt a fogolyra nézett. A szerzetes alacsony thai férfi volt, sárgásbarna bőrrel, erőteljes vállakkal, sötétbarna szerzetesi köpenyben. Adam felidézte emlékezetében a kolostor általa ismert lakóinak arcát, de ez a férfi nem volt közöttük. Ez elgondolkoztatta.
- Mire vársz, kérdezz! – mondta Debrois. A hangja fakó volt, szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek. Adam úgy érezte, a tiszt végleg belefásult a háború borzalmaiba.

“De hát ez nem is meglepő, nem igaz? A fásultság is része az útnak, amin járunk. Milyen kár, hogy az ő útja sehova sem vezet… nem úgy, ahogyan a tiéd…”
A buddhista köpenyt viselő katona hátrahőkölt. Debrois keze a pisztolyára ugrott.
- Mi a franc van? – kérdezte. Adam megrázta a fejét. Esküdni mert volna, hogy az imént egy hangot hallott a fejében. A szerzetes hangját. Gyanakodva szólította meg a thai férfit.
- Hogy hívnak, testvér?
- Mit kérdezett? – nézett rá Debrois.
- A nevét – felelte Adam – csak a nevét. De ne kérdezz közbe, mert semmit sem fogok tudni kihámozni abból, amit mond. Majd a végén elmondom, mit tudtam meg.
- Nincs nevem –szólalt meg a szerzetes. A hangja ugyanolyan volt, mint az imént Adam fejében.
– Mit mondott? – lépett előre Debrois. Adam a fejét rázta.
- Azt, hogy nincs neve – felelte a kapitánynak.
- Mi az hogy nincs neve?! Hogy a francba lehet úgy élni, hogy valakinek nincs neve? – nevetett fel idegesen – valahogyan csak szólítják egymást ezek a sárga mókusok!
- Hogyan neveznek a kolostorban? – kérdezte Adam a férfitól. A thai elmosolyodott.
- Miért olyan fontos neked, hogy nevezz engem valahogy?
- Mindenkinek van neve.
- De nem mindenkinek van szüksége rá.
- Ezt hogy érted, testvér?
- Úgy, hogy nekem – és azoknak, akik az Utat járják – már nincs szükségünk névre. Mi már rövidesen az utolsó útszakaszra lépünk. Mi nemsokára elindulunk az átjárón. Mi oda tartunk, ahol nincsenek nevek, de nincsen te vagy én sem.
- Ez az az átjáró, amit a katonák keresnek? Az az átjáró, amiért a háború folyik?
- Ez az az átjáró, ami minden ember keres. Akár katonák, akár szerzetesek.
- Nem egyre gondolunk. Az átjáró…
- Egyre gondolunk.
- Testvér, az átjáró, amit mi keresünk…
- Egyre gondolunk.
- Testvér, odakint katonák halnak meg. Megmentheted őket…
- Én? – a szerzetes arcán őszinte döbbenet tükröződött. Az első érzelem, mióta Adam találkozott vele. A férfi nézte a döbbent arcot, és hirtelen megértett mindent.
- Mit tudtál meg? Beszélj, Adam, az istenedet! – Debrois türelmetlenül csapott az asztalra – Mit mondott a sárga?

A kopaszra borotvált férfi a kapitányra nézett. Nem tudta, hogyan mondja el neki. Nem tudta, mit mondjon neki. Akármit mond is, ugyanoda vezet. Valami megnyugvásfélét érzett. Talán itt az idő. Talán végre vége lesz. Legalább itt és most, legalább nekünk.
- Debrois… – kezdte lassan – hogyan is szólt a parancs, amivel ideküldtek minket?
- Hogy a visszavonuló csapatok előőrseként találjuk meg az átjárót, amin át északra menekülhetünk…
- Kapitány… kitől hallhattak a feletteseink erről az átjáróról?
- Egy elkapott rádióadásból. Az ellenség ugyanerre tart, és a terv az volt, hogyha mi találjuk meg előbb, akkor nemcsak kimenthetjük a csapatainkat, de beszoríthatjuk az ellenséget, ha magunk mögött berobbantjuk. Kijutunk északra, és…
- Debrois, az átjáró nem létezik. Ezeken a hegyeken nem lehet átkelni. Nem tudom, az ellenség mit keresett, de itt nincs semmiféle átjáró. Sajnálom.

A kapitány egy percig elkerekedett szemekkel nézett Adamre, majd a szerzetesre. Azután villámgyorsan előhúzta pisztolyát, és a thai férfi fejéhez szorította. Valamit üvöltött, de Adam nem értette. Ráugrott, hogy lefegyverezze. A szerzetes szeme egy pillanatra összevillant az övével.
Megmutatom. Lehetsz az első.
A pisztoly hármat dörrent.

***

- Hol vagyunk?
- Az átjáróban.
- Hogy kerültünk ide?
- Én vezettelek.
- Mi lesz a társaimmal?
- Ők is idejutnak, ha készek lesznek rá.
- Hová megyünk?
Mosoly.
- Északra.

(Scriptorium)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához