LFG.HU

Marvin
novellaCimkek

Sosem hitte volna, hogy varjú szárnyán a tollak villanása ilyen éles is lehet, mintha csak az utca távoli, homályos végében, az üzemen kívüli, döglött óvodák homályában csaptak volna fel egy vízszintesen perdülő kirakatüveget. Az egyik madár az ágak nyálkás végén ült, a másik minden rejtélyesség nélkül kapált sárga körmeivel az összepréselt műanyagpoharak hullái közt, szemében az ipari kor előtti világ állatpéldányainak vak bizalmával. Rángatózva ugrált a dög, a rothadt falevelek hiányos szőnyegén lassan a rács tövéig ért. A tervezők szándékai szerint e rácson a lakótömbök kölykeinek egykor önként kellett volna mászkálniuk.
Amikor még megjelentek, neki mindig a termeszeket juttatták eszébe. A termeszeket, melyekről a legalacsonyabb közös igények elvét valló oktatóprogramok kék képernyői villózták bele eszméletre térni képtelen délelőttökbe, halott éjszakákba, hogy voltaképp’ a csótányok családjának tagjai. Csótányokba néha ugyan botlott a monitorokon túl, főleg a sötétség óráiban, a hirtelen felforgatott kenyérszeletelő morzsahordalékában, netán tejesdobozok alján. Harci kedvének függvényében hol csapkodni kezdett, hol csak bámulta, hogyan söpörnek vissza az oktatócsatornák meg a lassított felvételek tanulsága szerint kapkodóan idétlen, csak úgy, puszta szemmel viszont hidegen hatékony mozgásukkal óvóhelyeikre, a műanyag réseibe. A reggel szürke fényén aztán meglepődve csúszkált hajnali edzőcipőjével az apró tócsákon, ha mégis szétkent közülük párat, s a miniatűr közúti toccsanások féknyomait, elkent, sárga bélloccsanásait hetekig hagyta száradni.

- Hullámosodnak a könyvek. És a penész, odanézz!
- Akkor minek vagy itt?
- Mintha mondtam volna ezerszer. Farok. A sok-sok érző lelkű fiatal, talpig tarisznyában. Áramló érzelmek, pirimókos, valódi életek keresztútjai, lépésnyire a székem lábától. Mind itt áramlik, faltól falig. Én meg legfeljebb bámulhatom, nyomhatom arcom az üvegre. Szeretem csinálni.
- Tragikus. Amint így mondod, a pszichikai vérszopók nem is tűnnek akkora állatságnak. Emelés, valami?
- Ugyan! Csalj, ahogy tudsz. Az előny mi lesz ma?
- Na várj… itt van. A valódi egyiptomi.
- Dögös. Tudod, nekem csak az a nyomott metálbigyó van. Sátorlapról, öt évvel ezelőtt, a szigeten. Az alján azokkal a hülye bíbicekkel, iszonyúan autentik.
- Fejenként tizenkettő. Aztán húzz négyet.
- Hé, nem is kevertem… Közben elmesélem. Kitaláltam egy jó kis Neszkávé-reklámot. A harcok pillanatnyi szünetében, könyékig vérben és velőben, valahol a vietkongézi dzsungelben katonák kávézgatnak. Horpadt bádogbögrékből, és persze a kávésdoboz piros foltja az egyetlen, ami kiviláglik a mindent beborító sár, meg a takony szürkéjéből…
- Hol?
- Vietkongézban. Vagy máshol, a hely végül is nem számít. Ami a lényeg, hogy a rohadt kis sárga tetvek suttyomban rajtaütnének a fedezékünkön, látni egy magasabb szögből. Az őrmester, aki a géppuska mellett őrködik, az utolsó percben hál’istennek kiszúrja őket. Felkapja a fegyvert, és elüvölti magát: „Open up!”
- Remek. Kiagyalsz még két-háromszáz ilyet, és kész is a regényed. De akkor se nekem mutasd. Na, ki jött ma?
- Tetmész, ki más! Születési rendellenességből azonnal öl, persze, világos…
- Játék, ne feledd. Mutasd, neked ki jutott.

A sápadt arcok tovább csúszkáltak az asztal kopott lapján, igaz, csak az éjlakók véget érni képtelen harcát kommerciális formába öntő kártyák lapjain. A Hegyek Vénjét szolgáló cserzett vámpírok lassan bekerítették, leütöttek mindenkit. Felmordult, besöpörte kártyáit, és kiemelkedett a párás pince észbontó tea- és való-élet szagából, fel a téglákból rakott lépcsőn. Amúgy is csak utálkozni járt ide.
Százszor bejárta már a zsibbadt útvonalakat, mégis, az utazás, ami ezen a nyálkás estén következett, alulmúlta minden ábrándját a tömegközlekedés várost beszövő neonpókhálóiról. Ahelyett, hogy legalább némi műborzongás emlékeinek helyét idézte volna fel egy kopott bérház tövében, a fekete falakról lógó, roggyant erkély rácsán át sápadozó hold láttán, csak a tökéletes ürességben töltött délutánok jutottak eszébe. A betonvermek mellől felnézve ezeken a napokon az ég pontosan olyan szürke súllyal lógott, mint a panellapok körben, a lakótömbök házgyári rácsain, a fák ágait pedig mintha tintával rajzolták volna az egyszínű háttér elé.
A földalatti sarkában egy pillanatra azért mégis úgy érezte, közelebb jutott valamihez. A sínek szellemei sikítoztak és üvöltöttek, amint a vonat a tömör sötétség alagútjaiban zötyögött. Az ablakok mögül helyenként a lassan, de biztosan mindent beborító reklámözön előőrsei villóztak jópofinak szánt képek alakjában, mint eszméletvesztés után a hányingerbe belehasogató, fájdalmas emlékek. Talán ott, mögöttük lehetett a fertőzés forrása. Egészségesebb korok gyermekei nyilván egy percre sem hagyták volna, hogy napról napra az alvilág emésztő szellemeit vonyítassák a fülükbe, nem szálltak volna alá évek hosszú során át, a tetejébe önként az elektromos sínek partjára. A bizsergő kis távrecsegők rákot hoznak a fülbe. Ami régen a holtak feledést hordozó folyója volt, ma a város alvilági, zümmögő árammal töltött bélrendszere. Itt keringenek a reklám szellemei, belopva a mindent lebíró izzadásgátlók, citromos cipőfűzők vágyát a látszat-létük kiszámított útjain lökdösődő fogyasztók lottyadt agyimpulzusai közé. Holtabbak már most, mint azelőtt egy sírkert bármely albérlője.
Hülyeség. A sínek kárhozott lelkeit különben is ő találta ki egyszer, amikor olvasnivalót előhúzni sem akadt lendülete. Annak idején egy szakadt szatyor nyomán szétterült, koszos joghurttócsa kanyargását bámulta inkább, és találgatta, a kornyadt ösvények eljutnak-e a cipőtalpáig. Nem tették, egészen addig, míg a fékezés át nem vágta egy szemközti némber mellé, aki minden jel szerint a zsákjára ragasztott számtalan Kihajolni veszélyes-táblácskától hitte magát szellemesnek.
Most felhorkant, érdektelen emlékeket rázott ki a fejéből. Homlokát az év eleji jegyárakat hirdető, savas filctollaktól lealázott ragasztmányhoz támasztotta, és hirtelen megértette, honnan a feszültség. Minél tágabb köröket tett a megvetett pincebeli teázó meg a téglából rakott lépcső körül, a testetlen hangok annál állhatatosabban, hosszabb és hosszabb elnyúló süvöltésekkel hívták. Nem volt mit tennie, pár perccel később már a mélybe kanyargó korlát mellett rúgott ki egy lötyögő téglát, amint lefelé botladozott. Háta mögött, a lépcsőforduló vaksötétjében semmi sem mozdult. Ügyelt, hogy ne mozduljon.

- Eljött hát, akinek el kellett. Nem csak mobil van a világon…
- Nem?
- Léteznek másfajta hívások is. Nem hallottad, bár ott volt, igaz?
- Mi van, hasisfalók ura? Zárás után járunk, nemde?
- Persze. Csak a te kedvedért. Idefigyelj…
- Figyelj inkább te. Kitaláltam a folytatást. Egy másik reklám, mentolos rágóhoz való. Letarolt senkiföldjén, szögesdrótok, kitépett vesék közt kerülgeti egymást két lövészárok népe. A szemekben állati gyilokvágy, a torkokban vérszomj, izzadt kezekben üres puskák leszaggatott szuronyai, csákányok, véres ásók. Valami mégis hiányzik, csak bénultan toporognak. Végül az egyiknek felcsillan a tekintete, bedob egy ultrafriss rágót: „Kerüljünk közelebb!” Felszabadult üvöltéssel esnek egymásnak, röpködnek a belek…
- Szép, de mintha kicsit mindig ugyanarra zötyögne a fogaskerék. Sebaj, megesik még velem is. Amit viszont mondanék…
- Mi, a visszavágó, Hegyek Vénje? Felejtsd el, ilyen lapokkal szemben nem állok le homokozni. Nagy művészet lenyomni egy kezdő sabbatistát, mondhatom.
- Ugyan, hagyd a gyermeteg kártyákat. Ne is nyúlj a zsebedbe, másról van szó. Mindaz, amiről félig undorral, felerészt el nem ismert sóvárgással ábrándoztál, igaz. Amint a lapok némely vésete, egyik-másik arckép a sok közül, sajnos a nagyszabású képzeleted festette regényes alakoknál valamivel alacsonyabb formában. Kezeket leereszt. Fordulj meg.
- Lassan?
- Ahogy akarsz. Szomorú, egyirányú dolog ez. És azt hiszem, a vége csalódás lesz.

A belépés pillanatától kezdve félrecsúszott valami. Az érző lelkű fiatalok távolléte éjfél előtt akkora meglepést persze nem kellett volna, hogy keltsen, ám a törött tükrök egy ily végtelenül löttyedt hely fehér falain furcsán hatottak. Egy felborított felmosóvödör színtelen löttyeiből különös minta futott körbe a padlón, lehetetlenül szabályos vonalakban. Már átlépte, amikor homályosan tudatára ébredt, mire emlékeztette: lélekfoglyulejtő jel, ahogy ébredés előtt látta egykor egy pillanatra, az akkor szinte azonnal elfelejtett grimoár álombéli lapjain. A nyugodt csend nyugtalanítónak bizonyult, az üres termek kitömött baglyok üvegtekintetét juttatták eszébe messzi szekrények tetejéről, egyszer pedig esküdni mert volna rá, hogy rózsaszín farkat látott szeme sarkából előkunkorodni önnön háta mögül.
A pincérek is eltűntek, nem takarítottak, nem mozogtak, pontosabban nem egészen úgy, mint elvárták volna tőlük. Fél lábukat rángatták mindössze a pult mögött heverve, és a padló mintázatába keveredő halványpiros árnyalat nem a törött meggyszörpös üvegekből eredt, hanem valahonnan a közelükből, a mosogató mögötti láthatatlan tartományban.
A szivárgó vörös színcsík festette egyre élénkebbre a vonalakat, amikor úgy döntött, eleget látott. A legalsó lépcsőfokig jutott, amikor az ütés hátulról fejbereccsentette. Estében utoljára csodálhatta kopott, ám fekete kabátjának férfias lebbenését, az övcsat kopott ezüstjét, a bakancsba gyúrt farmer menő szürkeségét. Háton pihenve végül a téglaplafon különös kiterjedései kerültek elé, amelyekről sosem tudta eldönteni, a pince alátámasztását, a szellőzést, netán más rejtélyes célokat szolgálnak-e.
Nem sokkal később a kényelmetlen öröklét valóban megkezdődött, és úgy is maradt. A törött tükör éjszakában lakó híveinek szolgálatában őrködhetett, mereszthette szemeit egy apró üvegcse mélyéről, a polc egy központi fűtést, valamint egy csipkeverést taglaló, poros kötete közül, egy üvegből, melyre kétszáz évvel ezelőtt egy patikárius a maradék latin szavát véste.

(Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához