LFG.HU

HammerTimeCafe
Arkadij
novellaCimkek

- Hé, öcsi, nincs egy cigid? – hasított a gúnyos hangsúlyú kérdés a sikátor csendjében.
A halványkék hajú, vajszínű ballonba burkolódzott alak megtorpant, majd lassan megfordult, hogy szembenézzen a kérdezővel. A szűk, külvárosi sikátorban hatan álltak. Öten a Vaskarom bandajelét viselték magukon, mely büszkén hirdette a punkok hovatartozását. A Vaskarom veszett egy banda hírében állt, melyről tudvalevő volt, hogy leginkább szervkereskedelemmel foglalkozik. Gyakorta támadtak meg magányos, és védtelen embereket, és a szerveket azon melegiben kipakolták az áldozatból, és már vitték is a legközelebbi zugsebészhez.
Ömlött az eső, a víz bokáig állt a földön. A málladozó tűzfalakon lassan elmosódtak a különböző bandák grafiti-i. Egy pillanatra mintha szünet állt volna be az esőben, de csak egy Channel6-os AV suhant el a sikátor felett. Hírre és vérre vadásznak.
A ballonos zsoldos átkozta a sorsot, amiért a világ mindig tartotta magát Murphy törvényéhez. Számított arra, hogy lesz valami zűr, de hogy még a meló előtt, arra nem. Mindegy, gondolta, lehet, hogy tényleg csak cigit akarnak. Lehet, de nem valószínű. Ahogy fordult, már hallotta is az egyik punk fegyverén kattanni a biztosítót, így hát laza mozdulattal közéjük hajította ballonja zsebéből előhúzott fénygránátot. Vakító villanás. Meglepett kiáltás, majd egy mágnesgyorsítós fegyver halk szisszenése. Az előröppenő lövedékek, már csak a kékhajú hűlt helyén tépték fel az aszfaltot. A ballonos alak, emberi szemmel szinte követhetetlen sebességgel lendült előre, bal kezében tompán villant meg a smartfegyver. Három lövés, három halott punk. A végrehajtó bal szeme elé, valahonnan a koponya mélyéről, egy kis áttetsző plexi panel csusszant, mely tökéletes pontossággal hangolta össze fegyvert tartó kezét, és a szemébe ültetett célkeresőt. A mestergyilkos jobbján álló másik két punk felfogni sem tudta a csillanást, mely a ballonos jobb alkarjából előugró pengén futott végig. Könnyed, köríves mozdulat, és az átvágott torokból vörös permet záporozott a sikátor nedves falára. Az ötödik punk még látta, amint két társa összecsuklik, majd minden elsötétült előtte. A zsoldos mellkasra irányított rúgása jó tíz méterre repítette az akkora már szétroncsolt felsőtestű punkot. A veterán végrehajtó kiberlába halk szisszenéssel kompenzálta a hirtelen megterhelést. Egy elektronikus bipp, és a kis plexi panel nyom nélük visszacsúszott a cégszamuráj fejébe.
- Nem dohányzom – mormolta maga elé a megtermett alak, majd összehúzta magán a ballont és kisietett a sikátorból. Könnyű győzelem egy csúcsradrótozott cégkatonának, de a Vaskarmok mindig falkástul járnak. Kínos lenne, ha itt találnák.

Odakint az utcán, a kései óra ellenére, hömpölygött a tömeg. Zúgott, burjánzott az élet a szüntelenül karattyoló és villódzó reklám modulok fényében.
- Elég lepra hely – gondolta kékhajú – de hát végül is, ez is van olyan, mint a Sáv többi része. Se jobb, se rosszabb.
Felpillantott az égre, és gondtalanul élvezte az eső hűvösét az arcán, hiszen mesterséges bőrének vajmi keveset árthatott az alattomos sav, ami az esőt szennyezte. Odafent egy gigászi zeppelin lomhán kúszott az égen, hatalmas betűkkel hirdetve: “Légy te is egy Közülünk! Légy Te is része a Biotech legújabb humánform programjának!” A kivetítőn boldog, szédítően gyönyörű emberek – minden rasszból egy – mosolyogtak bátorítóan. A kép alján tőzsdei árfolyamok, a Hulla lottó mai nyerőszámai, és persze a pontos idő volt látható. Az idő. A céges janicsár nyugtázta magában a látottakat. Még van egy kis ideje. Talán bekap valamit abban a szusibárban.
A bár klasszikus példája volt a japán non-stop szusiüzemeknek.
Fehér falak, fehér padló és plafon, fehér asztalok. Minden tisztának tűnt. Gyanúsan tisztának. A pult másik oldalán fásult keleti fickó támaszkodott a kajás bödönök előtt. Régóta nem aludhatott, mert csak állt ott bambán, míg a cigaretta lassan leégett a kezében. Észre se vette a belépő ballonos alakot, sem pedig az azt követő lágy trillát, mely az új vendég belépését jelezte. Akkor pillantott csak fel, mikor a megtermett alak a pult túl oldalán, elélépett. Ekkor megszokott mozdulattal belepöccintette a hamut a citromos hallevessel teli tartályba, majd legbájosabb, de egyben legalázatosabb mosolya keretében, meghajolt és a vendég kívánsága iránt kezdett érdeklődni. A zsoldos sima rizst kért valami löttyel. Fizetett, majd kisietett. Odakint kezdte belapátolni a gőzölgő ételt. Amint megcsapta az illata, szinte megmámorosodott tőle. Alig emlékezett már az ízekre. Akármilyen szemét volt is a rizs, a marcona alak gyermeki örömmel az arcán habzsolta be az egészet. Még a gyanús állagú, gongbao szósznak keresztelt löttyöt is felhajtotta a tálkából. Körbe pillantott, keresett egy szemetest és belepottyanotta a kis műanyag tálat. Nem szeretet szemetelni.

Az irányítóközpont füsttől terhes levegőjű szobájában, az akciót felügyelő technikus elfordult a monitortól.
- Uram, az egység remekül küszöbölte ki az akadályt – közölte a szoba egyetlen kényelmes foteljében gubbasztó, pipázó, madárcsontú emberkével.
- Még szép. Néhány szaros punk nem lehet akadály. Most mit csinál az egység?
- Betért egy szusibárba, uram. Eszik. Ne aggódjon, uram, a detoxikáló implant tökéletesen működik – érkezett a válasz.
- Kettőnk közül, Ön az, aki aggódik – húzta mosolyra száját a pszichonik. Tisztán érzékelte a technikus az akció iránt érzett aggodalmát, valamint azt is, hogy ezzel csak az iránta érzett félelmét próbája palástolni. Pedig nincs oka rá. Az akció remekül halad. Eddig.
- Az agyhullámai?
- Minden mintaszerűen. Változásnak semmi jele.
- Pompás.

A zsoldos felpattant egy buszra, mely a Céges zónába tartott. Eltűnődve bámulta az elsuhanó tájat. Fura gondolatai támadtak melyek néhány órája biztosan nem jutottak volna eszébe. Elmerengett az emberek életén, azon, hogy kik ők, akiket oly könnyen elpusztíthatnak a hozzá hasonló gyilkológépek.
- Végállomás – recsegte a hangszóró. A ballonos alak udvariasan előre engedte az utasok nagy részét, majd leszállt.
Félpercnyire előtte tornyosult a Biotech székház kétszáz emeletes felhőkarcolója. Mint egy hatalmas, földbe fúródó fecskendő.
A ballonos végrehajtó végigmérte az épületet, majd megszaporázta lépteit, és a főkapu felé vette az irányt. Az alosztályvezető nemsokára megérkezik, sietnie kellett.
A bejárat előtt tekintélyes erőt képviselő őrség állt. A Biotech zsoldosai. Megannyi marcona, genetikailag tökéletesített cégkatona. A cég neveltjei, különleges esetben a kitenyésztettjei. Mindegyikük teljes rohamvértet viselt, vállukon ormótlannak, ugyanakkor igen veszélyesnek látszó nehézgépfegyver lógott. Arcukat eltakarta a rohamsisak foncsorozott, műanyagrostélya. A orgyilkos somolygott magában. Milyen kiszámíthatóak. Sajnálta őket. Arctalan bábok, lelketlen szolgák. Az üzemi kosztba csempészett ravasz kis vegyszerek már régen kiölték belőlük az önállóság iránti vágyat. Ösztönből, nem pedig elhivatottságból tették a dolgukat ellentétben vele. Ő hitt abban, amit csinált. Hit. Fura dolog. Azelőtt sosem…

- Uram, az egység pszichikus tevékenysége intenzívvé vált! – hebegte aggódó arccal a technikus, miközben újabb és újabb elemző programokat indított el.
A fotelben görnyedő alak megfontolt mozdulattal lerakta a pipáját, felegyenesedett és a technikus mellélépett.
- Milyen mélységű a disszonancia? – kérdezte, de már maga is a képernyőn futó adatokat vizslatta.
- Ura…Uram, nem tűnik mélynek, mindössze az alfa fázist súrolja, de…de – mindig dadogni kezdett, ha idegeskedett – de ez nem volt benne az szimulációban!
- Valóban nem. De ez semmit sem jelent. Még nem. Az akció után majd elvégzünk néhány finomhangolást. Minden a legnagyobb rendben lesz. Nyugodjon meg.
A technikus mélyet lélegzett, beszívta a pipafüst édeskés illatát, és hagyta, hogy felettese szavai megnyugtassák.

…sosem érezte nehéznek a dolgot. Mármint a melót.
- Eh, koncentrálj a mostra! – figyelmeztette önmagát.
Odaért a bejárathoz. Az őr rostélyán saját elnyújtott képmását látta. Önkéntelenül vigyorogni kezdett. Az őrt láthatólag ez nem zavarta.
- Az azonosító kártyáját kérném. Rendben. Kérem, jobb tenyerét helyezze a leolvasóra. Rendben. Most nézzen a retinaszkennerbe. Rendben van. Üdvözlöm, uram a Biotechnél! Rendben zajlott az akció? – kíváncsiskodott az őr. Mindig is felnézett a céges szamurájokra. Talán egyszer ő is…
- Hogyne. Óraműszerűen zajlott minden – veregette meg barátságosan a fiatal őr vállát, majd belépett a kapun.
Az aulában megcsapta a jól ismert illat. Csak itt van ilyen illat az egész városban. A tiszta levegő semmivel össze nem téveszthető aromája. A hall közepén egy óriási holokivetítő által megjelenített öltönyös figura köszöntötte a belépőket.
- Üdvözlöm, Mr. Quintus! – biccentett a hologram a zsoldos felé.
- Szépjónapot, Arthur! Az alosztályvezető úr megérkezett már?
- Nem, uram, még nem. De arra kérte önt, hogy az irodájában várja meg. A jólöltözött hologram az órájára pillantott. – előreláthatólag negyed óra múlva megérkezik. Fáradjon fel nyugodtan.
- Köszönöm, Art.

A ballonos katona jól ismerte az itt dolgozókat. Míg a lift felé tartott, majd’ mindenkihez volt egy-két jó szava. A dolgozók kedvelték. Nem tudták róla mi a beosztása, de nem is érdekelte őket. Örültek annak, hogy van valaki, aki megismeri őket, és nem csak annyi a közlendője, hogy “Kész van már a jelentés?”, “Megjött már Mr. X?” és ilyenek. A kékhajú, jól megtermett fickó az a fajta ember volt, akit mindenki kedvelt. Volt valami a modorában, vagy a stílusában, ami azt sugallta, hogy ő olyas valaki, akit érdekel a másik. Az átlag Bioteches cégrabszolgák legalábbis így vélték. A Felsőbb Szintek örökké pletykáló, intrikáló titkárnői, akik szintén imádták, és már-már sportszerűen versengtek a végrehajtó kegyeiért, azonban tudtak egy s mást a zsoldos életéről, múltjáról, és a cégben betöltött munkaköréről. Tudták, hogy a fickó a cég neveltje. Afféle posztmodern janicsár. Igazi gyöngyszem. Nemcsak a fizikuma tökéletes, ezt egyik titkárnő sem vitatta, hanem a modora is egy angol gentlemané.
Ez viszont szokatlan volt. A Biotech nevelői nem igazán törekedtek arra, hogy az olyan célra kiképzett alkalmazottak, mint Quintus, szociálisan ilyen érzékenyek legyenek. Sőt, kimondottan kerülendő volt az ilyesmi. Az orgyilkos azonban sosem okozott csalódást a cégnek. A pszichológusok, akik rendszeresen vizsgálták az ilyen nehéz munkát végző cégkatonákat, arra a következtetésre jutottak, hogy a végrehajtó remekül el tudja különíteni a munkát az élet többi részétől. Hűsége, akárcsak elhivatottsága, megkérdőjelezhetetlen. És emellett még kedves ember is. A biztonság kedvéért persze minden akció után átfuttattak egy pszichometrikus ellenőrzést is a szokásos átvilágítások mellett, a szamuráj agyhullámain.
Mint rendesen, Quintus, mielőtt az alosztályvezető irodájába ment volna, betért az ellenőrző szekcióba.

- Mennyek Ura, most segíts! – kiáltott fel a technikus, miközben ujjai szinte követhetetlen sebességgel cikáztak vezérlőpult ezernyi kapcsolója között. – Bemegy az ellenőrző részleghez!!! Mit csinál ez!? Le fog bukni! Uram, indítsam a jelhullámot?
- Ne. Várjunk. Hadd menjen be. Az alosztályvezető csak a szekunder célpont. A módosítás tökéletességének ellenőrzése, az elsődleges célunk. Ha lebukik, akkor nem végeztünk tökéletes munkát. Mit veszíthetünk? Nem teljesítjük a másodlagos célt. Azonban kiderül, hogy a módszer mennyire hatékony. Tehát, ismétlem nyugalom.
- Elnézést, uram, az akadékoskodásért, de ha az egység nem jut át az ellenőrzésen, akkor nem lesz több alkalmunk. Soha nem jártunk még ilyen közel.
- Ez igaz – gondolta a pszichonik – soha nem jutottak még ilyen közel az alosztályvezetőhöz. Az az alak igazán paranoiás, és mint ilyen sokkalta jobban félti az életét, mint az átlag céges. Persze nem véletlenül. A biotech biztonsági ügyosztályának alosztályvezetője foglalkozott a végrehajtásokról. Minden az ő kezén futott keresztül. Ismerte az összes emberét, mint a tenyerét. Saját maga felügyelte a kiképzési programjaikat, és személyesen felügyelte az akciók menetét. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Túl jó volt. A “cég”, melynek zsoldjában a pipázó figura állt, megelégelte a Biotech alosztályvezetőjének túlzott ügybuzgalmát. Négy kiválóan megtervezett akció hiúsult meg miatta, pontosabban az emberei miatt. Természetesen már az első után megpróbálták eliminálni. Az alosztályvezető nemcsak túlzottan óvatos, hanem veterán katona volt maga is. Ha kimozdult a cég erődjéből cégszamurájok egész hada kísérte, autója inkább tank volt, mint luxusjármű. Génkódját, agyi algoritmusát, napi rendszerességgel frissítette a Biotech tökéletes védett rendszerében. Három merényletet élt túl. A harmadik alkalommal kiderült, hogy sokkal ellenállóbb a szervezete, mint hitték. Genetikailag tökéletesített teste az, ami megmentette attól a termikus töltettől, amit a lakására dobtak. A teste hetven százaléka megégett, és mégis két hét múlva már hivatalban volt. Sokan rebesgették, hogy előre megérzi a veszélyt. A pszichonik azonban tudta, hogy ez mesebeszéd. Ez alkalommal nem menekül. Mindenesetre furcsa, hogy az egység betér az ellenőrzőkhöz. Pedig a portás rögtön az irodába küldte. De nem baj. Hiszen az egység minden akció után rögvest az ellenőrzőkhöz siet. Furcsa lenne, ha most nem ezt tenné. A módosítás finomabb, mintsem azok a primitív elemzők kiszúrhassák. Visszasüppedt a fotelba, és ismét meggyújtotta pipáját, megpróbált nem tudomást venni arról, hogy megremeg a gyufa a kezében…

- Üdv, Quintus! Minden rendben ment? – kérdezte az ellenőrző részleg ügyeletese. Örökké mosolygó fickó volt, balszemébe épített zölden izzó letapogató, élesen megvillant, hogy a janicsárra emelte a tekintetét.
- Persze, Richard, minden. Volt már másképpen?
- Nem, öreg harcos, soha. Nem is értem a buzgalmadat, hogy állandóan idejárkálsz, még akkor is, ha nem hívnak. Valld be csak a szűk köpenyes nővérek miatt, he? – kacsintott a doki a Quintus. – Na, vetkőzz! Gyorsan végzünk.
Vér, vizelet, satöbbi. A Biotech csúcstechnológiájú műszerei secperc alatt végigelemezték a mintákat.
- Azonosítást elvégeztem – recsegte az elemző gép. Quintus, André. Azonosítási kód: 79010818657. Kora huszonhat év. Szeme világosbarna. Haja eredetileg barna. Magassága 192 cm, súlya… – Oké, kussoljá’!- tenyerelt a kikapcs gombra az orvos. Minden okés. Na, lássuk az agyhullámaidat.
A zsoldos engedelmesen leült a nagy, karfás székbe. Szótlanul tűrte, amíg egy szőke tündér, aki mellesleg a nővér funkcióit is ellátta, felillesztette a kis receptorokat a homlokára. A nővér pajkosan megveregette az arcát, és csak pont annyira hajolt le a férfi előtt a művelet közben, hogy az éppen belásson ruhája elülső dekoltázsán. Quintus, mintha észre se venné, de azért hamiskásan mosolygott.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben szenteltessék…
- Hagyja ezt abba! – hasított a szoba, most már egyre inkább izzadság szagú, levegőjébe a pszichonik ellenmondást nem tűrő hangja.
A technikus riadtan beharapta ajkát és tekintetét úgy szegezte a képernyőn futó adatokra, mint bazári kígyóbűvölő a kobrára.
A pszichonik hátradőlt, és behunyta szemeit. Gondolatban visszapergette az elmúlt órák eseményeit. A módosítás simán ment. Az alany tökéletes befogadónak bizonyult. Csak egy cigit kért tőle a buszon, mikor a végrehajtó tüzet adott, a pszichonik a szemébe pillantva elültette a gondolatcsírát a janicsár elméjében. Két nap múlva megismételték, és finomították a bevésést. Minden úgy haladt, ahogy a személyiség szimulátor előre jelezte. A pszichonik nem szerette ezeket az elemző ketyeréket. Egy emberi elmét nem lehet csak úgy modellezni. A pszimester az akarat felsőbbrendűségében hitt, abban, hogy az erős uralja a gyengét. És nem ez az első akciója, de talán a legkockázatosabb. Ha az ügynök lebukik, a Biotech majd addig analizálja az agyszelvényeit, míg rá nem bukkannak valami szokatlanra. Végül is nincsenek lemaradva olyannyira a pszi kutatások terén, mint azt sokan hiszik.
- Ha lebukik… – gondolta aggódva- de nem! – fegyelmezte meg önmagát. A bevésés tökéletes. Nem lesz hiba. Az alosztály vezető ma meghal.

A doki elindította az agyszkennert. A EEG, az algoritmus elemző, és még jó pár műszer kezdte vizsgálni a nővér idomain merengő férfi gondolatait.
Printerek zúgtak fel, adatok árasztották el a monitorokat. A doki pár pillanatig elmélyülten tanulmányozta az eredményt, majd grimaszolt egyet és elindított egy újabb programot. Valami szokatlan volt az adatok között. A zsoldos nyugodtan ücsörgött tovább. A program befejezte az analizálást.
A doki végig futatta tekintetét a sorokon, majd kaján vigyorral az arcán a szamurájhoz fordult.
- Ennyire bejön a csaj, Quintus?
- Hogy? – pillantott fel – Nem, vagyis… – arca máris pirosodni kezdett. Utálta ezt. Még mindig elvörösödik, ha zavarba jön, ennyi év, és ennyi akció után.
A nővérke egy pajzán oldalpillantással végig mérte a zavarát ügyetlenül titkolni próbáló katona félmeztelen, szálásra edzett felsőtestét, elengedett egy félmosolyt, majd kisietett az adatokkal a szobából.
- Abszolút okés vagy, haver. Ha ennyire bejön a csaj, mért nem hívod el valahová? A te fizudból telik valami flancos céges kajáldára is. Legalább nem csak az a szintetikus vacak lenne a beleidben.
- Ööö… talán tényleg… komolyan gondolod… szerinted tetszem neki? – kérdezett vissza pólóját felhúzva Quintus.
- Viccelsz? Itt helyben neked látott volna, úgy mért végig az előbb! Keresd meg este. Tessék, itt a címe. Na siess, mert elkésel. Légy jó, és vigyázz magadra. – intett búcsút mosolyogva a doki. Hitetlenkedve csóválta a fejét a távolodó végrehajtó láttán. Micsoda alak – gondolta. Nem tudta pontosan mi a beosztása a férfinak, de elég sebet varrt már össze rajta ahhoz, hogy tudja, nem a postázóban dolgozik. – Veterán cégzsoldos, és úgy néz, mint egy kamasz kölyök, ha egy csinos nőt lát. Amúgy kedves fickó – konstatálta a doki, és visszaballagott a munkájához.

Quintus sietve lépett a liftbe. Elnézést kért egy láthatólag siető öltönyös alaktól, aki még be akart szállni a liftbe, de miután meglátta a janicsár kezében a security kártyát, visszalépett.
A lift érzékelhetetlenül suhant a Felső Szintek felé, ahová csak a különleges engedéllyel rendelkezők juthattak el. A liftben kellemes, klasszikus zene szólt.
Halk csilingelés, a lift megállt. 197. szint.
Quintus kilépett a folyósóra, és sietősen elindult a túlvégen lévő ajtó felé. Nem szerette a felső szinteket. Mindenki olyan mogorva volt. Meg olyan magának való. Lenézték őt, csak azért mert az volt, ami. Pedig ő is csak azt tette, amit a cég megkövetelt tőle.
Megállt az ajtó előtt és kopogott.
- Tessék! – jött a válasz.

- Az ügynök a célszemély szobájában van – tudósított a technikus izgatottan.
- Remek. Most kiderül, hogy mennyire volt jó az emberismeretem.

A végrehajtó belépett a lakosztály méretű irodába. Az alosztályvezető már várt rá. Szénfekete öltöny, hamuszín haj, savószín szemek. Ráncos, elszántságot tükröző arc. Egyenes tartású ember volt, pedig túljárt már a hatvanon. Korát meghazudtoló ruganyossággal lépett a szamuráj elé, kezet szorított vele, majd hellyel kínálta, végül ő is leült a jól megtermett gránit íróasztal túloldalán.
- André, örülök, hogy épségben látlak. Elhoztad az adatokat?
- Igen. Tessék – és átnyújtott az asztalon egy piciny chipet.
- Kiváló, ahogyan ez André Quintustól csak elvárható. – mondta az alosztályvezető, és a leolvasóba helyezte a chippet. Félszemmel az adatokat figyelte, miközben folytatta a beszélgetést – És a tolvaj? Elimináltad? – firtatta. Csend. A janicsár komoran meredt maga elé. – Nos, André? – szegeződtek rá azok a kegyetlenséget sugalló szemek. Semmi válasz.
Hirtelen enyhe csipogás keretein belül a számítógép monitorján vörösen villódzó figyelmeztetés jelent meg. Behatolás az archívumban – hirdette a kijelzés.
- Mi ez? – nézett az alosztályvezető döbbenten a képernyőre, majd visszapillantott a ballonos férfira, de homloka beleütközött a cégszamuráj Krieghoff Devastator típusú smartfegyverének csövébe. A két tekintet, a megdöbbent, ugyanakkor haragtól felizzó kékszempár és a szomorúságot tükröző barna szemek, egy pillanatra összekapcsolódott. Hang alig hallatszott, ravasz -lévén a smartfegyvereken nincs- nem kattant. Vér fröccsen az íróasztal mögötti gobelinre, az alosztályvezető széke a falnak ütődik. Quintus a monitorra pillantott, és örömmel látta, hogy a vírus már nekilátott felzabálni az archívum az alosztályvezetőre vonatkozó adatait. Ballonja zsebéből előhúzott egy vastag fiolát, melyben a Biotech egyik igen aranyos kis “játékszere” lötyögött. A kékhajú zsoldos nem tudta pontosan mi az, csak annyit tudott, hogy valami szerves anyagra aktív sav. Nagy nyomás alatt. A fiolát az hulla ölébe ejtette, majd az ablak felé fordult és rádobott egy aprócska öntapadó szerkezetet. Odakint, a folyósón, már hallotta a rohamgárdisták nehéz csizmáinak döngését. Elfordult, mire a kis szerkezet szilánkokra robbantotta az ötujjnyi plexiüveget. Odalépett a tátongó mélység széléhez, majd az iroda bejáratához fordult, és fegyverét célra emelte. Egyetlen pillanat múlva az ajtó beszakadt, és nehézgépfegyverét előreszegezve berontott az első teljes vértet és gázmaszkot viselő gárdista. Quintus tüzelt és elrugaszkodott, háttal a mélység felé. A fiola szétrobbant. Tartalma szétspriccelt a szobában, elemésztve minden szerves anyagot, többek között az alosztályvezető testét is.

- Sikerült neki!!! – rikkantotta a technikus.
- Jelezz a pilótának! – pattant fel izgatottan a pszichonik.

André Quintus zuhant. Arccal a vészesen közeledő mélység felé. Kezét, lábát, széttárva, gyakorlott ejtőernyős módjára, fékezve zuhanását. – Hiábavalóság – villant át az agyán. Ez a mélypont. Pontosabban az ott a mélypont. Vajon fájni fog? Annyira biztos nem, mint a vallatás fájt volna, ha élve kapják el. Behunyta a szemét, és várt. Hatalmas ütődés. Vége – gondolta. Vagy mégse? Kinyitotta a szemét és látta, hogy már nem függőlegesen suhan, hanem vízszintesen. Egy AV sikló platóján feküdt. Gravitációs háló! De kik ezek? – pillantott körbe. A hatalmas, kamionnyi sikló, őrült sebességgel száguldott ki a városból. A platón süvöltött a szél, és Quintuson kívül két, szőke, marcona alak guggolt rajta, fegyvereiket a roninná lett férfira szegezve. A zsoldos rögtön tudta, egyetlen hibás mozdulat és lőnek. A plató elülső végében félrecsúszott egy ajtónyílás, és feltűnt egy alak. Alacsony, szürkezakós, törékeny kis ember. André már látta valahol. Hol is? Persze, a busz, meg a cigi… – nem értette.
- Jöjjön be. Nyugodjon meg – próbálta túlharsogni az orkánként süvöltő szelet a pszichonik. Ha a hangja nem is tette meg a hatását, a tekintetéből áramló sugallatnak a végrehajtó nem tudott ellenállni. Nem is nagyon akart. Fegyverét visszacsúsztatta bal combjából előcsusszanó tokba, és belépett az ajtón.
Az alak egy kis, pipadohány és izzadság szagú szobába tessékelte.
- Üdvözlöm, Quintus! Üdvözlöm a csapatban! Jól tette, amit tett, a Biotechnek nem volt joga azokhoz az adatokhoz. Az az embereket illeti. A gabonajárvány talán megszűnik végre. Remekül csinálta.
- De én… én nem is… ki a franc maga? – szegezte végül a pszichoniknak a kérdést Quintus.
- Most ez nem számít. Üljön le szépen. Pihenjen. Hiszen fáradt. Aludni szeretne. Ott a fotel. Tessék, látom, mennyire, álmos. Aludjon.
André belehuppant a fotelbe, és egyetértett az alakkal, és szinte már aludt is.
Félálomban még hallani vélte, a szoba sarkában meghúzódott technikus lelkesedéstől fűtött hangját:
- Parancsnok elvtárs, ha megengedi, gratulálnék. Ez igazi mestermunka volt.

(Scriptórium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához