LFG.HU

tapsi
novellaCimkek

Az egyik indián intett a puskájával, hogy kövesse, és a többiek árnyékként szökkentek a két oldalára. Jól van, gondolta Dugó, bár úgy vélte, elég ostoba népek, ha ilyen közel merészkednek Szikrához; lám, a farkasoknak tényleg több esze van, mint a legtöbb embernek.

Jó medvetalpnyit gördülhetett a hold az égen, mire beértek az apacs faluba, és a harcosok néma sorfala végén feltűnt a rettegett orvosságos ember, tetőtől talpig selymes, éjkék ágytakaróba tekerve, szőrös szarvas álarccal a fején.

- Fehér ember leszállni ló – harsant a felszólítás olyan kiejtéssel, hogy hasonlót legfeljebb az angol királynő teadélutánjain hall az ember, és Durva Pokrócnak végre sikerült levennie a maszkot. Dugó pislogva nézte, és hátrahőkölt ijedtében. Álarccal az egyik kezében, sámándobbal a másikban ott állt előtte egy pisze, vörös hajú, tejfehér bőrű kölyök, és vigyorgott rettenetesen.

- Well, well, well! – Láthatóan rettenetesen élvezte a helyzetet. – Fehér ember lenni meglepve! Fehér ember szeme lenni éles. Esze kevésbé, különben faggatta volna tiszteletes.

- Hát, örvendek a szerencsének, Pokróc úr – morogta Dugó, és lecsusszant Szikra nyergéből. – Eckhard tiszteletes szereti a meglepetéseket. Azt mondja, a karácsonyra emlékeztetik.

- Tiszteletes lenni mulatságos – biccentett Durva Pokróc engedékenyen, aztán végigmérte Dugót. – Új seriff? Mennyi? Kilenc?

Dugó nekikeseredve bólogatott.

- Azért jöttem volna, hogy rendezzük ezt az átok dolgot – gyürködte a szakállát, mert ugyan félni nem félt egy falura való, ádáz apacstól sem, de nem volt a szavak embere, komolyabb tárgyalásokra mindig vele küldték Szarka Broxont, aki nagyon értett az emberekhez, de kicsit enyves volt a keze. Eckhard tiszteletes persze ezt is a Broxonok sajátos víziszonyának tudta be, de ezzel mintha nem lett volna összhangban, hogy Szarka tenyerébe csak a csillogó, értékes holmik ragadtak bele. A pofonok viszont rendre kicsusszantak belőle, amiért több környező kocsmából ki volt tiltva örök életére.

- Ó. Átok – bólogatott Durva Pokróc, és megint félrebillentette a fejét, mintha egy láthatatlan monoklin keresztül figyelné az eseményeket. – Lehet róla szó, öregfiú, bár szó se róla, az a hogy is hívták, az a Davies eléggé kihúzta a gyufát. Azzal jött, hogy iskolát épít nekünk meg kórházat, de persze első sorban templomot, mintha nem lenne templomunk az egész világ. El akarta vinni a fiatalokat, hadd lássanak világot, üveggyöngyöket ajánlott nekünk, öregem, üveggyöngyöket!

Dugó a mozdulatlanul álló apacs harcosokra sandított, de láthatóan azok nem lepődtek meg rajta, hogy Durva Pokróc hirtelen milyen folyékonyan beszél angolul. Pislogott még egyet, és most egy pillanatra kerek képű, kissé puhány indiánnak látta az orvosságos embert.

- Üveggyöngyöket?

- Üveggyöngyöket, öregfiú. Igazán fejlődhettek volna már valamit Kolumbusz óta, rettenetesen unalmas, ráadásul olyan megalázó.

- De hát az üveggyöngy szép – bökte ki Dugó, bár pontosan tisztában volt a piaci értékekkel. – Az iskolák pedig hasznosak. És a kórházak is. Az emberek szeretni szokták őket.

Durva Pokróc úgy nézett rá, mint aki megháborodott.

- Szép? Szerinted szép? És az iskolák hasznosak? Csak arra tanítanak meg, hogy elfelejtsd, az egész világtól kell tanulnod! A kórházak pedig… nálunk a betegnek is van otthon helye! Üveggyöngy ez mind, hamis csillogás, arra való, hogy a gyermekek elfelejtsék, a világgal összhangban élt, nehéz sors boldogabb, mint a valóságtól elszakadt, könnyű henyélés!

Túl sok időt töltött ez is a tiszteletessel, ha henyélésnek gondolja a Point Corner-iek életét, morfondírozott magában Dugó, de hangosan épp csak morgott valamit, amit egyaránt lehetett bocsánatkérésnek és helyeslésnek hallani.

- Rátérhetnénk a tárgyra? – Kicsit félt tőle, hogy Durva Pokróc mindjárt szónokolni kezd, és ő bizony a takarós emberrel ellentétben nem bírja ki. Ebből a szempontból sem volt a szavak embere. Az orvosságos ember sajnálkozva megcsóválta a fejét, aztán biccentett.

- Jól van, jól figyelj, elmondom, mit kell tenned, hogy levegyem rólatok az átkot!

Dugó úgy volt vele, akkor is sejtené, hogy erről lesz szó, ha az indián nem hívja fel rá külön a figyelmet, de ennyi szócséplés még belefért.

- Nem akarok sem iskolát, nem kórházat, és templomot különösképp nem, de ha már a fehér ember ennyire lelkesen építeni akar, visszahúzhatná a falu köré a falat. Végül is ti rontottátok le valamelyik rablóhadjáratotok során, amit aztán volt képetek indián lázadásnak hazudni! De aztán olyan legyen, mint az eredeti! Olyan, ami kinn tartja a nyughatatlan fajtátokat mindörökre! Amíg ezzel nem végeztetek, nem oldom fel az átkot… ez persze személy szerint rád nézve nem valami jó hír, de megtehetsz annyit az utánad jövőkért, hogy megviszed nekik a hírt, és nekilátsz megtervezni a dolgot.

Dugó elégedetlenül vakarta meg az orrát.

- Valamiféle haladékról nem lehetne esetleg szó? – Három, jobban mondva két nap alatt még a kedves szerszámaiért sem érne haza. – Az öcséimmel egészen hamar felhúznánk a falat, nincs azzal semmi gond, Kecskeverőnél jobb kőművest nehéz találni, de…

- Ti talán alkudoztatok velünk? – húzta ki magát büszkén a vörös hajú indián. – Nincs haladék. Nincs kifogás. Ha Point Corner környékén az utolsó férfit is utolérte az átok, mielőtt teljesítenétek a kívánságomat, akkor sem lesz vége: a helyérő épülő, új városkák is megöröklik az átkot, amíg meg nem tanulja a fehér ember, hogy errefelé mi, indiánok vagyunk az urak!

Dugó megint csak megvakarta az orrát.

- Értem én – dörmögte -, csak hát aztán majd jön a hadsereg.

- És szerinted ők értenek az átoktöréshez? – vigyorgott önelégülten Durva Pokróc.

- Nem, de azt hiszem, elég hatékonyan el tudnak takarítani egy falunyi rebellis indiánt – bólogatott szomorúan a bányász. – És ha magát talán nem is fogja a golyó, Pokróc úr, az embereit igen. És hát a nehéznél is nehezebb boldog összhangban élni a világgal egy szétágyúzott törmelékhalmaz alatt.

Az indián egy pillanatra mintha elgondolkozott volna a dolgon, aztán lekicsinylően intett.

- Ezen ráérek aggódni, ha felvonult már a hadsereg. Sajnálom, Dugó, ebből nem engedhetek.

 

Dugó másnap kora délelőtt ért vissza Point Cornerbe, és mire a tiszteletes egyáltalán hírét vette a visszatértének, már elpusztította Locke kocsmáros whisky készletének nagyobbik felét. Eckhard nem vesztegette köszönésre az idejét, csak keresett egy tenyérnyi helyet az üvegek borította asztalon, hogy erősen odacsaphasson, és ráförmedt Dugóra.

- Nem tudom, mit mondott az a ravasz indián róka, de nem adhatod fel ilyen könnyen!

Dugó megrökönyödve nézett fel rá.

- Ki adja fel? De egy ilyen munkát rendesen meg kell tervezni. – A homlokát ráncolva az asztalra meredt. – Ne told arrébb a kanyont!

A tiszteletesben felmerült, hogy Dugó már félrebeszél a rengeteg italtól, de aztán belegondolt, mit isznak a Broxonok víz helyett, és elhessegette az ötletet.

- Egyáltalán mit akar?

Dugó csak megcsóválta a fejét, és legyintett egyet.

- Hogy a fehér ember eltakarodjon a vidékéről, és ők tovább vadászhassák a szivárványt a szellőn, meg a fecskét a forrásban, vagy mit szoktak ezek. Mondtam neki, hogy én minden Point Corner-i lakos nevében szívesen békén hagyom, de telhetetlen egy alak.

A tiszteletes sokatmondóan bólogatott. Láthatóan furdalta még az oldalát más is, bár ahhoz túl büszke volt, hogy rákérdezzen. Dugó törte meg a jeget.

- Azért szólhatott volna, hogy apacsnak elég… furcsa.

Eckhard lekicsinylően intett, mintha nem is érdekelte volna, Dugó mit szól a dologhoz.

- Ezek az indián orvosságos emberek mindenféle alakokkal összeakadnak a szellemvilágban. Őlordsága ünnepelt vadász, felfedező és spiritiszta. Nem tudom, hogyan botlott ilyen alaposan Durva Pokrócba, de mostanra alaposan összekeveredtek. Két test, két lélek, csak szokatlan elosztásban.

- Csodálatos – morogta Dugó, és visszafordult az üvegeihez. – Nem mintha számítana. Ha holnap estig nem érek vissza, mondd meg Kecskeverőnek, hogy le ne rontsa nekem a hegyet dühében, mert mintha láttam volna némi aranyat.

- De hát mitévő leszel? – kíváncsiskodott a tiszteletes, bármennyire is nem illett a természetéhez.

- Épp ezt próbálom kitalálni. Ha lehetne.

Eckhard tiszteletes egy pillanatra úgy állt, mint aki komolyan fontolóra veszi, hogy most megsértődjön, de aztán csak sóhajtott egyet. Komolyan azt hitte, hogy Dugó vagy valamelyik másik Broxon majd megoldja a helyzetet, de Durva Pokróc, és különösen őlordsága egyre kiszámíthatatlanabb lett. Nem akarta ugyan összeakasztani velük a bajszát, pláne, mert egyiküknek sem volt bajsza, hogy összeakaszthassák, de ha ez így megy tovább, mégis csak közbe kell lépnie… Vagy a Dugót gyászoló Broxonok tényleg elbontják a hegységet is.

Persze nem azért élt harminc évig Vestidalirban, hogy ne tudja kitalálni, miképp rendezze el a helyzetet, de jobb szerette volna, ha a helyzet elrendezi magát; kezdett ő is megöregedni, és úgy vette észre, egyre lustább. Legalábbis Alma nővére szerint. A tiszteletes maga szerette azt hinni, hogy bölcsebb. Elgondolkozva sóhajtott egyet, ami másnál már kétségbeesett fejcsóválásnak illett volna be, és ment, hogy utána nézzen, Öszvér Kenny miért hagyta ki a csütörtök délutáni áhítatot.

 

Nyugtalan éjszaka köszöntött Point Cornerre, sötéten morajlottak a felhők az égen. Vagy talán a föld dübörög ennyire, mondta néhány babonásabb helybéli, Durva Pokróc rájuk idézte Amerika összes vad medvéjét és bölényét, hadd tapossák el a várost. Locke kocsmáros ugyan felvetette, hogy bölény legyen a talpán, aki csak úgy lendületből átszökken a vidéket szabdaló szakadékokon, de csúnyán lehurrogták, hogy ezek szellembölények, ezeknek holmi szakadék meg sem kottyan.

- Szellembölények? – töltött magának is egy pohár ócska bort Locke, aki igencsak fájlalta, hogy Dugó kiitta a nemesebb italaiból, mert most hasznát látta volna egy harapós whiskynek. – Ez egyre jobb! Szóval mindjárt átzúdul rajtunk egy csorda átlátszó vadállat? De ha szellembölények, hogyan dübörögnek?

- A halál bölényszellemei! – rázta az öklét Öszvér Kenny, aki egy fürdődézsára való bort megivott már, hogy valahogy túltegye magát a tiszteletes délutáni feddésén. – Vagy szellembölényei! Ha hozzád érnek, jövő ilyenkorra véged!

- Még szerencse, hogy nem a szellem bölényhalálai. Vagy a halálszellem bölényei – dünnyögte egy átutazó, mire a mellette ülő oldalba bökte, hogy ezzel a címmel pompás füzetes regényt írhatnának, feltéve, hogy nem sodorja el őket az apacs szellemvilág dühe.

- Lehet, hogy Dugó pofozza épp halomra az indiánokat – jegyezte meg egy derűlátó részeg, mire páran, akik már szomorúra itták magukat, halottakról jót vagy semmit kiáltottak, és összeverekedtek egymással, mert az egyikük mindent vagy semmitnek ismerte.

- Ha visszatér ez a Dugó, még a délutáni számláját is elengedem – mormolta meghatottan Locke. Gyorsan körülnézett, hogy hallotta-e bárki is, aztán úgy döntött, ebből a borból már nem iszik többet, ha ilyen hülyeségeket beszél tőle. A verekedés kezdett elfajulni, és ezzel az éjszaka visszasorolt a rendes kerékvágásba. Éjfél előtt valamivel derék, érzelmes részeg módjára Öszvér Kenny bőgni kezdett, mire az istállóból válaszolt neki pár málhás állat, és mindenki tudta, záróra van, ideje hazamenni.

Reggel senki nem vett észre semmi szokatlant, már csak azért sem, mert elszoktak a bortól, és rútul másnaposak voltak. A nap felkelt; eddig rendben. A fejük zúgott; ez kevésbé volt rendben, de nem akadtak fenn a dolgon. A világ forgott; ilyenkor az a dolga, nem? Észak felől a Medve-szurdok természetes kőhídján Dugó Broxon és Szikra különös alakja ereszkedett le csendesen.

Várjunk csak egy pillanatot. A Medve-szurdokon eleddig nem volt semmiféle természetes kőhíd, kapta fel a fejét minden derék Point Corner-i, aztán meg is bánta a hirtelen mozdulatot. De arrafelé akkor sem volt semmiféle kőhíd, ha előző este az ördög borát itták! És Dugó Broxon… nem az ő emlékére ittak olyan nekikeseredetten?

- Reggelt, reggelt – dörmögte Dugó, ahogy beporoszkált a városba. Elég volt egy pillantást vetnie a többiekre, hogy tudja, túlzás lenne jónak mondania a napszakot.

- Te még élsz? – tette fel Locke a kézenfekvő kérdést, mire Dugó végigtapogatta magát, és lecsusszant Szikra nyergéből. A szokásosnál is porosabb és viharvertebb volt, a szakálla összetapadt, a homlokán feketéllett a kosz

- Úgy nézem – mondta, aztán fújt egy nagyot. – Ha minden igaz, egy ideig még így is marad.

- Hűha – tátotta el Locke a száját -, ekkorát verekedtetek Durva Pokróccal?

Dugó értetlenül rázta meg a fejét.

- Már miért verekedtünk volna? – Hatalmasat ásított, és megdörzsölte a szemét. – Mit gondoltok, Alma kisasszony agyonüt, ha bekopogtatok a tiszteleteshez?

Eckhard tiszteletes vénkisasszony húgának említésére többen megremegtek, és Locke is aggodalmasan ingatta a fejét.

- Ha így mész oda, seprűnyéllel. Gyere be, mosakodj meg egy kicsit… vagy kapard le magadról a kosz nagyját, mert Alma kisasszony az ajtóig sem enged el!

Dugó fintorgott egy sort, de belátta Locke igazát. Locke pulttörlő rongyával – az sem látott még vizet – ledörgölte az arcát, és az ujjával átgereblyézte a szakállát.

- Így jó lesz?

- Így már feleségül is kérheted – biccentett Locke, mire Dugó elsápadt, és összegörnyedt, mintha gyomron rúgták volna. – Na, na, nem kell megijedned, azt nem mondtam, hogy hozzád is menne!

- Kész szerencse – morogta Dugó, és a fejét csóválva kivonult a kocsmából.

 

Eckhard tiszteletes a konyhában ült, szerény reggelije mellett. Egy csupor aludttej, két tojás, és egy karéj friss kenyér; néha hiányzottak neki az óhaza jó füstölt heringjei, de ilyenkor mindig arra gondolt, itt mennyivel szentebb munkát végez, és rögtön édesebb lett a tej, amit a rossz nyelvek szerint Alma kisasszony a tekintetével savanyított olyan tökéletesre. Aznap reggel kicsit komorabb volt a tiszteletes, és szokatlanul elgondolkozva rágcsálta a kenyérhéjat, amikor Dugó bekopogtatott.

- A seriff keres – mordult be Alma a tiszteletesnek, aki erre lenyelte a falatot, és már épp felpattant volna, amikor eszébe jutott, hogy az mégsem illik egy ilyen kimért, egyházi személyhez, mint jómaga.

- Engedd csak be – intett, aztán hozzátette. – És hozz neki egy bögre whiskyt; megérdemli, az aludttejtől meg csak rosszul lenne!

Ebből is látszik, hogy a tiszteletesnek a közmegegyezéssel ellentétben mégis volt szíve, és többnyire a helyén. Hátradőlt a székében, és mire Dugó a konyhába ért, már az orra alól is letörölte a tejbajszot.

- Nocsak, Dugó. Örülök, hogy látlak! Ülj csak le, ülj csak le – bólogatott elégedetten, majd körbemutatott a konyhán. – Szerényen vagyunk, de ha gondolod, Alma húgom süthet neked pár tojást…

- Nem, dehogy, nem kell – tiltakozott Dugó riadtan, mert Eckhard kisasszony konyhai rémtettei városszerte legendává nemesedtek. Alma Eckhard képes volt a forró vizet is elrontani, de keresztényi kötelességből mégis táplálta a betegeket és az éhezőket. Point Corner részint azért volt olyan egészséges kisváros, mert az emberek a tüdőgyulladásból is inkább felgyógyultak parancsszóra, mint hogy le kelljen gyűrniük akár egy falatot is Alma kisasszony hírhedt almáslepényéből.

- No, és hogy állsz Durva Pokróc ügyével? Sajnálnám, ha ma még egy újabb seriffet is vigasztalnom kéne…

- Márpedig az meglehet – szedte elő a zsebéből a csillagot Dugó, és az asztalra tette. – Bár Pokróc urat elintéztem. De nem nekem való ez a seriffség, nem is vagyok Point Corner-i, és eszem ágában sem lenne beköltözni ide. Az öcséimnek sem tetszene, és nekem sem, hogy egyfolytában nekem kéne dutyiba zárnom őket, mert Szarka már megint elemelt valamit, vagy Öklösnek eljárt a keze.

A tiszteletes megfontoltan bólogatott.

- Azért azt kifejthetnéd, ezt a Pokróc urat hogyan intézted el.

- Hát – vakarta meg a füle tövét Dugó, mint általában, ha magyarázkodnia kellett -, azt mondta ez az őlordsága, hogy falat akarnak, amit mi romboltunk le, de olyan legyen, mint az eredeti, és kívül tartsa a fehér embert. Ez szöget ütött a fejembe. Mert hogy annak a falunak sosem volt fala, legfeljebb amit az a félvér kecskepásztor, a Bak Collins épített, az meg összedőlt magától. De tény, ami tény, a Mézes-szoros száját mi robbantottuk szélesebbre, és ha jobban megnézi az ember… – Hevesen rajzolni kezdett az asztallapra, és ha a tiszteletest nem nyűgözte volna le az ábra, nyilván szóvá teszi, hogy tisztálkodás után is olyan mocskos a keze, hogy ceruzának használhatja az ujjait. – Hát párezer éve a Kas-szikla is máshogy nézhetett még ki. Visszagörgettem pár sziklát a Rongyos útra, és kicsit eltereltem a Fecsegő patakot, így, a fenyves felé, és akkor amott lesz egy kis vízesés is… Nagyon csinos, különösen napkeltekor, nem véletlenül azt hagytam a végére. Szóval most van hét völgyük, benne hat patakkal, ezzel érjék csak be, és olyan falakkal, hogy azokat egy Broxon is csak részegen mássza meg.

- Tudom – csuklotta diszkréten -, mert egy húzásra meg kellett innom Locke utolsó négy üveg whiskyjét, hogy ki merjek kapaszkodni onnan. Nem zaklatja azokat többé senki sem. Minden az eredeti állapotban. Bár a Középső Ujjra nehéz volt visszatolni a leborult kalapját.

Eckhard tiszteletes lenyűgözve hallgatta, aztán szokásától eltérően felállt, és elismerően megveregette Dugó vállát.

- De hát ez remek! – kiáltott fel, aztán olyan arccal nézett a tenyerére, amire bizony ráragadt pár réteg kosz Dugó válláról, hogy a bányász kis híján felnevetett.

- És elfogadja a lemondásomat is? – kérdezte, mert az a lehetőség, hogy Point Corner seriffje, legalább annyira aggasztotta, mint Durva Pokróc átka.

- Persze. Igazad van. Borzalmas seriff lenne belőled! Menj csak vissza, és vájd tovább a földet az öcséiddel! – Nagylelkűen intett, aztán megrázta az ujját. – De ne ássatok túl mélyre, és a sárkányokkal is vigyázzatok!

- Sárkányokkal? – nézett rá Dugó döbbenten, mire Eckhard tiszteletes jókedvűen felnevetett.

- Hát persze. Nem azért éltem harminc évig Vestidalirban, hogy egy törpét ne ismerjek meg!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához