LFG.HU

HammerTimeCafe
Abdul
novellaCimkek

Bóreász, az óriás éppen a jégkását kavargatta malomkeréknyi vaslábosában, amikor megzörrent kunyhója ajtaja.

Mintha kopogtak volna.

Ritkaságszámba ment az ilyesmi, mert Bóreász magányosan élt, a világ északi határát övező hegyek oldalában. Idejét sem tudta, mikor fogadott utoljára vendéget jég-kunyhójában, és ritkán tette ki a lábát otthonától. Egyszer-egyszer előfordult ugyan, hogy unalmában elkóborolt, de mióta a hegy lábánál egy nagy csapat jéggé fagyott férfit és nőt talált, nem fenyegette az unalom. Jégcsákányával nyolcszor nyolc mezőre osztott egy jégtáblát, felállította rá a figurákat, és sakkjátékkal múlatta idejét, amit még réges–régen tanult egy déli királyfitól, aki griffháton érkezett valami kalandos útja során. Vacsorakészítés közben is éppen a következő lépésen gondolkozott.

Fejébe húzta csúcsos-bojtos hósipkáját, mert úgy gondolta, ha vendége érkezett, azt mégsem illendő fedetlen fővel fogadni, és kinyitotta az ajtót.

Jobbra nézett, de csak a messzeséget látta, balra nézett, de csak a messzeséget látta. A szél volt, gondolta, és már éppen becsukta volna az ajtót, amikor fekete foltot pillantott meg a küszöb előtt, a havon. Lehajolt és tenyerébe vette; akkor látta, hogy egy lehunyt szemű ember, tetőtől talpig fekete páncélban, állig lógó, fekete harcsabajusszal és fekete kardhüvellyel az oldalán. Daliás férfi volt, legalább akkora, mint az óriás hüvelykujja.

Na ez meg vajon pottyant ide, vonta fel busa szemöldökét Bóreász. Visszament a házba, az embert a kő ebédlőasztalra fektette, megkavargatta a kását, megkóstolta, és elégedetten csettintett. A vacsora elkészült. Az asztalra rakta a vaslábost, és jobban szemügyre vette az embert.

Fagysebek vannak az arcán, gondolta, ami nem jó. Lehet, hogy meghalt. De az is lehet, hogy él. És ha él, akkor segítek rajta.

Kinyitotta jég-szekrényét, megfogott egyet a fülpiszkálónak használt fenyőtörzsek közül, apró darabokra törte, és az egyik sarokban takaros máglyát rakott. Aztán, bár nem szívlelte a meleget, összepattintotta két megkövesedett körmét, és emberfej méretű szikrát csiholt. Hamarosan nagy tűz lobogott a sarokban, és Bóreász mellérakta az embert, sem nem túl közel, sem nem túl távol a lángoktól. Amíg sziklaszékén üldögélve kanalazta a kását, egyre csak az idegent figyelte, és azon tanakodott, ki fia-borja lehet, és miféle déli szél fújta ilyen messzire. Mert hogy nem az északi, abban biztos volt. Azt igazán jól ismerte.

Éppen befejezte a vacsorát, és elrakta a vaslábost a jég-szekrénybe, amikor az ember nyögdécselni kezdett. Bóreász, aki oly régóta élt magányosan, visszaült asztalához, és tenyerébe támasztva a fejét érdeklődve szemlélt minden mozdulatot. A kis ember egyszer csak felnyitotta a szemét, és nehézkesen talpra állt. Tántorgott egy ideig, jobbra–balra ingatta a fejét, láthatóan nem tudta eldönteni, hol is lehet, ami igazán mulatságosan nézett ki. Ám amikor a tántorgás közben a máglya felé szédült, az óriás rákiáltott.

– Vigyázz, hé!

A kis ember megdermedt. Aztán a magasba nézett, és a tekintete találkozott Bóreász pillantásával.

Egy szemvillanás alatt kirántotta hüvelyéből aprócska kardját, aminek fekete pengéjét táncoló lángok nyaldosták körül, és Bóreász arcát még ilyen távolságból is megcsapta a melegség. Csúcsos hósipkáján a hógolyó-bojt lekonyult, és vízcseppek futottak végig derékig érő szakállán.

– Há! – kiáltott fel az ember, ami nem tűnt túlságosan udvarias köszönésnek, de Bóreász tudta, az emberek szokásai elég változatosak, így akár az is lehetett.

– Há! – kiáltott fel még egyszer, s ezúttal meglengette feje felett a kardot. A falakra felfuttatott jégvirágok kókadozni kezdtek és a kunyhó plafonját díszítő jégcsapokról, amiket az óriás faragott ki magányos óráiban, csepegni kezdett a víz. Na, ez nem lesz jó, ráncolta össze a homlokát Bóreász, de mivel udvarias teremtmény volt, kihúzta magát sziklaszékében, és csak ennyit mondott.

– Üdvözöllek otthonomban. Bóreász vagyok, az óriás, és szívesen vendégül látlak. Egy dologra viszont megkérlek, ha nem haragszol. Visszadugnád azt a kardot a hüvelyébe, mielőtt valami nagyobb kár érné a kunyhómat? A berendezés elég érzékeny a melegre.

– Há! – kiáltott fel harmadjára is a fekete páncélos ember, és újra megforgatta a feje fölött a kardot. Nem úgy tűnt, mint aki felfogta volna Bóreász szavait.

Szép, gondolta az óriás. Ez most vagy habókos, vagy hóvakságban szenved. Ám a helyzet mégis megoldódott, mert akkor már olvadni kezdett a jégpadló az ember körül, és bokáig ért lába körül a víz. Kényszerűségből visszadugta kardját a hüvelyébe, de közben egy pillanatra nem vette le a szemét az óriásról.

– Köszönöm – mosolyodott el Bóreász. – Akkor… Talán be is mutatkozhatnál.

– Há… – kezdte az ember, de a kiáltás náthás köhögésbe fúlt. Elvörösödött, megköszörülte a torkát, páncélos mellkasát előretolta és érdes hangon így szólt.

– Liónész vagyok, a hős, a bátor lovag, sárkányok, boszorkányok, óriások és mindennemű szörnyetegek végzete, az Ezer Láng Pengéjének hordozója! Azért utaztam ide, a messzi északra, mert hallottam, lakik itt egy vénségesen vén, gonosz óriás, s eltökélt szándékomban áll, hogy kardélre hányjam, és fejét palotám nagytermének falára függesszem, többi dicsőséges trófeám mellé, hogy öregbítsem amúgy sem csekély hírnevemet, és majdani utódaim hírnevét is ezzel egyetemben!

Hát, beszélőke az van, gondolta magában Boreász.

– Örvendek. És mondd, merre keresed azt az óriást?

Liónész lovag dühösen rázta meg az öklét, aztán hátravetette fejét, nem túl őszinte há–há–hát hallatott, végül Bóreászra mutatott páncélkesztyűs kezével.

– Ó, beste lélek, te fekete szívű szörnyetege a fagyos északnak, ne próbáld az ostobát adni! Jól tudod, hogy a te fejedért jöttem, amint azt szent eskümben megfogadtam, és nincs olyan alvilági hatalom, ami szándékomban megakadályozhatna!

És színpadiasságban sincs hiány, gondolta az óriás. Rosszul fog neki esni, amikor kiábrándítom.

– Kedves Liónész lovag – magyarázta türelmesen. – Azt hiszem, itt valami félreértés történt. Tudom, hogy vannak gonosz óriások, az egyik másodunokatestvérem apai ágról például kimondottan rosszindulatú, de én pont nem vagyok az. Sőt. Én vagyok az Északi Szél őrzője, aki ezeken a hegyeken túl él bezárva, és ha időnként ki akar törni a börtönéből, én kelek vele birokra. Ha nem lennék, az emberek világa elpusztulna, mert hidd el, az Északi Szél nem valami barátságos fickó.

– Há! – kiáltott fel a lovag, mire Bóreász összerezzent. Ez a kiabálás, gondolta. Komolyan, rémes.

– Há! – folytatta Liónész. – Hazug szavaid nem jutnak el a fülemig! Mert tudom én, hogy az óriások nyelve villás, mint a kígyóé, ami Éva anyánknak a bűnt sugallta, s ami miatt kiűzettünk az Édenkertből! Átlátok rajtad, és gyáva mesterkedéseden, amivel kitérni akarsz kettőnk csatája elől, és halogatni próbálod elkerülhetetlen végzeted!

És fafejű is mellé, fintorodott el Bóreász.

– Eszedbe sem jutott, hogy igazat beszélek? – kérdezte, bár nem sok reményt fűzött már a szavakhoz. Ám a lovag válaszra sem méltatta; előreszegezte állát és fenyegető lépést tett felé… Azaz csak tett volna, ha csizmatalpa körül nem fagy vissza a víz.

– Há! – idézte magát sokadjára is Liónész. – Engem nem állítasz meg alvilági varázserőddel!

Azzal újra előkapta lángoló kardját, és megforgatta a feje felett. A jégkunyhót elöntötte a kellemetlen meleg, és a lovag egy szempillantás alatt megszabadult. Bóreász felé rohamozott, lelkes csatakiáltásokkal. Időnként megcsúszott ugyan a jégpadlón, de elszántsága töretlennek tűnt, és miután az asztal lábát is elhagyta, csak azért nem ejtett sebet az óriáson, mert az egyszerűen felállt, három lépéssel a legtávolabbi sarokba ment, és a falnak támaszkodott.

– Ne bolondozz már – mondta. – Nincs erre semmi szükség. Szívesen megvendégellek, főzök neked jégkását, aztán beszélgetünk, esetleg megiszunk egy-két kupica hóbort. Hidd el, ha megkóstolod a hóbort, igazán vicces álmaid lesznek, és másnapra elfelejted ezt az egész butaságot.

Ám Liónész lovag válaszra sem méltatta. Megfordult és újra rohamozott, de amikor Bóreász közelébe ért, az átment a következő sarokba. Közben folyamatosan azon gondolkozott, hogyan is állíthatná meg a lovagot, de mielőtt még eszébe jutott valami, négy-öt roham után Liónész már tántorgott a kimerültségtől nehéz páncéljában. Ám Bóreász hósipkája is tönkrement, és a kunyhó falairól egyre szélesedő patakok csordogáltak.

– Megölöd magad – csóválta a fejét Bóreász, amikor a lovag megbotlott, és hasra esve majdnem belefulladt egy tócsába. De úgy tűnt, Liónész kitartóbb, mint egy ökör.

– Nem… – tápászkodott fel suttogva, mert kiabálni már nem volt ereje. – Nem menekülsz…

S azzal sokadjára is feje fölé emelte a kardját. Ám az egyik plafonról függő jégcsap abban a pillanatban döntötte el, hogy letörik. Éppen Liónész fejére esett, aki a földre hanyatlott. Az Ezer Láng Pengéje kifordult a kezéből, és takaros kis lyukat olvasztva elsüllyedt; a hegyek gyökeréig, az alvilágig, vagy akármi is van odalent. Bóreász a lovaghoz lépett, tenyerébe vette, de annak úgy csuklott hátra a nyaka, mint egy döglött csirkének.

Az óriás fejét csóválva az asztalra dobta Liónészt, kinyitotta az ajtót, hogy kiszellőztessen, és kiment a kunyhó elé. Nagyot szívott a hideg levegőből, és a hóhatártalan messzeséget figyelte, ami mélyen, a hegyek lábánál kezdődött, azt a világot, ami az embereké.

– Lehet, hogy mindegyik ilyen? – gondolta. – Lehet, egyszer hagynom kéne az Északi Szelet, süvítsen csak át a hegyeken? Nekem végül is nem lenne belőle bajom.

Aztán felsóhajtott, és arra gondolt, öreg ő már az ilyen butaságokhoz. Meg amúgy is, elég nagy felfordulás van a kunyhóban, rendet kellene rakni. És a lovaggal is kezdenie kéne valamit. Meg gondolkozni a következő sakklépésen.

Egyszer csak megmerevedett. A lovag! Hát persze!

Öles léptekkel visszament a kunyhóba. Liónész már merevvé fagyott fekete páncéljában. Bóreász a sakktáblához vitte, kicserélte a régebbi sötét lovaggal, akinek nem olyan rég letört a bal keze, és felrakta egy futó mellé. Egy pillanatig mereven nézte a jéggé fagyott embereket, aztán megfogta a lovagot, és lépett, kettőt előre, egyet balra. Sakk, matt.

Elégedetten mosolyogva vette le a tábláról a bábukat és gondosan lefektette őket a hóba, egymás mellé, de közben már a következő játszmán gondolkozott.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához