LFG.HU

Zékósza
novellaCimkek

“A mestermű: mindazt, amit valaha tettem,
egyetlen pillanatban látni és megérteni.”
(Goethe)

- Tisztelt hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a Kultúrkeselyű délutáni adásában. Míves Géza vagyok, mai vendégem pedig egy igen… különös, vagyishogy inkább különc ember. A hobbija ugyanis…
- Hogy érti azt, hogy különc? – szakítottam félbe máris idegesítőnek érzett kérdezőmet, kicsit sem törődve az udvariassággal. A pasas szikrázó szemmel vicsorgott rám a mikrofonja mögül, én pedig arra gondoltam, hogyha most a televízióban lennénk élő adásban a rádió helyett, bizonyára erősen vigyorognék. Jelen helyzetben viszont bölcsebbnek tartottam faarccal, enyhén felvont szemöldökkel visszanézni rá. Az ilyeneket ezzel lehet leginkább kiakasztani. Majd a beszélgetés után kiröhögöm magam.
-… szóval vendégem Magvas Béla, aki… nem is tudom, minek nevezzem önt. Költőnek, filozófusnak, utazónak, felfedezőnek, vagy egyszerűen csak…
- Nevezzen talán Bélának, azt hiszem, az lesz a legjobb így az elején – mosolyogtam a riporterre, remélve, hogy elérti a tréfát. Nem így történt. Az újabb szikraeső után kezdtem reménykedni, hogy végre rátér a lényegre, és gyorsan elhúzhatok innen. Az az igazság, hogy nem igazán szeretek olyan helyen lenni, ahol hülyének néznek. Hiába, no.
- Rajta kívül velünk van még a stúdióban Forma László, esztéta és posztmodern irodalom-kutató.
- Üdvözlöm a hallgatókat – motyogta a megnevezett.
- Nos – kezdte a dísz-zsoké – legelőször is azt kérdezném Magvas Bélától, hogy hogyan nevezné azt a művészetet, amit űz, amivel foglalkozik, és mik voltak eddigi legnagyobb alkotásai? Mert ugye nem egy köznapi formájáról van szó a művészetnek…
– Így igaz, Géza, nem éppen hétköznapi – mosolyogtam. Gondoltam, eljátszom a készséges alanyt, aztán majd csak meglátjuk a végén, ki fog hülyét csinálni a másikból. – És azt hiszem, nem is nevezném igazán “művészetnek”, mivelhogy annál sokkal… fontosabb, egyénibb. A művészet ugyebár áll egy alkotóból, egy műből és a befogadóból. Az én esetemben azonban a befogadó… hát, tulajdonképpen mindenki és senki.
- Ezt hogyan értsük?
- Úgy, hogy sajátos a hely, ahol és ahogyan megjelenítem a műveimet – versekről van szó, egyébként, méghozzá haiku formában írt versekről, amik…
- Esetleg felvilágosítaná a hallgatókat, mi is az a haiku? Biztosan vannak, akik nem ismerik ezt a versformát…
- Természetesen, Géza – vigyor. A pasas idegesen fészkelődik, kínjában mosolyog. Helyes, nyerésre állok. – A haiku egy japán versforma, mindössze tizenhét szótagból áll. Szigorú tartalmi szabályai vannak, amiket most nem részleteznék, a lényeg, hogy egyetlen gondolatot kell tartalmaznia.
- Akár egy aforizmának, ugyebár… – szólalt meg mellettem az esztéta. A vele szemben érzett szimpátiám azonnal elmúlt, ahogy meghallottam a hangját. Vannak emberek, akiknek a hangja hihetetlenül illik termetükhöz, természetükhöz, személyiségükhöz. És vannak olyanok, akik ha megszólalnak, felkapjuk a fejünket, mert sosem tudnánk elképzelni, hogy ebből a torokból feltörhet ilyenféle hang. Nos, az irodalmár ebbe a kategóriába tartozott. Hangja hallatán egy rozsdás tejeskanna elsápadt volna az irigységtől.
- Igen. Nos, azért szeretem a haikut, mert merészen és kéretlenül mondja ki a gondolatot, nem rejti el hosszú mondatokba, és nem teszi félreérthetővé azáltal, hogy oldalakon át beszél róla. Kimondja, és aztán vége. És úgy érzem, manapság, amikor egyesek még a semmiről is órákat tudnak beszélni, egy haiku olyan, mint egy korty friss levegő. Jellemző a keleti gondolkodásra, egyébként… mint tudjuk, a japán és a kínai írás sajátos jellege miatt az írástudók mindig törekedtek a pontos és rövid megfogalmazásra – valahogy ilyen formán születhetett meg végül a haiku. És persze abból a gondolatból, hogy az igazság mindig egyszerű, legfeljebb egy-két szó, egy mondat, de soha nem több…
- És mit gondol, a nyugati kultúrában mennyire értékelik a haikut? – kérdezte az esztéta – merthogy nálunk egészen mások a hagyományok. Nem a rövidségre, hanem a tartalomra törekvő verseink mellett igen furcsán hatnak ezek a keleti alkotások.
- Így igaz, professzor – látni kellett volna az önelégült vigyorát. Az ilyen fickók imádják, ha leprofesszorozzák őket, még akkor is, ha nem azok. Sőt, főleg akkor. – De éppen ön említette az imént az aforizmákat. Nos, a funkció ugyanaz, csak a forma más. Az aforizmának pedig igen gazdag múltja és hagyománya van itt Európában…
- Ha így van, fiatalember, akkor miért mégis a haiku? Miért nem aforizma?
- Örülök, hogy megkérdezte, professzor – válaszoltam. És tényleg örültem, hogy végre megkérdezte. – A válaszom összefügg azzal, amit az elején kezdtem el mondani, hogy nálam eléggé sajátos a haikuk elhelyezése… A haiku keletről jön, ahol még megvan a gondolkodásban az ember és a természet egységének eszméje, gondolata. A haiku olyan, mint egy kapocs az ember és a körülötte lévő világ között. Az igazság, amit kimond, a világról szól, mindig általános. Ilyen módon köti az egyént az egészhez. Ez nincs meg az aforizmákban, de a nyugati művészetben sem, sehol. Azért alkalmazom ezt a keleti versformát, mert én hiszek ezekben a dolgokban.
- Akkor most térjünk rá arra, hogy mi is olyan különleges abban a művészetben, amit maga művel…
- Már mondtam, hogy nem nevezném művészetnek. Pont a haiku és az aforizma különbsége miatt nem. Amit én csinálok, az egyfajta… harmóniakeresés. Megtalálni azt a pillanatot, amikor a haiku, amit írok, összekapcsol engem a világgal. Mert nagyon is szükség van erre az érzésre. Nekem, legalábbis. Akikkel beszélni szoktam erről, nem értik sem ezt a szükséget, sem pedig a jelentőségét. De nem is tisztem, hogy bárkit meggyőzzek arról, hogy gondolkozzon másként, én csak teszem a dolgom.
- Akkor meséljen róla, hogyan is folyik ez a… harmóniakeresés.
- Mindig utazással kezdődik… elmegyek sétálni az erdőbe, fel egy hegyre, egy tó, folyó mellé. Ott leülök, és megpróbálom tökéletes formában visszaadni a gondolatot, ami a fejemben formálódik, akkor, abban a pillanatban. És ha megvan, akkor keresek valamit, amire leírhatom. A legjobban kőre, fára, vagy a földre szeretek írni. És ha jól csinálom, ha a megfelelő gondolatot írom le a megfelelő helyen, megfelelő időben, akkor megérzem azt a fajta harmóniát, amiről beszéltem.
- Tehát kizárólag… a természetben alkot? Papírra sohasem írt le semmit?
- Sohasem. Nem lenne értelme. Minek? Az már nem az a vers lenne. S mivel a verseim célja önmagam, így ezeket nem lenne értelme közönség számára írni.
- Tehát nincs közönsége?
- Ezt sem mondanám. Igyekszem olyan helyre írni ezeket a verseket, ahol azért megláthatja őket egy-egy szemfüles erdőjáró. Olyan helyekre, amiket azok keresnek fel, akik együtt akarnak lenni a természettel. Ők az én közönségem… tehát ilyen értelemben mégiscsak van, aki olvas… de nem nekik, miattuk, értük írok.
- Mikor sikerült a legutóbb haikut írnia?
- Először inkább egy olyan esetet mesélnék el, amikor nem sikerült… csak hogy bemutassam, hogy nem mindig van együtt idő, hely és hangulat. Most nyáron történt. Kerékpározni indultam, a Dobogókő tetejére, ami az egyik kedvenc úti célom. Tekerés közben eszembe jutott, hogy a csúcson, benn az erdőben van egy öreg tölgyfa. Ideális hely lenne egy haiku elhelyezésére, gondoltam. Mire felértem, késő délután volt, mikor a hőség már elmúlik, a nap nem olyan erősen tűz, s a természet mintha elnyugodna ez egész napos lázas izzás után. Az idő is tökéletes volt. A tölgyfa egy turistaút mellett volt, kissé beljebb az erdőben. Mikor odaértem, csalódottan láttam, hogy megelőztek. No nem a haikuval… Két kissrác ült a fa mellett, és éppen azzal foglalatoskodtak, hogy bogarakat szedtek apró darabokra. Ami önmagában csak kissé zavart, de ahogyan egymással üvöltöttek, az annál inkább. Nemsokára szerencsére megjelentek a szüleik, és eltüntették őket. Akkor odaléptem a fához, leültem alá, és hagytam, hadd csavarogjanak a gondolataim szabadon. De már akkor tudtam, hogy nem fog összejönni. Zavart az a két kissrác. Végül eszembe jutott valami, és a következőt írtam a fára:

“Egy szegmenssel
lemaradni attól, mi
ihletett: kudarc.”

- Tehát végül is írt, nem?
- Csak majdnem. Nem lett tökéletes, valami hiányzott az egészből.
- Elnézést, hogy közbeszólok – nyikorogta az esztéta – de az imént említette, hogy a haiku tizenhét szótagos. Az imént idézett viszont csak tizenhat… – hátradőlt, és mosolygott. Kár, hogy hiába.
- Pontosan erről van szó. Mint mondtam, valami hiányzott a tökéletességhez. Erről szól a vers.
- Igen, de ha nem tizenhét szótag, akkor mitől haiku?
- Attól – válaszoltam – hogy nem az ember van a forma szolgálatában, hanem a forma az emberében. És ha úgy érzem, a forma módosításával ki tudok fejezni valamit, akkor módosítom. Mint ebben az esetben.
- De azért írt tizenhét szótagos haikut is, igaz? – az irodalmáron látszott, hogy igyekszik menteni a menthetőt. Előttem már elvágta magát, és le merem fogadni, hogy a hallgatók többsége előtt is.
- Igen, előfordult – nevettem fel. – Sőt, mesélnék is egy ilyen esetet. Ez most télen történt, alig két hete. A hegyen sétáltam, eltelve a csenddel és a nyugalommal, amit annyira szeretek a télben. Csak a hó ropogott a lábam alatt, néha felrebbent előttem egy madár, egyébként minden mozdulatlan és néma volt. A nap sápadtan ragyogott a látóhatár szélén, a hó pedig vakítva szórta szét a kevéske fényt. Akkor éreztem, hogy a megfelelő helyen járok. Lenéztem magam elé, és azonnal tudtam, hogy a versemet a hóba fogom írni…
- De hát jön egy szél, és rögtön elfújja – szólt közbe a riporter – még mindig nem értem, mi értelme van megírni egy olyan verset, ami akár pillanatok múltán eltűnhet.
- Mivel nem a pillanatok számítanak. Csak az az egy pillanat. Ha befejeztem a verset, ha leírtam, ha kész, akkor és ott, abban a pillanatban lesz teljes a kép. Nem előbb és nem később. Az, hogy utána mi lesz a verssel, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel. Mint már mondtam, én a pillanatot keresem. Csakis és kizárólag azt. Minden más csak díszlet és sallang. Szívesen írok vízre, bár önnek ez bizonyára értelmetlen, hiszen a betűk ott azonnal eltűnnek… szívesen írok levegőbe olykor, vagy tűzbe, faággal… de néha csak a lelkembe írok egy verset. Csak a pillanat a lényeg.
- Azt hiszem, egy kérdést mindenki feltenne önnek, bizonyára sokan feltették már: nem érzi úgy, hogy ez pazarlás? Tehetség, pénz és idő pazarlása? Nekem elég nehéz – és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül – megérteni, hogy mi értelme van ennek a fajta művészetnek, mi célja van, és mi haszna?
- Egyetértek – morrant föl az esztéta. – A művészet funkciója ugyanis sohasem nélkülözte bizonyos klasszikus archetípusok manifesztálódásának olyatén elemeit, amelyekben…
Az irodalmár bemelegedve magyarázott, szavai azonban valahogy elszálltak mellettem, képtelen voltam figyelni arra, amit mond. Azon gondolkoztam, mekkora marha is voltam, hogy elvállaltam ezt a beszélgetést – mi a francot vártam tulajdonképpen? Megértést? Soha nem volt benne részem. Tiszteletet? Abban már igen, de nem a verseim miatt. Érdeklődést? Egy kereskedelmi rádió érdeklődése valahogy nem töltött el büszkeséggel. De akkor mit? Ezen gondolkoztam, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csönd van. Végre.
- Nos, ön mit gondol, erről? – kérdezte az esztéta éppen.
- Hát… minden bizonnyal igaza van, ön a szakértő. – Láttam rajta, hogy ezt szerette volna hallani. Elégedett volt, én meg hagytam, hadd legyen egy jó napja.
- Tehát – nézett rám a riporter – a kérdés változatlan: mi a célja, haszna és értelme ennek a fajta művészetnek?
- Talán – kezdtem lassan – olyan dolgokra hívja fel a figyelmünket, amikre egyébként sohasem gondolnánk. Talán olyan gondolatokat ébreszt, melyek idegennek tűnnek elsőre, de később rájövünk, hogy valójában hiányoztak az életünkből. Nem mondom, hogy mindenki tegye azt, amit én. Nem mondom, hogy amit csinálok, annak haszna lenne. Nem kimutatható, és pénzben egészen biztosan nem mérhető. De valahol nyilván ér valamit, mint minden emberi alkotás. Hogy pazarolnám a tehetségem? Semmit nem tudok ahhoz az érzéshez mérni, amikor elkészül egy haiku, azzal a szabadsággal, amivel csak magamnak tartozom, és senki és semmi másnak… már csak ezért is megéri, és már csak ezért is több annál, amit pénz, idő és haszon önmagában jelenthet. Nem tudom, vajon másnak mi teszi teljessé az életét, de nekem ez. Nem tudok elképzelni semmi ehhez foghatót. S annak ellenére, hogy ebből rajtam kívül senki sem profitál, sem érzek lelkiismeret-furdalást a művészetemmel töltött idő miatt. Nekem ez jutott, így vagyok boldog. Kétlem, hogy sokan állíthatnák teljes bizonyossággal ugyanezt. S ha ez a bizonyosság nincs meg, semmit sem ér az élet a puszta létfenntartáson kívül. Ha versírásra nem is, de ennek a bizonyosságnak a keresésére mindenkinek törekednie kéne. Szerintem megéri. Sőt, továbbmennék – szerintem csak ez éri meg.
- Kedves Magvas úr és Forma úr, sajnos műsoridőnk lejárt, köszönöm a beszélgetést! A “Kultúrkeselyű” délutáni adását, és benne Míves Gézát hallották. A viszonthallásra a jövő héten!
Gyorsan elköszöntem, és menekültem ki a stúdióból. Ahogyan lassan sétáltam a fekete kartonnal borított falú folyosón, belém villant egy gondolat. Elvigyorodtam, elővettem egy krétát a zsebemből, és amúgy graffitisen felírtam a falra, hogy:

“LASSAN JÁRJ,
Hová mész?”

Egye fene, egyszer az életben én is írhatok másoknak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához