LFG.HU

lanozzunk
Széplaki Máté
novellaCimkek

H. P. Lovecraft nyomán

1.

Most már biztos, hogy eltékozolt életem gyengülő szikráját végképp felisszák a sötétség örökké szomjas kazamatái.

Hogyha fatalista lennék talán mostanra megbékültem volna a sorsommal, és hagytam volna, hogy a téboly csápjai a jótékony feledés örvényébe rántsanak. Költséges oxfordi neveltetésem azonban úgy tűnik olyan emberré formált, aki az elkerülhetetlen végkifejletet látva is racionális gondolkodással gyötri magát.

Bár a pusztulás kapujában az önvád tökéletesen felesleges, mégsem tudok most másra gondolni, mint az első hibára, ami a balszerencsés úton elindított: nem kellett volna elfogadnom Késessy Márk barátom meghívását.

Habár a szűk kis ünnepség, amelyet a vizsgaidőszak búcsúztatásának alkalmából budavári lakásában rendezett, nem kecsegtetett kevesebb szórakozással, minthogy ifjú író-és zenésznők bizonyítási vágyának áldozatául eshetem, majd átadva tiltakozó elmém a marihuána élvezetének egy újabb estét költök el a mennyei delíriumnak hódolva.

Bizonyára itt megütközik az Olvasó azon, hogy szerhasználó vagyok. Talán azt remélte, hogy földhözragadt elmém lesz a fáklyafény mely vezeti Önt ennek a feltehetően félelmetes végű történetnek egyre tekervényesebb labirintusában.

Mikor majd az elbeszélésemben eljutok odáig, hogy megismerik a rettenetes igazságot, ennek a rettenetnek a fényénél ott leszek én, hogy újra megkérdezzem: ki lehet a racionálisabb kettőnk közül: Ön vagy Én?

Ön egy otthonában békésen ülő, elfüggönyözött középpolgár, aki a tudomány lámpájával világít, mert megunta a valóságot. Mindeközben én kénytelen vagyok farkasszemet nézni a kendőzetlen, iszonyú végzettel, és a csontig hatoló rémület ellenére tudósítom Önt életem talán utolsó perceiről.

2.

 Nem kellett volna elfogadnom Kékessy Márk barátom ajánlatát mert az idegeim pattanásig feszültek előző heti Belső-Erdélyben szerzett élményeim hatására.

Az egyetem megbízásából nehezen megközelíthető székely falvakban kerestem a magyarság őstörténetének utolsó, homályos emlékeit. A zárkózott közösségek, akiket az évszázados beltenyészet szemmel láthatóan elindított visszafelé az evolúció lépcsőfokain, nem nézték jó szemmel kérdezősködésemet és hamarosan megéreztem, hogy rossz hírem messze előttem jár ahogy településről településre utazva faggatom ezeket a kemény hegyi embereket a múltról.

A visszatérésem előestéjén azonban kedvező fordulat történt, mégpedig olyan, amire a fenti előzmények után egyáltalán nem számítottam: az egyik avítt öltözékű öreg paraszt maga keresett fel, hogy segítse munkámat.

Látogatóm megjelenése csöppet sem volt bizalomgerjesztő. A nagydarab, görnyedt székely egészségtelenül előreugró vállain egy hihetetlenül ódivatú ködmön volt átvetve és furcsa, aszimmetrikus tartása élő bizonyíték volt arra, hogy a rokonházasság testet és lelket elkorcsosító szokása milyen aggasztó méreteket ölthet a máramarosi bércek ezen félreeső lejtőin.

Az ápolatlan és visszataszító külsejű ember legnagyobb meglepetésemre értelmesen, mi több, választékosan beszélt, bár hangvétele határozottan lenéző volt, aminek okát nem sikerült megértenem.

Bánffay Ignácként mutatkozott be és én elgondolkoztam, vajon leszármazottja-e annak az Ignatius Bánffaynak akivel Kriza János 1840-ben, másfél évszázaddal ezelőtt találkozott és akit a neves néprajz-kutató az utolsó élő táltosok egyikének nevezett.

Ő maga büszkén vallotta, hogy családfáját egészen a honfoglalás előtti időkig tudja visszavezetni, és hogy jól ismeri a Kárpátok rejtett hágóit és völgyeit, annak népével és titkaival együtt. Azt mondta, hogy szeretné előre mozdítani kutatásaimat – de egyáltalán nem tetszett az a csúfondáros hang amivel szolgálatát felajánlotta. Mikor megérezte idegenkedésemet ő is tartózkodóbb lett, és végül annyit árult csak el, hogy Szinérváralján túl egy mocsaras és nehezen megközelíthető szurdokvölgyben megtalálhatom a régmúltnak egy tanúját, amit, hogy látogatómat idézzem, “a primitív románoknak még nem sikerült elpusztítaniuk”. Szomszédainak becsmérlése csak még utálatosabbá tette számomra a furcsa öreget és egyáltalán nem bántam mikor némi udvarias szóváltás után búcsúzott, és elbicegett a háza felé.

A következő éjszakán telihold volt, és a kecskebékák fülsüketítően kerepeltek mikor a rejtélyes Bánffay útmutatását követve egy gazos, névtelen sírkertben évmilliók gránitharapásától gödrös gigászi székelykapura bukkantam melyre sumér ékírással az ISTÁR szó volt vésve.

A felfedezés megrendített, a világ forogni kezdett velem, és a magukba roskadt viskók sötétjében rejtőző árnyak gúnyosan felkacagtak. Azt hittem az ősi föld zsíros, szentségtelenül termékeny rögei aznap este felfalják életerőmet, de a sors másképp akarta. Nem tudom mennyi idő telhetett el, már pirkadt, mikor visszanyertem eszméletemet a hortobágyi ugaron bolyongva, vadul csapongó népdalokat énekelve.

Mostanáig nem beszéltem erről senkinek. Eltávolítottak a hétköznapoktól az álmatlan éjszakák, mikor a Szíriusz földöntúli ragyogása táncolt a vén háztetőkön és távoli tárogatóhang olvadt a síp, dob, és nádi hegedű kakofón ritmusába.

Ilyen bénult lélekkel teljes mértékben helytelen volt megjelenni Kékessy Márton, a néprajztudós költő házibuliján.

3.

 A házibulin Kékessy hamar félrevont és, mielőtt még figyelmeztethettem volna lelki egyensúlyom törékenységére, elmesélte legújabb következtetéseit:

„Természetesen Badiny-Joósnak igaza van, és Jézus ősei csakugyan magyarok voltak. Hiszen Pázmány betiltott, feltételezésem szerint angyalnyelven írt, lefordíthatatlan jegyzeteket tartalmazó misekönyvéből kiderül, hogy valójában az angyalok nem mások, mint a jövőből érkezett színmagyarok, akik mindig is felsőbb hatalmukkal segítik az emberiséget, hogy beteljesíthesse kozmikus küldetését. Mivel pedig Mária egy angyallal ment a sátorba mielőtt megfogant az egyezség ég és föld között sejthetjük, hogy a gyermek kitől származott.

Nincsen Isten, csak jövőből érkezett színmagyarok, akik mérhetetlen hatalmukkal igazítják, hogy a teremtés urává váljon kiválasztott népünk. Minden elvégeztetett. Jelenben való létünk csupán átmeneti, a fényes múltból a még fényesebb jövő felé tartunk. Tekerek neked is egy spanglit, oké?”

4.

- Hol vagyok!?

- Miután az utolsó logikus feltételezést is beállítottam a téboly garázsába nem tehetek mást, mint hogy figyelek.

- Az a baj a figyeléssel, hogy ha túl erősen próbálkozom, akkor előbb-utóbb hatalmába kerít a rettegés.

Szépen, halkan közeledik a rettegés, először tapintatos, egyáltalán nem tolakodó sejtelmek formájában.

Hogyha nem kergetem szét a sejtelmeket, akkor egyszer csak zutty! Benne találom magam az egyik mélyén, ahol őrjöngve zúg a rettegés.

Hogyha szétkergetem őket?! Egyre csak gyülekeznek körülöttem a sejtelmek, mint az ordas farkasok, én pedig elárvult csillagszemű juhászként csapkodok magam körül a józanész göcsörtös pásztorbotjával.

Nemsokára megkérdezem magamtól: vajon nem lehet, hogy valami fontos titok lappang a sejtelmek mélyén, valami, ami miatt nem szabadna őket távol tartani magamtól? És amikor idáig jutok a gondolataimban menthetetlenül elvesztem. A sejtelmek, a végig nem gondolt sejtelmek vad körtáncba kezdenek körülöttem, a valóság meglódul és pörögve hullok alá a dübörgő rettegés üres orkánjába.

Az a baj, hogy ha nem figyelek, akkor eltévedek. Ha rettegek, akkor nem tudok figyelni. Viszont hogyha figyelek, előbb utóbb rettegni kezdek.

Hogyha rettegek… de ezt már mondtam. Az egész nem lenne, hogyha kihagytam volna Kékessy házibuliját.

Nono, igazából, azt akartam még mondani, hogyha rettegek akkor nem figyelek, hogyha nem figyelek, akkor pedig eltévedek és aggódni kezdek. Márpedig semmit sem utálok jobban a sekélyes aggodalmaskodásnál. Ezért is jöttem le a pincébe elszívni egyedül a spanglit, miután végighallgattam élénk fantáziájú barátom elmélkedését a jövőből érkezett színmagyarokról.

Ezt viszont nem kellett volna, különösen nem a Kékessy-ház pincéjében, melynek pókhálós folyosója a Budai Vár ősi kazamatáiba torkollik.

Tudom, ezen a ponton lesznek Olvasók, akik azt mondják: „na helyben vagyunk, ez az egész elbeszélés egy hülye drogos látomása.”

Ami igaz az igaz, a drogos tényleg hülye, de normális esetben egyáltalán nincsenek látomásai.

Persze azt elismerem, hogy jobban tettem volna azért hogyha iszom és nem szívok. Az ivásnak folyamata van a szívásnak azonban állapota.

Egyik féldecitől a másikig, egyik korsótól a másikig, az ember lázasan csiholja a szikrákat a szívében, amíg a mámor egyetlen hatalmas lobbanásban át nem szakítja a valóság vörös vásznán, ez az ivás. A vásznon túl aztán ott találja magát a lélek egy ragyogó hintó előtt, egy hintó előtt, amelyet Árgyélusok és tündér Ilonák húznak a mennyországba…

A szívás az nem ilyen.

Annak nincs ritmusa. Az első slukk után beáll a csend, és ebben a csendben a legkisebb mozdulat is elsöprő vihart kavar.

És itt el is jutottunk megint a rettegés orkánjához és ahhoz, hogy miért lett volna jobb, hogyha inkább iszom és nem szívok.

Azért mert most minden gondolat csörömpölve zuhan a padlóra a fejemben, mert minden megérzés fagyos hidegként kúszik a kezembe.

Azaz rettegek. Így nem tudok figyelni. Hogyha pedig nem figyelek, nem tudok tájékozódni.

HOL A POKOLBAN LEHETEK?

Valahol a Budavár alatt, valahol, egy névtelen, szennyes, tizenkilencedik századi kazamatában.

Igen, tizenkilencedik századi lehet, mert olyan homályos, barbár tudás fertőzésétől himlőhelyes, amely a huszadik század elejére szerencsére jórészt kiveszett.

A mázas csempére, amin elnyomtam cigarettám narancssárga parazsát, névtelen mesterek húsos levelű kalotaszegi tulipánokat és bazsarózsákat festettek, melyek kacskaringós indákon tekergőzve zuhannak egymásba lehetetlen szögekbe és túlvilági szimmetriába csavarodva. Ha sokáig nézem őket, lassan vonaglani kezdenek és mögöttük elkezd formát ölteni az idők kezdete óta türelmesen várakozó Magyar Igazság…. Ia Ia GÓG és MAGÓG, rázd meg magad, te berbécs!

5.

Sűrű, édeskés szag terjeng az áporodott levegőben. Ez a szag vezet egyre mélyebbre, a hegy gyomrába. Öngyújtóm lángjával takarékoskodnom kell, csakúgy, mint lélekjelenlétem maradékával, ezért inkább sötétben tapogatózva megyek tovább, megkímélve szemem a pincefalakat díszítő ornamentika látványától.

Úgy számítom, hogyha egyenes irányba haladok bármelyik folyosón akkor hamarosan el kell érnem valamiféle kijáratot – kivéve természetesen, ha lefelé visz az út.

Az út azonban, hála az égnek, nem lejt, bár többször is előfordult, hogy tapogatózó lábfejemmel egyszer csak a fekete ürességet érintettem. Nem gyújtottam fényt, hogy belenézzek ezeknek a fenyegető hasadékoknak mélyére, de kínzó emlékként tolultak a fejembe azok a hiteltelennek tartott tizenhetedik századi források, amelyek rémülten suttognak az Ébredő Magyarokról, a nem evilági hadseregről és álomtalan álmukról a Budavár gyomrában, várva az idők végezetét, hogy felkeljenek és őrületbe taszítsák a világot.

Az istentelen útvesztő dohos tárnái látszólag minden rendszert nélkülözve kígyóztak az ismeretlen felé. Több ízben is kiszélesedett az alagút és kisebb terekre, vagy kamrákba érkezhettem. Ezekből, mély balsejtelemtől vezérelve, minél gyorsabban igyekeztem kijutni, vállamat folyton a jobb oldali falnak vetve. A sötétség odvainak egyikében aztán ellenállhatatlanul rám tört a meggyőződés, hogy valaki figyel. Az édeskés szag egyre erősödött, és én a félelemtől fuldokolva pattintottam fel öngyújtómat, hogy utoljára a szemébe nézzek az életemre törő rettenetnek, bármilyen formát is öltsön az.

6.

Masszív fekete alak bontakozott ki a sötétből – egy márvány bikaszobor ágaskodott felettem. A Pilis rothadó méhében rendezett történelem előtti szertartások suttogva szólított totemállatának csillogó testét egy nyilvánvalóan idegbeteg művész szemekkel borította be, amitől az állat szinte elveszítette eredeti formáját és izmos, vonagló húsmasszává változott.

A szobor talapzatán sumér és székely rovásírásnak zavarba ejtő keverékével írt címet találtam: BABBA MÁRIA.

Bárcsak elhittem volna jó szándékú ámde korlátolt gondolkodású professzoraim okfejtéseit a finnugor néprokonságról!

Bárcsak ne töltöttem volna annyi lázas éjszakát az egyetem elzárt néprajzi gyűjteményében, azon tűnődve, hogy vajon mi mindent láttak az első kutatók két évszázaddal ezelőtt, mikor eljutottak bizonyos világtól elzárt, rossz hírű falvacskákba, amiket később, a szabadságharc alatt olyan buzgón dúlt fel a magyar hadsereg!

Jobb lett volna kényelmesen hátradőlni, együtt fújva a többiekkel a bejáratott, megnyugtató uráli rokonság elméletét mintsem összehasonlító tanulmányokat folytatni a sumér és a székely kultúra témakörében, megengedve, hogy létezhettek más, a sumér előtti civilizációk is melyek embertelen rítusai beszivárogtak az óvilág hiedelmei közé.

És nem csak az ősnépek hitét fertőzték meg az időn és téren kívüli torz utalások: Bahba, a holdról idezuhant borzalmas sumér istennő neve vajon míly szentségtelen paktum következményeképp kúszhatott be Erdély keresztény földművesek imáiba?

Nem akartam eloltani a fényt, míg a lidércnyomásos szobor végleg el nem tűnik egy kanyar mögött, ám az öngyújtóm hamarosan végleg felmondta a szolgálatot s én kénytelen voltam újra magamra húzni a zajtalan feketeséget melyben csak bizonytalan lépteim vertek visszhangot.

 Talán a legutolsó sarokról még megemlékezem mielőtt rátérek a folyondáros sötét bolyongás végjátékára. Boldog voltam, mert tudtam, közel a szabadulás pillanata. Legalább egy órája botorkáltam a sötétben, mikor egyszer csak látni kezdtem a falak kontúrjait magam előtt. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy megtántorodtam és hatalmas, extatikus hullámban tört rám a megkönnyebbülés.

Szaporázni kezdtem lépteimet a halvány derengés felé és közben kiszáradt torkomból a felszabadult feszültség hangos nevetést préselt ki. Légmozgás legyintette meg az arcomat, s bizonyosnak tűnt, hogy mégsem pusztulok el az elsüllyedt múlt ezen tébolyult útvesztőjében.

7.

 Soha egyetlen tévedés sem tett rám oly mély benyomást mint amikor a nyerítő helyeslés hirtelen ráébred hogy önmaga paródiájába csapott át.

A sarok, amin befordultam, őszinte volt, mint a hajnali vallomások, és rejtélyes, mint az álmatlan éjszaka.

A kürtő falán, fejem felett háromujjnyi szélességben és négy-öt méter hosszan megrepedt a hegy, mintha egy leírhatatlan gigász ütött volna roppant mély sebet a sziklába. Innen érkezett szemembe a csillagos égbolt fénye, reménytelen messzeségből. Legalább harminc emelet mélységben lehettem és semmiféle épeszű magyarázatot nem tudok arra adni, hogy hogyan távolodhattam el ennyire a föld színétől. Arra sincs mentség, hogy miként láthattam olyan rengeteg ragyogó csillagot a nagyváros fényszennyezett, egyhangú egén. Az Aldebaran gonoszul hunyorgott a külső szférák peremén és nem messze tőle ott tündökölt a Nagy Kutya legfényesebb tagja, a gyöngyházszín, hideg tüzet okádó Szíriusz ahonnan a misztikusok szerint az első magyarok szálltak alá mikor még a Föld fiatal volt.

A folyosó egy korhadt, ódon faajtóban ért véget melynek rozsdás kilincsét, különös méretéről és formájáról ítélve, kétlem, hogy emberi kézre tervezték volna. A megvetemedett deszkák között sárga fény szűrődött ki, s talán semmi sem mutatja jobban becsődölt ítélőképességemet, mint hogy habozás nélkül benyitottam a földmélyi kárhozat titokzatos kapuján.

Ismét rámtört a bénító, édeskés bűz, ám ezúttal sikerült meghatároznom a forrását: az őrölt, szárított édespaprika miazmás kipárolgását érzem mióta e gyomorkavaró tárnákban tévelygek! Egymásra polcolva, megszámlálhatatlan sokaságban álltak körülöttem a paprikászsákok. Hogy miféle raktárhelység volt ez arról találgatni sem mertem, s hamarosan figyelmem a zsákokról egy szecessziós stílusú masszív polgári könyvszekrényre terelődött, mely a szoba nagyságú üreg túlsó végében terpeszkedett. A féreg rágta polcok telis-tele voltak a legbizarrabb művekkel, amelyekkel tudományos munkám során találkoztam, vagy csupán hallottam róluk. Megtaláltam Kemény Zsigmond emberbőrbe kötött regényét, Petőfi Sándor hagymázas, igen kevés antológiában jegyzett halotti beszédét, s nem hiányzott az őrült magyar, Vörösmraty Mihály rettenetes, betiltott imáskönyve sem, a Nemzethalál.

A szobát századfordulós gázlámpa világította meg, melyet egy rézcső táplált. A rézcső vége eltűnt a sziklamennyezet repedésében, s nem lehetetlen, hogy sok-sok méterrel felettem közvetlenül a lakosságot kiszolgáló fővezetékhez csatlakozott. Ez az jelenti, hogy lehetséges, ezt a lámpát tíz perce gyújtották meg, de az is lehet, hogy száz éve. A könyvespolc bűvöletében komolyan elgondolkoztam, hogy kölcsönvegyem a felbecsülhetetlen értékű művek valamelyikét vagy legalább néhány passzust ott helyben elolvassak. Mikor azonban megragadtam a Nemzethalált hogy odavigyem a gyengén pislákoló lámpához halk kattanás után recsegve, orrfacsaró porfelhőt kavarva elfordult a bútor és titkos átjáró nyílt mögötte.

Nem tetszett a gondolat, hogy ebből a rejtett hegymélyi zugból egy még titkosabb helyre juthatok ám visszafordulni innen lehetetlennek tűnt. A sötétség és a reményvesztettség csalt ide, a légypiszkos, bűzös sárga ragyogásba, s talán az alagút végén ott van az igazi, az áhított világosság: a szabadság tiszta fénye.

8.

 A járat egy terembe vezetett, ami olyan hatalmas volt, hogy lehetetlen megbecsülnöm méreteit. A falak és a boltozat hamar eltűntek a szemem elől a végtelen feketeségben. Előttem körülbelül húsz méterre természetellenes, zajtalan barlangi tűz lobogott, fénye azonban csupán a padlónak és a közvetlen közelében lévő alakoknak volt képes színt és formát adni, minden más irányban beleveszett a sötétségbe.

Emberek álltak a tűz körül, vékony, gyűrött arcú magyar emberek.

Mindenféle korok viseletét láttam, ütött-kopott tarsolylemezek, kicserepesedett lakkos csizmák, megfakult bocskaik, sáros frakkok, lyukas sportcipők vánszorogtak néma csendben, zavaros sorokban a szörnyű alagútrendszer középpontja felé. Vállaikat, karjaikat paprikás bálák nyomták, zsíros hajuk csomókban hullott szikkadt arcukra, megtört tekintetük a terem közepére szegeződött.

És akkor, szemük kereszttüzében, a hangtalanul lobogó máglya fölött én is megpillantottam a monumentális, duzzadó bográcsot, melynek rotyogó tartalmába zsákszámra öntötte a pirospaprikát a föld mélyének elátkozott népe.

A katlant nyaldosó lángok mellett ocsmány dolog imbolygott. Hosszó lábú lucaszéken pöffeszkedő hatalmas, kövér testét buggyos nadrág és zsinóros mente, arcát busómaszk takarta. Ölében méretes húsvágó bárd feküdt. Kábultan néztem, ahogy lassan lecsusszan trónjáról ez a rémmesékből valamilyen szörnyű tévedés folytán kiszabadult óriás és cammogva elindul a homály felé.

Testem, egyfajta révületben, magától cselekedett. Megragadtam egy falhoz támasztott, nehéz paprikászsákot, vállamra vetettem és elindultam, hogy beálljak a legközelebbi sorba. Nem tudom, hogy lidérces varázslat fosztott meg szabad akaratomtól, megőrültem vagy pedig a pokoli körülmények felébresztettek bennem bizonyos elnyomott, ősi ösztönöket, amik korokkal ezelőtt tartották hatalmukban az első emlőst, mikor fejletlen agya próbált megbirkózni a sötét űr mélységesen idegen fantomjainak képével.

Annyi biztos, hogy baljós, kiszolgáltatott helyzetben ellenére, kétségtelenül a sokk hatására, egyetlen, látszólag mellékes kérdés foglalkoztatott: honnan kerül a hús a gigászi bográcsba?

A hús: ahogy közeledtem a tűzhöz újból megláttam a rémalakot amint egy hatalmas, sötét oszlop elé vonszolja förtelmes bárdját. Honnan kerülhet a fazékba a hús? Az oszlop egy nagyobb alakzat része volt. A székelykapu, az erdélyi iszonyat földmélyi párja bontakozott ki a sötétből, gúnyosan fölé hajolva a kísértetseregnek. A torokhangú kántálás egyértelműen a busómaszkos jelenés torkából szakadt fel, s hogy a hús honnan kerülhet a fazékba, tökéletes talány volt számomra.

De már nem sokáig. A székelykapun túl megremegett a nyirkos barlangi levegő és a téridő hangos csattanással elveszítette minden általunk ismert minőségét. Kapu nyílt más dimenziók ép ésszel felfoghatatlan viharába és ebből a kapuból valakik vagy valamik átléptek a mi világunkba.

Innentől nagyon nehéz folytatnom a beszámolót. Nem múlt el azóta éjszaka, hogy ne gyötörjön éber, kínkeserves álmaimban ez a jelenet, és nem segít sem az altató, sem az hogy nem vagyok hajlandó többé magyaros ételeket enni.

Mert a külső dimenziók iszonyatából előlépett a régi népmesék fantasztikus állata, a rackajuh és őt követte a csupán elöregedett néprajzi katalógusokból ismert, sohasem létezett szürkemarha és mangalicadisznó.

Az álarcos behemót felemelte bárdját, lesújtott, én pedig ájultan zuhantam a penészes kőpadlóra.

9.

 Csepeli horgászok találtak rám fényes nappal, amint egy uszadékfába kapaszkodva sodort lefelé a vén, hallgatag Duna. Nem voltam magamnál. A szemtanúk szerint idegen nyelveken kiáltoztam és budai kisvendéglők neveit és címeit soroltam. Eddig csak én értettem ennek iszonyú jelentőségét, s nem magyaráztam el később, szanatóriumi kezelésem alatt sem viselkedésem feltételezhető okát. Hogy hogyan kerültem a folyóba, nem tudom, s hogy a testemet borító zúzódásokhoz s a nyakamat csúfító lila folytogatásnyomhoz milyen történet fűződhet, nem firtatom. Megtanultam, hogy önkívületet és a felejtés az elme két legcsodálatosabb képessége, s bár én mindkettőt örökre elvesztettem, azon az estén minden bizonnyal megmentettek a teljes katatóniától.

 Az első éjszakák rettegésben teltek, s a holdfénnyel körberajzolt árnyékok közt minduntalan szikkadt, karommá görbült ujjak tucatjait láttam, amint verítékben fürdő testem felé közelednek, hogy darabokra szaggassanak és lerántson a forró víz és pirospaprika üvöltő tölcsére a végtelen bogrács izzó fenekére. A félelem azóta elmúlt. Csak a szívszorító keserűség maradt, hogy a csipkés-tulipános népművészettel kereskedő budavári boltocskák alatt elmondhatatlan borzalmak eszelős légiója tölti az űr csillagos kárpitja mögé rejtett istenkáromló bográcsot, türelmesen várva, hogy elérkezzen az idejük, és ráontsák a gyanútlan emberiségre létezésük iszonyú titkát.

 Eddig jutottam. Kékessyt már bevarrták, valószínűleg tőle kapták a tippet, hogy nálam is lehet fű.

Hátamat a bejárati ajtónak vetem miközben a nyomozók egyre erélyesebben dörömbölnek. Tudják, hogy itthon vagyok, elbújni lehetetlen, de nem számít. Senkinek nem fogom megadni azt az örömet hogy az álszent társadalom egy olyan dologért hurcoljon meg, amit egyébként mindenki csinál.

Őseim évezredeken át küzdöttek az elnyomás ellen, dédapám életét adta a hazáért a Don-kanyarban, nagyapám a Kálvin téri barrikádokon ontotta vérét ötvenhatban.

Most rajtam a sor. Leteszem a Szigetvár Ostromát és a recsegő deszkák zajában halkan kibiztosítom édesapám revorverét. Nem tudom hány rendőrt viszek magammal, de az biztos, hogy nem én leszek az egyetlen, aki már nem fog emlékezni az utolsó villanásra.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához