LFG.HU

HammerTimeCafe
Tallódi Julianna
novellaCimkek

Az `Alkotói szabadság` pályázatunkra érkezett, közönségdíjas szavazásra közzétett novella.

Körmendi Ágnes: Holdleány http://lfg.hu/art/details.php?image_id=3560

Harmadnapra a lány már megszokta a Védőháló halk zümmögését, a forróságot és a portyázó szörnyek újra meg újra ismétlődő támadásait. A biztos halál gondolatával is kezdett megbirkózni. Minden arra mutatott, hogy az éhség fogja elvinni. A repülő, ugráló és mászó lények nem bírták a Védőháló közelségét, ezért néhány méternél sosem jöttek közelebb. Vize is volt elég, az anyja egy biokertekhez tervezett páracsapdát is bepakolt neki, amikor száműzték. Talán lopta, talán kölcsönkérte. Egy négyzetméternyi kertjük sem volt.

Amikor kituszkolták a város kapuján, egy vekni gyorskenyér volt minden ehető a batyujában, és ez hamar elfogyott. Szédült az éhségtől és a melegtől, talán napszúrást is kapott. Harmadik nap már meg sem próbálta követni a városfal árnyékát. A kapu közelében maradt, ahová előző este tért vissza. Néha szállítmány jött más városokból, hatalmas kerekű, terepjáró monstrumokon, amik úgy kígyóztak, akár az angolnák, és a nap hívogatóan csillant meg sápadt fényű mobil védőhálójukon.

Sóvárogva nézte őket, de nem mozdult a fal tövéből.

A háló finom drótjaiba akasztotta a batyuként is szolgáló takaró végét, de ez nagyon kevés árnyékot adott.

Már nem sírt, nem átkozódott, nem is énekelt. Elszivárgott belőle a kétségbeesés, a düh, és a félelem, nem maradt más helyettük, csak fáradtság. Tétova ujjakkal tapogatta a fal mentén körbefutó, hatalmas kupolává összefonódó drótokat. Forrók voltak a naptól, és alig érezhetően vibráltak. Talán a kifeszítés tette. Vagy a bennük futó zent érezni is lehet?

Nem, biztos nem a zen, gondolta. Az nem ilyen nyugtalan lüktetés, hanem lassú, folyamatos áramlás, akár a felhők vonulása az égen. Belülről legalábbis olyannak tűnt.

A napon leégett bőre viszketett, de már erről sem vett tudomást. Csak ült a takaró keskeny árnyékában, és nézte az örökké változó tájat. Az alacsony cserjékkel tarkázott, köves síkság folyton átalakult: szikladarabok szakadtak ki belőle, hogy esetlenül összeálljanak valami sosem volt lény formáját követve, ami vagy elporoszkált a távolba, vagy megpróbált a lányra támadni – a Védőháló miatt sikertelenül. Akadtak hulladékból összeálló lények is, mások húsból-vérből voltak, nyilván döglött állatok maradványaiból alakították magukat. Félkészek és egészen élőnek tűnő példányok váltották egymást, aszerint hogy melyik kóbor idea volt a legerősebb. Ameddig csak találtak anyagot és energiát, létrejöttek és széthullottak, valami furcsa ár-apályt követve.

A megszokott, kavargó káoszhoz egyszer csak újfajta mozgás adódott: emberek voltak a városkapunál. A lány a félelem gyenge szorítását érezte a zsigereiben – hallott róla, hogy vannak emberek, akik a senkiföldjén is képesek életben maradni, és ezektől a nomádoktól még a szörnyeknél is jobban tartott.

De hamar rájött, hogy az emberek, akiket lát, nem a puszta felől érkeztek, hanem a belülről. Egy újabb száműzöttet rekesztett ki a város. A lány távozása is így zajlott le: csak néhány másodpercre nyitották ki a kaput, és mire feltápászkodott és megfordult, már csak az egybefüggő városfalat látta maga előtt.

A kapu nem volt messze, jól láthatta az érkezőt. Egyáltalán nem látszott kétségbeesettnek. Egyenes tartással, hosszú léptekkel indult a biztos halál felé. A lány megbabonázva nézte. Őrült! Csak a fal mellett maradhat életben!

Kétszer kellett próbálkoznia, hogy a hangja elérje az idegent. Az ránézett, és megtorpant. Pár másodpercig mozdulatlanul néztek egymásra a napégette növényzet fölött, végül az újabb száműzött intett a lánynak, hogy kövesse.

– Nem! Te gyere ide! Meg fogsz halni! – kiabálta a lány, de közben már szedegette össze a holmijait. Ha ez az idegen ismeri a senkiföldjén kószáló bandákat, és védelmet kérhet… Vagy ezért ilyen magabiztos, vagy mert gyorsan meg akar halni. Ha az utóbbi, ő még mindig visszamehet a Védőhálóhoz…

Az idegen lassított. Ahogy a lány közelebb ért, nem csak azt látta, hogy a másik száműzött férfi, hanem azt is, hogy nagyon ismerős az arca. Harminc-negyven között lehetett. Egészséges bőrszínéről látszott, hogy nem gyorskenyéren és vitazselén él, hanem a gazdagok közül való. Egyértelmű volt, hogy miért száműzték: a por és a szemét lassú körökben kavarodott fel mellette. Nem fogta vissza magát, mert a városon kívül már nem volt miért.

– Gyere velem – mondta a lánynak, aki már csak néhány méterre állt tőle. Nem voltak érzelmek a tekintetében, csak fáradt üresség. Magas alakja mellett a porból és régi tárgyak maradványaiból a Mater Defensor kezdett formát ölteni. A Védőanya a város jelképe volt, az örökké fiatal, szelíd arcú nő, a természet anyja, aki a képeken a kezében tartotta a Holdat, és vele minden reményt, harmóniát és teremtő erőt. Voltak, akik istennőként tisztelték, mások a zennel azonosították. A legendája szerepelt a vallásokról szóló könyvekben, de gyerekeknek szánt olvasmányok között is. A lány nem hitt benne. Ateista volt. A buja őstermészetből született Holdanya történetében több vallás elemeit is felfedezte, és szükségszerűnek tartotta, hogy ilyen legyen. Ilyen időkben leginkább egy kozmikus anya védelmező, biztonságot adó jelenléte hiányzik. És persze az, hogy valaki kézben tartsa a teremtő erőt. Ahogy az istennő élő szobrát nézte, egy pillanatra megérezte, milyen lehet hinni benne. A jelenség más volt, mint a szörnyek, látszott, hogy nem pusztító gondolat szülte.

A lány érezte, hogy a ruhái és a batyuja is be akarnak állni az anyag és energia életet imitáló táncába, de nem félt. Érzett már hasonlót. Csak erősebben szorította a csomagját.

– Nagyon szép – mondta. A férfi csak most nézett rá a teremtményére. Vállat vont.

– Miért nem maradsz a Védőháló mellett? – A lány szinte könyörgött. – Csak ott maradhatunk életben!

– Vajon meddig? – kérdezett vissza a férfi, és végignézett a másik elgyötört, piszkos alakján. Megcsóválta a fejét.

– Te vagy az, akit három napja száműztek, igaz?

– Én – felelte a lány. A fáradtságtól és a napszúrástól teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy valakivel beszélhet. Olyan volt, mint egy álom. A száműzött gazdag férfi, a saját közelgő halála… az egész. Maga az élet is, hogy az emberiséget, ami túlélt három világháborút, és tucatnyi járványt, végül a képzelet sodorta a kipusztulás szélére. Az olyanok, mint ő.

– Kettes szintű vagyok a Larkin-skálán – mondta. – Ha a szüleim nem ismerik azt az embert a minisztériumból, nem el kellett volna vetetniük. De meghamisították a genetikai vizsgálat eredményét, és itt vagyok… vagyis voltam.

– Szomorú – mondta a férfi, de az arcán nem tükröződött részvét. Elindult, és azt vette észre, hogy követi.

– Hároméves koromban, a Solnav-teszten kiderült, hogy kettes vagyok, de azt is meg tudtuk hamisítani. Anyám utánanézett az összes szakirodalomnak a Larkin-génekről, és maga tanított rá, hogyan fogjam vissza magam. Vissza is fogtam, még akkor is, amikor mesét olvastak nekem, és mindent elképzeltem. Sok évig jó volt így. De aztán valaki nagyon feldühített, és… Anyámat biztos börtönbe zárták ezért. Egy ilyen apróság miatt.

– Ez nem apróság – felelte a férfi. Nem nézett a lányra, úgy beszélt. – Ez az egész város lakosságát fenyegető korrupció, és ezt te is tudod. Kettes vagy, vagyis időlegesen létrejöhetnek körülötted spontán materializációk, de sosem leszel képes tudatosan befolyásolni őket. Hiányzik az összeköttetés a szemantikus tárakkal és a motorikus… De túlmagyarázom. Szakmai ártalom. Veszélyt jelentesz, ez a lényeg. Itt a helyed a fal rossz oldalán, ahogy az enyém is. Én kilences vagyok a skálán.

– Kilences? Hogy hagyhattak életben?

– Ahogy téged. Korrupció. Ez fogja hazavágni az emberiséget, nem a megszületni vágyó dolgok.

– De hát kilences? – hüledezett a lány. Meg is állt, félig a megdöbbenéstől, félig azért, mert nem bírta az iramot. A férfi nem nézett rá, csak ment előre, mintha valami fontos dolga lenne a pusztában.

– Apám a Zen Véderő feje. Nem volt nehéz eltitkolnia engem. Nyolcéves koromig egy külön védőháló mögött nevelkedtem. Amit teremtettem, csak engem bánthatott. Remek módszer arra, hogy megtanuld fékezni a tudatalattid.

Lassított, és intett a lánynak, hogy kövesse. Az sóvárogva pillantott a városfal irányába, de aztán összeszedte magát, és beérte a férfit.

– Szóval ezért vagy ismerős – szólt. – Láthattalak a hírekben. Te felelsz a Védőhálóért, ugye?

– Azért, hogy folyamatosan működjön, igen. Hogy mindig legyen hatszázötven emberünk, aki fenntartja a zent.

– Utáltam az éjszakai szolgálatot – mondta a lány. – Csak három-négyszer voltam, de utáltam. Két órával kevesebb alvás, és senki sem fizeti ki.

Elszégyellte magát, hogy ilyenekről beszél. Mit számított ez már? Hamarosan halottak lesznek. Különben is hazudott, sosem bánta, hogy a zen-szolgálatért nem fizetnek. Szeretett a Véderő termeiben feküdni, a zöld lámpák alatt, szerette, hogy a zsongító, lassan körbe-körbe forgó áramlat elmossa a lelkifurdalását és az egyéni gondjait. Amíg a Védőhálóra koncentrált, nem félt.

– Van valami, amit a hatóság eltitkol az emberek elől? – kérdezte, megtörve a távoli zajok egyszerre ijesztő és megszokott mintázatát. – Most már úgysem számít, elmondhatod.

– Mi volna? Legfeljebb további olyan emberek, mint te vagy én. A Larkin-gének kezdenek visszaszivárogni, de ez te is tudhatod. Sok a terhességmegszakítás.

– Azt mondták, nagyon jól megy nekem a zen. Ez is a kettes miatt lehet?

– Van összefüggés – felelte a férfi.

– Hová megyünk? – A lány már csak nehezen bírt lépést tartani. – Van egy terved? Le tudod győzni a szörnyeket?

– Van egy tervem, igen. Te ihletted.

A lány figyelmen kívül hagyta a második mondatot. Nem tudott mit kezdeni vele, sem a bizonytalan szorongással, amit keltett benne.

– De mi van, ha jönnek azok az izék? Nagyon rondák. Nagyon ijesztőek.

– Persze hogy azok, csupa rémálomból vannak. Talán a tieidből is. Nem fognak bántani, amíg mellettem vagy. A kilences fokozat már nagyfokú tudatos kontrollal jár.

Hogy bemutassa ezt, eltüntette a Mater Defensort, és két nagy, albatrosz-forma madarat idézett a helyére. Homokból és szemétből voltak, de sötét, örvénylő csíkokban szívták magukba a környező bokrok leveleit is, és egy nagyobb testű madár darabkáit. A lány a portól hunyorogva, hitetlenkedő arccal nézte őket.

– Döglött madár volt? – kérdezte. Egy kilences fokozatú ki tudja, mire képes.

– Lehet.

A lánynak nem tetszett a válasz.

– A Holdanya jobb volt – jegyezte meg. – Szeretem. Szép jelkép. És amikor a Véderőnél szolgálatot teljesítettem, néha úgy éreztem, én vagyok ő.

A férfi úgy torpant meg, mint mikor megállítanak egy holofilmet. Az anyagdarabokból ismét a Mater Defensor körvonalazódott. A szoknyája homok fátyolszerű rétegeiből állt, finom bőrét egy eldobott nejlonharisnya szálaiból formázta a férfi fejében élő idea. Tökéletesebb volt, mint amit egy művész tudatos munkája alkothatott volna.

– Volt egy kisfiam, tudod? – A férfi szemében mintha már megvillant volna valami keserűség. – Larkin-génekel született. Rájöttek. Innen már nem sok kellett, hogy engem is ellenőrizzenek.

– Sajnálom.

– Ugyan mit? Hamarosan te is és én is halottak leszünk. Ahogy a fiam. Azért örülök, hogy ilyen közel áll hozzád a Mater Defensor.

A lány a hőség ellenére fázni kezdett.

– Miért?

– Mert szerintem ő a megoldás. Nézd meg! Létre akar jönni. A harmónia. Az ellenszer.

A lány a szürreális nőalak fénytelen szemgödreibe nézett. Ő is ilyennek képzelte. Az egész város kollektív tudattalanjában ilyen kép élt róla. Járása béke volt, haja lebbenése zen.

– Meg tudja menteni az egész világot?

– Nem, azt biztosan nem – felelte a férfi. – Az elszabadult gondolatokra aligha van orvosság. Tanulhattad az iskolában. Sok minden történt ezen a bolygón. Túl sokan éltek és haltak meg. Dovermin bebizonyította, hogy a gondolat sohasem tűnik el. Senki nem védhet meg minket a meg nem valósult ötletektől, a rég halott emberek emlékeitől. Túl sűrű a metafizikai leves, amiben úszunk. De a Mater Defensornak annyi ereje talán lesz, hogy egyetlen városra kiterjessze a harmóniát.

– Létre akar jönni – ismételte a lány. Már tudta, hogy menekülnie kellene, de azt is, hogy a másik sokkal jobb erőben van. Térdre rogyott.

A férfi odalépett hozzá.

– Igen – válaszolta. – Anyag kell neki. Energia. Lélek.

Az utolsó szót már csak súgta.

– Nem csinálhatsz istennőt – tiltakozott a lány. – Ember vagy, nem teremthetsz magadnál hatalmasabbat!

A férfi a városfal felé intett.

– Ők viszont teremthetnek. Több százezer ember vágyik a megoldásra és akar hinni benne.

A lánynak sírósan legörbült a szája, de a könnyek nem jöttek. Két erős kéz kezdte szorítani a torkát.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta a férfi. – Remélem, láthatom majd a Holdat a kezedben.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához