LFG.HU

HammerTimeCafe
Bondi
humorkaCimkek

A Vajágyú csillaghajó méltóságteljesen suhant a Céta–tetráns kietlen vákuumában. Minden másodpercben egy fényévnyi távolságot hagytak maguk mögött, gondosan ügyelve arra, hogy szigorúan betartsák az Einstein bácsi által néhány évszázada előírt játékszabályokat.
Az irányítóteremben néhányan unott pofával bámulták a hatalmas képernyőn megjelenített hatalmas semmit, amelyet csak itt–ott tarkított néhány távolban fénylő csillagocska. A többiek véget nem érő csatákat vívtak multiban, a végleg magukba zuhant emberek pedig komor ábrázattal töprengtek a pasziánsz következő lépésén.

Krém zászlós minden idegszálával a képernyőjére összpontosított: épp az ellenfél zászlóvivőjét fogta be a távcsövével, és csak arra várt, hogy a megfelelő pillanatban egy gyors kattintással távoli vörös pacát csináljon belőle. Ekkor azonban a szeme sarkából ijedt mozdulatot látott jobbról, Túzok hadnagy felől. Ő is a vezérlőterem bejárata felé nézett, követve a hadnagy példáját, és észrevette a kapitány árnyékát – mire visszapillantott a képernyőjére, már csak saját, földön fekvő testét látta, vagyis ami megmaradt belőle.
– Kapitány a hídon! – szólt éles hangon Túzok hadnagy.
Ennek eredményeképpen diszkrét Alt+Tab kombinációk sora indult el, és a terembe lépő Dzsimbi kapitány ismét megállapíthatta magában – a recsegő vincsesztereket hallgatva –, hogy lám, milyen szorgalmas is a munka a vezérlőteremben, még az ő távollétében is.

A hirtelen megváltozott légkört érzékelve Csikótej parancsnok is felrezzent bóbiskolásából. Gyors mozdulattal megtörölte a száját, jelentőségteljesen karba tette a kezét (hogy eltakarja az egyenruháján a nyálcsöppeket), és mosolyogva fogadta Dzsimbi kapitányt, aki így szólt:
– Átveszem a parancsnokságot. Történt valami említésre méltó esemény?
Ha csak kettesben lettek volna, a parancsnok valószínűleg azt válaszolta volna, hogy ugyan már, Katerína mía, mi a manó történt volna a Céta–tetráns legsötétebb zugában, ahol – de mivel hivatalos körülmények között voltak, így felelt:
– Semmi érdemleges nem történt – hangjából azonban nem tudta kiűzni az ironikus felhangot.
A kapitány asszony ezután jó szokása szerint lekérdezte és végignézte az összes lehetséges jelentést a hajó állapotáról, majd a legénység állapotáról, azután külön a replikátorok állapotáról és a hajtómű állapotáról, ezen kívül a pajzs állapotáról, végül a holofedélzet állapotáról. (Ez utóbbi kihasználtsága már afféle tabutéma volt.) Logikája szerint mindezzel éberen tartotta a legénység abbéli reményét, hogy minden rendben és egyszer majd hazajutnak a Céta–tetránsból. A legénységet ez persze már rég nem érdekelte, legfeljebb apátiával töltötte el, de inkább diszkréten ráhagyták a kapitányra.

A gondot leginkább a replikátorok kihasználtsága okozta. A kapitány asszony sem csinálhatott belőle tabutémát, hogy az utóbbi években ez ugrásszerűen megnőtt. Először csak a kisebb, valaha ízlésesen és otthonosan elhelyezett berendezési tárgyak tűntek el a hajóról. Vagyis hát átalakultak és feltűntek egy–egy zászlós idült tekintetében. Azaz magyarán szólva átváltoztak, hiszen úgy járta a fáma, hogy semmi sem tűnik el, csak átalakul, így ezt nem is lehetett volna megcáfolni. Amikor aztán a hangulatos berendezési tárgyak elfogytak, akkor főként a kisebb használati tárgyak kezdtek el–eltünedezni. Vagyis hát átalakulni. Néha a nagyobbak is, de ez mindig csak a kisebbek eltűnése után, amikor épp túl kevesen voltak műszakban és – ami a lényeg – túl sokan nem voltak műszakban, de a végén úgyis mindig botrány lett az efféle történésekből, a kapitány előállíttatta a bűnösöket és nyilvános szemrehányásban részesítette őket. Mást nemigen tehetett. Dzsimbi kapitány nem lett volna tisztességes és becsületes a legénységgel szemben, ha megtiltja nekik a szolgálaton kívüli szeszfogyasztást, hiszen ő maga sem vetette meg azt az esti pálinkáját, ami ugyan replikátorízű volt, de azért lecsúszott. Így legalább mindenki elviselte a másikat, a többieket, a bezártságot, az űrt, a monotonitást és a gépek halk sistergését, amitől nem lehetett aludni, de a gépészek nem tehettek semmit, mert javarészt a hangszigetelésből is replikátor–martalék lett, így aztán inkább elviselték a halk sistergéseket (és koppanásokat és csattogásokat, mert néha már egy–egy alkatrész is eltűnt, illetve átalakult), és senki se szólt a gépészeknek, hogy ugyan már, talán mégsem kéne ezt. Viszont a diplomatikusság kedvéért még a tisztek is csak szűkebb társaságban beszéltek arról, hogy a legénység java része masszív alkoholista vagy holofedélzet–függő, általában persze mindkettő együtt, mert a lúd legyen kövér, ugye, ahogy a régi mondás szólt.

Szóval a kapitány asszony végignézte mindennek és mindenkinek a mindenféle állapotát, miközben a legénység méla fejei nyitott szemmel bóbiskoltak és nyomogatták a billentyűket és kattintgattak az egérrel, néhányan pedig ide–oda járkáltak a falon levő monitorok és terminálok között, hogy elűzzék az unalmat és az álmosságot, és úgy tegyenek, mintha épp valami roppant fontos dolgon járna az eszük, de néha azért feleszméltek, hogy már rég a képernyővédőt bámulják jelentőségteljes ábrázattal, és ilyenkor gyorsan odébb sétáltak, a többiek pedig úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre, mert roppantul leköti őket a munka.
A kapitány már épp ásítani akart (persze diszkréten elnyomva, hiszen ő mégis csak, de azért), amikor Túzok hadnagy hangját hallotta, akinek másodjára is bele kellett kezdenie, mert maga is meglepődött, noha elvileg rideg mentalitású vulkáni lény volt, akinek ugyebár nincsenek érzelmi reakciói, de azért elnyomja őket. Aztán harmadjára kinyögte, hogy hajó közeledik x irányból y sebességgel és z távolságra van, végül így szólt:
– Kapitány, hívnak minket!
– Képernyőre!
Egy ideig csak hangyafoci látszott és sistergés hallatszott. Aztán Penész hadnagy, a kormányos elnéző vigyorral levette könyökét a billentyűzetéről:
– Bocsika…
Valami förtelmes kinézetű idegen lény jelent meg a hatalmas képernyőn. Kommunikálni próbált, de legalábbis közölni szeretett volna valamit – ez mindenkinek nyilvánvaló volt, bár az univerzális fordító nem működött. Tegnap szabadnapos volt a gépház nagy része, azaz ma másnapos, így későbbre halasztották a lényegtelennek ítélt karbantartásokat, hiszen a kietlen Céta–tetránsban már rég se híre, se hamva nem volt életnek rajtuk kívül, ha meg netán mégis, akkor legfeljebb majd mutogatnak, viccelődtek bágyatag fejekkel, de állapotukból fakadóan többre nemigen futhatta.

Csakhamar eltűnt a képernyőről a förtelmes kinézetű idegen pofa. Vele együtt a hasonlóan förtelmesen zengő–hörgő–csikorgó–kerregő hangja is.
– Kapitány, élesítették a fegyvereiket! – szólt Túzok hadnagy.
A kapitány rögtön feleszmélt. Egészen belemelegedett a harci helyzetbe:
– Vörös riadó! – Minden energiát az elülső pajzsba! – Gépház! Jelentést!
Minden lehetséges adatot végigkérdezett – noha elvileg épp az előbb nézte át a jelentéseket, de a legénység ezt most jóindulatúan elnézte neki.
A helyzet pedig egyre melegebb lett.
– Plazmavetők, fotonágyúk és fézerek! – Cél a híd! – Élesítés! – Tűz! – adta ki büszkén a parancsokat a kapitány. – Penész hadnagy! Kitérő manőver!
– Egy pillanat… – jött a visszafogott hangú válasz.
– Tessék? Valami baj van, hadnagy?!
– Úgy is mondhatjuk… – és a parancsnoki híd hatalmas képernyőjéről eltűnt az ellenséges hajó képe. A helyiséget kék visszfény sugározta be. – Hát ez bizony kék halál… – a fiatal hadnagy csak vigyorgott, mint egy vadalma. Állapotából nemigen futotta többre.
– Átkozott vindóz…! – a kapitány asszony kikelt magából. – Nyomja már meg azt a nyamvadt kontrolalddelt!! – ordította.
– Hogy a… – Csikótej parancsnok sem tudta elnyomni káromkodását. Mindig is utálta a vindózt. De már nem tudta folytatni.
Az űrben egyetlen hang nélkül, csupán csendeset villanva oszlott darabjaira a Vajágyú csillaghajó.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához