LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Azt hitte, már soha nem fogja elérni a tisztást. Hosszú volt az út, nem is emlékezett rá, mennyire. No persze, amikor utoljára járt itt, fiatal volt, szinte még gyerek, tele erővel és tettvággyal. Lényegében ő volt a legerősebb az egész világon. Most csak egy kimerült, haldokló öregember, aki kantárszáron vezeti málhás szamarát.

A kis tisztás nem változott. Ősi tölgyfák övezték, összekapaszkodó ágaikon barna, meg rézvörös levelekkel, földjét megsárgult fű borította. Egyetlen gyík nem neszezett a közelben, egyetlen madár nem csiripelt az ágakon. Az üreg közelsége miatt, gondolta az öregember. Az állatok megérzik.

A tisztás szélén lemálházta a szamarat, a zsákokat meg a vizestömlőket a fához támasztotta, és melléjük rakta a vaskondért. Megsimogatta az állat hátát, egy ideig tűnődött, aztán nagyot húzott a tomporára. A szamár hálásan iázva iramodott neki az erdőnek. Úgysem lesz már szükség rá, figyelte az öregember, az oktalan állat meg csak éljen, élvezze a szabadságot.

A tisztás közepére sétált, óvatosan belenézett a kövekkel körberakott, malomkeréknyi üregbe. A sötétség sűrű volt, csak egy-két távoli csillag pislákolt odalent. Amikor még minden olyan egyértelmű volt, gondolkodás nélkül aláereszkedett, most azonban kirázta a hideg a látványtól.

Visszasétált a tisztás szélére, szedett egy ölnyi száraz gallyat, meg néhány karvastag ágat és tüzet rakott. Megvárta, míg az ágak parázzsá omlanak, felállította az állványt, ráakasztotta a vaskondért. Az egyik tömlőből tejet öntött bele; amikor felforrt, hajdinát szórt hozzá. Nagy gonddal kavargatta az illatozó kását; amikor elkészült, levette a kondért az állványról, és a tűz mellé rakta. Leült a földre, egy gallyal a parazsat piszkálta, és néha az üregre sandított.

Hamarosan kötél repült ki a mélyből, kis kampóval, ami egy kőbe akadt. Szuszogás és mormogás visszhangzott odalentről, és méternyi magas, zömök kis ördög mászott ki zsörtölődve az üregből. Arca sötét volt és barátságtalan, szeme fekete és szúrós, hétsingnyi szakállát derékszíjába tűrte. Durva szarvasbőr nadrágot viselt, fekete szőrrel borított felsőtestén bőrmellényt, a lábán farkasbőr bocskort.

Hétszűnyű bezzeg ugyanolyan, gondolta az öregember.

A Kapanyányimonyók morogva és szuszogva körbejárta a tüzet, és belesett a fazékba. Megcsóválta a fejét, aztán derékszíjába akasztotta két hüvelykujját, peckesen előretolta szőrös hasát és gúnyosan felmordult.

– Úgy látom, főzni azóta sem tanultál meg.

Az öregember felvonta a szemöldökét. Az ördög elfintorodott.

– Főzés után le kell takarni egy fedővel, jobban kijön az íze. De mit várok én, aki ezer éve ügyeli odalent az üstöket, egy hozzád hasonló perc-emberkétől.

Az öreg az ördögöt figyelte, de nem szólt. A Hétszűnyű állt még egy darabig fintorogva, aztán legyintett, és lehuppant a fűbe, a parázs túloldalán.

– Mindegy – morogta. – Jó lesz így is, ha kicsit meghűl. Az olyan dolgoktól, mint egymás földhöz csapkodása, meg a másik hasáról evés, szerintem eltekinthetünk.

Végigmérte az öregembert és kárörvendően elvigyorodott.

– Nem érezném nagy kihívásnak, ha egy hozzád hasonló vénséget kellene elfenekelnem.

Az öreg nem haragudott meg. Gonoszkodjon csak. Azok után, amiket annak idején vele tett, meg is érdemel ennyit.

Rézkanalat húzott elő az egyik zsákból, és az ördögnek nyújtotta.

– Tessék – mondta. – Jó újra látni.

Kapanyányimonyók félrehajtotta fejét, és gyanakodva húzta össze busa szemöldökét. Felhorkantott, mintha valami ritka otromba tréfát hallott volna, és elvette a felé nyújtott kanalat.

– Na ide figyelj – mondta mogorván. – Nyilván nem véletlenül jöttél vissza és főzted a kását. Bökd ki, mit keresel itt, de ha elkezdesz nekem udvariaskodni, a fejedre borítom a kondért.

 

– Elfáradtam – sóhajtotta az öreg. Az ördög egy ideig várakozóan nézett rá, aztán megvonta a vállát, és maga elé húzta az üstöt. Csettingetve kanalazta be az ételt, úgy tűnt, mégsem volt annyira ellenére az íze; mikor befejezte, busa fejét a kondérba dugta és fényesre nyalta a belsejét. Elégedetten hátradőlt, mellénye belső zsebéből pipát vett elő, meg egy kis bőrszütyőben dohányt, és rágyújtott. Pöfékelt két-három kénkőszagút a fák koronája felé, böfögött egy jóízűt, aztán az öregre nézett.

– Elfáradtál – mondta. – Csak nem az élettől?

Az öregember tétován bólintott. Az ördög a szemét forgatta.

– Minden szót úgy kell kihúzni belőled? – morogta. Mondj valamit, ha már megidéztél, mindjárt ránk esteledik, nekem meg van még egy-két kisebb elintéznivalóm odalent, egy bizonyos sárkány palotájában. Milyen volt az az élet?

– Bonyolult – nézett a tűzbe az öregember. – Nagyon bonyolult… – hallgatott még egy kicsit, és a parazsat piszkálgatta, de aztán rátalált a szavakra.

– Tudod, amíg mindent erőből kellett elintézni, addig semmi baj nem volt. Verekedés, birkózás, harc…

– Emlékszem, emlékszem – fintorodott el a Hétszűnyű, és megvakarta szőrös hasát. Az öregember sejtette, ugyanarra gondolnak.

– Szóval, hogy is mondjam – folytatta. – Voltak egyszerű elvek, amik szerint éltem. Amik mindig beváltak. Nem sokat kellett hozzájuk gondolkodni, az élet mégis ment, mint a karikacsapás. Aki gonosz, azt levágni, aki gyenge, azon segíteni, aki szép, azt szeretni. Aztán meglett a fele királyság, meg a házasság, és az egész nem ért többé semmit. Nem voltam felkészülve. Uralkodni, felelősnek lenni, törvényeket hozni, mindig bölcsnek lenni. Bárók, meg udvaroncok, meg parasztok, mindenféle népség, és nem volt már egyértelmű ki a gonosz, ki a jó, és aki szép volt, sokszor abban rejlett a legnagyobb aljasság. Nem is tudom. Minden olyan zavaros lett. Tudod te, hány éjszakán keresztül forgolódtam és gondolkoztam azon, kivé is kellene válnom, és hogyan kellene viselkednem? A végén már azt hittem, belezavarodok. És amikor néha úgy tűnt, találtam valami megoldást, másnap nem működött. Földhöz vágni sem lehetett senkit, ellenkezett volna az udvari etikettel, pedig hidd el, nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy földhöz vágok mindent, legelsőnek a koronámat, és otthagyom az egészet. De nem lehetett. Elvileg én voltam a jó. Aztán megöregedtem. És az elvek, amik szerint éltem… Aki addig voltam… Egyszerűen nem voltak elég. Nem voltam elég. Nem tudom, érted-e, el tudom-e magyarázni rendesen, de…

– Értem – mondta Kapanyányimonyók.

– Tényleg? – kérdezte az öregember.

– Tényleg. Évezredek tapasztalatát hordozom, és sok alvilági beszélgetést hallottam. Sok, sok beszélgetést. Nem te vagy az első idealista, aki a szép álomvilágából kiszakítva nem tud mit kezdeni a valódi élettel. Tudod, mit szoktam mondani a magadfajtákra? Gyerekek vagytok, akik nem tudtak felnőni. Nekem könnyű. Ördög vagyok. Bennem születéstől megvan a furfang, és az az életrevalóság, ami belőletek hiányzik. Néha sajnállak benneteket. Néha egy kicsit csodállak is, bár az ellenségeim vagytok. De a sorsotokat, hát, azt nem irigylem.

– Úgy – mondta az öregember. – Úgy.

Sokáig üldögéltek csendben. Lassan rájuk esteledett, a fák lombjai árnyékot vetettek az arcukra. Végül a Kapanyányimonyók törte meg a csendet. Kiverte a hamut a pipájából, és felállt.

– No jó, meghallgattalak – morogta. – És most mit akarsz kezdeni magaddal?

– Hát – mondta az öregember –, először csak azért jöttem ide, hogy a halálom előtt lássak egy ismerős arcot a régiek közül. Bárkit. Téged. Hogy emlékezzek rá, milyen volt az az élet, amit szerettem, mert sokszor már az is megfordult a fejemben, nem is volt igaz az egész. De most eszembe jutott, hogy… Talán levihetnél magaddal. Ott egyszerűek a dolgok. Paloták, griffek, királylányok, sárkányok, viaskodás…

 

Az ördög kétkedve nézett rá.

– Öreg vagy és gyenge. Egy napot nem élsz túl. Az első sárkány lecsap, mint egy legyet.

Az öreg nehézkesen feltápászkodott.

– Nem baj – nézett az ördögre. – Még az is jobb. És amúgy is, nincs miért visszamennem.

Kapanyányimonyók felsóhajtott.

– Hát, egy ördög elvileg természeténél fogva nem tehet szívességet, de… Egye fene. Majd úgy értelmezem, hogy a halálba segítettem egy régi ellenségemet, és akkor nem lehet belekötni. Ami jobban belegondolva, igaz is.

Aztán megvakarta a szőrös hasát és az öregre sandított.

– Te, azt a kondért nekem adod? Tudnám mire használni.

– Neked, neked – felelte az tompán, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Mereven bámulta az üreget, ami feketébb volt a legsötétebb éjszakánál. Megborzongott.

– Induljunk minél hamarabb. Kezd hűvös lenni. És mielőtt meghalok, még szembe akarok nézni egy sárkánnyal.

 

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához