LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2013/09/B1063934.jpg„Cynthia azonban nem kelt föl, hanem ismét előrehajolt. Vad csókban forrtak össze egymással, miközben odafentről először gombostűfejnyi, majd egyre kövérebb cseppekben ismét hullani kezdett a különböző vegyi anyagokkal teli csapadék. Az olajvállalatok részvényesei zavartalanul szabotálhatták el az egyébként is nevetségesen megfogalmazott biztonsági előírásokat. Az erőművek gázkibocsátásának többé egyáltalán nem a szénmonoxid és a széndioxid volt a legveszélyesebb összetevője, hanem olyan anyagok, amelyeknek a létezéséről nem is tudott a New York-i tömeg.

És ez a tömeg ebben a pillanatban megállt az utcákon, sugárzó mosollyal fordította fejét az ég felé, és hagyta, hogy nyitott szájába folyjék a fertőzött esővíz, majd lefolyjon száraz torkán, hogy végül elérjen az egyre hevesebben, egyre kiszámíthatatlanabb ritmusban rángatózó belsejébe.”

Egy kézirat befejezése általában nagy dolog, nem csoda, ha egyes szerzők kisebb szertartásokkal ünneplik azt. Van, aki pipára gyújt, van, aki megbont egy üveg bort. Mások esetleg rohannak a blogjukra a hírrel, vagy egyszerűen csak elkezdik a következő projektet. A patkány éve elolvasása után az a határozott érzésem, hogy ennél a könyvnél a versenyzongorán guggoló szerző felegyenesedett és felhúzta a nadrágját.

Már a Hölderlin idézet is gyanús volt az elején, aztán az első jelenet teljesen meggyőzött arról, hogy ez kemény menet lesz. Ebben ugyanis egy láthatóan mentálisan átprogramozott bácsi hazamegy, az ágyban fekvő, különösebben nem tiltakozó feleségét intimborotválja, megbilincseli, bead neki valami csudainjekciót, hogy bírja, aztán élveboncolja, kampókkal bőrfeszegetés, testben turkálás, vérvérvér, pornóabelekben. Aztán, ahogy nyaljaszopogatja a belső részeket, valami keserűre harap és a már korábban sem világbajnok szöveg fejest ugrik a mélybe:

„-Drágám, azt hiszem, hasnyálmirigyrákod van. – A férfi felsóhajtott, majd undorodva kiköpött.”

Ezután a Hellraiserkedő gore éles váltással szándékolatlan önparódiába fordul, ahogy a fazon összeveszik az asszonnyal emiatt és dühében láncfűrésszel feldarabolja. A gyerekeket is. Vérvérvér.

Általános tanácsként minden szerző számára érdemes megjegyezni az un Drebin-elvet. Ennek lényege, hogy miután írtunk valami komornak/keménynek/horrorisztikusnak szánt szöveget, azt próbáljuk meg felolvasni Leslie Nielsen stílusában. Ha az eredmény tökéletesen működne egy Csupasz Pisztoly filmben, akkor érdemes nekiállni az átírásnak, vagy éppen a kuka használatba vételének.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a groteszk egy új, ösztönös mesterének alkotását olvasom, vagy csak egy trehányul összegányolt valamit, de kénytelen voltam rájönni, hogy az utóbbiról van szó. Cselekmény szinten olyasmiről van szó, hogy világunk nagyon rossz meg korrupt meg minden, szennyszennyszenymindenütt, a főszereplők  – három kibermódosított filozófus-elmebeteg, valami néni-elmebeteg, illetve egy ifjonc-öninzert – meg azon dolgoznak, hogy az emberiséget valami növény-izévé változtassák. Vagy valami patkánymutáns fajjal lecseréljék. Vagy mittomén, az egésznek semmi értelme. Többnyire horrorkodónak szánt röhejvérengzés jelenetek és a fenti elmebetegek talán viccesnek szánt töketlenkedései váltogatják egymást ötletszerűnek tűnő irányokban. A humorkodások kábé a cherubion-fantasy alját hozzák, a darkulósan szenvelgő horrorkodás meg olyan erőltetett, hogy egy átlag emós (vagy épp hogy hívják őket) is leüvöltené a szerző haját felháborodásában.

Esetleg itt egy Star Trek fanatikus is bekapcsolódhatna az anyázásba, mert a süket technoblabla még neki is sok lenne.

A szerző erőfeszítésein érződik a veríték, ahogy megpróbál hökkenteni/botránkoztatni, de a trancsír-próbálkozásai működésképtelenek. A főszereplők – akikhez ha az ember közel hajolna, valószínűleg hallaná a fejükben magányosan üvöltő neuront – seszínű senkik, az áldozatok meg arctalan klisék, még akkor is, ha szenvedő gyerekek képével próbálja is meg javítani az állagukat. Jól van öcsi, ennek a családapának lefűrészelik a lábát, megetetik a patkányokkal és akkor mi van? Néha már komolyan azt vártam, hogy valamelyik szerencsétlent lisztbe majd tojásba mártogatják, kirántják, majd egy korábban krumplivá átalakított és kifőzött sorstársa kíséretében felszolgálják a depressziós autista árvák ingyenkonyháján, vagy valami hasonló. És ez nem lett volna különösebben kiugró mozzanat.

„- Totó, azt hiszem, már nem Tübingenben vagyunk – mondta az utolsó életben maradt hörcsög felé fordulva. A jószág megmordult, és szűkös értelme most őt figyelte ijedt gombszemén keresztül. Szegény kis bundás! Ki tudja, talán egyszer találhat neki egy erdőt, ahol majd szabadon engedheti. Egy utolsó, növények és állatok nélküli, korhadt csonkokból álló erdőt, ahol a Természet elgondolkozhat arról, mit kezd magával az ökoszisztéma teljes pusztulása után. A Természet lakóinak élete: az egyedfejlődés és a faji méretekben érvényesülő regresszió immanens egysége.”

A Cherubion fantasy kategóriához hasonlítani a szerző képességeit azért nem teljesen korrekt, de nem azért, mert ez a bigyó állítólag a szépirodalom felől közeledik valamilyen zsanérhoz. Azok ugyan legalább ennyire inkoherens, alapvető írástechnikai hiányosságokkal küszködő valamik, de ez részben konzisztensen rosszabb, ráadásul megpróbál többnek látszani és sokkal hosszabb is azoknál. Egy cherubionos novellával öt perc alatt végez az ember, ugyanennyi idő múlva már nem is emlékszik rá, ez itt meg olyan élmény, mint a krumplihámozóval elkövetett maratoni rejszolás, a végén holt-tengeri ülőfürdővel.

„Végül következett a fejen pörgés, de előtte még Martin tollat és papírt vett elő. Százhetven fordulat egy perc alatt, és Martin arra is talált időt, hogy közben, három fordulatonként egyszer az odakészített papírra egy-egy tollvonást is húzzon. Amikor véget ért a verseny, a jelenlevők nem pusztán új győztest avathattak, de egy zavarba ejtő üzenettel is gazdagodtak. Így szólt:

Szép az ember, ahogy megjelenik a sötétben,
mikor meglepve mozgatja karját, lábát,
és mikor lila üregekben lehunyja szemét.”

A szerző képességeinek hiányosságai – komolyan, jobban tenné, ha az írás más műfajaira koncentrálna, mint például az aláírás, bevásárlólisták, ilyesmik – mellett a hangsúlyos belesz*rás az, ami miatt nyílik az olvasó zsebében a fejsze. Meg sem próbál egy picit is törekedni arra, hogy utánanézzen, miről ír. Ennek eredménye a fajsúlyos ostobaságoktól – például amikor a rendőrbácsi leveszi a halott szeméről az utolsónak látott képet, mert ez működik, ugye -, a kevésbé nyilvánvaló marhaságokig terjed, mint amikor az egyik elmebeteg a nyakába tekeri a hevedereket és nekiáll lövöldözni egy hevedereket használni képtelen gépfegyvertípussal, vagy éppen az a természetesség, amivel az öt szereplő egyszerre beszáll egy Lamborghini sportkocsiba.

„A mozdulat közben sokat sejtetően megvillant az ujján a krómacél, opálos árnyalatban tetsző gyűrűje, amit mindig magán viselt, és amelynek foglalatára évszázadokkal ezelőtt azt véste egy vérbajos alkímista: „O tempora, o mores!” A gyűrűvel a beépített kriptonlámpának köszönhetően bárkit percekre meg lehetett vakítani egyetlen mozdulattal, de úgy is be lehetett állítani, hogy csak akut hipnózis váltson ki.”

Ez az átgondolatlanság – ami cselekmény szinten is érvényesül, ötletszerű, ide-oda lötyögő, állott szagú massza az egész – ráadásul a nagy darkulós komolykodást is sikerrel lövi tökön. Alapból nehéz ezt a pubertástól átitatott életnyavalygást komolyan venni, de ha mindehhez hozzátesszük azt a rengeteg mozzanatot, amiből üvölt, hogy a szerzőnek fogalma sincs a nagy, setét, kiégett világ működéséről, a disztópikus erőlködés gellert kap és a nem különösebben sikerült paródia kategóriát találja telibe, a végső találatjelzőn meg a süket blöff felirat csilingel fel.

Mindezt a Libri adja ki, keményborítósan, négyezerért, feltehetően a siker reményében – és az, hogy egy ilyen vacak jövőjében siker esélyét látja valaki, ijesztőbb számomra, mint bámelyik vértunkolás a regényben. Ami  meg a legjobb, hogy a jelek szerint ebből sorozat lesz, a következő a Nyúl éve névre hallgat majd, ha addig nem jönnek vissza a fogyási adatok. Aztán gondolom lesz majd egy Lamantin éve, Szürkemarha éve, meg ami még van a Kis Brehmben.

Egy eredménye azért lehet ennek a könyvnek: ha Bartók Imre számára 4-5 év múlva már mérhetetlenül ciki lesz, amit itt összehordott, akkor talán utólag lesz értelme ennek a fagyilkolásnak. Addig meg marad a „mondj egy oldalszámot kilenc és ötszázhetvenhárom között és röhögjünk az ottani hülyeségeken” című tréfás népi játék, mint egyetlen használati lehetőség, mielőtt megy a szelektívbe.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához