LFG.HU

Zámori Máté
novellaCimkek

Az `Alkotói szabadság` pályázatunkra érkezett, közönségdíjas szavazásra közzétett novella.

Körmendi Ágnes: Holdleány http://lfg.hu/art/details.php?image_id=3560

Egy lemetszett orgonaágat tettem a sírodon összegyűlt porba.

*

 Mint akit feneketlen kút mélyéről ránt föl egy láthatatlan erő – így ébredek. Hitetlen félmosollyal az arcomon, hogy megint elkerültem a biztosnak látszó halált, és csak álmodtam az egészet. Mostanában minden éjjel lidércnyomás gyötör.

A hársfa lombján átmerészkedő sápadt fény és a fagyos szellő tudatják velem, hogy eljött a hajnal. Nyugodtan fekszem egy darabig, erőt gyűjtök. A hajam és az arcom nedves a harmattól. Még mindig beleremegek, ha a tegnap estére gondolok, amikor újra láttam őt a holdfényben, már sokadszorra. Vajon eljön ma is? El kell jönnie még egyszer utoljára! Csak hogy tudjam, amit alkottam, tényleg tökéletes.

Ideje ismét fölkelnem.

A kényelmetlen fekhely miatti sajgást már alig érzem a hátamban, amikor fölegyenesedek, de nem is izgat – a mérleg másik serpenyőjében ott az örökkévalóság ígérete. Beleszagolok a reggelillatú levegőbe, és kiélvezem az arcomat simogató napsugarat, miközben a kezemben tartott szikkadt kenyérbe harapok, ám épp csak annyit eszem, hogy elüssem az éhemet.

Leülök a fa tövébe, és a hosszú évek által szertartássá érlelt mozdulatsorral előveszem a lantomat. Ellenőrzöm, nem ártott-e meg neki az éjszaka hidege, majd finoman megpendítem a húrjait, és behangolom őket. Itt van először részem abban az élményben, amiről eddig csak távoli mesterekről szóló történetekben hallottam, akik úgy érezték, a hangszerük eggyé vált velük. Előkeresem a papírdarabokat, amelyekre eddig jegyeztem, és a másfél tucatnyi lap között némi bogarászás árán megtalálom azt, amelyiknél félbehagytam a munkát. Önkéntelenül megköszörülöm a torkom, és összevonom a szemöldököm.

– Hol is tartottam?

 *

 Amikor azt mondtam neked, írok rólad egy dalt, amit mindenki hallani fog a világon, te csak merőn néztél engem azzal a szenvtelen, ezüstszürke szemeddel.

– Bolond vagy – suttogtad, és följebb húztad magadon a takarót.

Én pedig csak mosolyogtam, miközben kettéhasadt a szívem. És néztelek tovább, ahogy haldokolsz.

 *

 Törékeny hangok visznek életet a láthatár délibábjaiba.

A nap élesen tűz az árnyékokon túl, és tücskök ciripelésének ritmusára fejezem be a dal eddig megszületett részeinek formába öntését. Nyolcadokból türelmes negyedek és pattogó, szinkópált tizenhatodok lesznek, ahogy a ritmus élettelisége átszövi a zenét. Keleti bárdfejedelmek skálái nyomán alakítok át egy-egy dallamsort, hogy a diszharmónia apró kitekintései megadják azt az ízt a hangjegyeknek, amitől semmihez nem foghatóvá válnak. A kirakós a legkisebb motívumaiból kezd összeállni, akár egy hatalmas falikárpit egy-egy csomója a szövőszéken.

Amikor eszembe jutsz, megszalad a kezem, és a mellettem jegyzetelő önjáró toll harminckettedeket firkant a vonalakra. Leteszem a lantot, és átnézem a kottát. Némi tanakodás után így hagyom ezt a szakaszt, mert azt akarom, hogy minden, amit valaha éreztem irántad, benne legyen ezekben a rezdülésekben – márpedig viharos pillanatokból akadt bőven.

 *

  Már csak suttogtál olykor-olykor, ha felébredtél. Láttam rajtad, hogy egyre inkább szeretnéd elhinni azt, amit a dalról mondtam, de a saját örökös makacsságod nem engedi. Az elmúlásra is csak mint holmi bosszantó légyre tekintettél, amit finom ujjaid egyetlen legyintésével elhessegethetsz. Mindig is csodáltalak, amiért ilyen erős voltál.

De a te erődnek is el kellett fogynia egyszer.

 *

  Súlyosan telepszik a vállamra a fülledt délután. Kiterítem egymás mellé a lapokat, hogy átlássam a nagy egész szerkezetét. Hét üres papírom maradt, ami pont elég a végső motívumhoz, egy orgazmushoz, egy búcsúhoz. Szemügyre veszem az aranymetszés pontját, ahol végül egyszerűen megcserélek két lapot, majd inkább széttépem a másodikat. Nem az a tökéletes, amihez nem lehet már hozzáadni, hanem az, amiből nincs mit elvenni. Lecsupaszítok minden öncélú cicomát, ami nem a te hibátlanságodat hivatott tolmácsolni. Bár tökéletlen voltál te is, és ember, nem adhatok neked mást.

Szellő zilálja szét a kottákat, amely esőillatot hoz magával. Megrémülök. El tud-e jönni, ha a hold nem jut szóhoz a viharfellegektől? El kell jönnie!

Egy kicsit elszégyellem magam – úgy érzem, megcsalom az emlékedet ezzel az új múzsával. De te itt vagy bennem, és ezen nem változtat semmi. Éppen azért kell mindez, hogy örökké élhess. Öt éven át kerestem és kutattam ezt a helyet és ezt a pillanatot, és ma este végre véget ér az út.

Félve nyúlok a hangszerhez. Feszültebb vagyok, mint a húrok, ott vibrál bennem a vihar ígérete. Végül egy különös megérzéstől vezérelve épp az ellenkezőjét teszem annak, amit a józan ész követelne: néhány méla akkordot pengetek… Mert a bennük elrejtett leheletnyi disszonanciánál semmi nem viheti föl kedvesebben, gyermekdeden eltúlzott ecsetlendítésekkel a kitörni készülő égzengés lényegét a mindenség vásznára.

Egy évszázados, égig érő kőrisfát nézek a távolban, amikor elkezdem fölépíteni a végső, világra szóló rohamot, és lehull az első esőcsepp.

 *

  Mindketten tudtuk, hogy nem lehetek ott, amikor elmész. Azt mondtad, jobb, ha nem látlak a végén. Mindig kínosan ügyeltél a külsőségekre, de én is úgy éreztem, elvenne valamit belőlünk az elmúlás kézzelfoghatósága. Könnyek nélküli búcsút vettünk hát, és elindultam világgá.

Kutattam hegyen és völgyön, erdőn és mezőn, barlangban és folyó mélyén. Vadásztam és hallgattam a fák suttogását, s reméltem, elárulják nekem, mi az, amit még találni remélhetek az életben. Minél messzebb jutottam, annál jobban megteltem veled. Mintha egyre kevésbé egyetlen ember lettem volna – inkább kettő egy testben.

Egy hűvös őszi estén a mélán pattogó tüzet néztem, amikor megéreztem, hogy elszólított téged a szürkület. A sötét hasú felhőkre sandítottam. Valami teljessé vált.

 *

 Az eső lassú visszavonulót fúj, amikor lecseng az utolsó hang, és minden a helyére kerül. A lomb, amely megvédett, a víztől elnehezülten görnyed fölém, akár egy ázott öregember. A fejemben elrendezek mindent – nincs szükségem már a papírokra. Mint egy szívembe vésett táj, s annak minden rezdülése: ilyen könnyedén idézek föl minden szükséges mozdulatot.

Az éhségtől, a szomjúságtól, és a kimerültségtől remegve várom, hogy előbújjon a hold. Az éjszaka mély csöndjében bizonytalanság bujkál. Véghetetlen idő telik el, mire a szél eléggé szétkergeti a felhőket.

A két legközelebbi fa, csakúgy, mint az előző estéken, megelevenedik. Az esőcseppeken megtörő holdvilágban sudár alak rajzolódik ki ott, ahol az ágak összeérnek – testét fehér lepel borítja, haja olyan hosszú, hogy elveszik az éjben. Féloldalt áll a fák koronájának összeérő ágain, de nem mozdul. A némaság életre kel körülötte. Melegség önt el, és elpárolog belőlem minden, ami elvonhatná a figyelmem. Mély levegőt veszek, és nekikezdek.

 *

 Amikor visszatértem, egy nárciszt tettem a sírodon összegyűlt, elszáradt virágok közé. Talán nem véletlenül volt ez a kedvenced közülük.

Úgy éreztem magam, mint a kislány az ősi balladában, aki nem volt hajlandó tudomást venni a testvérei haláláról, csak azt hajtogatta: „Heten vagyunk!”. Tudtam, hogy soha nem lehet minket elválasztani, és ez boldoggá tett.

De azt is éreztem, bármit megadnék azért, ha még egyszer láthatnálak.

 *

  Az egész ligetben tisztán hallani a játékomat. Nem merek fölnézni. Még nem. Minden mozzanatba és dallamba belehelyezem magam, és közben eszembe jutnak az első itt töltött napok: az éjjel, amikor ugyanitt játszottam, és amott megjelent a különös derengés, ami arra sarkallt, hogy maradjak – és napról-napra egyre többet láttam, és egyre jobban megszállt, eluralkodott rajtam az ihlet, és végül már biztos voltam benne, hogy ezt a helyet kerestem. A fény velem együtt változott meg, alakot öltött, egyre biztosabb formára lelt: látomássá lett.

És lassan… nagyon lassan, úgy tűnik, a látomás a szemem előtt lesz valósággá. A dal zenitjéhez közeledve meglátom a kezét, mely emberi kéznek tűnik, karcsú ujjakkal. Szinte szétrobbanok a rajtam végigáramló erőtől. Akárha puszta gondolataimmal játszanék a lanton. Tökéletes minden pillanat, mint amilyen te voltál tökéletlenségedben.

Végigsimogatja őt a gyönge szél, és ruhája ismeretlenségükben ismerős vonások körvonalát rajzolja körbe. Halottsápadt válla megrezzen, majd még egyszer. Nem tudom, hogy sír-e, mert a húrok és hangok erdejében figyelmemnek csupán egy apró szilánkját vagyok képes neki szentelni. A zeneszó minden egyes lüktetése keresztülvág a levegőn, izzó, perzselő köteléket hoz létre kettőnk közt. Világos szín és selymes fény költözik a hajába. Fölemeli a karját.

Az elmúlt napok kimerültsége és koplalása teszi, vagy a hely mágiája, de a jelenés kifacsarodik önmagából: a keze úgy nyúlik ki, mintha le akarná rántani a holdat, alatta a fákat meggyűrik és föltépik az éjszaka fekete tajtékú hullámai, a gyökerek mellett pedig ülő alakok sejlenek föl – talán a régi idők árnyai, elfelejtett barátok. Kiráz a hideg. Nyelek egyet, és megrázom a fejem, mire a valóság visszacsúszik saját magába. Újra csak őt látom.

És lassan… nagyon lassan felém fordul. Kezdek zsibbadni, és valahol tudom, hogy a kezem már annyira fáj, hogy nem érzem. Dühödt kutyaként mar belém a kín. Épp az utolsó szívdobbanásban ér véget az egész, mielőtt görcsbe rándulnék.

Rám néz.

Rám nézel. Mennydörgés hasítja ketté a végső hangjegy keltette ürességet.

Persze, tudhattam volna, hogy te vagy az, hogy testet öltesz a képzeletem erejéből, de nincs időm gondolkodni, ledobom a lantot, és rohanok feléd. Mintha egy évszázadra lennél tőlem, és minden léptem órákba telne. Esőcseppeket érzek az arcomon, oldalra taszít a szél. A felhők újra összegyűlnek, a holdfény eltűnik, és vele együtt te is fakulni kezdesz. Megőrülök, hogy még egyszer megérinthesselek – minden megmaradt erőmet kisajtolom az izmaimból. Megbotlok a kiálló gyökerekben – könyékig elborít a sár –, majd az egyikre föllépve felugrok. A levegő jeges éle metszi a bőrömet, a szélvihar le akarja tépni az ingemet. A szemed részvéttelen, szürke ólomtó, és mégis… ott vagy benne te. Az, amiért szeretlek.

Egy villanás erejéig mintha megtapintanám a ruhád anyagát, aztán nem vagy sehol.

A zuhanás önmagában egy történet: összetörő álmok és elpazarolt évek regéje; elégia néhány leszakított virághoz; hangjegysirató-rigmus; egy örök vándor sírfölirata.

Rázkódva fekszem a földön a feltámadó zivatarban. Engedem az esőnek, hogy kiélje magát rajtam. Azt kívánom, hogy mosson ki téged belőlem. Nem tudom, volt-e értelme az elmúlt öt esztendőnek. Nem tudom, van-e értelme bárminek. Nem tudom, meddig hever az arcom a nedves földön, a térdem és a könyököm pedig a gyökerek közt, kíméletlenül sajogva, mielőtt elszánnám magam.

Ideje ismét fölkelnem.

Örökké tart visszatántorognom a hársfához. Elgyötört sóhajjal rogyok le a tövébe.

Vár rám a feneketlen kút, melybe, ha kegyes a sors, ezúttal belefulladok!

 *

  A lidércnyomás elkerül. A pirkadati homályban minden álomszerű és fanyar, de te ugyanúgy ott vagy bennem még mindig. Lágy szellő ujjbegye játszik az arcomon, és örülök, hogy az éjszaka, dühből fakadó kívánságaim egyike se vált valóra. Nem volt hiába ez az öt év. Egy dal sem képes téged teljes valódban megőrizni – rajtam kívül semmi sem képes erre. Ketten egyként létezünk tovább.

Különös bizonytalanság ébredezik bennem; ígéretek, új lehetőségek és kalandok bizonytalansága. Még üldögélek egy darabig, majd összeszedem a dolgaimat, melyek furcsamód átvészelték az éjszakát, és új útra indulok.

Olyan helyre akarok eljutni, ahol ember még soha nem járt. És megmutatom majd neked is.

*

  Amikor elmegyek, a lantomat teszem a sírodra, és mosolygok.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához