LFG.HU

Biró Ágnes
novellaCimkek

Az `Alkotói szabadság` pályázatunkra érkezett, közönségdíjas szavazásra közzétett novella.

Kovács Péter: Tunguz http://lfg.hu/art/details.php?image_id=4448

Jurij

Nem gondoltam, hogy ilyen hideg lesz. Egyikünk sem számított a hirtelen jött hóra. Ahogy a hadseregre sem. Arra meg végképp nem, hogy itt kell még töltenünk ki tudja, mennyi időt. Bár konkrétan semmi sem utalt rá, éreztem, hogy ezek a dolgok valamiképpen összefüggnek: a három napja szinte megállás nélkül eső hó és Jelena eltűnése. A katonai jelenlét, és Lena… nem, ez lehetetlen. Viktor hirtelen megáll, és hegyezni kezdi a fülét. Hamarosan én is meghallom a robajt, és a kutyával letérünk az út menti erdőbe. A zaj egyre erősödik, lehúzzuk a fejünket. Nem jutottunk elég mélyre, de pár méterre egy kidőlt fenyő fekszik. Megkerülöm a rothadó törzset, és a német juhászt magam mellé fektetve lehasalok. Ahogy kikémlelek, feltűnik a konvojt vezető dzsip, nyomában vagy fél tucat teherautó fröcsögi szét a latyakot. A ZIL-ek rakománya a ponyvák alatt didergő katonákból állhat. A sort tartálykocsi zárja. Két napja folyamatosan haladnak északkelet felé, miután a tsz-nél feltankoltak. Két napja. Megállapodásunk szerint akkor kellett volna Lenának visszatérni a faluba. Legkésőbb.

Egy hónapja, szeptember elején érkeztünk a faluba. Mazohin-Porsnyakov szervezte az expedíciót, a Moszkvai Állami Egyetem Biológiai Karának Rovartani Tanszéke támogatásával. Kitartó lobbizása lehetővé tette, hogy minimális önköltséggel 12 hallgató nem kizárólag ízeltlábúakra vonatkozó megfigyeléseket végezhessen a közép-szibériai területen. A bekerülés egyetlen feltétele a témavezetőknek benyújtott kutatási program volt. Néhány végzősnek ez a doktorihoz való anyaggyűjtést jelentette. Többségünk viszont kalandvágyból, szórakozásból vett részt benne. Nem beszélve az igazolt egy hónapos távollétről. Én személy szerint még soha nem mozdultam ki Moszkva környékéről. Most csak Krasznojarszkig 4000 km-t repültünk, és onnan még kétnapos buszút következett Vanavarába, ahol már tényleg az isten háta mögött érezhettük magunkat. Főhadiszállásunk az egyetem által bérelt vendégház volt, ahol kevés felszerelésünkkel kényelmesen elfértünk. Az ütemtervet betartva, szeptember végére befejeztük a munkát. A csapat nagy része visszaindult Krasznojarszkba, csak néhányan maradtunk osztályozni, elrendezni a begyűjtött mintákat. Úgy volt, hogy a tanszék küld értünk egy teherautót október 7-ére. A búcsúesten Lena felvetette, mi lenne, ha ezt az időt nem pakolással töltenénk, hanem felmennénk északra, a század eleji meteorbecsapódás környékére. Hátha megfigyelhető valami anomália az ott élő egyedeknél. Ezt a kutatást a tanszék nem hagyta ugyan jóvá, de ha Boriszt meg tudja győzni, hogy pakoljon helyettünk is, miért ne. Reggelre azonban belázasodtam, így Lena nélkülem indult el. Pontosabban Borisszal. Láthatólag neheztelt rám, és a másnaposság számlájára írta döntésemet. Amikor nem értek vissza a megbeszélt időpontra, részben magamat okolva a helyzet miatt vállaltam, hogy elindulok utánuk. Kolja, mivel már csak ketten maradtunk, úgy látta jónak, hogy a cuccal visszaküldi a teherautót, és bevár minket a faluban.

Már két napja tartott a katonai mozgolódás az amúgy nyugodt kis faluban, amikor fogtam Viktort, és elindultunk. Nagyjából tudtuk, merre készült Lena. A Vanavarából északra kivezető úton azonban kordont állítottak. Egy fiatal katona közölte, hogy gyalogosan sem lehet áthaladni, mert északkelet felé ez innentől lezárt terület. Akkor sem engedett tovább, amikor előadtam Lena eltűnését, de megígérte, hogy szól majd a következő csoportnak, hogy figyeljék a lányt, és értesít, ha megtud valamit. Be is gördült a sorompó elé egy sor GAZ–66, és a srác intett, hogy menjek innen. Miközben visszafordultam, hallottam, ahogy a sofőrrel beszélget. Az ellenőrzés után megindult a kocsisor. Eltűnt lányról szó sem esett.

Ismertem egy ösvényt, ami a faluszéli romos malom mellől indul. Talán az még nincs lezárva, nem volt idejük teljes karantént kialakítani. A hirtelen jött havazás számlájára írtam ezt a szokatlan katonai nyüzsgést, biztosan betemetett vagy tönkretett valami fontos létesítményt a közelben. Mintha Misa említette volna, hogy van errefelé egy lokátorállomás, bár amióta a környéket járjuk, nem botlottunk ilyesmibe. Szerencsém volt, az út szabad volt.

Délután találtunk az első nyomra: felismertem a vécépapírt, amit még Moszkvából hoztunk. A sűrű erdő miatt itt kevés volt a hó, és bár nem vagyok egy Osceola, biztató jel volt, hogy legalább jó irányban haladunk. Mi történhetett velük? Megbeszéltük, hogy legkésőbb keddig visszaérnek. Boriszt nem ismerem jól, de Lena elég érett ahhoz, hogy felfogja, ez nem Moszkva. Biztosan a hó miatt kerültek bajba. Sátrat, ruhát vittek, de mi van, ha törött lábbal fekszenek valami üregben a hó alatt. Esetleg valami vadállat? Egy hónap alatt egyszer láttunk ugyan egy testesebb hiúzt, de gyorsan elszelelt, amikor észrevett. Az is lehet, hogy időközben visszaértek a házhoz. Akkor viszont alapos indokuk legyen a késésre, hogy ne képeljem fel őket.

Türelmesen kivárom, amíg elhalad a konvoj, nehogy észrevegyék, hogy a lezárt területen lófrálok. Holnap délig vissza kell érnem, így egyeztünk meg Koljával. Megeszünk egy doboz kekszet, majd arrafelé indulunk, amerre eltűntek az autók. Ahogy ritkulni kezd a fenyves, gépek zaját hallom, az erdő szélére érve pedig meglátom a létesítményt is. Nem kétséges, hogy ez a szűnni nem akaró járműforgalom végállomása. Fedezékbe bújok, és a távcsövemmel elkezdem vizsgálni a völgyet, melyet teljes hosszában egy 3 méter magas kerítés határol. Fényesen csillog a délutáni napfényben, nemrég állíthatták. Három fémállvány magasodik mögötte, egyforma távolságra egymástól. Még csak hasonlót sem láttam eddig, valamiféle bonyolult őrtornyok lehetnek, tekintve a felső szintjükön strázsáló katonákat. Épületet nem látok a kerítés mögött, csak konténerek tucatjait, mögöttük valami füstölgő tömeg rajzolódik ki, látszik rajta, hogy nem a táj része. Ez lehet az oka, hogy itt vannak. Nem tudom kivenni, mi lehet, mert takarásban van. Talán ha megpróbálnám a jobbra lévő sziklák mögül. Füttyentek Viktornak, amikor meghallom a hangot. Mintha hatalmas fémdaruk csuklanának össze csikorogva. Megdermedek az ijedtségtől, az ágakról hó hullik a nyakamba. A fém visítása megismétlődik, ha lehet, még hangosabban. A nyüszítve elrohanó kutya után akarok kiáltani, amikor a kakofóniában felfedezem a szavakat. A zaj beszéd.

 

Jelena

A szeme sarkából észrevette, hogy Borisz integet, ezért otthagyta az enerváltan mászó bunkóscsápú sáskát.  Az erdő félhomályából a napfényre kilépve átkozta magát, amiért otthon hagyta a napszemüvegét. De ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig húzódik az indián nyár.

– Na, mi olyan fontos? – kérdezte, de amint megpillantotta a tárgyat a fiú előtt, már fordult is volna vissza.

– Még egy, ez is ugyanolyan – tépkedte ki a füvet a fémes henger körül.

– Biztosan jó ötlet piszkálni vagy egyáltalán megközelíteni ezeket az izéket? – Lena vágyakozva tekingetett vissza a tuskó felé, ahol a Gomphocerus sibiricust hagyta. Valószínűleg elmászott már, pedig jó lett volna begyűjteni. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem veszélyes? És ha sugároz valamit?

– Akkor biztosan nem hagyta volna itt a hadsereg, hogy bárki belebotolhasson – mondta Borisz, miközben kicsomagolta az objektívet. – Légy oly kedves, és jelöld be ezt is a térképen. Szerintem megfigyelésre használhatták… amíg működött. Misa biztosan tudni fogja.

– Ahha. És a káros hatások miatt anyáskodva aggódó katonaság ugyan milyen elgondolásból hagyta hátra ezeket? Szerintem még működik – Lena kelletlenül előbányászta a térképet, és egy ceruzacsonkkal kis háromszöget rajzolt rá. A többi leletet jelölő szimbólumok között szerepelt már egy. Azt három napja találták, és először még őt is izgalomba hozta ez a fél méter magas, lekerekített tetejű, érdekes mintázatú fémhenger. – Különben is, honnan gondolod, hogy valami katonai dolog? Mert zöldre festették? – begyűrte a térképet a táskába, és visszament a fenyők közé. A sáska ott várta.

Még egy napjuk van a gyűjtésre, utána vissza kell indulniuk, hogy a megbeszélt időre a faluba érjenek. Nem távolodhattak el légvonalban ötven kilométernél messzebbre, de nem volt kedve loholni visszafelé, inkább ment volna egy másik útvonalon, hátha találnak valami érdekesebbet az eddigieknél. Valahol a közelben csapódhatott be 1908-ban a meteor, már majdnem hetven éve, de sok helyen látszottak a kidőlt törzsek nyomai a fiatal fenyvesekben. Sajnálta, hogy olyan indulatosan lépett le, utólag már belátta, hogy Jura tényleg a láz miatt nem akarhatott elindulni vele. Lehet, hogy ha vár még egy napot, meggyógyult volna, és jöhettek volna együtt. Az eltelt idő alatt megbizonyosodott róla, hogy Boriszt ki nem állhatja.

Délután sűrű fenyvesben jártak, de így is érzékelték a meglepően gyorsan leszálló sötétséget. Amikor kiértek a fák közül, nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak felhőátvonulásról van szó. A jeges északnyugati szél összefüggő felhőszőnyeget terelt föléjük. A hőmérséklet gyorsan csökkent; Jelena éppen leoldotta a derekára kötött melegítőfölsőjét, amikor libabőrös vállára hullott egy hópehely.

– Menjünk vissza az erdőbe, ez nem tűnik túl biztatónak – mondta, meglepetten a határozottá váló hóeséstől. A fák között felállították a kétszemélyes sátrat, és felöltöztek, amennyire a magukkal hozott ruhatáruk engedte. Hóra nem voltak felkészülve. Mire végeztek, szinte már alig láttak valamit a korai, sűrűsödő sötétségben, csak a szűnni nem akaró hóesés fehér derengését a fák között.

– Reggel muszáj lesz korán visszaindulnunk – mondta Borisz, miközben a fogyatkozó fadarabokból a tűzre hajított néhányat. – A lehető legrövidebb úton – jelezve a lánynak, hogy a bogarászásnak vége. – Te jössz – bökött felé az utolsó gallyak egyikével. Lena grimaszolva kecmergett ki hálózsákjából, és elindult tűzrevalóért. Az erdőben is terjeszkedtek már a hófoltok, egyre nehezebb volt száraz ágakat találni. Összeszedett, amennyit csak bírt, és visszafelé botladozott, amikor egy hókupacon átvágva iszapos sárba toccsant. Meglepődött, mert fagypont körül lehetett. Borisz a tűzre dobhatta a maradékot, így a felerősödő fényben látta, hogy a hó fehérségét háromméteres körben sötétlő sárfolt csúfítja. A kör közepén olajosan megcsillant egy fémtuskó. A rőzsét nem akarta letenni, de a kézfejével is érezte, hogy a henger hőt bocsát ki magából.

– Mi lesz már? Később majd elvégzed a dolgod. Kialszik a tűz! – sürgette Borisz.

Lena ledobta a tűz mellé a fát, bebújt a zsákjába, és átfagyott kézzel rágyújtott. A fiú éppen végzett egy halkonzervvel.

– Itt is van egy, néhány méterre – fújta ki a füstöt kicsit átmelegedve. – Egy olyan izé, ha esetleg le akarod fotózni.

– Inkább kihagyom most. Kevés a fény, és ki nem mászom a vackomból, ha nem muszáj.

– Rendben, de ne mondd, hogy nem szóltam – majd mintegy mellékesen hozzátette: – Úgy tűnik, ez itt működik. Meleget áraszt.

– Még ha neonfényben pompázna, most akkor sem érdekelne. Reggel lekapom, mielőtt indulunk.

– Arra van, vagy húsz méterre – mutatta a lány, és bepöckölte a hamuba a csikket. – Lefekszem, hulla vagyok – azzal bemászott a sátorba.

Egy hangra ébredhetett. Még sötét volt, de rögtön észrevette, hogy Borisz nincs mellette. Pedig este félálomban még hallotta, hogy befészkelődik. Nem akarta kihúzni a kezét a hálózsákjából, hogy megnézze az óráját, mert akkor kezdhetné újra bemelegíteni. Arcán csípős szelet érzett.

– A fenébe, legalább a cipzárt felhúzhatta volna, ha kimegy hugyozni – mérgelődött magában, majd villanást látott a sátorponyván átszűrődni. – Ez a hülye mégiscsak kiment fotózni. Vagy lehet, hogy már hajnalodik, és készülődni kellene? – A sátrat muszáj lesz becsukni. Rávilágított elemlámpájával az órájára. Fél kettő volt. Na, akkor a cipzár, és nyomás vissza a meleg hálózsákba. Felült, amikor hirtelen elhaló sikolyt hallott. Nem volt benne teljesen biztos, de mintha Borisz lett volna. Biztosan belerúgott valamibe a sötétben. A lámpát persze itt hagyta. Idióta.

– Minden rendben? Világítsak? – kiáltott a hang irányába. Nem jött válasz.

– Borisz! Nem vicces. Minden rendben?

Csak a szelet hallotta. Talán komolyan megütötte magát, amikor elesett. Az is lehet, hogy este még benyomta a vodka maradékát. Semmi kedve nem volt a hányásából kikaparni, majd a sátorba támogatni a fiút, de mégsem hagyhatja kint megfagyni. Felhúzta a bakancsát (a többi ruhája már mind rajta volt), és kikecmergett a sátorból. Körbevilágított, mindent úgy talált, ahogy este hagyták. Az éjszaka kialakult hótakaróban jól látszottak a friss nyomok. Arrafelé vezettek, ahol fát gyűjtött. Mégiscsak fotózni indulhatott, gondolta. Már közel járt, de senkit nem látott a lámpa fényénél. Ott volt az olvadt folt, de Borisz sehol. A henger is hiányzott, a helyén egy félméteres, sötét nyílás tátongott. A lyuk körül a talajt vér borította. Lehet, hogy kiásta azt a valamit, ami mégis veszélyesnek bizonyult? Bevilágított az üregbe, üres volt. De hová tűnhetett? Elvonszolta egy medve? Kezdett pánikba esni, vadul forgott körbe az erdőt pásztázva. Különben sincs ennek így semmi értelme, gondolta. Miért kelt volna fel az éjszaka közepén, hogy kiássa ezt a szart?

Tanácstalanul nézett körül. A fák között fényt vett észre, ami néhány másodperces vibrálás után egyenletessé vált. Nem mert kiabálni, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy a fiú az. Lekapcsolta a zseblámpáját, és elindult arrafelé. Ahogy közelebb ért, egy guggoló alak körvonalait látta. Hátulról nem ismerte fel. Tartva a távolságot megkerülte. Oldalról látta, hogy szinte mozdulatlanul egy olyan henger fölé görnyed, lámpáját rá irányítva vizsgálja. Az árnyak eltakarták az arcot, de a ruha ismerős volt.

– Hál’ istennek, te hülye! – szakadt ki belőle megkönnyebbülten.

Egészen közel ért hozzá, de a fiú nem reagált. Láthatóan kutya baja sem volt. Lena rettegése hamar dühnek adta át a helyét. Taszítani akart rajta, de kezével mintha füstbe nyúlt volna, szétlegyezte az alakot, ahol hozzáért. A henger villant egyet, elvakítva a lányt. A bakancsán keresztül remegést érzett. Hátra akart lépni, de a lába beleakadt valamibe, és elesett. Az alja felé szélesedő henger lassan kiemelkedett a talajból. Arrébb akart mászni, de egy egyre szorosabban rátekeredő hálószerű valami nem engedte. Mielőtt elájult volna, a szeme sarkából még látta, hogy a fölé magasodó oszlop oldalán sötét nyílás mélyül.

 

Döccenésre tért magához. Semmit sem látott, mozdulni sem tudott, de lágyan ringatózott, mintha csónakban feküdne. A száját kitöltötte valami, amitől öklendeznie kellett. Elraboltak, gondolta. Egy barlang mennyezete bontakozott ki a félhomályban. Sziklák hasított felülete, amelyet szabályos közönként ívelt bordák szakítottak meg. Egyre világosabb lett, a fény forrása felé haladhattak. Félt, mindene sajgott. A rászoruló háló miatt alig kapott levegőt. Hirtelen megálltak, függőleges helyzetbe emelték. Az erős fénytől hunyorogva körbepillantott, de nem látott senkit. Csönd volt, eltekintve egy távoli ütemes dübörgéstől. Se beszéd, se léptek. Semmi, ami elrablóira utalt volna. Amennyire meg tudta állapítani, a fémhengerbe zárhatták. A fekvő ellipszis keresztmetszetű helyiség túlsó vége a sötétségbe veszett. Nem látta, honnan jön a fény, de mesterségesnek tűnt. A fémbordák tagolta kőfelületbe kétoldalt fülkéket vájtak, amelyekben tartályok sorakoztak, valószínűleg a megvilágított rész határán túl is. Változó méretűek, de úgy néztek ki, mint amilyenben ő is lehet. Jobb oldalon, az egyik közelebbi, nagyobb henger nyitott oldalán egy jávorszarvasfejet látott. Az agancsai letörve és mellédugdosva. Ahogy jobban szemügyre vette, rájött, hogy az egész állat bele lehet gyömöszölve a fémköpenybe, törött végtagokkal, összenyomorítva. Megint felfordult a gyomra. Ezúttal nem tudta visszatartani. A hányás kilökte a száját eddig kitöltő anyagot. Reszketve lélegzett. Balról hangot hallott. Borisz volt az. Öntudatlanul nyöszörgött. Egy akkora henger vette körül, amiről képtelenségnek látszott, hogy beleférjen. Szadista állatok.

– Borisz – szólt oda elcsukló hangon. A fiú arcán meglepetés tükröződött, ahogy felemelte a fejét. Kábán próbált fókuszálni.

– Te vagy az, Lena? – nyögte alig hallhatóan. – Nem látlak jól.

A lány hisztérikus sírásba kezdett. – Kik ezek az állatok?

– Lena, próbálj meg beszélni velük. Ki kell szedniük innen. Nem érzem a lábamat – lihegte. – Nem tudod, hol lehetünk? Mire magamhoz tértem, már itt voltam.

– Én is elájultam, senkit sem láttam. Mit akarhatnak tőlünk?

– Nem tudom. Csak ezt a… gyűjteményt láttam – intett fejével a szemközti fal felé. – Erős fényre ébredtem a sátorban – folytatta. – Azt hittem, hogy Jurijék keresnek minket az erdőben… tudod… a hó miatt. Kirohantam, nehogy elszalasszam őket. Meg is láttam Kolját. Hiába szóltam neki, csak ment tovább. Mint egy rossz álom. Akkor átbuktam azon… azon a rohadt hengeren, és Koljára dőltem. De valahogy átestem rajta. Beüthettem a fejem. Itt ébredtem, így, összetörve – lihegte zokogva. – Lena, szerinted ők lehettek? Kolja? Miért?

Jelena próbált koncentrálni. – Ezek a valamik automatizált csapdák lehetnek. Hologrammal.

– De értsd meg, az ott Kolja volt, ebben biztos vagyok.

Hirtelen elhallgatott, mert a terem mélyéről éles nyikorgás hallatszott. Nem tartott sokáig, majd hirtelen döndült valami. Alig halt el fémes visszhangja, amikor a nyikorgás egyre erősödve folytatódott.

– Kérem! – kiáltotta a lány. – A barátomnak orvosra lenne szüksége.

A sötétből előtűnt egy a helyiség majdnem teljes szélességét elfoglaló plató, a középen végigfutó sínen mozogva.

– Kérem, valaki! – próbálkozott újra bizonytalanul.

A fémlap lefékezett. Lena összerezdült, amikor a plató melletti falfülkékből kivágódtak a tartályok, és mintha erős mágnes mozgatná őket, az előbb hallott zajjal a raklapon landoltak. A művelet végeztével a plató csikorogva továbbindult feléjük. Senki sem követte, ez is automata lehetett.

– Hová akarnak vinni ezek? Istenem, jöjjön már valaki!

A szállítólap most a fiú hengere mellett fékezett le. Lena egy alakot vett észre a könnyein keresztül. Alacsony, széles valami volt, lassan vánszorgott ki a fényre. Nem úgy nézett ki, mintha gép lett volna. Inkább állatnak tűnt. Megkerülte az álló platót, épphogy elfért mellette. Lehetett vagy két méter széles és feleannyi magas. Kőszerű, repedezett felülete teknőspáncélra emlékeztetett. Szimmetrikus volt, a jobb feléből azonban hiányzott egy tekintélyes darab. Hosszanti tengelye mentén, a „hátára” rovarlábakra hasonlító, karvastagságú ízelt szálak simultak, testén túlnyúlva. Csendesen mozgott, leszámítva az uszályszerűen maga után húzott tüskék száraz zörgését. Lena megbabonázva nézte, miközben az újabb adag henger – a Boriszt tartalmazóval együtt – a platóra vágódott. A szállítóeszköz és az idegen valami egyszerre álltak meg előtte. Tudta, mi fog következni, mégis meglepte az erős rántás, amivel tartálya a többi közé lendült. A szeme sarkából látta, ahogy a kőtömb elkezdte széthajtogatni magát. Két oldala felnyílt, láthatóvá vált sötét, opálosan fénylő alsó része. A kőszerű „szárnyak” spirálisan kitekeredtek. Az így kialakuló négy lábára magasodva a lény a megrakodva várakozó plató fölé emelkedett.

Hasi, puha részéből folyékony anyag terítette be a tartályokat, elfojtva a lány sikoltását. Orsó alakú gubó képződött, amely gyorsan megszilárdult. Csak a szállítólap végei nyúltak ki belőle. A lény összegörnyedve az itt lévő irányítópanelhez érintette puha részét, majd visszahúzódott, ahonnan jött. Az alkotmány remegve felemelkedett. A barlang falát kirobbantva, egyre gyorsulva elhagyta a bolygót.

 

Jurij

– Én vagyok – csikorogta a hang oroszul. Mi lehet ez? A tábor vége felől jön. Hagyom Viktort, úgyis visszajön majd. Az őrök eltűntek, elszaladok a sziklákhoz, hátha onnan többet látok. Közben megismétlődik: – Én vagyok.

Felmászom a sziklára. Mi adhatja ki ezt a hangot? Annál sokkal erősebb, hogy hangosbeszélőből szóljon. Láthatólag felbolydult a tábor. Mindenki a konténerek mögött magasodó, füstölgő sziluett felé igyekszik. A csendet szétszakítja az újabb mondat:

– Máshonnan – szünet. – Nem messze, de sok idő eljutni oda.

Ebből a szögből már ki tudom venni távcsővel a sötét tömeget. Mintha kirobbantotta volna valami a domboldalt. Kidőlt, elszenesedett fatörzsek vettek körbe egy tíz méter átmérőjű, szabályos kör alakú nyílást. Szélein mintha megolvadt, majd hirtelen megdermedt volna a talaj, különös erőtér mintázatát követve, fehéren a ráhullott hótól. Szpecnaz katonák alkotnak kört egy felborult targonca körül. Az egyre gyarapodó tömeg ezen kívül gyülekezik. A járműtől néhány méterre civilek ötfős csoportja látszik, különböző méretű fémdobozok mellett. Élénken gesztikulálnak egy kőtömb előtt, egyikük filmfelvevőt kezel. Várjunk csak. Nem is szikladarab az. A teknős alakú kupac megmozdul. A páncéljából lábakat hajtogat szét, és felemelkedik. Olyan a mozgása, mint egy állatnak. Ezt találhatták a tárnában.

– Nem akarok. Ők akarnak – sikoltja a hang. Csak nem kommunikálnak ezzel az izével? Megnövelem a nagyítást. Az egyik civil mond valamit egy mikrofonba, ami egy fémdobozhoz van csatlakoztatva.

– Csak gyűjteni jöttem. Ők tanulmányoznak – dörren a párbeszéd egyik fele.

Az oszlopszerű lábak alól sötét színű has türemkedik elő, a közelben állók hátrahőkölnek a mozdulattól. A kerítés mellett álló egyik torony megmozdul. De nem dől el, csak megfordul. Ekkor látom, hogy két lábon áll. Mi lehet ez? Egy húsz méter magas robot? Jól hallatszik a dízelmotor erőlködése. Két löveg áll ki belőle középtájt. Ezeket most a lény felé fordítja, és megáll.

– Nem várt légköri anomáliák. Megsérültem. Szondákat szétszórni. Értelmet gyűjteni.

Szünet. Az emberek lent a kérdésen tanakodhattak, majd az egyikük beszélni kezdett. A lény hátán kiegyenesednek az ízelt csápok, amiket eddig maga után vonszolt.

– Nem akarnak jót. Nem akarnak rosszat. Csak jelenlétet. Ehhez meg kell ismerni az értelmes lényeket. A jelenlét fontos. Ez lesz.

A meredező tüskék között szikrák pattognak.

– Erről nem tudhattok addig.

 

A robbanás Vanavarában is hallatszott. A kiküldött felderítők csak egy négyzetkilométernyi megüvegesedett talajt találtak és egy sérült német juhászt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához