LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tügay nevű ifjú, s annak egy kedvese, Sülaya. Tügay a főnök fia volt, erős és jóképű harcos, Sülaya a törzs legszebb leánya. Az Öregisten is egymásnak teremtette őket, s mindenki azt mondta: összeillenek.
Ám egy nap, mikor a lány kilépett a jurtájából, hogy vízért menjen a közeli patakhoz, szörnyű fergeteg csapott le az égből, s ragadta magával. Hiába rohant oda Tügay, ahogy meghallotta a hírt, Sülayának híre-pora sem maradt.
Nagy szomorúság töltötte el az ifjút, se éjjele, se nappala nem volt ezután. Végül nem bírta tovább: eldöntötte, hogy bármibe telik is, megkeresi Sülayát. Hiába kérlelték barátai, hogy maradjon, hiába sorakoztak fel előtte a törzs legszebb leányai, hogy válasszon magának asszonyt közülük, nem lehetett eltéríteni a szándékától. Akkor apja odaadta neki ősei kardját, és útnak indította.

Ment, mendegélt Tügay, sok országot bejárt, sokfelé kérdezősködött, de hiába: senki nem hallott még a rettentő fergetegről. Végül egy keresztútnál egy sánta, veres hajú, szúrós tekintetű férfivel találkozott, aki a lováért cserébe elmondta neki, hogy a gonosz Griffkirály röptét kíséri ilyen fergeteg.
– És merre lakik ez a híres nevezetes Griffkirály? – kérdezte Tügay a veres embert, de az válasz helyett csak felnevetett és elrúgtatott.
Hosszú utat járt be Tügay a Griffkirályt keresve, míg végül a teremtett világ peremén fekvő sűrű, sötét erdőhöz érkezett. Nem sokat teketóriázott, bevette magát a fák közé.
Sokáig bolyongott, százéves tölgyfák makkjából őrölt lisztet, s abból sütött magának kenyeret, csipkebogyót és erdei madarak tojását ette hozzá. Végül a hetedik nap elért az erdő közepébe, s ott egy tisztást talált, aminek a közepén egy fa állott.
Olyan széles volt ennek a fának a törzse, hogy húsz ember is kevés lett volna az általéréséhez, és a teteje a messzi égbe veszett. Hét hatalmas gyökérrel kapaszkodott a földbe, amelyek egyenként vastagabbak voltak, mint egy ember dereka, s a gyökerek között egy sötét hasadék tátongott.

Tügay észrevette, hogy a fa mellett egy ősz öregember üldögél. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a szakállát a teste köré csavarva hordta, de az még így is kilencszer érte körbe.
– Mi járatban errefelé, ahol a madár sem jár? – kérdezte az öregember.
– A Griffkirályt keresem, öregapám – felelte Tügay -, aki hatalmas fergeteg képében elragadta a kedvesemet, Sülayát. Bejártam már az egész világot, de senki nem tudta, merre lakik ez a szörnyeteg.
Az öregember megvakarta a fejét, hümmögött, aztán a szakállába nyúlt és egy hétlyukú aranyfurulyát vett elő onnan.
– Én ide tudom hívni – dünnyögte. – Parancsolni azonban nem tudok neki. Jól gondold meg, fiam, hogy valóban találkozni akarsz-e vele!
Sülaya nélkül semmit nem ér az életem, gondolta magában az ifjú, s így szólt:
– Hívja csak ide!
Az ősz öregember bólintott és játszani kezdett a furulyán. Olyan szép dalt fújt, hogy Tügay igencsak elálmélkodott; azután vette észre, hogy az öregember azért fújja ilyen szépen, mert hat ujja van mind a két kezén.

Alig gondolta végig ezeket az ifjú, hatalmas szél támadott. Olyan rémisztő volt, hogy Tügaynak inába szállt a bátorsága, de azután erőt vett magán és nem futott el. Rövid idő múlva egy hatalmas madár ereszkedett a tisztásra, amely koronát viselt a fején.
– Miért hívtál, öreg? – dörögte dühösen, de az ősz öregember szó nélkül Tügayra mutatott. Az először csak ijedten hebegett-habogott, de mikor a Giffkirály – mert persze ő volt a jövevény – rápirított, kibökte:
– Elraboltad Sülayát, a kedvesemet! Add vissza őt nekem, vagy bizisten leváglak! – s azzal előkapta a kardját és fenyegetően megrázta.
A Griffkirály mennydörgő kacajra fakadt a szavak hallatán, s percekig rázkódott a nevetéstől. Végül lecsillapodott, és Tügayhoz hajtotta a fejét.
– Megnevettettél, emberizing, s ezért megkímélem az életed. Bátorságodért pedig segíteni fogok megkeresni a kedvesedet. Mert tudd meg, nem én raboltam őt; ezt minden bizonnyal régi ellenségem, az ördögök fejedelme hazudta neked. Ülj a hátamra és én elviszlek, ahová akarod!

Tügay hitte is meg nem is a dolgot, csalárdságot gyanított a szívélyes hang mögött, de végül beleegyezett. Elbúcsúzott a hatujjú öregembertől, felugrott a Griffkirály hátára, s a következő pillanatban már repült is.
– Szólj, ha megpillantod a kedvesedet – mondta a Griffkirály. – De jól vigyázz! Ha elmulasztasz szólni nekem, soha nem láthatod őt viszont!
Tügay bólintott.
A király egyre magasabbra és magasabbra szállott a fa törzse mellett. Olyan magasra vitte Tügayt, hogy az meg tudta fogni a csillagokat. Egy maréknyit a tarisznyájába is szedett, de azok annyira égették az oldalát, hogy végül kidobálta őket. Hullócsillagok lettek belőlük, nyári éjszakákon sokat látni belőlük az égen.
Hamarost hétfelé ágazott a fa. Minden egyes ágán hét újabb ág nőtt, s azokon hét levél. Ezek a levelek azonban egyenként olyan nagyok voltak, mint egy ország. Az erek, amik végigfutottak rajtuk, pedig folyók voltak. A Griffkirály elmondta Tügaynak, hogy amikor ezek a folyók megáradnak és kiöntenek, odalent, a földi világban esik az eső.

Amikor közelebb értek, Tügay meglátta, hogy a leveleken városok, hegyek, völgyek, tavak és tengerek vannak, éppen úgy, mint odalent. A Griffkirály megígérte, hogy végigjárják az összes vidéket egészen addig, amíg meg nem találják Sülayát.
Az első levélen, amit meglátogattak, kutyák éltek. A nagytermetű vörösek voltak az uralkodók, a kisebb feketék, fehérek, barnák és tarkák a harcosok, papok, parasztok és kézművesek. Az emberek itt szolgák voltak, akik a kutyák talpát nyalták alázatosan. Ha leszálltak volna, azonnal rabságba vetik az ifjút is, így hát csak átrepültek a levél felett.
A következő levélen gyérfüvű pusztaság terült el, amin szikár emberek laktak, akik nagytestű szürkefarkasokon lovagoltak. Tügay meglepetten vette észre, hogy ezek az emberek fordítva ülik meg az állatokat, nappal alszanak és éjszaka terelik tovább a kövér pónikból álló csordáikat. A Griffkirály elmondta, hogy ez a fordított emberek földje, akik mindent ellenkezőleg tesznek, mint lenti társaik.
A harmadik levélen hatalmas, sötétzöld jurtákat láttak. Közelebb érve észrevették, hogy a jurták falát szorosan összefonódó fűszálak alkotják, amelyek a szél fújására lassan hullámzanak. Karcsú, sápadt bőrű lények éltek itt, akiknek fátyolvékony bőre alól zöldes erek ütköztek ki.

Jártak a lótestű emberek földjén, akik halott társaik húsát ették és szilajul táncoltak, amikor lerészegedtek a saját asszonyaik tejéből készült kumisztól. Ha nagyon hevesen táncolnak, mesélte a Griffkirály, odalent megmozdul a föld.
Egy városban csupa szomorú férfit és nőt láttak. A férfiak ezüstruhát, a nők aranyruhát viseltek. Tügay egyetlen gyermeket sem látott, s amikor elhagyták a várost, meg is kérdezte a Griffkirályt, miért van ez. Nap Anya és Hold Apó birodalma az a város, magyarázta a Griffkirály, akik régesrég boldog emberek voltak, de egy irigy lidérc megátkozta őket, hogy soha ne találjanak egymásra. Azóta folyton egymást keresik, Nap Anya aranyszekerén üldözi Hold Apót, aki ezüstlován vágtat hogy meglelje Nap Anyát, s így keringenek e fa lombja körül. Mondják, az idők végezetén találkozni fognak egymással, s akkor a városban lakó férfiak és nők is egymáséi lehetnek, de addig semmiképpen.

Sok furcsa helyet látott még a Griffkirály hátán utazó Tügay, elmesélni is sok lenne, de bárhogyan is figyelt, sehol nem látta Sülayát. Végül, a legutolsó, legkisebb falevélen, egy erdő felett repülve az ifjú segélykiáltásokat hallott meg. Mikor leszálltak, egy kicsi kígyót pillantott meg az avarban. A kígyó kétségbeesetten próbált kibújni egy villás faág alól, ami a földhöz szegezte. Tügay azonnal odaugrott, és kiszabadította, mire a kicsi kígyó hálásan sziszegett.
– Én a Kígyók Királyának fia vagyok – mondta -, s nagy hálára köteleztél azzal, hogy megszabadítottál. Mit tehetek érted?
– Segíts megtalálni a kedvesemet, Sülayát! – kérte tőle Tügay. A kicsi kígyó bólintott, majd elkiáltotta magát, mire a világ minden tájáról körésereglettek a kígyók. Hiába voltak azonban annyian, hogy az egész erdőt ellepjék, egyikük sem tudta elmondani, merre lehet Tügay kedvese.
Ám hirtelen mozgolódás támadt: a hátsó sorokból egy öreg, sánta kígyó furakodott előre, aki csak később ért ide, mint a társai. Mikor megtudta, hogy Tügay kedvesét keresik, felszisszent:
– De hiszen én láttam őt! A kilencfejű sárkány őrzi az alvilági kastélyában!
Tügay igencsak megörült, amikor megtudta, hogy hol van a kedvese, de a kicsi kígyó figyelmeztette: a kilencfejű sárkány nagyon veszélyes, senki sem mer dacolni vele. Aztán elbúcsúzott, s népével együtt eltűnt a fűben és a föld üregeiben.
– Nagy veszélynek teszi ki magát, aki az alvilágba merészkedik – szólt a Griffkirály, de Tügay vállat vont. – Sülaya nélkül nincs értelme az életemnek, utánamegyek bárhová.

A Griffkirály, föltette a hátára az ifjút, felemelkedett a levélről, aztán a testéhez szorította a szárnyait és zuhanni kezdett, mint egy kődarab. Annyira erősen süvített a szél Tügay füle mellett, hogy igencsak bele kellett kapaszkodnia a Griffkirály tollaiba, nehogy leessen. Az pedig csak hullott és hullott a föld felé a fa törzse mellett, és végül belehullott a hasadékba, ami a gyökerek között volt. Mert mielőtt még szavamat feledném, az a hasadék volt a lejárat az alvilágba, ahol a kilencfejű sárkány lakott.
Hamarost meg is pillantották a sárkány palotáját. A Griffkirály arra vette az irányt, de három egész napba tellett, mire elérték.
Útközben rengeteg lakóját látták az alvilágnak: lidérceket, ördögöket, boszorkányokat és embereket is, akik haláluk után a földi világból ide kerültek. Tetvek, bolhák, férgek és varasbékák seregei kínozták őket életükben elkövetett bűneik miatt.
Amikor végre megérkeztek a palotához, a sárkány nem volt otthon, éppen vadászott. Sülaya a legmagasabb toronyból nézelődött lefelé bánatosan. Szabad volt, a sárkány nem láncolta le, mert úgysem tudott volna messzire menekülni.
Tügay, amint meglátta kedvesét, nyomban felkiáltott. A Griffkirály egy pillanat alatt a torony mellett termett; az ifjú megragadta és maga elé kapta a lányt, és már repültek is felfelé, vissza a felvilágba vezető hasadékhoz.

A kilencfejű sárkány hamarosan hazaérkezett, s amikor meglátta, hogy Sülaya nincs a várban, éktelen haragra gerjedt. Szárnyra kapott és a menekülők után indult, mert tudta, hogy azok csak a felvilágba igyekezhetnek.
Nem volt már messze a hasadék, amikor a Griffkirály hátraszólt Tügaynak.
– Érzem, hogy a kilencfejű sárkány a nyomunkban van.
Tügay megfordult, s csakugyan: mérföldnyire volt már csak a sárkány, dühödten csapkodott szárnyaival, s a szörnyű láng hétsingnyire szaladt mindegyik szájából.
– Fáradok! Adj valamit ennem, különben visszazuhanok, s akkor végünk! – kiáltotta a Griffkirály, ám Tügay tarisznyája üres volt. Mit volt mit tenni, elővette a kardját és levágta a bal kezét, azt adta a Griffkirály csőrébe. Az ettől új erőre kapott és még a sárkány előtt sikerült kihussannia a felvilágra. Ott egy szikladarabot fogott karmai közé és a hasadékra tette, s így a sárkány nem tudott feljönni. Visszafordult a kastélyába, de félúton elfogyott az ereje, lezuhant, mint egy darab kő, és ízzé-porrá zúzódott.
A Griffkirály, mikor meglátta, hogy Tügay a saját karját adta neki, ráfújt varázslatos leheletével, amitől az ifjú karja azon nyomban visszanőtt, s ő hétszerte szebb és erősebb lett, mint azelőtt.
Aztán hazavitte a szerelmeseket, akiket otthon már rég halottnak hittek. Hej, de lett is nagy öröm a búbánatból, amikor meglátták a griffhátról leszálló fiatalokat! Tügay apja hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett, amire meghívták a hatujjú ősz öregembert és az összes kígyót is. Talán még most is ropják, ha azóta meg nem unták.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához