LFG.HU

taverna
Hamlet
novellaCimkek


Banza-Sanda falu, Angol-Egyiptomi Szudán déli határánál, 1935

Jócskán elmúlt dél is, mire sikerült – úgy ahogy – megvarrnom az ingemet. Az igaz ugyan, hogy London legelfuseráltabb szabóinasa is szebb öltéseket használt volna nálam, de itt, az Isten háta mögötti kis faluban én bőven beértem most ennyivel. Lám, ennyi év után kellett rájönnöm, hogy mégis csak volt valami értelme a seregnél megtanulni ezt a tűt-cérnát igénylő haszontalanságot – bár akkoriban a leszakadt gombokért járó szigorú büntetés volt a fő ösztönző erő.
A fene sem gondolta, hogy egyszer még visszasírom azokat az időket, amikor teljes menetfelszereléssel masíroztunk keresztül a Szaharán, amikor a saját hátizsákomon kívül még a gyengélkedő rádiósunk holmija is húzta a vállamat, és amikor úgy éreztem, minden egyes lépésnél mélyülnek a bőrszíjak szántotta sebek. Heteken át ültünk a géppuskafészek mögött úgy, hogy még az átforrósodott homokzsákok árnyékában is percek alatt puhára főtt az ember. Volt, hogy egész éjszaka díszőrséget kellett adni a kartúmi tiszti rezidencia előtt, tudván, hogy odabent jazz-zongorista játszik, patakokban folyik a pálmabor és a francia pezsgő, kint pedig csak a csontig hatoló hideg szél fütyülését hallani. Később mi, az angol gyarmati hadsereg – csupa elkényeztetett úri ficsúrból lett cinikus, sokat-látott katona – felügyelte az afrikai vasútépítést is, ott, ahol minden talpfa egy halottat jelentett, ott, ahol az egészségtelen klíma és a sárgaláz képében naponta aratott a halál. Bennszülött és kínai segédmunkások hada az orrom előtt hozta felszínre harminckettő nyarán a gyönyörűséges núbiai aranykincseket – ha tudományos kutatóként én lehettem volna az expedíció vezetője, már régen visszazavartam volna őket Kairóba, ám parancsot teljesítő katonaként némán kellett tűrnöm, ahogyan hozzá-nemértésükkel szabályosan kifosztották és porig rombolták a félig homokba temetett koraókori királysírokat.
Mégis, mindez gyerekjátéknak tűnt ahhoz képest, amit itt, Afrika szívében kellett tennem ahhoz, hogy sikeresen átvészeljek egy napot. Pláne, ha még a következőt is meg akartam érni.
A tűnek nevezett csontalkalmatossággal – a bennszülöttek watsa kifejezéssel illetik ezt a halkszálkára emlékeztető aprócska valamit – és a szerválmacska beléből sodort vékony fonállal igen nehezen boldogultam. Sajnos a régi katonaládám, amiben a tábori kötszeren, kedvenc pipámon, a hozzá tartozó dohánytartó dobozon, és egy kevéske lőszeren kívül a tűt és a cérnát, valamint néhány gombot tartottam, egy sajnálatos baleset folytán elveszett… Itt, az afrikai vadonban, ugyanúgy, mint a sivatagi népeknél, az elszórt falucskákhoz általában nem vezet út. Fehérember is csak ritkán jár erre, ha mégis, az bizonyára katonatiszt, misszionárius vagy trópusikalapos felfedező. A bennszülöttek mindig örömmel fogadják a jövevényt, egy-két “fehérek ajándékáért” cserébe – ami legtöbbször drótkeretes szemüveg, laposüveg, tábori kulacs, vagy öngyújtó – szívesen megkönnyítik az utazását, a legkülönfélébb járműveikkel. A tipoy is egy ilyen szerkezet, voltaképpen egy hordszék. A bennszülöttek találékonyságáról tanúskodik. Fából ácsolt keretre rögzített ülőalkalmatosság, amit ügyes kezek még poggyásztartóval is fölszereltek, mindez erős kötelekkel egy-egy rúdra van erősítve, így az egész tákolmányt elöl hátul két-két teherhordó viheti a vállán. Az érkezésem utáni első napon már rögtön volt is szerencsém kipróbálni a tipoyozást – maradandó egy élmény. Igaz, nekem az utazáshoz fűződő bosszúságok miatt.
Dzsubában, ahová még vonattal jöttem, a piactéren lézengő bennszülött hordárok hihetetlen könnyedséggel kaptak vállukra, mikor megtudták, hová tartok. Jó iramban indultunk meg, embereim az őserdő felé vezető dimbes-dombos terepen sokszor futólépésben haladtak. Minden jól ment, egészen addig, míg egy mocsaras részhez nem értünk. Itt az egyik bennszülött hirtelen megbotlott, és az egész “négyes fogatot” magával rántva az ingoványban kötött ki. Bár a hordszéket sikerült kimentenünk, a nagyvonalúan csak a poggyásztartóra tett katonaládámnak és a bőrtokos tiszti oldalfegyveremnek – a Szaharát is túlélt Webley .455-ösnek – örökre búcsút kellett mondanom. Akkor még nem is sejtettem, hogy az elvesztett javak közül a tű és a cérna fog leginkább hiányozni. A könnyen szakadó világosbarna trópusi shortot, és a rövid ujjú trópusi zubbonyt ugyanis a nevével ellentétben csak az Észak-Afrikában állomásozó katonák használták.
Nekik valószínűleg soha nem kellett a Ráktérítőtől délre, az őserdőbe jönniük, holmi rettenetes sárkánygyíkok után nyomozni.
- Miszter, miszter, jönni gyorsan, a Kabaragoya megin’ lecsapott!
A rémült bennszülött kiáltása a kunyhómon túlról, a falucska főtere felől jött – már amennyiben létezhet “főtér” húsz-harminc sárból tapasztott, pálmatetős, nyomorúságos viskó között. Azonnal magamra kaptam frissen megvarrt katonaingemet, és sietős léptekkel indultam a hang irányába – ám a biztonság kedvéért azért magamhoz vettem a kunyhó bejáratához támasztott puskámat is.
A tisztásra – ahol addig csak néhány öregasszony koppasztotta a soványka csirkéket, vagy egy-két félmeztelen, tejeskávé-színű suhanc ügyetlenkedett egy özönvíz előtti kerékpárral – most egy sebesültet hoztak. A falu megbolydult méhkassá változott, bennszülött férfiak és nők egész csoportja sereglett oda rikoltozva, a közeli kunyhók ajtajában sorra jelentek meg a rémült tekintetű arcok.
Mire én is odaértem, már kisebb tömeg verődött össze a szerencsétlenül járt férfi körül, ám jöttömre az ijedt kiáltozások valamelyest alábbhagytak. A bennszülöttek saját nyelvükön pusmogva, csöndesen lépkedtek félre előlem, utat nyitva a sérülthez. A törzsfőnök fia, Cseleka tartotta erős kezével a földre fektetett bennszülött fejét, míg másik két fekete legény a vérrel átitatott gyolcskötéseket próbálta kicserélni újakra. A sebláztól és a sokktól vergődő férfi a legóvatosabb mozdulatokra is sakálordításal reagált, így egyiküknek sem volt valami könnyű dolga. Szerencsére mindhárman tűrhetően beszéltek angolul.
- Mi történt? – kérdeztem sietve Cselekát, miközben a legközelebb tébláboló gyerkőcöt visszaküldtem a kunyhómhoz egy elsősegély-csomagért.
- Mobutu csak krokodiltojást akarni gyűjteni folyóparton, mikor a Kabaragoya lecsapni rá – hadarta egy szuszra a főnök fia, olyan gyatra kiejtéssel, mintha csak hébe-hóba járt volna a misszionáriusokhoz angol nyelvleckéket venni.
- Csúnyán megvágta Mobutu arcát és testét! – mutatott a fekvő férfi felsértett arcára és a még mindig vérző mellkasra, amelyről a hosszú tortúra után végre lekerült a pólya, láthatóvá téve a különös, tépett sebeket. Valóban nem mutattak valami szép látványt. Mihelyt előkerült az elsősegélycsomag, földre raktam a jó öreg Lee Enfield mordályt, majd azon nyomban elkezdtem kitisztítani a négy éles karom szántotta sérüléseket – saját díszzsebkendőmet mártva a vizesvödörbe, amit a bennszülöttek kerítettek. Nem igazán érdekelt, hogy kétszer forralták-e föl, az előírásaim szerint, vagy egyszerűen csak az esővízgyűjtő kádból merítették – a kendőre locsolt jód biztosan végezni fog a vízben úszó parányi élősködőkkel is. Ezután rányomtam mind a négy karomnyomra egy-egy “szorítókapcsot” – igen erős ragasztófelületű aprócska, szürkés gézlapot – ami majd összetartja a sebet, amíg az be nem forrad.
Lefertőtlenítettem a fájdalomtól vinnyogó férfi arcát, majd a karját is, ahol a karmolások szerencsére nem voltak olyan mélyek, így egy kevéske timsót is szórhattam rájuk. Az majd szépen összehúzza a bőrt. Mobutu, akit amúgy nem egy ijedős embernek ismertem meg, erre persze megint akkorát kiáltott, hogy a körülöttünk állók némelyike riadtan hőkölt hátra egy-két lépést.
- Fogd ezt meg – nyújtottam oda a legközelebb ácsorgó bennszülöttnek a csatakos kendőt és a jódos üveget, majd intettem Cseleka két társának, óvatosan emeljék meg egy pillanatra a sérültet, hogy átvethessem alatta a pólyát.
A friss szorítókötésekkel valamelyest csillapítottuk a vérzést, amit Mobutu ennyi kín után szinte már megadóan tűrt. Szegény fickó, egy ideig biztosan nem támad gusztusa krokodiltojásból sült rántottára.
Amíg a többiek gyékényhordágyra fektették, és árnyékosabb helyre vitték, én elrendeztem a megmaradt felszerelést az egészségügyi ládikában. Abban a biztos tudatban siettem Cseleka után, hogy a faluban jó ideig megint én leszek a munganga, a csodadoktor – pedig csak annyit tettem, amire bárki képes, ha akár csak egyszer is átlapozott már életében egy egészségügyi kézikönyvet.
- Veszélyes dolog ilyenkor egyedül keresni a krokodiltojásokat, nem? – szegeztem egyből a főnök fiának a kérdést, aki egy kunyhó előtt üldögélve éppen fehér festéket töltött egy tenyérnyi agyagtálba, majd kevergetni kezdte egy madártoll-ecsettel.
- Az élet nem áll meg, pakasza, még a Kabaragoya miatt sem.
Homlokomon összefutottak a ráncok. Pakaszának, vagyis “idegennek” hívott, mint mindig, ha a sárkánygyík miatt támadt nézeteltérésünk. Azaz az utóbbi időben egyre többször – egy héten belül ez már a harmadik olyan sérülés volt, amit az a nyavalyás gyík okozott valamelyik bennszülöttnek.
- Előbb-utóbb megtaláljuk azt a lényt, hidd el – próbáltam nyugtatni a főnök fiát, de én tudtam a legjobban, hogy az efféle üres bizakodással itt már nem megyek sokra. A bennszülöttek végre valami eredményt vártak tőlem, a folyó menti belga kolostor hittérítői bizonyára nem hívattak volna, ha a bayakák törzse egyedül is meg tudja oldani a különös vadállat okozta gondokat.
- A múltkor is ezt monda, miszter Callaghan – Cseleka keserűen a szűrte fogai közt a szavakat.
- Igen, tudom… – válaszoltam tettetett nyugalommal, miközben bensőmben már forrni kezdett a düh. Nem is tudtam sokáig türtőztetni magam, ordítva vágtam Cseleka fejéhez mindazt, ami egyáltalán nem tetszett az utóbbi két hétben. – De hogy a fenébe tudnék segíteni, mikor a legapróbb dogokban való együttműködést is alig lehet kicsikarni belőletek?
- Nem ismered a népünket. Honnan veszed, hogy itt is úgy működik minden, mint a fehér emberek hazájában?
- A bőrszínnek ehhez semmi köze! Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy nem kezdünk azonnal hajtóvadászatba, hanem megtesszük a szükséges óvintézkedéseket.
- A balgaságaidra gondolsz, hogy senki nem mászkálhat az erdőben egyedül?
- Pontosan. Csak kettesével vagy hármasával. És hogy minden ilyen csoportot legalább egy tőrrel vagy lándzsával bánni tudó férfinak kellett volna kísérnie!
- Elfelejted, pakasza, hogy a törzs férfitagjai már régóta ugyanazokban a kis csoportokban halásznak, és vadásznak. Ezen még nekem sincs jogom változtatni, a szokásaink alakították így – Cseleka velem ellentétben bámulatosan őrizte meg hidegvérét. Arról persze mélyen hallgatott, hogy az emberek babonásabbik fele hallani sem akart arról, hogy fegyvert ragadjon a Kabaragoya ellen. Mikor hetekkel ezelőtt felvetettem az ötletemet a kivárásra játszó taktikáról, miszerint napokon keresztül ne tegyünk egyebet, mint egy hevenyészett térképen jelöljük be a lény támadásainak helyszínét, hogy aztán kiismerve a taktikáját módszeresen keríthessük be, a vének egyenesen a képembe röhögtek.
- De mégis, mit akarsz, mit csináljak? A törzs fele már akkor összepisálja magát, ha csak megemlíti valaki a Kabaragoya nevét! – fortyantam fel ismét, nem törődve azzal, van-e még hozzáfűznivalója.
Ezt talán nem kellett volna. A madártoll megállt a színültig telt agyagtálban. Kölyökkora óta ismertem Cselekát, emlékszem, mikor még liftesfiúként dolgozott a kairói Grand Hotelben. Ám az iménti pillanat volt az, amikor csúnyán visszaéltem ezzel. Egy pillanatig riadtan figyeltem, amint Cseleka tekintete – azé az emberé, aki immáron a törzsfői cím várományosa – mérges párducszemekként villant meg felém.
- Talán ha az átjáród keresése helyett az emberekkel foglalkoznál, többre mennénk! – köpte, majd felállt, és dacosan elvonult, hogy máshol folytassa az imént félbeszakított festék-kevergetést.
Nem esett jól, amit mondott – de valahol végül is igaza volt. Valóban nem a Kabaragoya miatt jöttem ide, a fullasztó párájú fekete-afrikai őserdőbe – a világ végére – hanem az angol kormány megbízásából.
Egy átjárót kellett megkeresnem.
Azt az átjárót, amely összeköthetné Észak-Afrikát a keleti és a déli területekkel. Azt az átjárót, amelynek felfedezésével feleslegessé válhatnak az egész kontinenst megkerülő tengeri útvonalak, amelyeken csak hónapok alatt jut el az áru Brit Kelet-Afrikából és Rhodésiából az óvilágba. Nem kell a Kilimandzsáró kanyargós és veszélyes hegyi útjain zötykölődni, nem kell a németektől megszerzett területek vad bennszülöttjeivel szakadatlanul harcolni, nem kell a krokodiloktól hemzsegő, zuhatagokkal tarkított Níluson kockáztatni a hajózást. Az átjáró keresztülvisz az őserdőn, és talán még a síneket is le lehet fektetni egy réges-rég kiszáradt folyómeder mentén. Bár ami azt illeti, engem ezek érdekeltek a legkevésbé.
Ezt az átjárót ugyanis már évszázadokkal ezelőtt felfedezték az afrikai bantu népek és az északi, mohamedán vallású néger törzsek. Fontos kereskedelmi útvonal volt, kapu az arab világ felé, melyet ősi források szerint kétszázméterenként színarany oszlopok szegélyeztek. Ez az igazi ok, az arany delejesen mámorító csillogása, ami miatt bemerészkedtem az őserdőbe.
De ha akkor tudom, milyen mostoha körülmények várnak itt rám, talán el sem fogadom a megbízatást. Inkább maradtam volna a sivatagban, a homokdűnék közt. A sírkamrák mélyén legfeljebb csak a múmiák jelenthetik a legnagyobb veszélyt. Itt az őserdőben meg, alighogy felállítottuk a sátrakat beduin teherhordóimmal, rögtön jött a Kibali folyó-menti református misszió pátere, hogy segítsek neki megfejteni a bayakákat rettegésben tartó sárkánygyík rejtélyét. Nem utasíthattam vissza, az öreg flamand szerzetes régi ismerősöm volt, még a kartúmi időkből.
Két hete már, hogy megérkeztem Banza-Sandába, az itt eltöltött idő alatt azonban egy lépéssel sem sikerült közelebb kerülnöm a Kabayagora titkához. A vadállat viszont rendre megtalálta azokat a bennszülötteket, akik fittyet hányva a figyelmeztetésemnek, egyedül járták az őserdőt. Mobutu volt a tizenkettedik a sorban azon falubeliek közül, akiket megtámadott ez a titokzatos fenevad. Szálfatermete ellenére járhatott volna sokkal rosszabbul is. Kaszavubu – ahogy hallottam, a legelső áldozatok egyike – örökre elvesztette látását a fél arcát letépő irtózatos csapás következtében.
Hány embernek kell még megvakulnia, hogy végre bemerészkedj az erdőbe?
Viaskodtam önmagammal. Kezdettől fogva tudtam, miért nem eredek a dzsungel mélyén rejtőzködő Kabayagora nyomába. Féltem.
Nem is, szabályosan rettegtem az őserdő nyomasztó sötétjétől, a párába burkolózott fatörzseken gubbasztó mérgeskígyóktól, akik követik minden mozdulatomat; gyűlöltem a fejem fölött döngicsélő, ezerszer elátkozott cecelegyek hadát; no és az aljnövényzetben rejtőzködő nyomorult dzsikeket, ezeket az alattomos kis férgeket, amelyek a legváratlanabb pillanatban fúrják be magukat még cipőn keresztül is a bőr alá – és ha nem kezelik a sebet időben, könnyen odalehet az ember egész lábfeje…
És ami a legdühítőbb, soha egyetlen tollvonást sem tudtam húzni anélkül, hogy a papír ne ragadt volna oda az örökké izzadó alkaromhoz. Nincs az a legendás aranyoszlop, ami az esőerdő iránti zsigerből jövő gyűlöletemet végleg legyőzhetné.
Még a whisky sem segített. Pedig az – úgy mondják – elűzi az összes trópusi betegséget, ezért hoztam is magammal pár üveggel.

Eleredt az eső.
A trópusokon állítólag mindig hirtelen, varázsszóra kezd zuhogni. Nem cseppenként, hanem egy darabban ostromolja az őserdőt. Most a saját szememmel láthattam, ahogy másodpercek alatt elmosta a levegőben úszó port és párafelhőt.
Egy bennszülött lépett váratlanul elém a vízfüggönyön át, hegyes dárdát és sámánarcot formázó fapajzsot tartott a kezében. Cseleka, a főnök fia volt az, bár először nem ismertem fel. Az arcára és testére mázolt fehérszínű harci dísz valahogy idegenül hatott – ezt az embert rendszerint vászonnadrágban láttam, fehérektől vásárolt szalmakalappal a fején. Most mégis úgy festett, mint a bayakák meséiből megismert Lumumba, a délceg Párduc Szellem, amint éppen a sorsdöntő csatába készül, hogy megvédje népét.
- Visszamegyünk a folyóhoz, és megkeressük a Kabayagorát! Ha akarsz, velünk jössz, ha nem, nem… – dörögte, miközben sorra léptek mellé a szakadó esővel mit sem törődő férfiak. Némelyikük Cselekához hasonlóan fehér ábrákkal kifestve jött – ők mindannyian két ember hosszú lándzsát szorongattak a kezükben. A többiek ingben-nadrágban, kevésbé veszedelmes fegyverekkel – tőrökkel, bajonettekkel – felszerelkezve jöttek, ám az ő arcukon vezetőjükkel ellentétben elszántság helyett inkább az izgatottsággal vegyes félelem tükröződött – talán csak azt az egy embert kivéve, amelyiknél egy régimódi, elöltöltős szuronyos puska virított.
Némán bólintottam, majd bementem a kunyhóba a kalapomért és az egyik 303-as kaliberű lőszerekkel tömött tölténytáskámért. Mire a vállpántokat sikeresen összecsatoltam, a puskám is megkerült – de addigra a bennszülöttek már elindultak.
A kis tisztás puhára ázott földjén végigtocsogva futólépésben eredtem utánuk az őserdőbe, az egyik feketén ásító vadcsapáson át.
Jó darabig nem szólalt meg egyikőnk sem. Ennek nem nagyon örültem – bár az egyre erősödő rosszérzésem miatt nehezemre esett volna egyetlen épkézláb mondatot is kinyögni. Mivel itt a bennszülöttek mozogtak otthonos terepen – no és mert hátrányomat a ruganyos léptű társaimmal szemben az indulás óta nem tudtam ledolgozni – én maradtam a menetoszlop végére.
Óriási, néha hat-nyolc méteres léggyökerű faóriások, kidőlt pálmatörzsek, kacskaringós indák és sűrű bokrok között vezetett az utunk, miközben sáros víz megállás nélkül zúdult a nyakunkba. Lehet, hogy egy kisebb tisztáson, fönn a hegyoldalon, vagy a folyó partján áldás az eső, mert az ég élénk-kék lesz, és kilométerekre ellátni – itt a dzsungel mélyén viszont inkább éreztem átoknak. A levegő páratartalma érezhetően egyre nőtt, ahogy beljebb és beljebb haladtunk – a füllesztő forróság szinte már fojtogatott, ehhez képest a sivatag negyven fokos, száraz hősége sokkalta elviselhetőbbnek tűnt.
Nem múlt el fél perc anélkül, hogy ne dördült volna meg az ég, és ne világította volna be egy-egy villám a dzsungelt – a legártatlanabb, esőnek örvendező cerkófmajom körvonalait is emberevő őserdei rémmé nagyítva. Ilyenkor minden fa mögött, minden bokor mélyén a Kabayagorát véltem felfedezni, és igen sűrűn fordultam hátra, csőre töltött puskámmal mindig a legközelebbi ilyen rejtekhelyre célozva. Kisvártatva Cselaka termett mellettem, és szó nélkül előrébb taszigált a sorban, hogy egy rövid emelkedőn segítsek az egyik társának.
Frissen kijelölt védencem nem volt más, mint a vak Kaszavubu – a Kabayagora legelső áldozata.
- Hát őt minek hoztad el? – förmedtem rá Cselakára, megtörve végre az órák óta tartó csöndet.
A főnök fia egy pillanatra megállt, és felém fordult – esőáztatta barna bőrén csodával határos módon egyetlen fehér csík sem maszatolódott még el.
- Ő az egyetlen, aki képes járni a Kabayagora támadása után. Joga van rá, hogy jelen legyen a sárkánygyík halálakor! – húzta össze a haragosan villogó szemét Cselaka, és már indult volna vissza a sor elejére, hogy tovább vezesse a folyó felé a társait, mielőtt azok túlságosan beleélnék magukat a hirtelen jött pihenőbe.
- Miért vagy olyan biztos abban, hogy most megtaláljuk, he? – ordítottam dühödten utána. Nem válaszolt semmit, ezért odalöktem a szerencsétlen Kaszavubut a még mindig mozdulatlanul álldogáló bennszülöttek egyikének, majd a törzsfőnök fia után siettem, mit sem törődve a csúszós emelkedővel.
- Mert egy ideje már az ő nyomát követjük, nyomolvasók gyöngye! – Cselaka egyetlen intésére a vadászok menete újból megindult.
- Igen? – rivalltam rá, miközben igyekeztem tartani a tempóját – és milyen nyomot tud hagyni maga után egy mesebeli afrikai gyík, aki csak a vademberek képzeletében létezik? – a hátam mögött rögtön morgolódás támadt, de nem igazán érdekelt.
- Ilyeneket! – vicsorgott Cselaka, azzal földbe szúrva lándzsáját – csupán csak pár centire a lábamtól – megrázta egy közeli bokor esővízzel telt, furcsa színű leveleit. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam. A növény nagy része barnára színeződött, néhány helyen viszont megfeketedett és összegöndörödött. Volt, ahol lyukacsossá is vált, mintha valami szétmarta volna. Gondterhelten harapdáltam az ajkamat. Olyan lényt, amelyik ezt csinálhatta, nem ismertem itt a dzsungelben – ez pedig bőven elegendő volt ahhoz, hogy a szívembe ismét belemarkoljon a jeges félelem.
- A Kabayagora a te nyelveden azt jelenti, a Borzalmas, kinek mancsa hatalmas, és leheletével perzseli meg az olajpálmákat. – a főnök fia elengedte az elszíneződött leveleket, így az azokat borító esővíz mind az arcomba fröccsent. – Aki elég bátor, hogy szembeszálljon vele, az most mind itt van, te viszont még dönthetsz úgy, hogy visszafordulsz. Az istenek talán még hálásak is lesznek érte.
Látványos mozdulattal leellenőriztem, minden töltény a helyén van-e a puskám tárában.
- Nem félek semmiféle őserdei csúszómászótól, legyen az pióca vagy akár sárkánygyík – hazudtam.
- Helyes. Akkor azt hiszem, indulhatunk is tovább – azzal megpaskolta a fejemet, és a szemembe húzta a trópusi kalapomat – mintha csak valami taknyos Baker Street-i utcakölyök volnék.
Cselaka szemmel láthatóan különös változásokon ment keresztül az utóbbi napokban – ám sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy megvitassuk, miért kezdett el hirtelen ilyen buzgón hinni a bennszülött ősök legendáiban és szokásaiban.
Még vagy egy órát kellett gyalogolni, hogy az esőerdőn keresztülkanyargó, lassú sodrású Kibalihoz érjünk. Alig követtük csak a folyásirányt, Cselaka egyik kifestett képű társa, akit zamunak - “sasszemű felderítőnek” – küldünk előre, izgatott huhogással jelezte, hogy észrevett valami nagyobb állatot. Közelebb osontunk az őrszemünk rejtekéül is szolgáló famatuzsálemhez – és ekkor, a remegő barna ujjak jelezte irányban különös dolgot láttunk.
Több korhadó, fűvel és rikító színű mohával benőtt fatörzs hevert a parton, ám az egyik hirtelen megmozdult, és a szemünk előtt változott négyméteres hüllővé. Inkább hasonlított egy hatalmasra nőtt, bibircsókos gyíkra, mint az őserdőben élő tömpeorrú krokodilra. Alattomosan meg-megvillanó vörös szemei, rőtfoltos bőrtaréja, és a gerince mentén végigfutó tüskés szarulebernyeg félelmetes külsőt kölcsönzött neki. Emberderéknyi vastag lábaival, melyek hatalmas, durva karmokban végződtek lassú, kimért lépésekkel tolta magát a víz felé. Ám a sekély résznél megállt, és ahogy az égiháború lassan-lassan alábbhagyott, a szitáló esőben úgy láttam, mintha kaján vigyorgással pont felém nézett volna.
Ekkor dördült el az első lövés.
Több nem követte, hiszen a szuronyos puska újratöltése elég hosszadalmas folyamat – én pedig nemhogy lőni, pislogni sem mertem, nehogy egy pillanatra is szem elől tévesszem a lényt. A harci díszekkel kifestett bennszülöttek viszont nem vártak tovább, rikoltozva rontottak elő rejtekhelyükről, hogy lándzsavégre tűzzék a rettenetes Kabaragoyát. A lény észrevette a rárontó három fegyverest, és villámgyors mozdulatokkal kitért előlük, éles karmaival végigszántva a legközelebbi bennszülött combját. Cselaka, kihasználva, hogy a sárkánygyík egyszerre három emberrel harcolt, oldalról lopózott a közelébe, és egy elszánt harci kiáltással beledöfte lándzsáját a lény torkába – ezzel azonban csak magára idézte annak pokoli haragját. A Kabaragoya a következő pillanatban ugyanis maró savfelhőt permetezett ki a hátát borító ezernyi méregmirigyből, majd a meglepetés előnyét kihasználva félelmetes sziszegéssel kezdett hátrálni a mélyebb víz felé.
Ahol maró váladék érte a bennszülöttek lándzsáját, ott az erős fa sisteregve megfeketedett. Hasonló sorsra jutottak a folyó fölé hajló indák és tüskés pálmaágak is.
A festett harcosok fuldokolva köhögtek a bűzös párától, megpróbáltak minél messzebb kerülni a sárkánygyíktól. Cseleka pedig hasra vetette magát, és összeszorított fogakkal, sietve igyekezett a sekély vízben odébb kúszni-mászni, hogy a maró permetet – biztonságos távolságra a lénytől – mihamarább kimoshassa a szeméből. A hátam mögött kiáltásoktól visszhangzott az őserdő – a vak Kaszavubu kivételével minden bennszülött kereket oldott.
- Elmenekült mind… – suttogta a szerencsétlen – Azt mondták, nincs értelme harcolni. Ha a Párduc Szellem harcosai kudarcot vallottak, ők sem győzhetik le a Kabaragoyát.
Kaszavubu beleszimatolt a levegőbe. Mióta elvesztette szeme világát, csak a maradék érzékszerveire hagyatkozhatott.
- Eltűnt a sárkánygyík, miszter Callaghan? Az erdő elnyelte csúf gyermekét?
Nem. Egy kis időre ugyan magam is szem elől tévesztettem az óriás hüllőt, de aztán megláttam – már majdnem a folyó túlpartjánál árt. Bőrlebernyeges, zöldes-sárgás pikkellyel borított háta árulta el őt. A zöld és sárga pikkelyek, amelyek azóta nem hagytak nyugodni, mióta először megpillantottam a lényt.
Még a Nílus partján.
Hát persze! Minden világossá vált egy szempillantás alatt. Ezt a fajta nagyra nőtt gyíkot már a Nílus-menti galériaerdőkben is megcsodálhattam egy három évvel ezelőtti expedícióm során. Nemcsak a termete, de a fürgesége és a sajátos védekezési technikája miatt is különleges példány. Bár a latin neve talán már sohasem jut eszembe, azt azért kezdtem gyanítani, hogy hogyan kerülhetett ide.
- Cseleka, hagyd! – kiáltottam a főnök fia után, akinek komoly baja nem lehetett, hiszen sebesen úszott a lény után szájában egy díszes tőrrel. – Nem bírnál vele… És kár lenne ezért a különleges Homloklebenyes varánuszért. Ritka az ekkorára kifejlett példány.

Visszaindultunk a faluba.
Az eső ugyan elállt, ám az őserdő vadcsapásait mintha szappannal kenték volna be, egyszer-kétszer orra is buktam, amíg a Homloklebenyes varánuszról meséltem a bennszülötteknek. Feltételezésem szerint ez az egyébként inkább Észak-Afrikában honos állat a vasútépítési láz miatt szorulhatott ki eredeti élőhelyéről, az őserdőbe menekült az egyre terjeszkedő beton- és vasszörnyetegek elől, amelyek az egyetlen vetélytársaivá lettek a vadon uralmáért való küzdelemben. Így már valamelyest érthetővé vált a lény túlzott agresszivitása, az, hogy rátámadt azokra a bennszülöttekre, akik bemerészkedtek a nemrégiben birtokba vett királyságának területére.
Nem lehettünk már messze – körülöttünk egyre ritkult az ősfák alkotta eleven növénytenger. Éppen azt kezdtem el magyarázni Cselekának, mire figyelmeztesse a törzs tagjait, ha el akarják kerülni a varánusszal való újabb találkozást, mikor meghallottuk azt a félelmetes üvöltést.
Hatalmas lény árnyéka vetődött kis csapatunkra, felnézni azonban egyikünk sem mert. A hőhullámot csodával határos módon még Kaszavubu is idejében megérezte – ám mégis nekem kellett magammal rántanom a bozótosba, ha nem akartam, hogy ropogósra süljön. A fejünk felett tekergődző lény újból felrikoltott, most azonban volt még annyi időm, hogy szemügyre vehessem, mielőtt az tűzlabdává változtatta volna a rejtekünkül szolgáló jutacserjét.
Hatalmas lény volt, jó tizenöt méter hosszú is megvolt talán. Zöld, pikkelyes teste óriási kígyóéra emlékeztetett, eltorzult farkasfején két pár szarv meredt az ég felé. Állán csápszerű nyúlványok keltették valamiféle szakáll benyomását, orra tájékáról két, bajuszra hasonlító bőrlebeny nőtt ki, melyeket zászlóként lebegtetett a szél.
- A Kabayagora… A Kabayagora volt az, éreztem a szagát… – nyöszörögte holtsápadtan Kaszavubu még akkor is, amikor a kígyószerű lény már régen eltűnt távoli hegyek mögött.
Egy keleti sárkány a bayakák földjén.
Különös.
Még aznap este elindultam Kairó felé, hogy onnan repülővel menjek majd haza Londonba. Sürgősen beszélnem kellett néhány nagyon régi barátommal.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához