LFG.HU

HammerTimeCafe
Raon
novella

Tűnődve meredtem a karnyi vastag aktára, tétova mozdulattal lapozva a gyűrött lapokat. Számok, csak számok, kanyargó sorokban mindenütt.
A tévedés hiú remény, a tények nem hazudnak. Bajban vagyunk. Nagyon nagy bajban.
- Dórika – szóltam a kihangosítóba – Keresse meg kérem ezt a Kovács fiatalembert és hívja ide azonnal.

Rá kellett gyújtanom. Rutinmozdulattal vettem elő a doboz Pall Mallt, de csak másodjára sikerült kihalászni egy sértetlen szálat: az öngyújtó kattanása biztatóan hangzott, ám nem volt olyan megnyugtató, mint máskor.
Rossz ómen.
- Igazgató úr – udvarias női hang: a szokásos kedvességen túl érezhető feszültség reszketett benne – A kolléga megérkezett.
Még egy sóhaj a kavargó füstben, az utolsó.
- Küldje be.
Kovács kolléga vékony, nyakigláb fiatalember volt, irodakukachoz méltó, sápadt bőrrel. Csak nemrég léphetett át a nagybetűs életbe, az arcára volt írva: keveseknek adatik meg, hogy az idő ráncok nélkül hagyja a kisfiús, filigrán vonásokat.
- Jónapot igazgagagtó úr.
- Kerüljön beljebb, Kovács kolléga.
Kimért és hideg volt a hangom, tán túlságosan is. Riadt tekintetet villant felém, majd a padlóra, ahogy a nagykönyvben meg van írva: leplezetlen félelem sütött belőle, nem csak alázat.
- Foglaljon helyet kérem.
Udvarias gesztus akart lenni, de parancsként csattant: ez így nem lesz jó. Nagy levegőt kellett vennem, hogy vissza tudjam fogni magam. Egy főnök nem azért főnök, hogy ugráltassa az alkalmazottait.

Kovács úgy huppant le, mint akit letaglóztak: ahogy észrevette asztalomon az aktát, menten továbbsápadt.
Ezek szerint mégsem volt cégalbínó, csak a nyomás tette azzá.
Hátradőltem a székemen és összekulcsoltam a kezem.
- Ugye tudja, miért hívattam.
Kovács nagyot nyelt. Fészkalódni kezdett a bőrfotelben.
- Igen, igazgató úr.
- Jó. Legalább megkímélt attól, hogy magyaráznom kelljen.
Széttártam a kezem.
- Mégis… hogy fordulhatott ez elő?
A delikvens megremegett: nagyot nyelt, mielőtt kinyitotta a száját.
- Nem… nem vettem észre, hogy régi programot használ… túl régi volt… a frissítés felülírta… nem volt kompatibilis…
- Kérem – előrehajoltam, egészen az asztalom fölé és az aktára böktem – Hogy fordulhatott elő, hogy eltűnt négymillió forint a könyvelésből?

A fiatalember lehajtotta a fejét: nagyon kicsire összehúzta magát, de nem válaszolt.
Visszadőltem a székemen és az ablak felé fordultam.
- Nekem van időm, kolléga. Gondolkozzon csak és szóljon, ha eszébe jut.
No, ez szép volt, Bátfai. Most jól gallyra vágtad.
Önkéntelenül is elhúztam a számat: hülye egy dolog, ha az ember a belső hangjával beszélget. Már eleve az furcsa, hogy ott van, figyel és állandóan közbeszól, mintha nem is a saját részem, nem velem, hanem ellenem lenne… de a legszörnyűbb az, hogy mindig igaza van.
Mint ahogy most is.
Tűnődve meredtem ki az ablakon és gondolatban egészen messze jártam: ha nem veszem észre a játékot, nem is tudom, mikor térek vissza. Ha egy kicsit jobbra fordultam, elláttam egészen a Gellért hegyig, és kedvtelve nézhettem, ahogy a kopott mészkőszirtek tetején meg-megvillan a napsugár… ha balra, a visszatükröződő fényben Kovácsot láttam, amint magába roskadva fuldoklik a fotelemben.
Szegény gyerek, életében először került ilyen helyzetbe, ez biztos – szomorú, de persze nem mentesít. Sokra nem megyek vele – futott át a fejemen és már éppen azon kezdtem gondolkodni, mikor kell leszólnom a személyzetisnek, hogy iktassa a következő álláshirdetést, amikor észrevettem, milyen kifejezés jelenik meg a gyermeki vonásokon.
Ismertem ezt az érzést: hat év távlatából kísértett azóta is.

- Bátfai!
- Igen?
- Azonnal gyere az irodámba!
- De ma én vagyok az ügyeletes és nem hagyhatom itt…
- Azt mondtam, azonnal! Hagyj abba mindent!
A telefont lecsapták: a félelem a zsigereimbe markolt. A szívverésem kétszázra emelkedett, a gyomromat csomó szorította: szívesen lettem volna máshol.
De lementem – bár ne tettem volna.
Az ügyvezető feje vörös volt a dühtől: éppen akkor hagyta abba a kiabálást, amikor beléptem.
- Mi a fene történt az Econic Bt-nél???
Se köszönés, se foglaljon helyet, semmi. Csak ész nélküli vádak.
Ahogy fölém magasodott, elveszítettem lábam alól a talajt: bár igyekeztem felkészülni, egyetlen ép gondolatom nem maradt.

Értetlenül nézhettem, mert újra kiabálni kezdett: otromba gyalázattal gesztikulált hozzá.
- Éppen most hívott Márton Gábor, hogy már két hete nem oldottak meg neki semmit! A könyvelése szar, a cége áll, nem tud dolgozni és naponta milliókat veszít! Hogy fordulhatott ez elő?
A vádaskodás egy adott határon túl kijózanítóan hat az emberre. A sok hazugság egycsapásra visszazökkentett valami közönyös, méla unalomba.
- Ez így nem igaz. Az ügyfél azt mond, ami az érdekében áll. Vagy meghallgatsz és nekem hiszel, aki a cégnek dolgozik, vagy annak, akinek mindegy, mit mond, csak a könyvelése meglegyen.
Ez hatott. Az ügyvezető leült és várakozón nézett rám: attól a tekintettől kirázott a hideg.
Önkéntelenül is felsóhajtottam.
- Két hete küldte el a kérését, másnap meg lett neki oldva, de kitalálta, hogy így neki nem jó. Tudta volna használni, csak gondolt egyet és megrendelt egy másik módosítást: erre várnia kellett két napot, mert sok munkánk van, de utána kész volt ez is. Csakhogy ekkor rájött, mégis az első volt jó és úgy belenyúlt a számítógépébe, hogy nem lehetett visszaállítani az eredeti állapotot. Nem ért a géphez, ő rontotta el. Most szervízre várunk, ezért áll az ügy.
A nagyfőnök persze újra kiabálni kezdett: megesküdtem volna, hogy csak a megfelelő pillanatra várt.
- Hát persze, hogy rossz lett, mert rosszul lett elküldve neki! Mert senki nem azt csinálja, amit kellene! Őrület, ami itt folyik!!!

Nem tudott kizökkenteni. Biztos voltam az igazamban.
- Jól lett visszaküldve neki. Mi nem hibáztunk. Ha azt mondja mégis, hazudik.
Az ügyvezető villanó szemekkel nézett rá: bár látszólag megoldást keresett, jól tudtam, hogy sokkal inkább kifogást értett alatta, amivel a nyakamba zúdíthatott minden felelősséget. Ismertem jól.
- Nem ez a lényeg, hanem hogy engem hív és nekem panaszkodik! Azért vagytok ott fenn, hogy ti oldjátok meg a gondokat, nem Én!!! Ha az ügyfél nem elégedett, tökmindegy, hogy ki mit nem csinált, ti vagytok a hibásak!!!
Erre nem tudtam mit mondani.
- Megkapott minden szakmai segítséget, Arról, hogy nem ért a géphez, nem én tehetek.
- De akkor segíteni kell neki, ezért vagytok! Amíg nem elégedett az ügyfél, segíteni neki egészen addig, amíg minden jól megy és akkor ki fogja fizetni a munkát és ebből tartjuk el a céget…
Nem tudom, mikortól nem figyeltem oda. A főnököm ritka nagy barom volt, a rosszabb fajtából és esélyem nem volt arra, hogy megvédjem magam: egy olyan emberre, aki szentül meg van győződve arról, hogy mindig igaza van, kár szót vesztegetni. Mindegy, hogy kicsoda, mindegy, hogy miért, de ha éppen olyanja volt, biztos talált egy bűnbakot magának. Mondhattam én bármit, olymindegy volt: azt pedig, hogy ezzel hibát követ el, már fel sem mertem vetni… tudja fene miért, a főnökök valahogy nem szeretik hallani, hogy ők is hibázhatnak.
Tegnap biztos nem jött össze az asszonnyal és ma éppen rám esett a sor. Pech.
Szépen megvártam, amíg kidühöngi magát. Igyekeztem türelmes és megbánó lenni, mint mindig. Megvártam, amíg elmond mindenféle idiótának, majd, ahogy megkaptam az aznapi adagomat, mehettem is vissza dolgozni…

Az a szájíz, az az érzés, örökre bennem maradt.
Mert a nap fényt ad, a nyár meleget, a nagycégek pedig pénzt, ingyenélőket és felelősségre vonható bűnösöket. Így működik a világ.
Tűnődve fordultam vissza az asztalhoz – különös, hogy egy-egy érdemibb gondolat mennyire más megvilágításba tudja helyezni a dolgokat.
Kovács úgy ült ott, mint aki rémeket lát: arca halottsápadt, kezei remegtek és nem tudott szólni egy árva szót sem.

Ismét összekulcsoltam a kezem.
- Akkor a tényekről. A Lamínia régi ügyfelünk, az cégalapító jóbarátja. Legjobb esetben szemet hunyhatnak a tévedés felett, de azt a két heti javítást nekünk kell órabérben elszámolnunk és garancia néven hónapokig törleszthetjük az erkölcsi adósságokat. Ha észreveszi az ügyvédjük, kártérítési igénnyel léphetnek fel: rosszabb esetben bíróság elé kerülhet az ügy, amit el fogunk veszíteni és a bíró jóhiszeműségétől függően veszíthetünk akár hatmilliót is.
A fiatalember moccanni sem mert: nem is nézett rám, csak maga elé meredt.
Azt hiszem, itt döntöttem el, hogy mit fogok vele tenni.
- Hasonló esetben egy kisebb cégben is fejek hullanak. Ugye tudja?
Csend, csak súlyos csend.
Szaggatott légzés, nagy szusszanások.
Előrehajoltam.
- Mióta is dolgozik nálunk?
Színtelen, törődött hang. Alig remeg már, kezdi érteni.
- Hat hónapja, igazgató úr.
Azt hiszem, elég is lesz végre.
A telefonom után nyúltam. Tárcsázok. Kis szünet, majd kicsörög. Egyszer. Kétszer. Többször.
A hetedikre vették fel: sok dolguk lehetett.
- Szépjónapot, Bátfai Zoltán vagyok a Könyvelőiroda Kft. ügyvezető igazgatója. Az irodavezetővel szeretnék beszélni.
Kis szünet.
- Szépjónapot, Bátfai Zoltán vagyok a Könyvelőiroda Kft. ügyvezető igazgatója. A folyamatban lévő ügyünkkel kapcsolatban keresem. A kollégáim jelezték, hogy probléma támadt a könyvelés körül.
„De még mekkora gond! Tönkretették az egész éves munkámat! Nem működik semmi, amit kértem! Jön a negyedéves adóbevallás, és semmit sem tudok felmutatni! Amikor szerződést kötöttünk, nem ezt ígérték! Mi megvásároltunk önöktől egy szolgáltatást, de csak gondokat kaptunk helyette! Fel fogom jelenteni a cégüket a fogyasztóvédelmi felügyelőségnél!”
- Mint mondtam, Bátfai Zoltán vagyok, az ügyvezető igazgató. Azért keresem, hogy minél előbb megoldást találjunk a problémákra.

„Ezt már hallottam! A kollégái ugyanezt mondták és ők rontottak el mindent! Egyszerűen tűrhetetlen, hogy a fülük botját sem mozdítják annak érdekében, hogy…”
- Nézze, uram, én azért keresem, hogy segítsek. Ha gondolja, holnap estig elbeszélhetünk arról, hogy mennyi gondja van, de ezzel semmi sem_lesz_megoldva. Ami volt, azon nem tudok változtatni, csak azon, hogy mi legyen. Őszintén sajnálom a felmerült nehézségeket, keresni fogunk valami kompenzációs megoldást, de a most az a legfontosabb, hogy megoldjuk a problémát. Felelősöket keresni, a hibát kutatni ráérünk utána is.
Csend. Jól lehetett hallani a vonal statikus zörejét.
- Értem. Maradjunk abban, hogy a felelősséget vállaljuk és a kollégák nevében is elnézést kérek…
Érthetetlen recsegés. Hangos, pattogó.
- Ebben igaza van, de értse meg, hogy ennél többet most nem tudok tenni. Hogy más mit mondott Önnek, nem tudom, az biztos, hogy mostantól én veszem a kezembe az ügyet és a szavamat adom rá, hogy a legrövidebb időn belül megoldunk mindent.
Halkabb, finomabb hang. Mintha nyugodtabb lett volna.
- Örülök, hogy így látja. Akkor maradjunk annyiban, hogy leegyeztetünk cégen belül pár dolgot és holnap reggel kilencig megkeresem a vállalt határidővel. Ezen a számon elérhetem? Jó, akkor ezen fogom keresni.
Rövid szavak. Óvatos hangszín.
- Nem. Természetesen a javítást garanciális keretek között végezzük el, így Önöket semmilyen költség nem terheli majd.
Elégedettség. Remény és öröm.
- Én is örülök. A kellemetlenségért még egyszer elnézést kérek és bízom abban, hogy a jövőben a korábbiakhoz hasonlóan tudunk majd együttműködni… Igen, Önnek is! Akkor holnap reggel keresni fogom! Minden jót!

Vége.
Egészen könnyen ment.
Letettem a telefont és hátradőltem a fotelomban: merően néztem Kovács bizonytalansággal teli szemeibe.
- Nos, kolléga. Figyelt?
Ha akarta volna, sem tudta leplezni magát: zavarodottság ébredt az arcán.
Nem értette. Még mindig nem.
- Igen, igazgató úr, de…
Felemelt kézzel hallgattattam el.
- Tehát. Halljam. Mit fog tenni legközelebb, ha hasonló helyzetbe kerül?
Azt a pillanatot sosem felejtem el.
Félelemből és megsemmisülésből ocsúdni nem könnyű dolog: Kovács kolléga fiatal volt még, de így sem ment neki jól. Sok volt ez már neki így, ezt egyszer s mindenkorra megértettem, ezért nem játszottam vele tovább.
- Nézze, Kovács kolléga. Nekem nem az a célom, hogy kirúgjak embereket. Én egy céget vezetek. Nekem jól működő vállalat kell, jól dolgozó munkatársakkal. Ön fiatal még, és tapasztalatlan és éppen ezért kell igyekeznie. Magától éppen ezért várok kétszer annyit, mint a régebben ittlevő kollégától. És tudja miért teszem?

Túlságosan megrendült volt ahhoz, hogy válaszoljon: sejtettem, hogy így lesz.
- Mert mindketten jól járunk. Ha jó munkát végez, Ön előbbre jut, nekem pedig egy gonddal kevesebb.
Felderült a filigrán arc: ez az elevenébe talált.
- Nem állítom, hogy könnyű, de ha érvényesülni akar, a szabályok szerint kell játszania. A legfontosabb, hogy azt tartsa szem előtt: az Ön munkáját az ügyfelek elégedettsége jellemzi. Ennek érdekében néha tennünk kell olyasmit is, ami látszólag ellenkezik a józan ésszel – önkéntelenül is összekulcsoltam a kezem – Különös játék ez. Úgy hirdetjük magunkat, hogy az ügyfelekért vagyunk, valójában az ügyfelek vannak értünk, hisz az általuk fizetett megrendelések tartják el a céget. Ezt azonban nem szabad éreztetni velük, sőt, éppen ellenkezőleg: el kell érni náluk, hogy azt lássák, a cégünk értük van. Csak így lesznek elégedettek és csak így fizetnek időben. Megértette?
A fiatalember bólintott. Komolyságba váltott a nem várt fordulat, töprengő kifejezés ébredt rajta, még a színe is visszatért: öröm volt látni, hogy néha még akadnak jó ötleteim.
- Igen, igazgató úr.
Biccentettem.
- Remek – az aktára tettem a kezem – Akkor most visszamegy és újra belemélyed a könyvelésbe és egy héten belül kijavítja a hibát. Rendben?
Kovács összerezzent, de csak egy pillanatra: kezdte érteni már. Csak elsőre tűnt lehetetlennek a dolog, utána észrevette, mi van a háttérben és nem kételkedett többet.
- Kész lesz. A szavamat adom.
- Akkor jó. Végeztünk is.
Elétoltam az aktát: egész magabiztos mozdulattal vette át. Felállt, majd tétovázott kicsit, mintha maga sem tudta volna, mit kellene csinálnia: sejtettem, hogy így lesz, marad még függőben egy apró dolog.
- És kolléga – fordultam vissza hozzá – Nem tudom, hogyan és milyen körülmények között jött létre a hiba, de nem is érdekel. Az újakkal gyakran megesik, hogy túl nagy felelősséggel járó problémákat zúdítanak a nyakukba. Próbálja felfogni úgy, mint egy bizonyítást. És a jövőben jól válogassa meg, kitől milyen segítséget fogad el.

Ez hatott.
Az a mosoly, az a tekintet, az a fény a szemeiben… egészen őszinte volt.
- Köszönöm, igazgató úr. Ígérem, vigyázni fogok.
Mintha kicserélték volna: vonszolta magát, amikor bejött, most pedig szárnyakon repült kifelé. Tudtam, hogy azonnal belekezd a javításba és valószínűleg itt fog maradni este tízig: a legkorábban jön be reggel és a legtöbb túlórát adja le, amíg kész nem lesz vele.
Jó érzés töltött el… és ugyanakkor mégsem. Egy ember visszakapta a hitét – mégis a cég nyert egy újabb robotolót.
Így működik a világ.

Rezzenetlen arccal tűnődtem a történteken, amikor megcsörrent a telefon: apró mosoly ébredt az arcomon az ismerős dallam hallatán.
- Szia életem… dehogy zavarsz, örülök, hogy felhívtál… Furcsa a hangom? Hát, mert öregszem, azért… Emlékszel a fiúra, akiről meséltem? Ma volt benn nálam. Kiderült, hogy ő okozta a tegnapi gondot… Nem, nem rúgtam ki… – mosoly – Igen, az áldott jó szívem… – fásult komolyság – Tudod, a minap olvastam egy tanulmányt arról, hogy mennyire sokat számít az ember első munkahelye: mekkora lökést tud adni egy megfelelő indítás… hát, nekem is ez az első munkahelyem és már én vezetem… – nevetés – Jól van, ezért otthon számolunk, nem úszod meg az este… – sóhaj – Nem is tudom. Olyan, mintha jól döntöttem volna, de nem érzem magam jobban… szegény feje úgy ment innen ki, hogy korrekt voltam vele, pedig ez csak céges érdek: bár látszólag veszített néhány munkaórát, de nyert egy megbízható munkatársat… – még egy sóhaj – Megint eladtam a lelkem, hogy diadalmaskodjon a cégpolitika… jól van, nem gúnyolódom… Hogy meddig? A szokásos időben otthon leszek… – halk hang – igen, én is várom… sietni fogok… szia.
Újra csend.
Tétova mozdulattal nyúltam a megváltás után és kezdtem eregetni a sűrű füstcsíkokat. Nem volt tőle jobb, semmit nem ért, de addig sem kellett gondolkodnom.
Csak végtelen üresség, semmi más. A tökéletes idill.

Az újabb telefoncsörgésre alig akartam felfigyelni: nehezen jutott át a körülöttem lévő falon.
Belső vonal volt.
- Igazgató úr! Öt óra van. Ha nincs már szüksége rám, hazamennék.
Nagyot szusszantam, egészen emberi lett: múló fásultsággal tértem vissza az életbe.
- Nem, nincs Dórika. Menjen csak nyugodtan.
- Köszönöm! Kellemes estét!
- Önnek is.
Ahogy lekapcsolta kint a villanyt, egészen sötét lett. Csak az íróasztali lámpám világított, sápadt, fehéres fényével: bántotta a szemem, így lekapcsoltam ezt is.
Kinéztem az ablakon, a tarkabarka estébe: kinn a városban sorra gyúltak ki a fények. Elnéztem a Gellért hegy felé is és újra elmerültem keresetlen szépségében: hosszú percekig ülhettem így, kellemes érzéssel szemlélődve a fotelom mélyében.
Azután eszembe villant, hogy várnak otthon: ettől másfajta kellemes érzés fogott el.
Ennek a napnak is vége lett.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához