LFG.HU

tapsi
Interjúk

Egy elveszettnek hitt mentésből sikerült visszahozni azt az interjúfelvételt, amit Tapsi még két éve készített Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával, amikor Budapestre látogatott. Az alábbiakban ennek az interjúnak a fordítását/átiratát olvashatjátok.

- Ez az első alkalom, hogy Budapestre látogatsz?

- Igen, most vagyok először Magyarországon.

- Hogy tetszik eddig a város?

- Budapest szerintem lenyűgöző, kicsit olyannak tűnik, mint egy poszt-nukleáris Párizs. Gyönyörű, de olyan kihalt, mintha járvány tört volna ki.

- Munkaidő alatt tapasztaltad ezt?

- Valószínűleg. Főleg. Ugyan egyik nap este is sétáltam a városban, de akkor is alig láttam embereket. Ilyen volt anno Kelet-Berlin is, de úgy látszódik, mintha sokkal kevesebben élnének itt, mint a valóságban.

- Jártál a budapesti metróban is?

- Igazából holnap fogok a városban több időt tölteni, megnézem a Dunát, a nevezetességeket, meg úgy általában magamba szívom a budapesti levegőt és életérzést. Holnap fogom látni az itteni metrót is, úgy hallottam, hogy itt meglehetősen régi kocsik futnak, olyanok, amiket Moszkvában már lecseréltek. Ez számomra azért is izgalmas, mert a régi, 50-es években gyártott szerelvényeket nagyon szerettem.

- Beszélgessünk a könyvedről… Írás kapcsán az ötletek maguktól jönnek, vagy kutatsz utánuk?

- Az ötletek rendszerint nem pottyannak az ölembe, bár az ihletek néha valós életemből érkeznek. Nem gondolom, hogy minden ötletforrásom kiapadhatatlan, de mindenképpen sok van belőlük.  Jelenleg is három tv sorozattal kapcsolatban ötletelek (van köztük nyomozós és misztikus is), forog a fejemben 4-5 könyvciklus története és néhány forgatókönyvé is. Ha egyszer sikerül a fejemből papírra vetni őket, akkor egy év múlva valamelyiket talán meg is tudom valósítani majd.

- Miképp választod ki, hogy melyiket valósítod meg?

- Azokat, amelyek a fejemben a legrészletesebben ki vannak dolgozva, amelyeket a legkevesebb munkával szavakba tudom önteni. Amelyik vázlatosabb, azt hagyom, hadd forrja ki magát. Gyakran a történet még nem az igazi, máskor a karakterek előtti kihívások és döntéshelyzetek jobban adják magukat. Ahogyan egyre többet töprengek rajta, annál világosabbak a karakterek és világ morális mozgatórugói is.

- A Metro ciklustól akkor ezek szerint eltávolodsz?

- Igazság szerint két éve a Metro 2035 regény megírása helyett elindítottam egy könyves projektet, ami a Metro 2035 univerzumával foglalkozik. Ezen projekt keretén belül más írók is bekapcsolódnak a munkába, saját regénnyel, helyszínekkel és történetekkel. Emiatt aztán jelenleg nem is annyira nagy az olvasói nyomás rajtam, hogy a Metro világára írjak. Ez rettenetesen nagy könnyebbséget jelent nekem, emiatt szabadságomban áll, hogy a magam tempójában alkossak, azt, amit akarok. Személy szerint, ha ismétlem magam, akkor az már nem adja ugyanazt az örömöt, mint amikor újat alkotok.

- Szereted azokat a történeteket, amiket mások írnak a világodra?

- Ez nagyon függ az írótól és a történettől is. Van olyan, amit könnyű befogadni, van olyan, amit nehezebb, van, amit nagyon meg kell szerkeszteni. Ez nem olyan kis munka, mivel nem csupán producer vagyok ilyenkor, hanem a kreatív csoport vezetője is, így minden kéziratot én szerkesztek, néha egy részüket újra is kell írnom bennük. Havonta egy könyvet adunk ki, a következő lesz a huszadik. Ezt az ütemet szeretnénk tartani addig, amíg meg nem csömörlök tőle. A kiadó vezetője és én is rengeteg munkát ölünk abba, hogy az esetenként elnagyolt kéziratokból is kiadható könyvet faragjunk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gagyi történet jelenjen meg a Metro világával kapcsolatban. Ezek miatt már sokkal inkább kreatív irányítóként, mint íróként foglalkozom ezzel a világgal. Jómagam azt szeretem, ha alkotóként és nem szerkesztőként kell egy világhoz hozzáállnom.

-  Új regény esetén a kezdetekkor részletes cselekményvázlattal a fejedben ülsz le?

- Ez attól függ… A Metro 2033 írásakor jobbára improvizáltam, konkréten csak egy dolog volt meg a fejembe: egy alagút, aminek az egyik végén egy falu jellegű állomás van. Az alagút másik végén ott az ismeretlen, tele szörnyekkel és mutánsokkal. Maga a település lepusztult, de az ott lakókból néhányan egy tábortűz mellett védelmezik meg a szeretteiket a sötétségtől és azoktól akik/amik abban laknak, akár az életük árán is. Ebből az egy jelenetből alakult ki végül a regény, aminek a története néhányszor valóban kaotikusra sikerült, hiszen magam sem tudtam mindig, hogy pontosan mit hozok ki végül belőle. Talán ez az amatőrség lett az, ami a regényt végül hihetővé és valószerűbbé tette. Más történeteket és könyveket (mint például a Metro 2034 vagy a Last Light) sokkal jobban megterveztem, hiszen fontos volt, hogy a végkifejlet minél jobban hihető és logikailag is megalapozott legyen.
A következő regényemnél az improvizáció megint nagy szerepet játszik majd, ugyan lesz néhány kulcsszereplő és momentum, de a többit a karakterekkel együtt magamnak is fel kell majd fedeznem.  Másképp úgy gondolom, hogy nagyon unalmas és gépies lenne az írás.

- Hogyan működik nálad? Először a világot vagy a történetet találod ki?

- A Metro történet első írásakor a világ együtt fejlődött a történettel, folyamatosan derült ki számomra is, hogy a következő állomás vajon miképpen néz ki, a lakói miben hisznek, milyen a hatalmi szerkezete és ezzel együtt találtam ki, mi történik a főhőssel. A történet fő cselekményszála a regény felétől volt csak világos nekem is, onnantól kezdve tudtam csak, hogyan is alakul majd a vége.

- Miért lett a regény környezete poszt-nukleáris? Azért mert a metróalagút a valóságban is óvóhelyül szolgált?

- Azt gondolom sokkal inkább azért, mert az atomháború utáni világ nagyon romantikus. A jelenlegi életünk szerintem nagyon unalmas, munka utáni tévénézés helyett opció kellene legyen, hogy más világokat is bejárhassunk. Egy világvége utáni helyzetben azonban azok a túlélők, akik olvasnak, fel fogják ismerni, hogy mennyi felfedeznivaló is van még számukra – saját magukon belül is. Ez így sokkal romantikusabb, sokkal misztikusabb szerintem. Egy egy olyan tündérmese, amit a tudományos alapok tesznek sokkal hihetőbbé, csak a sárkányokat itt mutánsoknak nevezik, a hősöket pedig stalker-eknek.
Ma például az atomháború veszélye sokkal kézzelfoghatóbb, mint néhány évtizede. Akkoriban a két nukleáris nagyhatalom kemény kézzel óvta a saját arzenálját, ma viszont sokkal több országnak van atombombája, akik egymással nagyon ellenségesek. India és Pakisztán viszonya például folyamatosan konfliktusokkal teli, az ottani szélsőségeseknek pedig egyre nagyobb támogatottságuk van. Ez az egész régiót (és a szövetségesek révén az egész világot) veszélyezteti. Ugyanez igaz Izraelre és Iránra, valamint azok szövetségeseire is. Ruandában ugyan népirtás zajlik és milliók halnak meg eközben, de abból a konfliktusból sosem lesz globális méretű. A közép-keletre viszont ez nem vonatkozik. Reméljük azért, hogy a Metro 2033 világa sosem válik valóra.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2013/12/METRO-LL-REVIEW-8-640x360.png

- Mielőtt a Metro 2033 megjelent volna, volt már egy ajánlatod egy számítógépes játékra is, igaz? Mennyire befolyásolta ez az írást?

- Be kell vallanom, régen nagyon sokat játszottam, először Nintendo konzollal, aztán gyakorlatilag minden processzorgenerációval volt számítógépem. Az első Wolfenstein 3d-vel kezdtem, aztán jött az első Civilization. Ez utóbbit mai napig imádom, de sajnos nem vagyok túl jó benne. Az írásban ez körülbelül annyira befolyásolt, mint az összes film, amit valaha láttam vagy a korábbi olvasmányélményeim. Semmit nem írtam le kizárólag azért, mert a könyvből játék készült, de régi gémerként értelemszerűen az is fontos volt, hogy játékban megvalósítható legyen a történet.
Három-négy évig kellett várnom, mire a játékfejlesztő stúdió végül munkához tudott látni, de úgy gondoltam, hogy a korábbi játékaik és a tapasztalt fejlesztőik miatt érdemes lesz várni. Meg kell érteni, hogy csak azok az emberek képesek ilyen játékot készíteni, ilyen atmoszférát teremteni, akik imádják a munkájukat.
Rengeteg újságíró gondolja úgy, hogy megalázó az írók számára, ha a regényükből játék készül, szerintük ez leegyszerűsíti a történetet, kasztrálja a mélyebb, rejtett jelentéstartalmat. Számomra ez csupán nagyszerű alkalom volt a könyv reklámozására, hiszen a játék és a könyv teljesen külön műfajt jelentenek nekem. Ha például a könyv története során a főszereplő csak egyetlen embert öl meg, az FPS játékban pedig százával irtja a túlélőket, akkor az csak a műfaji sajátosságok eltérése miatt történhet meg. Ha például filmről lenne szó, akkor a történetet struktúrájában is át kellett volna alakítani, hogy a filmeknél alkalmazott szerkezetnek megfeleljen. Ez az adaptációk legnagyobb korlátja, de lehet hozzájuk alkalmazkodni.
A tény, hogy a könyvből játék készül, íróként hatalmas lehetőséget adott a marketing területén. A könyvet valószínűleg néhány ezren olvasták volna enélkül is, de jó néhány országból csak a játék bejelentése után kerestek meg, hogy az adott nyelvre fordítva is kiadják a regényemet, valószínűleg kisebb kockázatot éreztek így, hogy egy ismeretlen orosz szerző regényébe pénzt fektessenek, hiszen nem állt mögöttem egyetlen nagyobb amerikai kiadó vagy ügynökség sem. Nekik úgyis csak az számít, hogy el tudnak-e adni a könyvemből egy adott példányszámot, amiből a fordítás, nyomdai előkészítés, a nyomás kifizetése után is profitot tudnak termelni. Ha nem állami megrendelésre készül egy kiadvány, akkor nagyon fontos, hogy fantáziát lássanak egy könyvben és vállalják a kockázatot miatta.

- Olvastam, hogy egyszer azt mondtad, hogy a Bűn és bűnhődésből milyen remek videojátékot lehetne készíteni. Tényleg úgy gondolod, hogy klasszikus irodalmi művekből érdemes lehet játékadaptációt csinálni?

- Oké, elismerem, hogy ez kicsit gonosz megjegyzés volt tőlem, de attól még igaznak tartom, tényleg jó játék lehetne belőle. Remekül át lehetne hozni a 19. századi Szentpétervár hangulatát egy nyomozós játékban, ahol a haláleseteket kell kivizsgálni. A háttér, a történet, az atmoszféra magával tudná ragadni a játékost, de persze egyetlen játék sem tudja helyettesíteni a valódi regény elolvasását. Ugyanez igaz Metro 2033-ra is, a játék megadja az alaphangulatot, aztán ha az tetszik a játékosnak, akkor a világban jobban elmerülhet a regény segítségével. Több alkalommal előfordult, hogy dedikálás során egy szülő azt mondta, hogy a gyereke magától ezelőtt nem olvasott végig egyetlen könyvet sem, de most kedvet kapott hozzá, hogy mást is olvasson. Az olvasás szerintem sokkal kényelmesebb, mint a játék, hiszen sokkal több teret ad a fantáziának. Ha az ember a fejében kialakít egy képet a könyv világáról, akkor – saját alkotása lévén – sokkal jobban megkedveli azt. Ezzel szemben a játék során csak azt látja a felhasználó, amit a fejlesztők képzeltek, így nincs is akkora érzelmi kötöttsége hozzá.

- Mesélj arról, hogy megkaptad az SF „Encouragement Award”-ot.

- Ez vicces történet, mert valójában nem kaptam semmilyen díjat. Olvastam az újságban, hogy nekem ítélték, de nem kerestek, nem küldtek, nem adtak semmit. Emiatt nem is értem teljesen, hogy ez pontosan mit jelent, azon kívül, hogy a könyvekre ráírható. Bár nem tartom a regényemet sem scifinek. Furcsa kapcsolatot ápolok az orosz scifi közösséggel is – ők sem gondolják, hogy scifit írnék, vannak, akik szerint nem vagyok író sem. A jó scifi írók közé tartoznak szerintük a Sztrugackij fivérek, Bradbury, Lem és talán (de nagyon talán) Asimov.  Szerintem a jó scifi ismérve nem az, hogy mennyire pontosan tudja megjósolni a jövőt vagy technikai vívmányokat, hanem, hogy az eszközeivel mennyire tudja bemutatni az emberi lelket. A jó scifi szerintem az emberről, az emberi természetről, a lélekről és nem a technológiáról szól, elgondolkodtat. Emiatt aztán 14 évesen már letettem például Harry Harrison akcióregényeit is, mert túl unalmasnak találtam egy idő után.

- Ezek szerint akkor inkább olvastál fiatalabb korodban és nem mondjuk Doctor Who sorozatokat néztél?

- Az igazság az, hogy jó néhány amerikai filmsorozat nagyobb irodalmi élményt nyújt, mint sok-sok regény vagy film. Ha például a Trónok harca sorozatot vesszük, akkor az is sokkal színvonalasabb, mint megannyi Hollywood-i film. Speciel én is a filmsorozat alapján kaptam kedvet, hogy Martin többi könyvét is elolvassam. Így működik a világ. Ha bármilyen Con-ra megyek, akkor Martin mindenhol ott van, a sorozat nélkül valószínűleg megmaradt volna szimplán amerikai írónak, bár amit csinál az nagyon eredeti.
Az eredetiség kapcsán… Évek óta gondolkoztam egy olyan történeten, ami azt vizsgálja, hogy mi történik, ha kikapcsolják az öregedést okozó géneket az emberekben és túlnépesedik a Föld. Aztán olvastam, hogy készítenek egy filmet pont erről, ezért már nem tudom az eredeti koncepció szerint úgy megírni, hogy az emberek ne a filmre asszociáljanak. De majd keresek egy másik aspektust, amiből a halhatatlanságot be tudom mutatni a regényben.

A Metro kapcsán azért is tudtam hitelesen bemutatni egy földalatti világot, mert tízéves koromban rengeteget közlekedtem a moszkvai metróval, naponta órákat töltöttem rajta a földfelszín alatt. Nagyon is otthon érzem odalent. A metróépítés Moszkvában a Szovjetunió egyik legnagyobb projektje volt, komplett földalatti kastéllyal és rengeteg rejtett alagúttal és csatornával.

- Voltál ilyenben?

- Igen. Miután megnyitották ezeket a helyeket a nyilvánosság előtt, bejárható lett az egész, a földalatti bunker is. A nukleáris támadórakéták vezérlőtermei összesen 8000 négyzetméteresek voltak, ezeket a hidegháború után borospinceként üzemeltették, miután pár megkent hivatalnok kétmillió dollárért átjátszotta azokat gazdag magánemberek kezébe. A 4 nagy terem megerősített földalatti alagutakkal van összekötve, amelyek titkos átjárókon keresztül a moszkvai metróalagutakhoz kapcsolódtak. A hidegháború alatt naponta közel 2500 KGB-s tiszt, hírszerző és katona dolgozott itt úgy, hogy sem a környéken lakók, sem az itt utazók nem tudtak róla. A 42-és bunker (mert ez volt a neve) egy kb. 200 hasonló objektumból álló rendszer része volt, amelyeket főleg Moszkva külvárosaiban építettek meg.

- A regényben csak valódi állomásneveket használtál, vagy magadtól is kitaláltál néhányat a történet kedvéért?

- A történetben a nukleáris háború 2012-2013 körül tört ki, emiatt nem épültek új állomások, ezért én is csak a meglevőket építettem be az eseményekbe. Amióta a könyv megjelent, persze új megállókat is építettek Moszkvában, de ezekkel nem frissítettem a regényt az újrakiadásoknál, a történethez sem nyúltam, főleg, mivel az első fejezetet még 20 éves korom előtt írtam meg. Azt akartam, hogy a stílus és nyelvezet is megmaradjon annak, amit akkoriban kigondoltam a könyvhöz, nem kellett, hogy visszamenőlegesen okosabbnak tűnjek.

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2013/12/METRO-LL-REVIEW-7-640x360.png

- Kik voltak akkor a kedvenc íróid?

- Ez időszakosan változott az évek alatt, de mindenképpen ide tartoztak a Sztrugackij testvérek, a dél-amerikai mágikus-realista írók, mint például Gabriel García Márquez, Gómez Gil, az európai írók közül pedig Kafka és Gustav Meyrink. Az orosz írók közül ott volt még Viktor Pelevin, őt az irónikus-buddhista-misztikus stílusa miatt szerettem. A mai orosz fiatalok őt biztosan ismerik. Úgy tudom ő Magyarországon is népszerű, annak ellenére, hogy írásait szerintem leginkább az oroszok értik meg.

- Ez az interjú az LFG-nek, egy főleg szerepjátékokkal foglalkozó oldalnak készül, így az olvasókat érdekelheti, hogy volt-e közöd a szerepjátékokhoz?

- Úgy vélem itt nem a hálószobai szerepjátékra gondoltál, de igen, játszottam, bár sohasem online. (Megjegyzem, hogy most készül a Metro 2033 világán alapuló online játék.) Normál szerepjáték kapcsán az Icewind Dale, Baldur’s Gate játékokat vittem végig. Ez persze még akkor volt, amikor sok szabadidőm volt…

- És mi a helyzet az asztali szerepjátékokkal?

- Nem, olyat sose játszottam. Nem azért, mert furcsának tartom az asztali szerepjátékosokat, hanem mert baráti körből sosem jött össze egy party. Társasjátékokkal több időt töltöttem akkoriban is, részben ezért veszek részt idén a regényem világán játszódó társasjáték fejlesztésében is. Nemrég megtudtam, hogy viszonylag sok orosz fiatal játszik élő szerepjátékot a könyvem hangulatát imitálva, jelmezekkel és paintball fegyverekkel. Szeretnék majd valamikor részt venni egy ilyen játékban, de az asztali szerepjáték már nem vonz. Épp elég időt töltök a fantáziám világában, amikor a regényeimet írom.

- Hogyan kapcsolódsz ki a szabadidődben?

- Hát először is van egy pár hónapos kislányom, emiatt aztán gyakorlatilag nincs olyan szabadidőm, mint korábban. Először nagyon féltem attól, hogy a fiatalságom véget ér, amikor megszületik a gyerekem, de rá kellett jöjjek, hogy a fiatalságom mindenképpen véget ér. Emiatt aztán vele játszva kapcsolódok ki mostanság.

- Általában milyen zene az, ami inspirál téged?

- Furcsa ez, hiszen nem vagyok valami nagy zenerajongó, fiatalabb koromban is csak pár napig hallgattam valamilyen zenét. Az osztálytársaimnál rendszeresen volt walkman vagy később valamilyen digitális lejátszó, nekem elég volt, ha csak a fejemben szólt a zene.  Írás közben azonban mindenképpen kell, hogy valami szóljon, valamilyen háttérzene, ami megfelelő hullámhosszra állít be. Ha épp valami sötétebb témáról írok, akkor hozzáillő zene kell, hogy szóljon, ha dialógust gépelek, akkor más zene kell hozzá, ha helyszínleírást írok, akkor megint más háttérzenét választok.  Ha a Metro2033.ru oldalon olvasod a történetet – mert ingyen olvasható ott – akkor ott megtalálni azokat a zenéket, amelyeket javasolok a megfelelő fejezetekhez vagy jelenetekhez. Általában véve sötétebb háttérzenéket vagy elektronikus zenéket válogattam össze, mint például a Dust Brothers vagy Chemical Brothers vagy ritkábban egyes filmek zenéi. Wagner zenéi különösen illenek az apokaliptikus jelenetekhez.

- Utolsó kérdésként: számodra mi az élet értelme?

- Úgy hiszem nincsen ilyen univerzális cél az életben, az emberi faj egy olyan létforma, amelynek megadatott az logikus gondolkodás, az ok-okozati kapcsolatok felismerésének képessége. Ezt a képességet felhasználva vált az ember a bolygó domináns fajává, gyakran hibás célokra használva azt. Az élet értelme azt feltételezi, hogy egy adott céllal vagyunk itt, nem pedig valaminek (például az evolúció) az eredményeképpen. Szerintem azért vagyunk itt, hogy ezt az evolúciós folyamatot folytassuk, de mindenki szabadon választhat az életének értelmet, legyen az akár önmaga és környezetének fejlesztése, vagy, hogy pusztán valami érdekessel töltse ki azt az időt, ami számára megadatott.

- Köszönjük az interjút.

- Örömmel válaszoltam a kérdésekre.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához