LFG.HU

HammerTimeCafe
wyquin
novellaCimkek

Késő délutáni nyomott, fülledt langymeleg ülte meg a tájat. A világosság és árnyék határa kezdett elmosódni, mintha az egyre szürkébb fellegek mögé búvó nap mind – bármily képtelenségnek hangozzék is – sötétebb fényt csorgatott volna a fákra és földekre. A világosság lassanként fenyegetővé vált, akárha egy roppant, rosszindulatú lény emelkedett volna az ég magasában izzó korong elé. De szomorú volt ez a fenyegetés. Lehangoló, nyomasztó csend telepedett mindenre és mindenkire. A hasas, ólomszín fellegek mozdulatlanul lógtak alá, a szél várakozón meglapult a bokrok alján.
A tavaszi délután lélegzetvisszafojtva várta az éltető esőt.

Magányos alak álldogált az erdőszélen. Vállával egy fiatal, vékony bükknek támaszkodott. Érezte a könnyű, most mégis túl melegnek tűnő, lenvászon ingen keresztül is a bőrébe nyomódó kéreg mintázatát. A fa, ifjú sarja a beljebb magasodó évszázados faóriásoknak, karcsún nyújtózott a magasba, bőrének finom ráncai még nem voltak oly kényelmetlenek, mint korosabb rokonai időtől vésett, repedezett kérge.

A férfi végighúzta cserzett kézfejét barázdált homlokán, majd szórakozottan a négy napos borostát kezdte sercegtetni szögletes állán, félig öntudatlan mozdulatokkal. Néhány pillanat múlva féloldalas fintor jelent meg a húsos száj bal oldalán kifejezetten utálta ezt az állandó viszkető érzést. Felpillantott a fára, aki tapintatos társnak bizonyult várakozás közben. Most bágyadtan csüngő levelekkel, s óvatosan, kémlelőn meg-megremegő ágakkal várta a természet által rá kiszabott sorsot. Bár beletörődött az elkerülhetetlenbe, nem szándékozott feladni a túlélésért vívott harcot. Indulat nélküli eltökéltséggel kapaszkodott ezernyi apróbb-nagyobb gyökerével, s a maga eszközeivel mindent megtett, amit csak lehetett, hogy féltő gonddal fakasztott rügyei a megfelelő időben elhullathassák a következő nemzedék zálogát, hogy az erdő tovább terjeszkedhessen.

A férfi tekintete lassan megkeményedett, arcizmai megfeszültek, ahogy gondolatai mind közelebb sodorták az okhoz, ami miatt órák óta várt néma társával. Kék szeme a kora tavaszi égbolt színéből a nyár estiévé sötétült.
Halk nesz hallatszott, majd egyre hangosabb kopogással eleredt az eső. A napsütötte fű, és az árnyékos erdő illatát szempillantás alatt elnyomta a zápor egyedi, összetéveszthetetlenül friss aromája. A férfit néhány percig óvták az ifjú bükk halványzöld fonákú levelei, melyek valósággal kivirultak a nedvességtől, végül azonban a szapora surrogással érkező égi áldás utat talált a fa tövében álló alakhoz. Cseppek helyett már a levelek irányította apró patakok csorrantak a fejére, vállára, ahogy az apró szárak nem bírták tovább növekvő terhüket, le-lebillentek, hogy az összegyűjtött vizet lerázzák magukról.
A férfi felnézett, s nyomban elvakította a hulló eső. Lehunyta szemeit, s az erdővel együtt élvezte a hűsítő, frissítő csodát. Néhány percre ki tudta verni fejéből a rajta élősködő rögeszmét, ami két hónapja izzott gondolatai közt szinte szüntelen, hogy eggyé váljon az eső áztatta erdő békéjével.

De időről időre kitörölte szeméből a vizet, hogy az erdőszéllel kacérkodó, hol közelebb, hol távolabb kígyózó utat figyelje. Az utat, mely pocsolyaszemek sokaságával bámult rá vissza, mintha azt kérdezné szemrehányón, miért kellett hűségesen szolgáló, sokat kiállt hátát felszaggatnia. Mintha azt mondaná, nem az ő hibája, hogy mindezidáig nem hozta el, akit férfi annyira várt.

S bár a fák között álló, mégis szembeötlően magányos alak sejtette, hogy ezeket a gondolatokat durván elhallgattatott lelkiismerete sugallta, s az elmúlt két hónap őrülete hatására, de eltökéltsége nem ingott meg. A kilátás, hogy józan eszével, önmaga elvesztésével fizethet rögeszméjéért, nem riasztotta, mint korábban. S mielőtt az eső és az erdő elrejthetetlen harmóniája, összetartozása utat találhatott volna oda, ahol fájdalmasan hosszú ideje egy láncát vesztett szörnyeteg üvöltött minden mást elnyomva, a végtelenbe nyújtózó út mellett feltűnt három lovas. Az agyagos, nedves út túl csúszóssá vált, mintsem a lovak kényelmesen poroszkálhattak volna rajta. Lovasaik viaszos vászonból szabott köpönyege hosszan lecsüngött, a szélükről ezüstös cseppek hullottak a fűbe, a köpeny csuklyáját mélyen a szemükbe húzva közeledtek. A lovak megszólalásig hasonló barna szőre sötét és csapzott volt az esőtől, lábaikat kényesen, szárazabb, alacsonyabb füvű foltokat keresve rakosgatták. A lazára engedett gyeplő hagyta, hogy a hátasok maguk találják meg a legjobb utat a mezőn. Mindez gondos gazdára vallott, ezért a magányos férfi konokul a középen lovagló alakra szegezte a szemét.

A könnyű tavaszi zápor lassanként csendesedett. A felhők végül visszahúzták tapogató vízujjaikat szürkén kavargó rejtekükbe, s közömbösen, alig látható sebességgel cammogtak észak felé az előbújó szél szárnyán. A libasorban, lassan közeledő lovasok a mezőt átszelő patakhoz érve visszatértek az útra, hogy átkeljenek az egyszerű fahídon. A férfi, aki időközben a fiatal bükk törzse mögé húzódott, beharapta alsó ajkát izgalmában. A halk, megkönnyebbült sóhaj csak akkor hagyta el száját, melyet már vér színezett vörösebbre, mikor mindhárom közeledő átléptetett a hídon. Egy pillanatra lehunyta szemeit, s ökölbe szorított kezekkel várt, hogy visszanyerje nyugalmát. A gondolatra keserű grimasz telepedett arcára. Idejét sem tudta már, mikor volt nyugodt. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt nevetett volna utoljára.

Megfontolt mozdulattal, lassan nyúlt a lábánál heverő, nedves vászonzsákba, s két számszeríjat vett elő. Felhúzta őket, aztán újra a zsákba nyúlt, s puha gyolcsba tekert vesszőket vett elő. Halvány opálos fénnyel derengtek, akárcsak azok a nehéz nemezlapok, amiket a híd előtt ásott el az úton. Gondosan elhelyezte a rövid, vaskos, tollatlan vesszőket a két vájatban, aztán az egyik számszeríjat maga mellé rakta, a másikkal pedig célba vette az utolsó lovast. Kurta csattanás hallatszott, ahogy kioldott az elsütőszerkezet, s a célba vett alak hang nélkül lefordult a nyeregből. A tompa puffanásra a középső lovas hátra fordult, de döbbent-hitetlenkedő kiáltása már elkésett társa számára. Ugyanolyan váratlanul érte a villámsebes csapás, mint a másikat. Az harmadik gyors mozdulattal lesiklott lova nyergéből, megszabadult köpenyétől, és kardot rántott.

A férfi azonban már lerakta a másik számszeríjat is és karddal a kezében kilépett az erdőből. Célpontja nyomban észrevette. Amint ráébredt, hogy társai támadójánál csupán kard van, felpattant lova nyergébe, s vágtába ugratta a gazdája izgalmától nyugtalanná vált hátast. Alig tucat öl választotta el a két férfit egymástól. Félúton azonban vékony, ám erős zsineg volt kifeszítve, épphogy a magasra nőtt fűszálak hegye alatt futott hosszan. A lovas észre sem vette, míg a barna pej fel nem bukott benne. A ló fájdalmas üvöltése a férfibe sajdult, mintha ő heverne a földön, s ő próbálna hiábavalóan törött mellső lábakkal feltápászkodni, hogy visszabukjon a nedves fűre újra, meg újra. A nyeregből kirepült lovasra nézett, egy pillanatig habozott, majd a férfit szemmel tartva elindult az állat felé. A kifejezéstelen kék és a fájdalommal teli barna tekintet összekapcsolódott, s az utóbbiban gyúló bizalom korbácsütésként hatott a férfire. Hirtelen mozdulatától már nem volt érkezése megriadni a pejnek a keskeny pengéjű kard jobb szemén át az agyáig szaladt. A férfi az utolsó pillanatban elszakította tekintetét a lóétól, úgy érezte, nem lenne képes elviselni a szétfröccsenő szem látványát árulásnak érezte, amit tett.

Oda sem pillantva többé, a földön fekvő férfi felé fordult, szívében immár a ló halála miatti harag is ott lángolt a bosszúvágy mellett.
A másik közben nagy nehezen a hátára fordult, s az arcáról sugárzó kín világossá tette, hogy nem sok hasznát veszi immár a mellette heverő kardnak.
- Ki vagy és mit akarsz tőlem? – nyögte összeszorított fogakkal, s a szemében a fájdalmat gyűlölet váltotta fel. A férfi néma maradt, s elindult felé. A másik mély levegőt vett, ajkáról peregni kezdtek a szavak, melyeket a férfi nem értett, de pontosan tudta, hogy mi a szerepük.
Nem történt semmi. A sebesült tekintete először rebbent meg, s értetlen félelem csillant benne.
– A szellemeid nem segítenek rajtad – döcögősen, csikorogva szólt a komótosan közeledő férfi hangja. Két hete ezek voltak az első szavak, amiket kiejtett, s a rátörő indulatok elszorították a torkát. – Azok ott maradtak csapdába esve a híd előtt. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.
– Ki vagy, átkozott?! – bár a rettegés kezdte elborítani, a sebesültet kemény fából faragták.
– A kérdés az, te ki vagy? – sziszegte a férfi és kardját a másik torkának szegezte. Lassan emelte feljebb a fegyver hegyét, arra kényszerítve a másikat, hogy hátra szegje a fejét. – Ki vagy te, hogy embereket küldhetsz kínhalálba? Ki vagy, hogy büntetlenül öldökölhetsz? Ki vagy te, hogy tévedhetetlennek hiszed magad? Ki vagy te, hogy téged nem kötnek a törvények?
– Nem értem… miről beszélsz – hörögte a sebesült alig érthetően. A kardhegy miatt alig merte kinyitni a száját, s még így is vér szivárgott a nyakán. A vele szemben álló férfi nem tudta, hogy a sebesülté, vagy lova vére az. Valójában nem is érdekelte.
– A szomszédomról beszélek –í a hosszú szünet után a halk és közönyösnek tűnő hang mélyebb indulatokat sejtetett annál, mint amit a sebesült feltételezett ez idáig. – A barátaimról beszélek. A feleségemről, a lányomról, karonülő kisfiamról beszélek. Az egész városomról beszélek, te véreskezű hentes!

A férfi gyors mozdulatára összerezzent a másik, de ezúttal még nem az utolsó pillanat jött el számára. Az állának szegezett kard eltűnt, ám saját fegyvere is ott csillogott támadója kezében.
– Tudod már, hogy miről beszélek?
– Nincs jogod megtámadni a király megbízottját! S nincs sem jogod, sem elegendő tudásod, hogy kérdőre vonj! – a halál elkerülhetetlen tudata a reménytelenek bátorságával ruházta fel a sebesültet. Támadója azonban nem mozdult, szemében nem csaptak magasabbra a lángok.
– Nem egy tudatlan paraszttal beszélsz, kegyelmes úr – a megszólításban cseppnyi gúny sem volt, csupán megvetés. – S nem is egy eszét vesztett kereskedővel, vagy boltossal. Én voltam a városőrség parancsnoka, mielőtt koncként vetetted az ellenségnek. És most megfizetsz a holtak százaiért.
– Akkor essünk túl rajta, ne papolj nekem!
– Én nem vagyok gyilkos. Még nem. Téged viszont nem fog megóvni sem a korona pecsétes levele, sem a szellemeid. Csak a törvény.
– Miféle törvény? Az, amelyik nevében legyilkoltad a társaimat?
– Az, amelyet eddig lábbal tiportál. Társaid csupán eszméletlenek. S most, mint őrparancsnok, kihallgatlak, kegyelmes úr! És te felelni fogsz a kérdésekre, mégpedig őszintén.
A férfi ujjnyi kristályt rázott tenyerébe a nyakában függő barna bőrzacskóból, s a sebesült ölébe dobta.
– Fogd a kezedbe! Tudni fogom, hogy mikor hazudsz.
– És ha nem válaszolok?
– Akkor – emelte a kardot a férfi ismét a másik torkához, de ezúttal csupán jelzésként érintette a bőréhez a tűhegyes fegyvert. – nyomban végrehajtom az ítéletet!

A sebesült egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vallatójával. Hosszú évek óta vezényelt egész seregeket, valamelyest értett az emberekhez. Keresett valamit a kék szemekben, valamit, ami döntéshez segítheti. Nem látott azonban mást, mint haragot, fájdalmat és nehezen féken tartott bosszúvágyat. Látta még az önuralom vékony mázát, mely visszafogta a bőrét hidegen cirógató kardot, s sejtette, hogy a tisztesség szülte szégyen is ott munkál a mozdulatlanul álló férfiben. Lassan bólintott hát, s kezébe fogta a kristályt. Az halványkéken fényleni kezdett, inkább sejthető, mint látható módon.
– Te adtad ki a parancsot, hogy seregeink hagyják védtelenül Zöldvölgyet? – a kardot leeresztő férfi hangjából nem csengett ki csalódottság a másik válasza hallatán, a kard hegye immár a föld felé mutatott.
– Én.
– Miért?
– Mert a vezérek így látták jónak.
– A vezérek?
– Seregeink még négy őrgróf vezetése alatt álltak. Mind az öten úgy láttuk jónak, hogy Zöldvölgynél állítsunk csapdát az ellenségnek.
– És ezzel feláldoztátok a várost! Nem gondoltatok az áldozatokra?
– Minden háborúban vannak áldozatok.
– De ezek ártatlanok és védtelenek voltak! Semmi közük nem volt a háborúhoz! Nem érdemelték meg a halált!
– A katonák talán megérdemelték? Ezrével hullottak a keleti fennsíkon dúló csatákban! Az életüket adták az országért és a királyért! Miért jár nekik kevesebb megbecsülés, mint annak, aki otthon maradt és meghúzta magát?

A kard egy pillanatra veszedelmesen megrezdült, ahogy a férfiben lapuló szörnyeteg felüvöltött. Az egyenes orr kitáguló cimpái, és a kék szemekben fellobbanó fény a halálárnyékot vetett a kristályt szorongató sebesültre. Mégsem sújtott le a keskeny penge.
– Úgy véled helyesen cselekedtél, mikor több száz mit sem sejtő embert odavetettél a vadaknak?
– Nem. Szükségszerűen cselekedtem.
A férfi gyors pillantást vetett a kék különböző árnyalataiban pulzáló kristályra.
– Szükségszerű volt ártatlanok halála?
– Szükségszerű volt a katonáim életben maradása. Ha feláldoztam volna őket Zöldvölgy védelmében, senki sem maradt volna, aki megállítsa az ellenséget.
– De figyelmeztethetted volna a várost!
– Nem volt rá időnk.
– Hazudsz – kiáltott a férfi. – Két napotok lett volna rá!

A sebesült némán felmutatta a még mindig kék tüzű kristályt.
– Senki sem sejthette előre, hogy megállnak a hágónál – hangzott a válasz halkan. A kristály felszínén végigcikázó vörös villanásokra a kard meglendült.
– Hazudsz!
– Igazat mondok – nyögte a férfi hátraszegett fejjel. – Akkor senki sem tudta, hogy meg fogan állni. De most már tudom! És azóta is gyötör a kétség, hogy jól tettem-e!
– Magad is kételkedsz a saját igazadban!
– Nem! Lehetett volna máshogy dönteni, de túl nagy volt a kockázat! Ha kimenekítjük az embereket, az ellenség gyanút foghatott volna…
– Elég – kiáltotta a férfi és egy erőteljes rúgással hanyatt lökte a sebesültet. – Beismerted, hogy bűnös vagy ártatlan százak halálában, törvényeink szerint halált érdemelsz!
– És hány embert mentettem meg? – kiáltotta a sebesült, de nem hitte, hogy volna értelme. A férfi kurta szárú csizmájával a mellére taposott, két kézre fogva kardját magasan a feje fölé emelte.
– A törvény nevében – kiáltotta, s hangja egybe olvadt a sebesült kétségbeesett ordításával, aztán a kard megremegett és…

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához