LFG.HU

Dago
ismertetőCimkek

Wayne Chapman: Garmacor címere

Miután letettem a könyvet azt kérdeztem: Miért?
Miért nem tüntették fel a borítón, hogy novelláskötetről
van szó? (Igaz, azt sem írták, hogy regény lenne, de
általában ezt nem szokták külön jelezni.)
Miért nincs befejezve az utolsó novella?
És legfőképpen: miért kellett folytatni a Holtak légióját?

A Wayne Chapman névvel kapcsolatban régebben úgy hírlett,
több magyar személyt takar, most azonban már mindenki
biztosra veheti, hogy csak egyet. Gáspár András – aki
regényeivel stílust teremtett, melyet azóta a MAGUS
könyvek szerzői mind másolni igyekeznek -, hajóját
eloldotta a Valhalla kiadó cölöpjeitől. A Garmacor címere
a második Chapman által írt fantasy, amely nem a
Valhallánál jelenik meg, bár a MAGUS világát az író
továbbra is használja. (Biztosan sokan emlékeznek még a
Griff könyvekre, melynek keretében ‘A halál havában’ első
kiadása napvilágot látott.) Talán ennek az önállósodási
törekvésnek köszönhető, hogy Chapman nem a rá jellemző
gondos munkát adta ki a keze közül…

Az első novellát már olvashattuk a Legendák és Enigmák
korábbi, Holtak légiója című kötetében, ahol azzal keltett
feltűnést, hogy hőse nem Tier Nan Gorduin volt. Akkoriban
arra gondoltam, a szerző kissé belefáradhatott, hogy
mindig a bárd kalandjait mesélje – a regények színvonala a
valóban zseniális első rész óta egyre esett (bár még így
is kimagaslott a MAGUS fantasyk közül), nem csoda hát,
gondoltam, hogy új karaktert alkotott.
Másodszori olvasásra is tetszett a Holtak légiója, bár
voltak fenntartásaim (ha a macskáival sem tud elbánni a
főhős, mit remélhet valódi harcosok ellen?) és a
befejezést kissé elsietettnek tartottam, ám a keserű
hangulat, a kiüresedett, önpusztító életmódot folytató hős
remekül megrajzolt figurája egyszerűen nem hagyta, hogy
ilyen kicsinységen fennakadjon az ember.
Sajnos a novella hősének kalandjai folytatódnak…

Miért írom, hogy sajnos?
A Miasszonyunk története élvezetes lenne, ha nem lennének
olyan kuszák a szálak. Kissé érthetetlen maradt számomra,
hogy került a képbe Garmacor – akit testőrnek fogadtak
fel, ennek ellenére ő az első aki majdnem feldobja a
talpát. Később néhány gyors ellenfél-barát csere tette még
bonyolultabbá a képet – lehet, hogy mások nehéz
felfogásúnak titulálnak majd, de nem volt könnyű követni,
hogy ki kiért és miért küzd. Márpedig ha olvasás közben
többször meg kell állni és visszalapozni, ez nagy
mértékben csökkenti az olvasás élvezetét.

A kötet folytatásában meredeken zuhan a színvonal. Minél
rövidebb az írás, annál inkább fölösleges, és nem szól
semmiről.
A címadó novella tartalma egy mondatban összefoglalható:
Garmacor és pap barátja, Celestius megmentik és a végsőkig
oltalmazzák egy klánfőnök életét a rivális klánnal
szemben. Nehéz elhinni, hogy egyik orgyilkosklán derekabb
a másiknál, valamint azt, hogy aki klánfőnök, annak tiszta
maradhat a keze. Ebben a Keresztapa megtekintése óta nem
tudok hinni… Érzelmi elkötelezettség nélkül pedig nem
szurkolhattam a főhősöknek, teljesen érdektelenül
figyeltem hát harcukat.

Az Úri Passzió rutinos ujjgyakorlat, semmi több. Wayne
Chapman túl magasra tette a mércét, tőle ez kevés. (Egy
apró poén kedvéért 11 oldalt sikerült teleírni! – Bár nagy
szívfájdalmam, hogy a kötet túl szellősen van nyomtatva,
ezért ennél azért rövidebb a novella.)
Az utolsó novella jól indul, viszont van egy nagyon nagy
hiányossága: nincs befejezése. Ezt úgy kell érteni, hogy
az író a sztori felvezetése után letette a tollat.
Megérkezik Garmacor anyja és közli fiával, hogy bátyái,
akik elmarták a családi birtokról, halottak. Utána
hozzáteszi:
`…csak találd meg, és intézd el azt az árulót!` Azzal
köntöse prémszegélye felsepri a padlót, és vége szakad az
írásnak.
Ilyenkor két dolog juthat az olvasó eszébe:
1. Egy klasszikus író posztumusz kötetéről van szó – ekkor
megbocsátható, sőt kötelező is a befejezetlen kézirat
közlése. (Ez történt pl. Robert E. Howard művei esetében.)
2. A kiadó azt mondta a szerzőnek:
- Adj ide mindent amid van, kiadjuk!
- De hát még be sem fejeztem…
- Kell a pénz, vagy sem?
És a szerző kihúzta az asztalfiókot, és odaadta a
kéziratait (vagy számítógéppel kinyomtatta – ízlés
kérdése).
A második változatot támasztja alá a kötet függeléke,
melyekben apró szösszenetek kaptak helyet. Ezen rövid,
monológszerű elbeszélések hőse Celestius, Garmacor barátja
és pártfogója.
Szintén lett volna még mit csiszolgatni rajtuk, de
legalább be lettek fejezve.

Összességében azt mondhatom, a kötet elolvasása Wayne
Chapman rajongóknak kötelező, de aki egy jó fantasyra
vágyik, és nem akar bosszankodni, az a szerzőnek ne ezt a
könyvét válassza…

Dago – tothnorb@ln.matav.hu
1999


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.