LFG.HU

Raon
novellaCimkek

Álmodott.
Hatalmas falak tûntek fel elõtte, égig érõ tornyok a felhõk mélyén: benn, a paloták tengerében szivárványszín örvényeket szült a ragyogás. Ahogy az égre nézett, a nap és a hold egyszerre kelt fel felette, csillagok kergették egymást gomolygó fellegekkel: képtelenség volt, de valahol olvasta, így festhet a valóság a világok határán.
Egy pillanatig elámult, majd a város felé meredt: tudnia kellett, tudni akarta, milyen titkokat rejtenek a köddel teli utcák. Lángok születtek a semmibõl, forró szél söpört végig a mindenségen: benn, a vidék szívében, az örvények fókuszában egyszerre feltûnt ezer lobbanás – ezer fény és sötét, ezer forma és szín, a hatalom ezer ígérete.
Áhítat ébredt benne, ellenállhatatlan vágy, hogy megérintse, és a kezébe vehesse a sok csodát… és hiába ismerte fel belül, hogy ellen kell állnia a csábításnak, a lobbanó érzelmek megtörték az álmok fonalát, a képek megremegtek, szilánkokra törtek elõtte – és amint rászakadt a sötét, zilálva riadt fel a kísértethegyek oldalában.

Fertályóra is kellett, mire magához tért a kábulatból.
Az álmok egyre elevenebbek, egyre valóságosabbak lettek: talán az ereje kezdett el apadni, mert nem mindig tudta eldönteni, mi képzelgés és mi a valóság.
Közel járt már.
Az istenek városának a hegyek között kellett lennie: fenn lapulhatott egy kis völgyben a zord bércek ölelésében, ember nem járta, lakatlan vadvidék szívében.
Az újabb köhögés görcsös rohamokkal tört rá.

Lassacskán visszatért belé az erõ, az arcába is a szín: néhány korty a kristályvízbõl és a keze remegése is alábbhagyott. Ahogy végignézett magán, egy pillanatra szorongás ébredt benne sápkóros bõre láttán: felrémlett elõtte, mi maradt abból a délceg férfiúból, aki annak idején elkezdte a keresést… azután vett egy nagy levegõt és nem foglalkozott többet ilyen apróságokkal.
Futó kellemetlenség. Nem számított sokat.
Különös tekintettel meredt a felkelõ nap felé.
Senki nem tudta, hol van a város, de õ, Gwendal Cron-Dass megtalálta végre. Kalandvágyó harcosok, hõsjelölt lovagok és varázstudók serege keresi sorra az egész kontinensen, nem szólva a Királyság beavatottjairól, az Inkvizíció ezüst tûzzel pusztító felszenteltjeirõl, de tévúton járnak mind – neki, a rennsi kolostor egyszerû zarándokának kellett rálelni a helyes útra.
Isteni segítség vagy eleve elrendelés volt?
Talán mindkettõ.
Tûnõdve gondolt vissza arra, amit látott.
Ezer forma és ezer szín: a legendák sosem említették sehol, hogy bárki tudta volna, hány isteni csoda hever szerteszét. A legendák csak a varázsszerekrõl szólnak, amelyek mindegyike mérhetetlen erõvel ruháznak fel bárki halandót: olyan erõvel, ami úrrá lehet az odakinn tomboló káoszon és új, több reménnyel teli kort hozhat a szenvedõ népek számára.

Thrillion, az isteni város.
Kevés írás maradt fenn, amelyik érdemi tényeket õrzött meg a puszta szóbeszéd helyett: a város oly rég pusztult el, hogy nem õrizte már semmi, csak a kollektív emlékezet. Egyedül az északi rengetegek renegát szektamesterei rejtegettek olyan fóliánsokat, amelyeket hellyel-közzel hitelesnek lehetett tekinteni – no meg talán a délvidék bukott császárvárosai, de épeszû halandó nem lehetett olyan ostoba, hogy arra vegye útjait.
Fenn, a titkok erõdjében maga is láthatta az egyik ilyen iratot: húsz évig szolgálta a nagymestereket öt perc mérhetetlen kegyért. A fóliánsból persze nem értett egy szót sem, ismeretlen és rég halott nyelven íródott, de felkészült erre is: megérteni nem volt elég idõ, ám arra bõven elég, hogy hosszas tanulmányozás után megjegyezzen minden különös rúnát és ákombákomot.
Újabb tíz év vándorlás után megfejtette a letûnt írásjeleket és az õsvilág egy démonával lefordítatta azt az átkozott fóliánst: a szörnyeteget darabokra szaggatta a titkokat védõ varázserõ, neki a fél szemébe és a halálon túli életébe került a megvilágosodás, de immáron bizonyos lehetett abban, amirõl a világ kalandvágyói csak reménykedhettek.

Hosszú útra indult, át a civilizáció határain: künn, a vadakon és az átkozottakon túl felismerte, hogy nem is az életre alkalmatlan vidék, saját emberi mivolta jelenti az igazi kihívást. Az õsvilág rettenete próbára teszi a legfelkészültebb embert is, a sanyarú körülményekbe és a veszélyekbe megtörhet bárki halandó: de élt és túlélt mindent, bármekkora árat kelljen érte fizetni is. A civilizáció köpenyét hónapok alatt levetette magáról, emberi mivoltára röviddel ezután került sor: de hát a rennsi szerzetesek mindig ilyenek voltak, soha senki nem értette, milyen utakat tapodnak lábaik.

Kellett nekik az az ereklye.
Az alapító atya kriptafelirata szerint a sajátjukat egy xeraf rabolta el tõlük a Nagy Háború idején: a szörnyetegnek csak egy volt a sok manaforrás közül, számukra a nagyságot és a hatalmat jelentette volna. Évszázadokig keresték, míg kiderült, hogy egy másik világra vitték: és mivel a remény, hogy megtalálják, a mágikus apállyal végleg szertefoszlott, kénytelenek voltak új lehetõségek után kutatni. Thrillion kincsei a legendák szerint a régi teremtõktõl származnak, a Nagy Háború során a földre zuhant isteni város utcáin hatalmas kristálytömbök szunnyadnak erõvel és varázslattal telve – egy megfelelõ választással akár az alapító atya ereklyéjénél is nagyobb hatalomra tehetnek szert, ha sikerrel jár.
Jól tudta, hogy addig is minden óra, nap, év késlekedés életek százaiba került a való világban.
Indulnod kell, Gwendal.
Közel jársz már.
Újult erõvel állt fel és szedte össze csomagját.
A hegynek ez az oldala kész rémálom volt: száz láb magas sziklatûk és szakadékok között kellett leheletnyi ösvényeket találni. Dél is elmúlt, mire ki tudta választani a megfelelõ bérceket és elindulhatott a szent város felé: ha hinni lehetett a fordításnak és nem tévedett a számításokkal, holnap estére megkaparinthatta a hõn áhított ereklyét.
Akkor vette észre az elsõ kísértetjáratot.

Az egyik hasadék oldalában húzódó, hosszúkás nyílás volt: túl szabályos ahhoz, hogy természetesnek hasson. A hegy ezen része árnyékba borult, a járatból mégis sápadt derengés áradt kifelé: ahogy közelebb lépett, nehéz, kénbûzre emlékeztetõ füsttel az ódon leheletben.
Valami azt súgta neki belül, hogy erre kell továbbmennie.
Pár lépés után meglepõdve vette észre, hogy a sziklák tengere csiszolt kõpadlóra váltott: régi és málladozó padló volt, de bizonyosan emberkéz alkotta talaj.
Vagy valamilyen rég letûnt, elfeledett fajé.
Oldalt és a feje felett továbbra is csak a lyukacsos sziklafal látszott, de a padló egyre díszesebb lett: fertályóra kanyargás után lejteni kezdett a hegy gyomra felé.
Akkor ért el az elsõ rúnaoszlophoz.
Hatalmas, két ember magas sziklatû volt: csiszolt lapjain a legkülönbözõbb kristályok tûntek elõ. Volt ott áttetszõ ametiszt, ragyogó türkiz, kiontott vérként vöröslõ opál… sötéten csillogó obszidián, fekete, akár a csillagtalan éj.
Ahogy elé állt, egyszerre vakító lángok éledtek a szunnyadó kristályokon: térdre esett és felkiáltott, amint elérte a felörvénylõ varázserõ szele. Egy pillanat alatt belévillant, amit a fóliáns tanított és erõtlen mozdulattal rajzolta a levegõbe a városnak tisztelgõ védõrúnát, de bárhogy erõlködött is, nem tudta megakadályozni, hogy ne vegyen erõt rajta a szédüléssel érkezõ sötétség.

Hatalmas falak tûntek fel elõtte, égig érõ tornyok a felhõk mélyén: benn, a paloták tengerében szivárványszín örvényeket szült a ragyogás. Ahogy az égre nézett, a nap és a hold egyszerre kelt fel felette, csillagok kergették egymást gomolygó fellegekkel: képtelenség volt, de valahol olvasta, így festhet a valóság a világok határán.

Thrillion kincsei.

Ismét feltört benne a vágy, de ezúttal erõt vett magán: nem engedte, hogy a hatalmába kerítse, legyûrte a késztetést és továbblépett a titkok ösvényén.
A város ezeddig békés arcát mutatta: az ígéret földje volt, a harmónia paradicsoma… ám egyszerre sötét fellegek támadtak a semmibõl, megremegett a föld és kivetkõzött magából a valóság. Hasadékok nyíltak, szerte a varázsvidéken, a földön, felhõkön, levegõben és förtelmes sötétet okádott felszínre a pokol: ezer csáppal és viharral, éktelen bömböléstõl kísérve rontott arra, ami nem lehetett az övé.
A pusztulás.
A város megremegett, majd feltört belõle egy szivárványszín ragyogás: égig érõ lángjaival szikrázva kelt birokra a mindenünnen támadó feketeséggel. Egy pillanatig úgy tûnt, legyõzheti végre, ám a hasadékokból egyre csak jött a sötét sereg – villámok cikáztak mindenfelé, a mennydörgés elviselhetetlenné vált és egyetlen fület-elmét-szellemet süketítõ robbanás kíséretében rés nyílott a valóság szövetén, majd a lenti világra szakadt az isteni éden.

Hûs fuvallat térítette magához.
A földön feküdt, a fal tövében: kicsavarodott teste alatt ki tudja milyen rég porladó törmelék ropogott, ahogy felállt. Rettenetesen érezte magát: a feje sajgott, a gyengeség hullámokban tört reá, amint észrevette, hogy vér csöpög az orrából, ijesztõ érzéssel tört rá a szorongás.
Egy órát is meditálhatott, mire újra önmaga volt végre.
A rennsi kolostor tudása elõször mutatta esendõ arcát: még soha nem fordult elõ vele, hogy cserbenhagyta volna a legendás szerzetesi erõ. Most sem esett meg, csak kiegyenlítettnek tûnt a küzdelem: az orra vére elállt ugyan, de nem múlt el a gyengeség és a szorongás.
Elgondolkodtatta ez az apróság.

A rúnaoszlop ismét a régi volt: néhány kavargó porszemtõl eltekintve semmi nem emlékeztetett az elõbbi lángolására. Egy ideig tûnõdve vizsgálta a különös véseteket, hátha felismeri valamelyiket, majd feladta a tétlen szemlélõdést és folytatta útját: a zsigereiben érezte, hogy harminc év munkájára még ma felteheti a koronát.
A járat egyre meredekebb lett és az egyik kanyar után döbbenten állapította meg, hogy vége lett az útnak: a padló helyett végeláthatatlan szakadék várta, merre szem ellátott. Elõször megrémült, majd erõt vett magán és pontról pontra vizsgálta végig a sziklafalat: talált egy helyet, ahol elhalványult a sápadt derengés és maga is alig hitte el, amikor háromágú kart talált a módszeres tapogatás után.
Rejtett átjáró nyílt elõtte a szakadékon át.
A mélységbe valamiért nem ért el a derengés fénye, de többször megborzongott a felszüremlõ meleg fuvallatoktól: nem kis megkönnyebbüléssel nyugtázta, amikor óriás barlangba jutott a szakadék túloldalán.
Egy palota romjai elõtt állt: annyira össze volt törve, hogy nem talált utat a belsejébe, csak mellette tudott elhaladni. Ahogy párszáz lépéssel késõbb hasonló barlangba jutott, egyszerre megvilágosodott elõtte, mit jeleztek elõre az ösztönei: hogy mi az, ami majd kiszúrja a szemét, mégsem fogta fel eddig egy pillanati sem.
Thrillion eltemetett falai között járt.
Ahogy az álomra gondolt, eszébe villant, mi történhetett: az istenek világából alázuhanó város mérhetetlen varázserejével szinte beleégette magát a hegy belsejébe.
A föld mélyére.
Ezért nem találta senki.
Ezért nem tudták, hogy hol van.
Olyan fáradt volt, hogy már megdöbbenni sem volt ereje. Fásultan lépdelt tovább, nem törõdve ezer válaszra váró kérdéssel: bár gondolatai vadul cikáztak a fejében, képtelen volt arra, hogy irányítsa is õket.
Barlangok és járatok váltották egymást, néhol kész labirintusban hálózva be a hegy mélyén. Idõnként elcsodálkozott azon, miért hisz annyira az ösztöneiben, hogy vakon kövesse õket, de sosem jutott tovább egy kósza ellenállásnál.

Kezdte sejteni, hogy nem véletlen történnek körülötte a dolgok.
Egyszer vége lett a padló lejtésének. Nehezen ismerte fel, de mintha változtak volna a kõbe vésett minták, mintha más, a ritkás kénbûznél nehezebb és porosabb fuvallat cirógatta volna arcát.
Hidegebb és nyirkosabb lett minden.
Szédülés tört rá, a hányinger környékezte, meg kellett állnia egy kanyarnál, hogy meg tudjon támaszkodni a fal mellett. Különös bizsergés éledt a feje körül és több szívdobbanás eltelt, mire rájött, mi okozta ezt: védõlitániát önkéntelenül is motyogni kezdte a kolostorban tanult, de talán maga sem hitt abban, hogy megváltja vele kínjait.
Kis idõ múlva enyhült a szorongás és a rosszullét.
Lépésenként araszolt elõre a fal mentén és egyre több balsejtelem ébredt benne: valamiért egyre tisztább és érthetõbb lett számára, hogy a vadvilágból miért térnek vissza olyan kevesen.
A járat derengése elhalni látszott a kanyar túloldalán és kényelmetlen szorongással gondolt arra, mi tenyészhet odaát: egyszerre eszébe villant, hogy az isteni város pusztulása után mi történhetett a hasadékokból támadó sötét erõkkel.

Már csak pár lépésre volt, amikor minden eddiginél nagyobb gyökeret vert benne a félelem: tudta, érezte, a zsigereiben volt, hogy milyen látvány fogja fogadni, mégis tovább ment. Tovább ment, bár a kezdett eltávolodni tõle a valóság: belül, elméje mélyén újra nyitogatni kezdte szárnyát az álomhívás. Egy utolsó lépéssel a járat végéhez lépett és belebámult a feneketlen sötétségbe… majd felsikoltott és hálát adott a sorsnak, hogy elborította a sötét és ismét megrohanta a menekülést jelentõ látomás.
Mert a kanyar túloldalán, egy minden eddiginél nagyobb szakadékban nem várta más, csak a Thrillion városát elpusztító füst, pokol és pusztulás.

A város ezeddig békés arcát mutatta: az ígéret földje volt, a harmónia paradicsoma… ám egyszerre sötét fellegek támadtak a semmibõl, megremegett a föld és kivetkõzött magából a valóság. Hasadékok nyíltak, szerte a varázsvidéken, a földön, felhõkön, levegõben és förtelmes sötétet okádott felszínre a pokol: ezer csáppal és viharral, éktelen bömböléstõl kísérve rontott arra, ami nem lehetett az övé.

A város megremegett, majd feltört belõle egy szivárványszín ragyogás: égig érõ lángjaival szikrázva kelt birokra a mindenünnen támadó feketeséggel. Egy pillanatig úgy tûnt, legyõzheti végre, ám a hasadékokból egyre csak jött a sötét sereg – villámok cikáztak mindenfelé, a mennydörgés elviselhetetlenné vált és egyetlen fület-elmét-szellemet süketítõ robbanás kíséretében rés nyílott a valóság szövetén, majd a lenti világra szakadt az istenek édenkertje.
Felszikrázott körülötte a levegõ, lángok és örvények ölelték körbe: egy pillanat alatt szilánkokra robbant elõtte a világ, minden kép és álom apró pontokká tört össze. Ám utoljára még, a füstök és ködök fátylán át jól látta, amint egyetlen hatalmas sikoly száll fel Thrillion túlélõinek ajkáról és ezer fény ragyog fel az isteni város romjain, a szivárvány minden színében tündöklõ. Kristályok születnek a semmibõl és hullanak a halott kövek közé: körülöttük sistereg, megolvad a föld, de kitartanak, míg világ a világ. Évezredek múlnak el odakinn, új korok mennek és jönnek, ám a kristályok ereje örök marad: hosszú-hosszú idõ múlva szunnyadnak csak el annyira, hogy kihunyjon bennük a mélyükön lüktetõ izzás…

Hogy mennyi idõ telt el, nem tudta megmondani.
Arra emlékezett, hogy valahogy visszavonszolta magát az elsõ elágazásig és egy másik járatban esett össze: a kín akkor is ott lángolt az ereiben, a bûz nem tisztult a fejébõl, de úgy tûnt, megszûnik az a fullasztó súly a mellén és nem emészti már a rontás.
Amikor felült, gyenge volt és száradt, mintha egy sivatagban feküdt volna: bár alig tudott nyelni és iszonyú szomjúság emésztette, kész megváltás volt a nyirkos szellõ után.
Ahogy elérte a fuvallat, egyszerre kitisztult a fejében minden.
Megremegett lába alatta világ, az eddigi talaj, szilárdnak hitt biztos támaszt halomba dobált, rozoga kõhalmok váltották fel. Lenézett, de nem látott semmit sem: kényelmetlen érzés ébredezett benne a térde körül gomolygó tejfehér köd láttán.

Megborzongott.
Sötét volt, embertelenül sötét. Hold avagy csillagok sehol, csak a végtelen feketeség, mégis tökéletesen jól érzékelt mindent. Mintha maga a sejtelmesen kavargó ködgomolyag világított volna, kísérteties aláfestésül szolgálva a halott õstájnak: ha nem lát egy-egy magányosan emelkedõ, kopasz sziklát, lecsupaszított, halódó törpefát, azt hihette volna, a felhõk felett jár. Megbabonázva figyelte, miként kavarog, folyik lába körül a különös varázs, hogy mögötte ismét amorf tömeggé álljon össze. Oly mérhetetlen méltóság és õserõ áradt a lassú áramlásból, hogy kezdte végtelenül paránynak és esendõnek érezni magát hús-vér mivoltában.
Az egész oly valószerûtlennek rémlett, mintha álmodta volna csupán.
Elõrelépett.
Elkopott csizmái tompa dobbanásokat hallattak a különös talajon: újabb rejtély, amire nem tudott magyarázatot találni.
Ez is csak egy álom volna?
A következõ fuvallat hidegebb is volt, szárazabb is, mint az elõbb.
Lehet, hogy csak a félelmei játszadoztak vele, de mintha megváltozott volna a köd áramlása: végtelen lassúságában egy adott irány felé folyt, mint valami hatalmas folyam.
Lábai akarata ellenére vitték elõre, lelkében kellemetlen érzéssel ébredt fel az eredendõen elhintett rettegés.

Kisvártatva bizarr látvány tárult a szeme elé: a lezúduló vízesés felszálló páráját képzelte ilyennek. Hatalmas szakadék tátongott elõtte, tépett szegéllyel szaladva alá az irdatlan nagy mélységbe: ennek a falán folyt le a sûrû ködtakaró végeláthatatlan áradatban.
És lenn, a szakadék mélyén egyszerre fellobbant az elsõ fekete láng.
Nagyot dobbant a szíve: mintha villám csapott volna belé. Lenézett és nem akart hinni a szemének: lenn, a szakadék mélyén emberfejnyi kristálygömb látszott, mely egyre csak lüktetett-szikrázott és számolatlan jött belõle a sok fekete láng.
Az ereklye!
A döbbenettõl sokáig mozdulni sem tudott: térdre roskadva ült a szakadék szélén. Nem érzett, nem gondolt semmit, csak ült és harminc év küldetése pergett le elõtte – ha nem bukkan elõ egy újabb litánia elméjének hátsó részébõl, tán sosem lépett volna túl a megrázkódtatáson. Arra eszmélt, hogy újra tud mozogni és lélegezni és minden elsöprõ, sürgetõ érzés ösztökélte tagjait: mit sem számított már a meggyõzõdés és józan ész. Egy örökkévalóságnak tûnt, mire utat talált a szakadék falán és leért a mélyére: a kezeit véresre horzsolták az õsvilág pengeéles sziklái, de ez sem érdekelte egy fikarcnyit sem.
Ahogy odaállhatott a hõn áhított varázsszer felett, egyszerre elpattantak benne a gátak és béklyók: hisztérikus kacagás mellett könnyekben záporozott elõ belõle az öröm és a boldogság.
- Úgy tartják, hogy aki álmában meghal egyszer, többé nem fél már a haláltól.
A száraz-sziszegõ szavak késpengeként vágtak az espedt némaságba: mozdulni sem tudott, annyira megrémítette a démoni hang.

Meglepetésbõl túl sok volt ez így egyszerre.
Sarkon fordult, amint magára talált valamelyest, de legnagyobb megdöbbenésére senki nem állt a háta mögött, csak egy öregember. Egy beesett hátú, vézna aggastyán.
Óvatosan lépett hátra egyet a szemeiben lobogó feketeség láttán és védelmezõen lépett a fekete lángokkal lobogó ereklye elé..
- Ki vagy te?
A vénség látszólag érdeklõdve követte a tekintetéve, de nem mozdult.
- Ismersz engem, Gwendal Cron-Dass. – különös kifejezés suhant át az aggastyán ráncain. Talán gúny? Irónia? A végtelen türelem, ami szinte kézzelfoghatóan áradt belõle, önmagáért beszélt.
Egész testében megborzongott. Ez az energikus hang egyáltalán nem illett ehhez a vézna aggastyánhoz.
- Egész életed annak szentelted, hogy kiismerj engem, példámat kövesd és segítségemet kérd, ha arra szükséged volt.
Gwendalt egy pillanat alatt kiverte a veríték. A saját hangját hallotta az ismeretlen felõl.
Az öreg kecses mozdulatot tett kezével: mintha elmosolyodott volna. Kontúrjai megremegtek, majd szemvillanás alatt kisimultak újra: még fel sem foghatta, ami történt, a jelenés máris új alakban állt elõtte.

Ha eddig kerülgette a kétség, a világ megdermedt körötte most.
Fekete köpeny, éjfekete, finom szövésû bársony. Ugyan az a termet, ugyan az a magasság… de még a testtartás is.
Mintha tükörbe nézett volna.
Egyetlen különbség látszott csupán: az idegen csuklyájának homlokrészén egy stilizált obszidiánkoponya lüktetett.
Gwendal lábaiból egyszeriben kiszaladt az erõ. Döbbenettõl némán hullott térdre hasonmása elõtt.
- A megváltóra… – suttogta, mire megjött a hangja, de többet eztán sem volt képes mondani.
- Mit látsz, ami így felkavart, hû szolgám? – kérdezte a rennsi kolostorok félve tisztelt nagyura, az Ármány és Fondorlatok Istenmása az alázattól remegõ szerzetestõl. – Tán sötét titkok nyomják lelked, hogy nem mersz a tükörbe tekinteni?
Gwendal remegõ tekintettel nézett fel.
- Jahtryb Nagyúr?
Az aggastyán mintha gúnyos fintort vágott volna.
- Helyénvaló egy ilyen kérdés, ha ismered a választ?
A szerzetes az ereklye felé nézett, majd vissza a jelenésre.
Az öreg tekintetében nagyot lobbantak a fekete lángok.
- Nem álmodsz. Ez a valóság.
Széles mozdulattal mutatott körbe.
- Thrillion odaát nem létezik, csak itt, az álmok és a szellemek birodalmában.
Amit a ti világotokban látsz, csak füst, romok és pusztulás.
Gwendal fejében egyszerre világosság gyúlt.
- És az ereklyék. Az isteni hatalom szilánkjai.

A küldött pökhendi fintorral húzta el a száját.
- Hatalom… tudod is te, mit jelent. Bár tulajdonképpen nem számít. Te vagy az elsõ, aki idejutott. Az elsõ kristálypróféta. Utánad többen jönnek majd… az egész világ, miután felismerik, hogy milyen tétekkel, milyen céllal veszi kezdetét a játék.
A szerzetes értetlen arccal nézett rá, de az aggastyán zavartalanul folytatta.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek és üzenetet adjak át. Új idõ közeleg. Új, a mostaninál is sötétebb és zavarosabb kor: ha úgy tetszik, mindaz, amit most káosznak hiszel, a béke szigete lesz a jövõhöz képest. A Királyságot árulások hullajtják szét. A Vadak újra elõjönnek erdeikbõl. Délen felélednek a sötét erõk. A mûvelt vidékeken kísértetek ébrednek, a falvak elnéptelenednek. Várból hatalom, városból menedék lesz. Ország, állam nem létezik többé. A népek háborúkba kezdenek. Rengeteg halott lesz: értelmetlen és szomorú halál, míg végül az emberek eljutnak oda, hogy megtegyék az elsõ lépést a jövõért és Klánok alakulnak majd, a félelem és a túlélés klánjai.

Gwendal fejében õrjítõ kavalkádban követték egymást a gondolatok… s egyszerre a helyére került és megértett mindent.
- Éppen úgy, ahogy azt Thrillion kincsei szeretnék.
Az óvilági istenség mintha elismerõen pillantott volna feléje.
- Jól jegyezd meg, próféta. Minden múlandó. Semmi sem örök. És semmi sem az, aminek elsõ pillantásra látszik.
Talányos arccal fordult az ereklye felé: egyetlen intésére elcsitultak a lobogó lángok.
- Most menj. Menj vissza a kolostorba és vidd el a kristályomat: ha odaértél, nyisd meg az elméd a sugallatai elõtt és tudni fogod, mit kell tenned vele.
Gwendal az ereklyére nézett, mely az elõbb még a sziklák között volt, most pedig engedelmesen simult a bal kezébe. Egy pillanatra felrémlett elõtte a harminc év munkája és mindaz a sok megpróbáltatás, amin át kellett mennie… de nem számított, mert sikerült, mintha legendát írt volna – és amint a küldött fekete szemébe nézett, megvilágosodott elõtte, mi lesz az õ jutalma.
Hasonló fénnyel viszonozta az aggastyán mosolyát és arra gondolt, mi mindent képes volt megtenni azért, hogy egyszerû szerzetesbõl a rend evilági helytartója legyen.

* * *

Künn, a nagyvilágban, messzi-messzi távolságban, hegyeken, völgyeken, roppant erdõségeken át, titkos erõdítmény mélyén összerezzent az agg bölcs, õsz szakállú mestere széles e világnak. Hályogos szemeiben szomorúság villant, remegõ kezeibõl földre hullt egy szénfekete toll, megsárgult pergamenek idõtlen krónikása.
Valaki újra felfedte a Titkot.
A bölcs szomorú tekintettel meredt maga elé és enerváltan rázta meg a fejét. Felrémlett elõtte Thrillion, az isteni város képe és azok az idõk, amikor vasba bújtatott lábai a kísértetjáratokat tapodták: mert õ maga is alig menekült meg egykoron, nem engedhette, hogy újabb halandók essenek abba a hibába, amit a porladó csontok gazdái elkövettek.

Kincsek…
Azok az átkozott legendák elbolondítják az emberek fejét, képtelenek józanul látni a sok ígérettõl és mesétõl: ahogy eszébe villant az ezer fénnyel ragyogó kristálytemetõ, felmordult a puszta gondolatra is.
A temetõ… a kristályok temetõje, mely a bolondok álmaiban mérhetetlen varázserõt jelent. A hamis istenek sugallatai, melyek utat találnak a gyenge és elesett szívekhez és mindig akadnak bolondok, akik az életüket teszik arra, hogy higgyenek nekik.
Eszébe villant, hogy miként élte meg õ maga a találkozást és mennyi idõ telt el, míg rájött, hogy a hõn áhított ereklye mélyén honoló izzás hatalom helyett eleven rettenetet és lidércnyomást, a túlélõ átkozottak egyikének sírját és menedékét jelenti…
- Lacarian!
Árnyak születtek elõtte, villanó ezüstpáncél kavarta fel az évszázados port: tucatnyi hatalmas termetû, délceg titán született a semmibõl, megannyi kóbor lovagja széles e világnak.

Vezetõjük, aranyszín hajú, bíbor köpenyes óriás ifjú volt még, nem több húsz napfordulónál, ám annál nagyobb hatalom birtokosa: ahogy a vénség elé térdelt, haragos dallammal csendültek össze a remekmívû pengéi és kékes glória villant az oroszlános sisak alól.
A Kereszt õsi pecsétje homlokán, az Inkvizíció Arany Pallosa nyakában lángolt.
Kérdõn tekintett az agg mesterre, aki mélységes szomorúsággal nézett reá: az alig észrevehetõ bólintás egyszerre szült gyászt, szent esküvést és újabb kihívást a lehetetlennel.
- Még egy.
Alakok mozdultak a gyertyák homályán túl, villanó ezüstpáncél kavarta fel az évszázados port: kiáltás zengett át a síkokon, bosszúért kiáltó hívás – és künn, messzi havasokon, irdatlan rengetegen, ifjú és vénséges városokon át áldott pengék villantak a föld méhében, szentséges varázserõ sistergett fel az értõ kezekben, száz meg száz dallamos ima éledt a hithû ajkakon – és az átokvidék gyalázatán újabb szent hadjárat vette kezdetét…


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.thrillion.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához