LFG.HU

HammerTimeCafe
tapsi
novellaCimkek

A seriff-csillag a levegőben pörgött, és a kocsmában lévők élet-halál harcot vívtak, nehogy rájuk essen. Mindenki fejvesztve menekült, csak előző tulajdonosa ült békében, fejét kicsit félrebiccentve. De hát a halottaknak amúgy sem szokása az ész nélkül való kapkodás, és ha valaki, a néhai Colbert biztos lehetett benne, hogy rá nem pottyan még egyszer az az átkozott plecsni. Mert bizony Point Corner seriff-csillaga átkozott volt, nem nagyon lehetett ezen mit szépíteni, méghozzá nem is akármilyen átok ülte: három hete már, hogy Davies seriff összerúgta a port az apacsok orvosságos emberével, és azóta a városka minden seriffje csúfos halált halt. Alig három hét alatt hét seriffet avattak, és hetet temettek el: a nyolcadik most ott ült félrebiccent fejjel az ivóban, és a holtak nyugalmával várta, hogy rá is sort kerítsenek.

A Point Corner-iek a harmadik baleset után kezdtek el rettegni a tisztségtől, és hamar kihirdették, hogy az lesz az új seriff, akihez a legközelebb ér földet a csillag. Persze mindenki a maga módján próbált védekezni az átok ellen, az öreg Tom Carter például bezárkózott a házába félévi hideg élelemmel, ám az átkot nehéz volt kijátszani. A Vörös Austin, negyedik a balsorsú seriffek sorában, épp egy puskaporos hordó mellett sétált el, amikor Sam Kelly olyan szerencsétlenül pöckölte el a szivarvégét, hogy két ház is felrobbant – a seriff-csillag pedig csengve-bongva bepattogott Carterék kéményén, és az öreg Tom kénytelen volt előbújni, és a kezébe venni a városka ügyeit arra a három napra, amíg őt magát le nem terítette a következő sajnálatos baleset.

Ilyen előzmények után érthető, ha a Döglött Musztáng közönsége a szélrózsa, de leginkább az ajtó-ablak minden irányába menekült volna, és nem kíméltek sem bútort, sem ablaküveget. Még italt sem, pedig az efféle vandálság amúgy nem volt jellemző a helyiekre: derék, takarékos népek voltak, megbecsülték, amijük akadt, főleg, ha whisky volt, és a poharukban. Most azonban mégis erősebbnek bizonyult puritán neveltetésüknél a félelem, és a lengőajtónak vagy hárman zúdultak neki fejjel – ám a lengőajtó visszacsapódott, és hárman háromfelé estek, az egyikük még a bárpultot is elsodorta, Locke kocsmáros őszinte bánatára. Mások persze ugrottak is a helyükre, a lengőajtó, a szabadság felé, de amikor meglátták az ajtóban a napfény kirajzolta, zömök alakot, olyan hirtelen torpantak meg, hogy Öszvér Kenny hasra esett. A szétvetett lábbal, harciasan álló alak végigmérte őket, aztán ösztönösen előrelépett egyet, és elkapta a lefelé ívelő csillagot.

- Min verekedtetek így össze? – mordult bele a csendbe, és a derék Point Corner-iek még jobban összekucorodtak, mert az átok csak egyesével végzett volna velük, de Dugó Broxon egyszerre agyonverhette mindegyiküket, ha úgy hozza kedve.

- Megkukultatok? – vonta össze a szemöldökét, aztán felhagyott a hiábavaló kérdezősködéssel. – A seriffhez jöttem!

- Te… te vagy az – furakodott elő nagy félve Locke, a kocsmáros. Dugó elkomorodott. Nem szerette, ha tréfálnak vele, és már mintha ökölbe szorult volna a keze, ám Locke sietve felkapta a kezét.

- Várj, várj, elmagyarázom! – hadarta, mert közismert volt, hogy Dugó termeténél csak a béketűrése kurtább. Kissé dadogva vezette elő a történetet, és nem nyugtatta meg az sem, hogy Dugó még csak pislogni sem pislogott közben.

- Szép kis kalamajka – summázta aztán az új seriff, és láthatóan nem rázta meg az a kilátás sem, hogy három nap múlva férfihoz méltatlan halál vár rá. – A tiszteletes megvan még?

Dermedt csend borult az ivóra. Éles hang törte meg.

- Nem azért éltem harminc évig Vestidalirban, hogy egy kis átok elbánjon velem!

Dugó Broxon lassan fordult hátra. Hórihorgas alak állt vele szemben, talpig feketében: olyan tiszteletreméltó látvány volt, hogy nyilván a mindent ellepő por is puszta rettegésből nem telepedett a kalapjára.

A Tiszteletes.

A Tiszteletes!

Eckhard tiszteletes napcserzett negyvenesnek tűnt, de a Point Corner-iek szerint volt már hetven is, vagy száz, vagy öregebb az ördög ükapjánál. Ösztövér alakjától minden környékbeli jobban rettegett, mint a sherifftől (Dugó Broxont is beleértve), mert kemény volt, szigorú, és valamivel makacsabb, mint Rosita, a Vega ikrek öszvére, aki egy szép napon megállt a sínek közepén, és azóta a vonat kénytelen kerülni másfél mérföldet. Mivel a vasút így pont érinti már a Vega haciendát, a rossznyelvek szerint Rosita nem is annyira makacs volt, mint inkább ügyesen kitömve, de Eckhard tiszteletest senki sem vádolta volna meg azzal, hogy nincs benne elég élet – sőt, sokan örültek volna, ha a pap kevésbé energikusan néz a körmükre.

A szó legszorosabb értelmében. Eckhard tiszteletes puritán, germán neveltetésének köszönhetően ugyanis azon a nézeten volt, hogy tiszta lélek nem lakozhat szennyes testben, hát még koszos házban, és miután a környék egész addig legrettegettebb párbajhősét, Mocsok Ronnie-t bevágta a lóitatóba, és lesúrolta róla a nevét, senki sem kekeckedett vele. Eleinte persze sokan kinevették a seprűvel szorgoskodó cowboyokat, és pár átutazó a saját kárán tanulta meg, hogy veszedelmes fegyver ám a partvisnyél, de végül a vidék megtanulta, hogy Eckhard tiszteletes nyája már csak ilyen – és ha már az Úr őket ilyen odaadó pásztorral verte meg, hát cserébe ők is szívesen bárkit megvernek.

Eckhard tiszteletes korára két dologból lehetett következtetni: az egyik, hogy lassan kihaltak azok, akiket nem ő szoktatott rendre és jómodorra, a másik, hogy kedves szólása szerint középkorú férfi volt már, amikor a Szentlélek hívására elhagyta imádott hazája fjordjait. Persze amit ezek alapján a mondások alapján Vestidalirról tudni lehetett, az is lehet, hogy csak a könnyű élet reménye szédítette meg: még Point Cornerben kevesen rakodtak le húsz szekér fát ebéd előtt, márpedig Eckhard tiszteletes szerint Vestidalirban ez a serdületlen gyerekek dolga volt, és kissé szégyellte is magát, hogy így eltunyult.

A környéken csak egy családdal nem bánt el, a Broxonokkal, és ha a fivérek nem a hegyek közt vertek volna tanyát, talán már rég kenyértörésre került volna köztük a sor. Dugó és a bátyjai viszont csak havonta, kéthavonta jöttek be a városba, és Eckhard tiszteletest csodálatosképp akkor mindig valami távolabbi tanyára szólította a kötelesség. Mástól talán gyávaságnak vették volna a dolgot a Point Corner-iek, de a pap esetében erről szó sem lehetett: látták már, ahogy egy homlokráncolással meghunyászkodásra késztet egy grizzlyt, nem félhetett még a Broxonoktól sem.

- Tiszteletes – biccentett az újdonsült seriff a papnak, és a kezét nyújtotta.

- Moss kezet, fiam, mielőtt velem paroláznál – intett a pap, bár tudta, hogy a Broxonok igen nagy ellenségei a víznek. Állításuk szerint drága jó unokatestvérüket, Ottót akkor ölték meg orvul, amikor egy vízesés alatti tavacskában pancsolt, és miután a gyilkosok sikerrel kiirtották egymást a zsákmányon marakodva, a Broxonoknak nem maradt más, amin bosszút állhattak volna, csak a csillámló, patakzó, kristálytiszta víz. Nem is itták, csak a sört és a Locke házi whiskyjénél is pusztítóbb, saját főzeteiket. Egyetlen Point Corner-it kínáltak meg vele még húsz éve, és az öreg Shelby azóta sem józanodott ki.

Dugó szerencsére nem vette fel a tiszteletestől a dolgot. Kicsit megtörölgette a kezét kétes tisztaságú nadrágjában, megnézegette, mennyi koszt vakart le róla, aztán alighanem arra juthatott, nem eleget, mert visszaejtette az oldala mellé. Ha nem Dugó Broxonról van szó, bárki azt mondta volna, zavartan mered maga elé.

- Jól van, jól van – dörmögte, és még toporgott is hozzá.

Locke kocsmáros kissé félve dugott a kezébe egy korsó whiskyt. Dugó zavarában felhajtotta, aztán megtörölte a bajszát, és megköszörülte a torkát.

- És atyá… ööö… szent… Szóval a tiszteletes úrnak mi a véleménye a helyzetről?

Eckhard végigmérte, aztán biccentett.

- Sétáljunk egyet, fiam!

 

- Mi ez az egész marhaság? – kérdezte Dugó Broxon, amikor már úgy ítélte, elég messze járnak a kocsmától, ahol rettentő ünneplés tört ki annak örömére, hogy van új seriff, és valaki más az.

- Durva Pokróc – mormolta a tiszteletes, mintha ezzel mindent elmagyarázott volna, és volt is benne valami. Durva Pokróc a környékbeli apacsok orvosságos embere volt, és bár a neve a modorát is tökéletesen leírta, nem onnan nyerte. Amikor Point Cornerbe is megérkeztek a szegény indiánoknak gyűjtött takarók, a derék sámán megtapogatta őket, megfújkálta az ujját, és úri finnyássággal meredt az adományozókra. Durva. Durva pokróc. A fehér ember nem tud szőni, folytatta, és úgy belemelegedett a szónoklatba arról, mi mindent belevarázsolnak az indián asszonyok akár egy gatyamadzagba is – szivárvány szellő szitálását, fecsegő forrás fuvallatát, Longfellow összes műveit – hogy a jótét lélek, aki a takarókat hozta, végül szégyenkezve elégette valamennyit. Sok távolabbi törzzsel ellentétben itt nem is halt meg himlőben az indiánok nagyobbik fele, bár Durva Pokróc szónoklata a fehér ember selejtes holmijáról őket is mélyen érinthette, mert azóta kereskedni is alig voltak hajlandóak, hát még rabolni –  megmaradtak a maguk szivárvány szellős, fecsegő forrásos kis világában.

- Durva Pokróc? – Dugó Broxontól szokatlanul bőbeszédű volt, hogy visszakérdez, de láthatóan nem értette ő sem, az orvosságos ember most mégis miért keveredett bele a város ügyeibe.

- Ő bizony – bólogatott a tiszteletes. – Davies seriff, még a nyolccal ezelőtti, kitalálta, hogy menjek fel a hegyekbe, és térítsem meg neki az apacsokat, de nem azért éltem harminc évig Vestidalirban, hogy ne vegyem észre, ha át akarnak verni. Arra számított, hogy az indiánok lemészárolnak, és megtorlásul végre eltakaríthatja őket, igencsak bántotta, hogy nem sikerült az a kis svindli a fertőzött takarókkal.

Dugó erre csak mordult egyet; előtte sem volt titok, hogy azokba a durva pokrócokba bizony himlős betegeket csavargattak előtte, és ha az orvosságos ember nem utasítja vissza őket, náluk is a járványbiztos számolja fel az apacs problémát.

- Végül aztán ő ment fel a pueblo felé, és bár gondolom, nem magára osztotta volna a hősi halott szerepét, valamivel csak sikerült úgy felbosszantania Durva Pokrócot, hogy megátkozza. Ebből ugyan már sok dicsőséget nem arathat, ráadásul az apacsok ellen sem igen indul miatta büntető-hadjárat, olyan nevetséges és hihetetlen ez az egész, de mi alaposan benne vagyunk a slamasztikában.

Dugó erre is csak mordult egyet, kicsit kérdőbben, mint az előbb, de a tiszteletes válasz helyett csak várakozóan ránézett, mintha kíváncsi lenne, ő vajon mit kezd ezzel a feladvánnyal.

- Hát nekem még az öreg Carter üzent, hogy jöjjek le – vakarta meg a szakállát Dugó -, érte épp kár, mert derekasan tudott inni. Durva Pokróccal próbált már valaki szót érteni?

Eckhard tiszteletes úgy bólintott, mint aki elégedett tanítványa feleletével, és megsimogatta simára borotvált állát.

- Nem. Te vagy az első, akinek eszébe jut.

- Hogy azt a… – kezdett volna Dugó jóízűen káromkodni, mert arra nem vonatkozott legendás szűkszavúsága, aztán a homlokát ráncoló tiszteletesre nézett, és behúzta bikanyakát. – Jól van, jól van – dörmögte -, csak hát nem értem, miért nem beszélt vele senki sem. Ha aty… a tiszteletes úr nem tudta levenni ezt az átkot, akkor csak ő bánhat el vele, márpedig…

- Nem azért éltem harminc évig Vestidalirban, hogy gondot okozzon nekem egy ilyen gyermeteg kis átok – szakította félbe Eckhard -, de nem avatkozom bele Durva Pokróc dolgába, ahogy ő sem avatkozik az enyémbe. Ezt a Point Corner-i seriff rontotta el, neki is kell megoldani!

Dugó Broxon most a tarkóját kezdte vakarni, és a tiszteletes szigorú pillantása dacára is káromkodott egy hosszasat.

- Akkor nekem kell felmennem a vén lókötőhöz, és beszélnem vele? – nézett olyan bánatos, nagy kerek szemmel, hogy attól még Eckhard is zavartan rezzent össze.

- A lókötést feléjük is csak a harcosok végzik – szegte fel az állát, hogy ne kelljen látnia, milyen kivert kutya tekintettel nézik.

- Jól van, jól van – intett Dugó most cseppet ingerülten -, ez most lényegtelen, tehát nekem kell beszélnem vele?

- Ha már a többieknek nem volt ennyi esze – vonta meg a vállát a tiszteletes, mire Dugó újfent káromkodni kezdett, igaz, most csak szakállába olvadó, pompás bajsza alatt.

 

Aki csak gyalog látta Dugó Broxont, el sem tudta volna képzelni lóháton, pláne egy akkora, szögletes fejű bestia hátán, mint Szikra volt, de az igazság szerint Dugó a környék egyik legjobb lovasának számított. Nem mintha valaha is leállt volna versenyezgetni vagy fitogtatni a tudását, de olyan természetességgel ült a házmagas ló nyergében, mintha oda született volna. Erősen alkonyodott már, amikor ló és lovasa elkezdett felkapaszkodni a meredek völgyek közt lapuló indián faluba, és mivel a Point Corner-iek nem törekedtek rá, hogy az utak kifejezetten jó karban legyenek, sokkal nagyobb veszélyt jelentett rájuk, hogy az ösvény itt-ott eltűnt, vagy szökkent lefelé pár métert, mint az, hogy Durva Pokróc marcona apacsai netán lerohanják őket. A sötét azonban nem zavarta sem Dugót, sem Szikrát; a bányász halkan dünnyögött magában, és ha az út kellemetlenül közel vitte a sziklához, meg-megkocogtatta a követ; a ló pedig olyan egykedvűséggel kaptatott fel a meredek emelkedőkön, mintha a kedvenc legelőjén sétálna fényes nappal. Nem zavarták az egyre közelebb vonyító farkasok sem; persze Szikrát elnézve ez nem volt annyira meglepő, akkora patkói voltak, mint egy levesestál, épp csak jóval keményebbek. Elkeseredett farkasfalkának kellett volna lennie, amelyik épp ezt a lószörnyet és a hátán kuporgó, zömök kis embert támadja meg.

Dugó pompásan érezte magát: a föld alatt hozzászokott a sötéthez, a csillagfényben is jól látott mindent, sőt, ezt a vidéket csillagfényben még jobban is szerette. A hideg, kék derengés elfedte a növények, a sziklák kiégett barnaságát, és szinte olyan volt már, mint az óhazában egykor régen. Persze ha Dugót olyan nagyon érdekelte volna az óhaza, nyilván sosem hagyja el. A tiszteletessel ellentétben ritkán hasonlította össze az ottot az ittel; mind a kettőnek megvoltak a maga szabályai, és egyik sem tűnt értékesebbnek, legfeljebb aktuálisabbnak, mint a másik. Azt azért ő is sejtette, hogy előbb vagy utóbb az ott szabályai majd maguk alá gyűrik ezt a vad vidéket is, az ezergyökerű fehér ember kíváncsiságának ez is velejárója volt. Akik sárkánycsont után kutatnak a föld alatt, idővel majd gyíkcsontokat keresnek, nem kígyót, apró különbség, de lényeges, meg fogják hallani a macskák lábdobogását, megfejtik a halak lélegzetét, a hegyek gyökerét, mind a többi gondosan elrejtett csodálatosságokat. A nők szakállával már egész jól haladtak, legalábbis előző évben járt Point Cornerben egy cirkusz, és a Broxon fivérek teljes számban levonultak, hogy megcsodálják a Miss Mary-ként ismert mutatványos satrafa övig érő, dús arcszőrzetét. Volt utána némi pusmogás, és a fiatalabbak vettek pár hordó gyanús hajszeszt, mert nehogy már egy nő bajsza fényesebb legyen, mint egy Broxoné, de attól meg úgy összeragadt Kecskeverő Broxon szakálla, hogy le kellett vágni tövig.

Dugó erre felkuncogott, mert az öccse ritka ostobán nézett ki csupasz képpel, aztán eszébe jutott, hogy könnyen megeshet, a mostani kaland végére azt kívánja majd, bárcsak megúszná egy alapos borotválkozással, és elkomorodott. Még sosem találkozott Durva Pokróccal, csak hírből ismerte, de tudta, hogy legalább olyan szörnyűséges gazember, mint Eckhard tiszteletes – sőt, még rosszabb is, mert teljességgel kiszámíthatatlan.

Alighanem előbb észrevette a bokrok közt lapuló indiánokat, mint azok meghallották volna Szikra dobogását, de úgy tett, mint aki nem látja őket. Tárgyalni jött; még ha csapdát is állítottak az erre járó fehéreknek, nem kell félnie tőle.

- Hóha – emelte fel a kezét aztán, amikor a harcosok hirtelen lövésre emelt puskával ugrottak ki az útra. – Durva Pokróccal akarok beszélni!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához