LFG.HU

HammerTimeCafe
Abdul
novellaCimkek

Messze délen, Raa Éneklő Városában, aminek karcsú minaretjei és aranykupolás palotái közt tetovált arcú varázslók, ábrándos szemű csillagjósok, és földre szállt, álruhás istenek járnak; s ahol ősi gépezetek gyűjtik kék kristályokba az alkonyi nap sugarait, hogy csilingelő zenévé formálják éjszakánként, áll egy romos torony.

Teliholdkor összegyűlnek itt a város macskái, hogy hódolattal adózzanak királyuk előtt, aki az idők kezdete óta a szürkék nemzetségéből származik; és ő minden alkalommal felidéz egy régi történetet a holdról, az Ezüstmacskáról, és arról, hogy miért nem él egyetlen fekete macska sem a város falai közt.

Hosszú évszázadokkal ezelőtt, szól a történet, uralkodott a városban egy macskakirály. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint ősei, egy dologban különbözött csupán tőlük: almából mindössze egyetlen utód származott. Ám az olyan volt, amilyet nem láttak még a város macskái; bundája ezüstszínben tündökölt, és vágott szeme úgy fénylett, mint az olvadt réz egy kovács kohójában.

Társai tisztelettel tekintettek az Ezüstmacskára, mert mégis csak a király utódja volt, de soha nem tudták elfogadni furcsaságát. Kölykeiket óva intették attól, hogy közeledjenek hozzá, s ha lehetett, maguk is elkerülték.

Az Ezütmacska egyedüli barátja egy öreg, vörös kandúr volt, akit nagy tisztelet övezett a királyi toronyban. Ifjúkorában egy kereskedőkaravánnal bejárta a Hajnal-folyam városait, Samírt, Nipúrt, és az álmodó Opart, s útja során sokmindent megtapasztalt a nagyvilágról. Fél szemét elvesztette egy sivatagi rablótámadásban, bundáját tucatnyi küzdelem sebei borították és bal hátsó lábára erősen sántított, ijesztő külseje ellenére mégis mindenki kedvelte bölcsességéért, és szelíd humoráért.

Sok szép történetet mesélt a vörös kandúr lebegő palotákról, örökké üde virágokkal teli sivatagi rózsakertekről, meg városokról, amik felett soha nem nyugszik le a nap, és az Ezüstmacska tágra nyílt szemmel hallgatta szavait. Ám volt egy mese, amit a többinél is jobban szeretett.

Az első macskáról szólt a történet, azokból a régi időkből, amikor a hold arca még macskaforma volt, és üstökös-bajszáról a Tejút fehér csillag-cseppjei függtek. Ezüstszőrű volt ez a macska, és egy holdsugáron kúszott le kíváncsiságból az égből, hogy sok kalandot átélve benépesítse a sivatagot színpompás nemzetségeivel. Családja most is odafenn él, a Hold túloldalán; kristálypalotáikban szunnyadnak lustán és elégedetten, mert nincs olyan teremtmény, aki háborgathatná nyugalmukat.

Az Ezüstmacska gyakran fürdette arcát a Hold fényében, és sokat ábrándozott az első macskáról, meg arról, hogy egyszer egy holdsugáron majd feljut azok közé, akik olyanok, mint ő. Apja eleinte elnézte neki furcsaságát, mert látta kölyke kivetettségét, és szíve mélyén sajnálta ezért; ám ahogy lassan felcseperedett, egyre növekvő aggodalommal figyelte. Sokat korholta, amiért elhanyagolja királyi teendőit, és folyton csak álmodozik, ám hiába – fia nem változott. Mikor aztán barátja, a vörös kandúr öregségében jobblétre szenderült, az Ezüstmacska még több éjszakát töltött a háztetőkön üldögélve, magányosan.

Ki tudja, meddig tartott volna mindez, s mi lett volna az örökös álmodozás vége, ha a macskakirály nem hal meg idő előtt. Ám egy nap Raa Éneklő Városának hercegnője, homokfű keltette bódulatában őrülten vágtázott fel-alá a város utcáin, és az éppen arra kóborló király a lova patái alá került. Annyi ereje még maradt, hogy a toronyba vánszorogjon, és bekucorodjon egy sötét sarokba, de három nap múltán elhagyta az élők sorát.

Élt azokban az időkben, Raa Éneklő Városának legsötétebb ciszternájában egy különösen ádáz, fekete kandúr. Egy sötét praktikákat űző varázsló volt régebben a gazdája, aki kölyökkorában fekete tejjel itatta, s ettől igazán gonosz teremtménnyé cseperedett. Tűhegyes foga régóta fájt már a trónra, és most elérkezettnek látta az időt; telebeszélte társai fejét arról, hogy a szürkék vérvonala megtört, és eljött az ideje a feketék uralmának, akik nem tűrhetik, hogy egy ki tudja milyen poklok bugyraiból előbújt teremtmény uralkodjon felettük.

Addig nyávogott, beszélt, ágált, és nyivákolt, míg végül meggyőzte a fekete macskákat, s a következő éjjel, amikor fellegek takarták el a holdat, összegyűltek, és megrohanták a királyi tornyot. A szürke macskák vitézül verekedtek, és majdnem sikerült felülkerekedniük ellenfeleiken, ám a gonosz kandúr ádáz vadsága átragadt társaira, s végül az összes szürkét kikergették a toronyból.

Akkor a fekete kandúr királlyá kiáltatta ki magát, és maga elé vezettette az Ezüstmacskát, aki éji szokásához híven egy közeli torony tetején ábrándozott. Kieresztette görbe karmait, és kegyetlenségében szörnyű sebet ejtett rajta. Azután a félig élő, félig holt Ezüstmacskát lehajíttatta Raa Éneklő Városának magas falairól, akit csak a puha homok, meg veleszületett tapraesettsége óvtak meg attól, hogy ízzé-porrá zúzódjon.

Ha ez a sorsom, pusztuljak el a sivatagban, gondolta magában az Ezüstmacska, és bevette magát a végtelen dűnék közé. Három nap, három éjjel vonszolta magát sebzetten, s minden bizonnyal odaveszett volna, ha a harmadik nap alkonyán sátrakat nem pillant meg a távolban.

Elvánszorgott a legszélsőig, ami előtt egy fehérkaftános, hosszú szakállú öregember üldögélt keresztbe vetett lábbal, kék pipafüstöt eregetve az ég felé; de ott elhagyta az ereje. Összekucorodott, és hagyta, hogy a dohányszagú kezek felemeljék, mert már az sem érdekelte, mit tesznek vele.

Ám a tábor lakói, akik vándor csepűrágók voltak, nem bántották. Miután vezetőjük, Máhar, a fehérkaftános öregember óvatosan lemosta az Ezüstmacska bundáját, mind megcsodálták sebei ellenére is tündöklő szépségét. Színes főzetekkel kenegették és itatták, amiktől enyhültek kínjai, s ahogy lassan teltek a napok, új erőre kapott.

Máhar gyakran figyelte az alvó ezüstmacskát, és pipafüstöt eregetve merengett szépségén. Éltek különös teremtmények a csepűrágók ketreces kocsijain, amiket gyakran mutogattak az ámuló szemlélődőknek; volt köztük vak baziliszkusz, egy fészekaljnyi ádáz griff-fióka, aranyló főnixtojás, sőt, még egy fogatlan, öreg kiméra is, de ilyen furcsa lény egy sem akadt köztük, és az öregember arra gondolt, csak az isteni jószerencse vezérelhette hozzá az állatot.

Mikor aztán felgyógyult sebeiből, az Ezüstmacska is bekerült az utazó látványosságok közé. Ám miután Máhar felismerte, hogy milyen szelíd teremtménnyel van dolga, csak az előadások idejére záratta ketrecbe; máskülönben hagyta, hadd kóboroljon kedvére a sátrak között.

Az Ezüstmacska lassan megszokta, hogy időnként vissza kell térnie rácsai mögé, ahol megbámulják az emberek, de nem felejtette el régi álmát. Amikor csak tehette, kiült a tábor szélére, tágra nyílt szemmel figyelte a holdat, és csodás kristálypalotákról, meg ezüstszín macskák egész nemzetségéről ábrándozott. Közben a csepűrágókat is megismerte, de megőrizte tartózkodását, és senkivel nem barátkozott össze. Az emberek mégis kedvelték, és hagyták, hadd kóboroljon köztük; talán szelídsége volt az oka, talán az, hogy csillogó bundája és előkelő mozgása felkeltette bennük a szépség rejtőző érzékét, de meglehet, hogy csupán értéke miatt óvták – mert bizony sok ezüstérme vándorolt Máhar pénzesládikájába azok zsebéből, akik el szerettek volna gyönyörködni a különös állatban.

Közben bejárták a Hajnal-folyam partvidékét; eljutottak Samírba, Nipúrba, s felléptek az álmodó Opar romos amfiteátrumában, és ahol csak megfordultak, zajos sikert arattak. Egy éjjelen aztán, pontosan egy esztendővel később, hogy az öreg karavánvezető megtalálta a sebesült Ezüstmacskát, egy elhagyott szeráj romjai mellett verték fel sátraikat.

Éppen telihold volt, és a macska szokásához híven kiült a legszélső sátor elé, hogy az eget figyelje, amikor észrevette Bajurt, a szikár szemfényvesztőt, aki szürke kavicsokkal gyakorolta mutatványát. Először ügyet sem vetett rá, de Bajur kezében a kavicsok egymás után csillogó ezüstérmékké változtak, s ez felkeltette figyelmét.

Puha léptekkel a szemfényvesztőhöz sündörgött, és leült elé a homokba; Bajur pedig, hogy nézőközönsége akadt, elmosolyodott, és cifrázni kezdte a mutatványt. Először csak az ujjpercei közt járatta az ezüstérméket, aztán feldobta, és elkapta őket; az Ezüstmacska kíváncsian figyelte, mert a levegőben pörgő érmék olyanok voltak, mint megannyi aprócska telihold.

Minél több érmét vont bele a zsonglőrködésbe a szemfényvesztő, keze annál sebesebben járt. S ahogy a mutatvány mind bonyolultabb lett, az érmék összefüggő, fénylő kört alkottak az éjszakában, és a macska szeme tágra nyílt csodálatában.

Akkor Bajur csengő hangon felkiáltott, s a kör belseje hatalmas ezüstpajzsként ragyogott fel. A megbabonázott macska előtt felrémlett a telihold, és már ugrott is. Ám ez a hold csupán káprázat volt, s ahogy a macska Bajur mellkasának ütközött, a csoda elenyészett – apró, szürke kövek hullottak a sivatag homokjába.

A szemfényvesztő dühösen kiáltott fel, és egy kavicsot hajított az Ezüstmacskához, aki fülét-farkát behúzva menekült a szeráj romjai közé. Felszaladt egy magas kőhalomra, ahol Bajur nem érhette el, és csalódottan hajtotta mancsára fejét.

Ahogy ott szomorkodott, nemsokára észrevette, hogy nincs egyedül a romok között. Máhar, a csepűrágók vezetője, nem messze tőle egy alacsony falcsonkon üldögélt; egy asztalka állt előtte, amin megbarnult papiros, meg egy háromlábú fémhenger voltak. Az öregember időnként meggörnyedt, hozzátapasztotta szemét a fémhengerhez, és sokáig mozdulatlan maradt; mikor aztán elemelkedett tőle, tollat mártott egy fekete folyadékkal teli üvegcsébe, és óvatos kézmozdulatokkal rajzolt valamit a papirosra.

Az Ezüstmacsaka kíváncsian figyelte Máhart, és el sem tudta képzelni, mivel foglalatoskodhat. Ám hamar eljött a lehetőség, hogy megtudja, mert nem sok idő elteltével az öregember felemelkedett ültéből, bosszúsan az ég felé rázta öklét, és sátra felé viharzott.

Az Ezüstmacska leugrott a falról, és kíváncsian osont az asztalkához. Felpattant rá, hogy megnézze, min ügyködött Máhar, de a papiros csak érthetetlen macskakaparással, meg különböző jelekkel és furcsa ábrákkal volt telefirkálva.

Akkor belenézett a fémhengerbe, aminek mindkét végét metszett üveg borította, és riadtan pillantotta meg benne a teliholdat. Máhar fogságba ejtette az ezüstmacskákat, cikázott át rajta a gondolat; biztosan őket is ketrecbe akarja zárni, ahogy a többi teremtményét! Mancsával rácsapott a gonosz szerkezetre, ami az asztalról egy kőlapra esett, és a metszett üveg halk pattanással tört szét benne. Az Ezüstmacska megkönnyebbülve látta, hogy a telihold újra ott van az égen, és büszkeség töltötte el, amiért megmentette nemzetségét. Ám sokáig nem örülhetett, mert Máhar lobogó szakállal, kiáltozva futott felé a sátrak irányából.

A macska leugrott az asztalról, feldöntötte a fekete folyadékkal teli üvegcsét, és kimenekült a romok közül a sivatagba. Az öregember kétségbeesetten kiabált utána, de nem követte, s neki hamarosan sikerült eliszkolnia a dűnék közt.

Amikor már elég messzire távolodott a romoktól, könnyű szellő futott végig a homok fölött, és halk zene foszlányait sodorta magával. Először azt hitte, maga a sivatag fakadt dalra, de aztán egy árnyat pillantott meg egy közeli dűne tetején. A homokdombok takarásában közelebb osont, és rájött, hogy Jahír, a mindig szomorú dalnok áll ott borvörös palástjában. Éppen úgy fürösztötte arcát a telihold fényében, ahogy az Ezüstmacska szokta; ujjai szelíden simogatták kis hárfája húrjait, és mézízű dalt énekelt. A macska nem értette a Jahír szavait, szíve mégis megtelt szomorúsággal, mert a dalban valami módon saját elvágyódására ismert.

Leült a dalnok lábához, ám az észre sem vette; máskor sötét szeme ezüstszínben tündökölt, mint két aprócska kapu egy fényesebb világba. A macska szívét eltöltötte a dal, s egy varázslatos pillanatban a telihold, tisztelettel adózva Jahír szépséges énekének, hűvös homlokát a sivatag homokjához érintette a dalnok lába előtt. A macska szőre felborzolódott, és ragyogni kezdett; egy szökkenéssel a hold ezüstporral borított sivatagában termett, s onnantól fogva senki nem látta többé.

Még azon az éjjelen, Raa Éneklő városának karcsú minaretjei, és aranykupolás palotái felett rézszínűvé vált a telihold, mintha egy dühös égi kovács hevítette volna fel kohójában. Vörös holdsugarak ereszkedtek a földre, és rácsként zárták körbe a romos tornyot, ahol a gonosz fekete kandúr, és nemzetsége lustálkodott.

A torony közelében kóborló macskák ijedten figyelték, mi történik, amikor egyszer csak ezüstszínben ragyogtak fel az ablakok, és a torony belsejéből kétségbeesett ricsaj és nyávogás csaptak fel. A macskák rémülten futottak szét a város legtávolibb szegleteibe, és remegve bújtak össze legeldugottabb rejtekhelyeiken. Csak pirkadatkor merészkedtek vissza a toronyhoz, ami szokatlanul némán magasodott a felkelő nap fényében.

Sokáig ültek körülötte csendben és mozdulatlanul, míg végül a legbátrabb mind közül, egy fiatal, szürke kandúr óvatosan besompolygott a résnyire tárt ajtón. Odabent nagy felfordulást talált; mintha küzdelem zajlott volna nemrég a romos falak között, és a padlót finom ezüstpor borította. Fekete macskának nyoma sem volt; szőrén-szálán eltűnt mind, s még csak hírmondójukat sem találták azután a városban. Akkor új királyt választottak maguk közül a szürkék nemzetségéből, és azóta is békében élnek Raa Éneklő városában.

S hogy valóban így történt-e mindez? Nem tudni, mert hosszú évszázadok teltek már el azóta, hogy egy ezüstszín macska éjszakánként a háztetőkön üldögélve ábrándosan bámulta a teliholdat; s bizony még a macskák emlékezete sem tart örökké.

Annyi bizonyos csak, hogy Raa Éneklő Városában, ahol ősi gépezetek gyűjtik kék kristályokba az alkonyi nap sugarait, hogy csilingelő zenévé formálják éjszakánként, áll egy romos torony – s ebben a toronyban minden teliholdkor összegyűlnek a macskák, akiknek királya elmeséli ezt a történetet.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához