LFG.HU

HammerTimeCafe
Zeld
humorkaCimkek

Prológus

A nemes eltűnődve bámult ki az ablakon, odakint megállás nélkül zuhogott az eső. Lábdobogást hallott az ajtó előtt, majd valaki kopogott dolgozó szobája ajtaján. -Ki az? Kérdezte a férfi.
-A testőr uram. Halott odakintről egy mély férfihangot.
- Jöjjön be invitálta be testőrét.
- Mi a baj fiam?
- Egy csapat jött, és menedéket kérnek az eső elől, beengedjem őket?
- Igen.
Vajon ki lehetnek azok révedt el a férfi, majd megint kopogtak az ajtón.
Miért nem hagynak ezek engem békén.
- Ki az?
- Uschaya vagyok.
- Á mester jöjjön be.
- Rossz előérzetem van az érkezőkkel kapcsolatban.
Miközben a nemes azon morfondírozott, honnan tudhatta meg ilyen hamar, újra kopogtak az ajtón.
- Ki az?
- Bejelentem Chronfild uraságot hallotta testőre hangját, amint magára vállalta az ajtón álló szerepét.
Egy alacsony sötét szürke palástba öltözött férfi lépett be az ajtón.
- Á szóval maga a csapat vezetője.
- Köszönöm felséged nagylelkűségét, válaszolt amaz mélyen meghajolva, majd felemelte fejét, és egyenesen a nemes szemébe nézett.
Az óvatlanul belenézett, és elmerült a szürke szem tompa fényében. Még valahonnan messziről hallotta mestere hangját: áruló, majd lelke kiszökött testéből…

Első fejezet
Az “Eren legelhanyagoltabb kocsmája” titulust is könnyedén elnyerhette volna az: “Eligor kardjához” címzett fogadó, amit csak igen nagy jó indulattal lehetett fogadónak nevezni, de hát a tulajnak ezt nem sokan merték megmondani, hisz mindenki tudta, hogy a tulaj nem az a fajta ember, akivel packázni lehet, ezt jelezte a pultnak támasztott jókora csatabárd is, melynek nemcsak az idő vasfoga kezdte ki egykor fényes élét. A tulaj ma ünnepelt, hisz cimborái ma érkeztek vissza egy hetes vadászatukról, mely során jó pár nemes vadat sikerült elejteniük, köztük egy kitaszított elf családot is, az apát lemészárolták, az anyával, és egy szem lányával elszórakoztak egy kicsit, majd egyszerűen kitekerték a nyakukat. Tehát a vadászat eredményes volt, és minden okuk megvolt rá, hogy ünnepeljenek. És ezt meg is tették, a maguk módján, kezük ügyében pálinkás üveg, és érdemeiket színezgetve mesélték a tulajnak, mily hősiesen győzték le, a kránnak kémkedő elfeket, akik nem hárman voltak, hanem legalább háromszázan, és amikor a bátor bajnokok (azaz ők) rájuk rontottak, éppen egy fiatal lányt áldoztak föl valamelyik elfajzott káoszangyalnak. A lány utolsó szavaival megköszönte a hősöknek, amiért megmentették lelkét az örök kárhozattól, majd lehunyta szemét, és Darton birodalmába költözött. (lelkem éjfekete bársonyba mártom, őrizd lelkem örök időkig Darton) Majd miután végeztek, az élménybeszámolóval következtek a már megszokott durva tréfák, amiket mindig elsütnek a rosszfiúk, mielőtt a főszereplők megérkeznének a helyszínre.

Ekkor a már kellőképp részeg haramiák mit sem sejtve belekötnek az újonnan érkezőkbe, akik a gyalázkodást megunván kardot rántanak, hogy elégtételt vegyenek a sértésekért. Mivel én hiszem, hogy a hagyományok fontosak az emberek életében, az én történetemben sem lesz másképp. Amikor az egyik bandita épp egy szaftos történetet mesélt a tulajnak, nyikorogva kitárult az ajtó, és hat alak lépett be a dohányfüsttől, és izzadtságtól bűzlő kocsmába.

Azt hiszem jogos a kérdés, hogy a pénzel tömött kalandozók, miért pont a legrosszabb hírű kocsmában keresnek menedéket estére. Erre csak ezt mondhatom: a novella egy kaland alapján született, és a kalandban a kalandmester azt mondta, hogy a karakterek ebbe a kocsmába térnek be, és köztudott, hogy aki ellenkezik a km-el, nos az nem hosszú életű.(“Légy belátó, hogy sokáig élj Yneven”) Tehát a kalandozók beléptek a “fogadóba”. És csöppet sem zavarta őket, hogy odebenn rajtuk kívül csak a tulaj volt, meg néhány rossz arcú bandita, akiknek egyből a lincselés különböző vállfajai futottak át villámgyorsnak csöppet sem nevezhető agyukon, amint megpillantották a belépőket. Persze ez lesz életük utolsó tévedése, ezt még nem tudják, és az olvasónak is csak sejtenie szabadna, de hát, aki nem jött rá azonnal, hogy itt most mi fog történni (az, ami minden valamirevaló kaland elején megtörténik, az elhagyhatatlan kocsmai bunyó), az ne mondja magát szerepjátékosnak. A banditák tehát felálltak, és a belépők felé indultak, és körbe állták őket. Ha eddig még nem mondtam volna, a rosszfiúk kb. Háromszor annyian voltak, mint a kalandozók.(gyors fejszámolás: 3*6=18+2, hogy kerek szám legyen, tehát a végeredmény 20) a banditák leírása fölösleges, úgyis mindjárt levágják őket az utolsó szálig, bár persze, hogy eposzi elemek is legyenek a novellában (ellenség magasztalása) mind egy szálig magas 2m fölötti erőtől duzzadó alakok, a borotvát még hírből sem ismerik, és természetesen mosdatlanok is. Kezükben nem sok jót ígérő rozsdás kardok.

Most térjünk át hőseinkre. Mind rezzenetlen arcú félelmet hírből sem ismerő harcosok (és tolvajok, és boszorkánymesterek, stb.), akik szálfa egyenesen álltak az ellenség gyűrűjében (és szőke göndör hajuk van). Mint már említettem a kalandozó csapat hat főt számlál. Egyikük egy magas izmos férfi, oldaláról hosszúkard lóg, hátán nyilakkal teli tegez, és íj. Kezében egy szépen faragott lantot tart. A kettesszámú hős szintén magas, és testét míves pikkelyvért borítja, furcsa hullámos pengéjű kardját hátára csatolva hordja. A harmadik alak már nem annyira magas, az igazat megvallva nagyon is alacsony. Hosszú haja alól hosszúkás hegyes fülek villannak elő. Egész testét csuklya borítja, és ha visel is fegyvert, azt a ruha eltakarja (csuklya csak azért van rajta, mert egy tolvajnál ez nélkülözhetetlen, na meg így nem kellett avval vesződnöm, hogy leírjam a fegyverzetét). Fő a változatosság: a csapatban található még egy törpe, és egy fehér ork, és még egy elf. A törpe sodronyinget visel, és egy méretes harci kalapácsot szorongat kezében jelezvén “naiv”(káosz-halál) jellemét. A fehér ork, szintén sodronyinget visel, és oldalán rövid kard, mely egyelőre hüvelyében pihen. És végül az elf (azaz a kettesszámú elf) Fején széles karimájú kalapot visel, testét bő ing, és nadrág fedi. Fő fegyveréül ő is a hosszú kardot választotta, de nem elégedett meg ennyivel, övébe két tőrt tűzött. Ha jól emlékszem épp a belekötés következik: – hé te, büdös ork, mitő ilyen fehé a pofád tán bemeszelted? Hangzik el a nem túl kedveskedő megjegyzés, az egyik bandita szájából. Majd egy másik is “ringbe száll”: há te mög kis töpörödött velöd meg mi tötént rád lépött egy óriás? A törpe ezt hallván azon nyomban akcióba lépett (és evvel megkímélte a kalandmestert attól, hogy kitaláljon még néhány hasonlóan elmés megjegyzést) és harci kalapácsával szelíden arcon legyintette a vicces kedvű bajkeverőt, aki ennek következtében pajkosan dobott egy hátra szaltót, majd betört orrcsonttal, és kitört nyakkal egy asztalon landolt, ami súlya alatt megadóan összerogyott.

A témát részletezni fölösleges, a banditáknak megmukkanni sem maradt szinte idejük, és már a függöny másik oldalán találták magukat. A tulaj persze segített barátainak, ahogy csak tudott, és az első ütés után kiiszkolt a hátsó kijáraton, és loholt a városi őrség barakkjához. A kalandozók pedig miután szétverték az egész kocsmát, és leterítették a kötekedőket az utolsó szálig úgy döntöttek másik kocsmát, keresnek, ahol nyugodtan álomra hajthatják fejüket, de kifelé menet természetesen belebotlottak a vigyorgó tulajba, és a mögötte felsorakozó városi őrséggel. Még mielőtt valaki megkérdezné, hogy a hősök miért nem vágják le a városi őröket az: “áh ezek csak katonák” című felkiáltással közölném, hogy Erenben vagyunk, és a katonákat egytől egyig Eligor kalandozó barátai képezték ki, és természetesen legalább harmincan vannak. Így hát hőseink hagyták, hogy megkötözzék őket, és elvegyék fegyvereiket, majd hogy bekísérjék őket a börtönbe.

Második fejezet
A kis társaság végre egy nyugodt helyet talált, ahol végre kipihenhették volna magukat, de, most amikor itt lett volna az alkalom érdekes módon nem, használták ki (bár mindez persze érthető, én sem tudnék nyugodtan aludni avval a tudattal, hogy holnap kivégeznek). És mivel jobb dolguk nem akadt egymással veszekedtek: -Meg tudnád mondani nekem Ráhor, miért kellett megölnöd azt a szerencsétlent, kérdezte a kis tolvaj a törpétől. -Hát tudod Segalus, ha én nem teszem meg, akkor megtette volna Bogumil, felelte a törpe, a fehér orkra mutatva. Az ork csak hümmögött, na igen, csak azért csapott a törpe először, mert neki még elő is kellett rántania a kardját, de hát ezt a többieknek nem kell tudniuk. A tömlöc másik sarkában a lantos fickó, a pikkelyvértes, és a kalapos elf avval mulatta az időt, hogy kivitelezhetetlen szökési terveket gyártottak. Szerepelt köztük néhány egész ötletes is, csak persze túl sok volt benne a “ha”. -Így soha nem jutunk ki, sóhajtott fel a pikkelyvértes férfi. -Jaj, ne legyél már ennyire pesszimista Menoris, szidta a lantos férfi. -Könnyű neked Zen, te akkor se vesztenéd el az optimizmusod, ha egy sacronnal kéne szkanderoznod. -Bórú látással nem mész semmire, mondta sértetten Zen, és egyébként sem végezhetnek ki minket, mert nem mi kezdtük, hanem azok az elvetemült alakok kötöttek belénk. -Persze, és mindig a jó győz, igaz? Nevetett fel a Gwallion néven ismert elf. Zen sértetten megvonta a vállát, majd egy régi szerenádot kezdett dúdolni, lantjával kísérve a nótát. De hát nem volt szerencséje, mert az őröket nem zenei érzékük alapján választották, és azok hamarosan ki is mutatták nem tetszésüket (nem kaptak vacsorát). Mondanom sem kell, hogy a többiek nem köszönték meg Zennek a zenei előadást…

Lassan teltek az órák, az őrök egyre unottabban álltak a cellák mellett. Halk nesz érkezett a kijárat felől. Tán csak egy patkány motoszkál ott a vacsoramaradvány után kutatva? A ki nem mondott kérdésre a válasz egy vadászkés, mely rezegve megállapodik az egyik börtönőr homlokában. A haldokló egy halk sóhaj kíséretében a földre rogy, és elhever a fal tövében. A másik rémülten kap kardja után, de mielőtt még megtehetné acél, villan, és feje elválik a testtől, és a hűvös kőpadlóra hull. A test egy pillanatig még állva marad, majd a gravitáció a földre húzza a halottat. Vér a falakon. A kalandozók szájtátva bámulnak. Az egyik őr holttestének övéről felemelkedik a kulcscsomó, és a csapat cellája felé közeledik. Kulcs-csörrenés, az ajtó egy megadó nyikordulás kíséretében kinyílik. “Csendes léptek az éjben”. A kalandozók kezében kard, izzadtság, és félelem szaga keveredik a vérével. -Nem kell félnetek, hallanak egy mély hangot. -Most pedig velem jöttök. Ráhor tért először magához: -és hogy kövessünk, ha egyszer nem látunk? Egy magas szürke ruhát viselő férfi jelent meg előttük, kezében kard. -Most már láttok, és most jöjjetek velem. -És ha nem, kockáztatta meg Bogumil. -Akkor akár maradhatsz is, bár én a helyedben nem bíznék az ereniek jóindulatában. -Miért a tiedben bízhatunk? Érdeklődött Menoris. A megmentő egy féloldalas mosollyal díjazta a kérdést: -majd meglátod. -És kit tisztelhetünk az úrban, kérdezte Zen. -Zeld, bólintott kurtán. -És most már jöhetnétek, mert nem érek rá egész nap, sürgette őket a szürke ruhás férfi. -Én a felszerelésem nélkül nem megyek sehova horkant fel Ráhor. A szürke ruhás férfi megindult kifelé válaszra se méltatva a törpét. Mikor elhaladt a két halott mellett, futó imát mondott lelkükhöz- még két fölösleges áldozat, de mi végre? A többiek más választásuk nem lévén a távozó után erednek…

Harmadik fejezet
Az öreg pap egy szobor előtt imádkozott. A szobor egy gyönyörű nőt ábrázolt, akinek testét szürke fátyol borította, nyakában egy nyaklánc. A nyakék egy baglyot formázott, ami egy füstkvarcot tartott a szájában. Az öreg tudatával érzékelte a közeledő Zeld jelenlétét, leakasztotta a nyakéket a szoborról, és köntöse egy zsebébe rejtette, majd kisietett szentélye kapujába, hogy üdvözölje az érkezőket.

Negyedik fejezet
Zeld biztosan vezette a csapatot, az erdőben, ahol mindenki más eltévedt volna, de ő betéve tudta az utat, túl jól is, mióta… Kirázta fejéből a múlt kísértő árnyait. A fák gyűrűjéből egy tisztásra értek. A hely mély benyomást tett mindenkire, még arra is, aki nem először járt itt. Mérhetetlen szomorúság telepedett szívedre, könnyek szöktek szemedbe, itt valami történt, régen, de emléke lenyomatot hagyott az erdőn. Menoris felnyitotta harmadik szemét. Térdre esett a rátörő fájdalomhullám nyomása alatt. A tisztást látta, de mégsem, a tisztáson kis város állt, szürke ruhás emberek járkáltak a város keskeny hangulatos utcáin, majd jöttek a kénsárga csuklyás alakok, és, és fájdalom, tűz, vér, szenvedés, majd csak a fájdalom, a csend, és a magány. A szomorúság sötét árja kerülgette a menekülésre képtelen tudatot, szeméből ömlöttek a könnyek, megsiratván minden fájdalmat, ami ehhez a helyhez kötődött. Elméje szélén ott köröztek a kénsárga csuklyások, készen rá, hogy lecsapjanak rá. Közeledtek, kezükben görbe tőr villant. A szél szárnyán kiáltás érkezett, homállyal koszorúzott alak ugrott elé, kardja szürkén villant, a lenyugvó Nap fényében, és lecsapott…

Menoris kóválygó fejjel ébredt, vállát Zeld rázta: -ébredj, vagy mindörökké ott ragadsz. -mi volt ez, kérdezte Menoris. A múlt emlékképei, még mindig erősek, hatalmuk van ezen a világon, felelte a szürke ruhás. -Könnyen elragadhatják az óvatlanokat. Menoris tétován bólintott, majd feltápászkodott. -Mehetünk tovább? Érdeklődött Zeld, már nem vagyunk messze. -Mitől nem vagyunk messze? Kérdezte Ráhor, esetleg, ha kegyeskednél megmondani hova megyünk? -Majd meglátod, felelte Zeld. -persze, morgolódott a törpe, majd meglátom. Csak tudnám mit. -Jaj hagyd már abba Ráhor, az úr megmentette az életünket, és ezért hálával tartozunk neki, és kötelességünk követni bárhova is megy, szólalt meg Zen. -Én azért nem követném, bárhova mondta idegesen Segalus. -Hát egy ediomadi kiránduláshoz nekem sincs kedvem, de ugye nem oda megyünk, érdeklődött Gwallion. -Zeld csak elmosolyodott, majd a fejét rázta. Nem, Ediomadba még Morgena kedvéért sem vinné el ezt a pár szerencsétlent, bár életük már így is csak egy hajszálon függ. Nem könnyítik meg az égiek a dolgát. Az út hátralévő részén nem hangzott el több szó.
Ötödik fejezet
A szentély hatalmas volt, és gyönyörű. Bár itt-ott, megroggyantak a tartópillérek, és az oszlopok sem álltak olyan egyenesen, mint egykor. Valamiféle erő áradt a falakból. Nem lehetett volna megmondani, milyen eredetű. Zabolázatlan volt, és tiszteletet parancsoló. Mélységes csend ülte meg az épületet. A szavak furcsán, halkan kongtak odabenn, elutasítva az emberi hangokat. Zent teljesen megihlette a hely, ahogy az oszlopok közt barangolt. Művész énje dalolt belül, régóta nem látott olyan helyet, ami ennyire megihlette volna. Elfeledettnek hitt versek bukkantak elő elméje homályosabb feléből, erőt merítve a fényből, mely a komor falakból előbukkanva cirógatta a világ zajától eltompult agyát. Öntudatlanul lantja után nyúlt, és az egyik oszlop alá leült. És dalolni kezdett. A szavak maguktól jöttek ajkára, később nem tudott visszaemlékezni a szövegre, csak a dallam maradt meg benne, és a hiány érzete, egy üres lap, és a hozzá kapcsolódó, szívmelengető érzés, valaki odafigyelt rá, amikor énekelt. Csak később jött rá, ki is volt az valójában, aki meglátogatta magányában.

Árnyak közt kel a homály,
Árnyak árnya éji lány,
Fényed tisztán csillog, mint az opál,
Fényesen süt a hold,
Rád nevet a boldog,
Morgena, fényed leáldozott.
Téged idézlek éjnek lánya,
Ragyogó homály kristálya,
Csendes léptek nesze dicsér téged,
Légy áldott árnyék a rejtő,
Sötétség, mely megtelepszik a hegytetőn,
Nap, mely éget,
Fátyolos hold hozzon enyhülést,
Sötét éj takarj el minden sérülést.
Téged nézlek talányos hold,
Olyan vagy, mint amilyen Morgena volt.

Majd az érzés tovaszállt, és Zen elaludt a csarnokban. Zeld láthatatlanul figyelte a dalnokot, nem akarta megzavarni magányát. Remélte nem kell majd újdonsült társainak meghalnia. Ő megteszi, majd amit tud. A többi tőlük függ, a mindig jókedvű bárdtól, a borúlátó Menoristól, a különös fehér orktól, a mogorva törpétől, a félénk Segalustól, és a cinikus elftől. Kár lenne értük. És azt sem szabad tudniuk, igazából miért kockáztatják életüket.

Hatodik fejezet
Az ebédet a templom előtti tisztáson fogyasztották el. Majd Zeld egy nagy terembe hívta a társaságot, az idős pap már odabent várt rájuk. -Üdvözlöm mindannyitokat, kezdte az öreg. -A nevem Deren Olvan, és Kyel papja vagyok, Zeld pedig a tanítványom. – És a paptanoncok mióta járnak olyan nesztelenül, mint egy fejvadász? Érdeklődött Gwallion. -Minden tiszteletem az öné atyám, de nem hinném, hogy egyszerű papnövendék volna az úr. -Hagyd rá, biztos paplovag, csak azok meg mióta gyilkolnak láthatatlanul? Fűzte hozzá Menoris. Ez most lényegtelen, intette csendre őket Zen, Zeld megmentette az életünket, tehát tartozunk neki, és én utálom, ha adósa vagyok valakinek, mondja meg tiszteletes úr, mit adhatunk cserébe az életünkért? -Hát, a lényegre tapintottál fiam, kezdte az öreg, tényleg kérni szeretnék, bár nehezemre esik ilyet kérnem tőletek. -Ez határozottan rosszul kezdődik, mondta Segalus. -Egyet értek, helyeselt Bogumil. -Mégis mit kéne tennünk, kérdezte Ráhor nem túl jó kedvűen. -a fejemet rá, hogy Ediomadba kell mennünk, kiáltott fel Menoris. -Ha engem kérdeztek, volt egy fejed Menoris kacsintott Gwallion, ugye nem oda kell mennünk, fordult a paphoz, még mindig derűsen, de némi bizonytalanság bujkált szavaiban. -Ahhoz nem lenne jogom, még úgysem, hogy az életeteket nekem köszönhetitek, többet is veszíthetnétek ott, mint az életeteket. -a feladatotok a következő: egy ereni nemes úr kastélyába kell behatolnotok, ugyan is a palota alatt húzódó kazamatákban egy Tharr szentély rejtőzik, azt kéne felszámolnotok, a vár pincéjéből nyílik lejárat a szentélybe. -Hát ez csodálatos, sóhajtott fel Menoris, pedig már kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy élek még egy pár évet, és most valami piszkos, fénytelen földalatti helyen fogok meghalni, és ami a legrosszabb az egészben, egy hete nem voltam nővel. -Hát ez szörnyű vakkantotta Bogumil, ha tudnád, hogy nekem mikor volt utoljára dolgom… -Kérlek, kímélj meg minket a részletektől, kérte Segalus. -Az uraknak nem kell túl messzire mennie, ha nő után sóvárognak, a kazamatákban lesz épp elég, somolygott Zeld. -Ezt meg hogy érted, kérdezte gyanakodva Segalus. -Hát egy Tharr hívő boszorkányszektát kell felszámolnunk, és a boszorkányok általában nők. -Felszámolnunk? Kérdezett vissza Zen, ezek szerint te is elkísérsz minket? -Természetesen igen, egyedül nem találnátok meg a várat, válaszolta. -De nem ám, rikkantotta Segalus, és én nem is szeretném megtalálni azt a várat. -Ugyan már barátom, természetesen némi jutalmat is kaptok utána, mondta Zeld biztatóan. -Jutalmat? Csillant fel Segalus szeme. Hiába minden, a pénz csábításának sosem tudott ellenállni. -Természetesen bólintott komolyan Zeld sok pénzt kaptok majd. -Remek akkor legalább nem lesz gond a temetésünkkel.(asszem nem nehéz kitalálni, hogy ki mondta ezt)

A többiek erre már csak legyintettek, kezdtek már hozzászokni társuk természetéhez. -Mikor kell indulnunk? Kérdezte a már is tettre kész Zen. -Két óra múlva már elég sötét lesz ahhoz, hogy elinduljunk felelte Zeld, most gyertek velem, választunk nektek fegyvereket. A többiek ebbe készséggel beleegyeztek. Zeldék nem rendelkeztek valami hatalmas fegyvertárral, de mindenki talált magának megfelelőt. A fegyvereken kívül mindenki kapott egy különösen könnyű fémből készített sodronyinget. Még egy óra volt hátra indulásig, Zeld megkérte a csapatot, hogy várjanak a kapu előtt, neki még van némi elintézni valója. Azzal visszasietett a templomba. Mesterét az imateremben találta. Ahogy belépett a terembe, az öreg felé fordult, majd átnyújtotta tanítványának a baglyos medált: -találd meg a párját, és szabadítsd fel Morgenát! Zeld szótlanul fejet hajtott, és átvette a nyakéket, amit egyből nyakába is akasztott. Kisietett a templomból, a többiek már vártak rá. -Indulhatunk, vetette oda nekik, ahogy elhaladt mellettük. És a többiek követték. Kísértettként, csendesen, szó nélkül vonultak át az erdőn. A szél tétován rázta a fák ágait, a csillagok biztatóan hunyorogtak. Az ezüst hold fényével kísérte őket. “Csendes árny suhan, a mélybe alászáll, surranó léptem zaját tompítsd fakóvá. Áruló alakom tisztítsd meg a fénytől.”

Hetedik fejezet
A vár hatalmas volt, és könnyen védhető. A falak mentén gyilokjárók, belül hatalmas udvar. A négy égtáj felé őrtornyok meredeztek. Az udvar közepéből “nőtt” ki a lakótorony. A várba négy oldalról lehetett bejutni, a kapukon keresztül. Zeld, és csapata a nyugati kaput választotta, árnytól-árnyig lopózva közelítették meg a kaput. Segalus előszedte féltett tolvajszerszámait, és másodszorra sikerült kinyitnia a kaput. Résnyire nyitották a hatalmas kaput, és óvatosan beosontak az udvarra. A kalandozóktól pár méterre egy szürke csuklyát viselő alak állt láthatatlanul. Megvárta, amíg Zeldék bejutnak a várba, aztán utánuk eredt, óvatos léptekkel közelített. Majd ő is besiklott a nyitott ajtón.

Árnyként suhantak keresztül az udvaron, a falak mentén fáklyák, a falakon álommal küzdő őrök, az éj táncra kérte őket, de ők dacosan nemet intettek kókadozó fejükkel. A kapitány szeme még mindig éberen fürkészte az árnyakat, társainál fejlettebb érzékei behatolókról susogtak. Majd meglátta őket, heten voltak. Az udvar közepén osontak végig a lakótorony felé. A kapitány olajozott mozdulattal rántotta elő pallosát, majd intett embereinek, és a behatolók felé indult.

Segalus ment leghátul. Minden idegszálával feszülten figyelt, óvatossága mentette meg az életét. Lépések hátulról, halk lélegzés, a levegőt hasítva lesújt a pallos, Segalus balra vetődik, a lecsapó kard a földbe vájt barázdát. A többiek megperdültek, Zeld dühösen felszisszent, lőttek a csendes behatolásnak, még néhány fölösleges halál, kardja haragja meghosszabbításaként lesújt, vér fröccsen a húsba hasító kard nyomán. Bogumil kezében rövid kard, előre nyújtott kezén kékes energiaszikrák születtek, és haragosan szisszenve vágódtak bele az egyik őrbe. A szerencsétlen testét a villám a falhoz vágta, tudata a függönyön túlra menekült a fájdalom, s a veszteség elől. Menoris kardján vöröses láng éledt. Ráhor arcán mohó vigyorral az ellenre vetette magát, csonttörő ütéseket osztogatva.

A törpe végre elemében érezte magát. Zen előrántotta kardját, és egy A’frad ordítással megtámadta a legközelebbi őrt. Fürgén táncoló pengén éledt a holdvilág, a csillagok szomorúan néztek le az égről. Halál, az elkárhozott ég alatt. Gwallion ajkán keserű mosoly született, ahogy ő is a többiek segítségére sietett, minden kardcsapásáért meg kellett küzdenie, ezen éjjel tort ültek az istenek. Segalusnak valahogy sikerült kivergődnie a harcolók közül, és előbűvölte kis kézi nyílpuskáját csuklyája alól. Az udvar másik végéből további őrök közelítettek, a gyilokjárókon íjászok jelentek meg, a nyílpuska kattant egyet, a kobramarással preparált nyílvessző egy íjászt megfosztott a beavatkozás jogától. A többiek tüzet nyitottak a behatolókra. Segalus hirtelen összecsuklott, hasából egy nyílvessző hegye állt ki, a kis tolvaj fekve maradt a földön. -Zeld parancsszava harsogta túl a pengék énekét: -a toronyhoz! Majd válaszra sem várva a torony felé iramodott, jaj volt annak, aki útjába került, kardja dacosan csapott le minden alkalommal, ha valaki túl közel került hozzá. A többiek utána eredtek, Zen szomorú pillantást vetett a földön heverő Segalus felé, fogai keményen csikordultak össze, nem tehet érte semmit. Kényszeríttette rá magát, hogy megforduljon, és belépjen a többiek után a toronyba.

A katonák Segalus teste köré sereglettek, haldoklót szemlélő keselyűk. A tolvaj könnyei fátyolán át látta az őt bámuló alakokat, menekült volna, de nem érezte tagjait, hideg járta át testét. A semmiből szürke villám érkezett, az egyik katona testébe vágódott, az hangtalanul térdre esett és üvegesedő szemeivel a talányos eget faggatta: miért? Miért kellett meghalnia? De nem érkezett válasz, fátyol lebbent, szél repítette lelkét a nyugalom honába. Társai hátrahőköltek, és rontást suttogva keresték a gyilkost. Hiába. Értetlenül fogadták a halált, nem így képzelték. Segalus látta az egészet, de nem fogta fel, mi történt valójában. Majd érezte, hogy óvatosan felemeli valami láthatatlan erő a földről, majd a megváltó ájulást választotta.

Nyolcadik fejezet
A várban mindenfelé riadók szóltak. Zeld vezetésével küzdötték egyre beljebb magukat. Kevesen mertek megállni útjukban, fém csengése, és halálsikolyok, vérgőzös levegő. Menoris fuldoklott, gyűlölte a halál szagát, és minden egyes kardcsengésbe belesajdult a feje. A katonák visszavonultak rendezni soraikat, Zeld kihasználta az alkalmat, és a lefelé vezető lépcső felé indult, nyomában a többiekkel. Lesiettek a lépcsőn. -na itt a pince, -de hol a Tharr szentély, vakkantotta oda Ráhor Zeldnek. Zeld körülnézett a pincében: A sarokban hordókat halmoztak fel, és a pince közepén egy láda volt. A törpe odament a ládához, és rávágott a kalapácsával a tetejére. Ez nem került be élete legjobb ötletei közé, ahogy a kalapács érintkezett a láda tetejével, a mennyezetből kivágódott egy lándzsa, és épp, hogy csak elhibázva fejét mélyen a vállába fúródott. Ráhor térdre esett. Erőlködve kirántotta a lándzsát a vállából. Hát ez sem került be legjobb ötletei közé, ugyanis ott helyben elvérzett volna, ha Menoris nem rögtönöz rá egy kötést ingujjából. Amíg Menoris a törpével bajlódott Zeld szétverte a láda tetejét, egy kulcs hevert az alján. -Na igen, kulcs már van, csak a kulcslyuk hiányzik, jegyezte meg Bogumil, és a terem falait kezdte vizsgálni, majd kis idő múltán elégedetten felhorkant, és az egyik téglát kiemelte helyéről, és láthatóvá vált egy kulcslyuk. Zeld odadobta a kulcsot Bogumilnak, aki beillesztette a kulcsot a zárba. Lábdobogás a lépcső felől. Bogumil a kulcsot benne hagyta a zárba, és azonnal előrántotta kardját. Három ember érkezett fentről.

Egyikük fehér köpenyt, és abbit mellvértet viselt, kezében hosszúkard. Kísérői teljes vértben feszítő lovagok, kezükben lovagi kard. Bogumil ordítva megrohamozta a köpenyest, de nem volt szerencséje, az kicsit hátrébb lépett, és kardjával előre szúrt. Bogumil megpróbált lassítani, de elkésett, a kard áthatolva a sodronying szemcséin az oldalába szaladt. Vérpatak indult meg szája sarkából, térdre esett. A köpenyes kardja újra felemelkedett, ekkor Menoris szava nyomán lángra kapott a fehér köpeny, az abbit mellvértes alak mérgesen vetette le magáról köpenyét, és Menoris felé indult, két testőre követte, Zen kezében dobótőr termett, és az abbit vértes alak felé hajította. A penge elképesztő pontossággal talált célba, áthatolva a mellvérten az ellen mellébe fúródott, az dühödten felordított, és Zen felé rohant, Zeld kardja állította meg, oldalról a csípőjébe mart. A sebesült lassan lecsúszott a földre, többé már nem látott semmit. A két lovag közben Gwallionnal, és Menorissal viaskodott. Zen is segítségükre sietett. Ráhor felállni sem bírt, így a keze ügyébe kerülő első fegyvert, az ő vérétől pirosló lándzsát az egyik támadó felé hajította. Komor elégtétellel nyugtázta, hogy a fegyver az ellenség combjába fúródott, bár nem túl mélyen, hisz gyengébb kezével volt kénytelen útjára küldeni a fegyvert. Pár perc múlva véget ért a csetepaté. Zen szerzett egy szép hosszú vágást a karjára, a többiek viszonylag sértetlenül megúszták a dolgot. Zeld letérdelt Bogumil mellé, és kezét az orkra helyezte. Szürke fény gyúlt keze alatt, és a seb Bogumil testén összezárult.

Menoris elfordította a kulcsot a zárban, és elégedetten nyugtázta, ahogy a fal egy részen elhúzódik. -Cseles, jegyezte meg Gwallion. Majd elsőként belépett a feltáruló járatba. A folyosó egyenesen vezetett egy négyszögletű terembe. Gwallion lépett be elsőként, VIGYÁZZ! Figyelmeztették ösztönei, vetődött, oldalról két árny vált el a faltól, kardjuk homályban fürdött, de a kardok elkerülték a vetődőt. A támadók, magas sötét szürke ruhás férfiak, kezükben másfél kezes karddal a fekvő alak felé indultak. A hátulról érkező Bogumil ráugrott az egyikre, mind ketten a földre hemperedtek, Ráhor harci kalapácsa keményen nekifeszült az ellenséges harcos sodronyingének. Az megperdült, és kardja véres hasadékot szántott a törpe homlokába. Ráhor hátratántorodott, nekiütközött a nyomában érkező Zeldnek. A szürke ruhás férfi ránézett Zeldre, gyűlölködve felkiáltott, és ellenségére vetette magát. Zeld maga elé kapta kardját, s a markolatgombbal arcon csapta támadóját. Az szédelegve hátratántorodott, kardja kiesett elgyengülő kezéből. Az érkező csapást már esélye sem volt elkerülni. Zeld kardja kettéhasította a koponyáját. Társa egész jól állta Bogumil, és Zen ismételt támadásait, a feltápászkodó Ráhorral még nem kellett törődnie, de megfeledkezett Gwallionról, ez hiba volt. Gwallion hosszúkardja hátulról a tüdejébe hatolt.

A haldokló hörögve zuhant el, várva a kegyelemdöfést, nem kellett sokáig várnia, Bogumil megtette, amit kellett. Menoris lépett be utoljára a terembe, de neki már nem maradt dolga. A teremben a fal mellett cellák álltak. Kettőnek foglya is akadt, mindketten emberek. Kissé kábának tűntek. Celláik falán varázsjelek díszelegtek, Bogumil, aki konyított valamicskét az ilyesmihez, úgy vélte mágiahatástalanító jelek. Zen lehajolt a halott őrökhöz, és egyiknél talált is egy ígéretes kulcscsomót. -Csak nem akarod kiengedni őket? Kérdezte utálkozva Ráhor. -Dehogynem felelte Zen. -Talán meg tudják mondani, mi folyik itt, vélte Menoris. -Neked nem azt kellett volna mondanod: hogy úgy se tudunk meg tőlük semmit, vagy hogy biztos kémek, akik első adandó alkalommal átvágják a torkunk? Vigyorodott el Gwallion. Menoris megsemmisítő pillantást küldött az elf felé, majd annyiban hagyta, nem érzett kedvet most a megtorláshoz. -Hogy kerültetek ide? Kérdezte Zeld az egyik rabot. -Hadd, mutatkozzak be, kezdte az egyik, Endorl Alatham a nevem, a társam pedig Venvolion Gartruxe. -Jómagam Kyel papja vagyok, míg Venvolion a testőröm. -Ön is Kyel pap? Nagyon örvendek, Zeld barátunk is Kyel követője, sőt mi több Kyel papnak készül, igaz? Kérdezte Gwallion csúfondárosan mosolyogva. -Hogyne, felelte Zeld, kutató pillantást vetve az elfre (vajon tudja?) Ezt most hagyjuk szerintem, kérte őket Menoris, inkább azt nyögje ki végre, hogy hogyan kerültek ide? -Ha megkérhetném ifjú uram, kicsit tiszteletteljesebben. -Ifjú uram, már megbocsásson, de maga se több 20-nál, felelte dühösen Menoris. -Nem lényeges, akkor is kijár nekem némi tisztelet, horkant fel sértetten a Kyel pap. -Tudja, mit elmehet a… -Ezt nem most kéne megvitatni, majd ha kijutottunk, rendben, próbált véget vetni a vitának Zen. -Igaza van a bárdnak, szólt Bogumil. -Tehát még egyszer kérdem mélyen tisztelt Alatham úr, hogy kerültek ide, kérdezte újra Menoris (hogy Sogron égetné ki a szemedet)? -a várban található egy Kyel szentély, és a vezetője a bátyám volt. Egy nap üzent nekem, hogy azonnal jöjjek ide, mert támadt egy kis gondjuk, ezután hirtelen megszakadt a telepatikus fonál, én azonnal ideutaztam kísérőmmel. A palota előtt a várúr személyesen fogadott, és közölte velem, hogy a testvérem sajnálatosan megbetegedett, és mindenáron látni akar engem. Azt mondták, hogy a betegszobán van. Én természetesen azonnal odasiettem Venvolionnal, de a szobában csapdába csaltak. Magas szürke ruhás alakok támadtak ránk, túl sokan voltak, nem bírtunk velük, valami kábító mérget használhattak. Elájultunk, aztán itt ébredtünk fel. -Igazán szép történet, jegyezte meg Gwallion. -Nem lenne kedvetek velünk jönni? Érdeklődött Bogumil, -megköszönnénk, fűzte hozzá Zen.

- Szívesen elkísérjük magukat, de így fegyver nélkül… tárta szét karját Alatham. -A halottaktól elvehetik a rövidkardokat, ha ez segít, ajánlotta fel Zeld. -persze, persze, bólogatott a pap, Venvolionnak megteszi, én meg majd csak megoldom valahogy. -a papi mágia sok esetben segíthet az emberen, nem igaz? Vigyorodott el Menoris. -Nézzétek már, először látom mosolyogni jó kedélyű barátunkat, jegyezte meg Gwallion. -Sogron égesse ki a szemed, sziszegte Menoris. -Hagyjátok abba, vagy valamelyikkőtök (esetleg mindkettőtök) összecsókolózik a kalapácsommal, vicsorgott Ráhor. -Jaj, a szívbajt hozod rám kisember, kapott a szívéhez színpadiasan Menoris. -Indulhatunk, kérdezte Zen? Ebbe végül beleegyeztek.

A teremből keskeny folyosó vezetett előrefelé, egymás mellett két embernél több nem fért el. Ráhor, és Zeld ment elől. Egy ajtóhoz értek. Az ajtón semmi különlegeset nem láttak, de Ráhor azért amennyire tudta megvizsgálta, nem talált rajta csapdát, de nem voltak annyira kifinomult érzékei, mint Segalusnak. Most először hiányolta a kis elfet. De ő nincs itt, talán már nem is él. Majd sóhajtva lenyomta a kilincset. Az ajtó kitárult. Nem volt csapda. A törpe már épp megnyugodott volna, de ekkor észrevette, hogy a teremben három alak áll, és mind rámerednek. Az egyikük, egy elrongyolódott csuhát viselő alak Ráhorra mutatott, és mormolni kezdett, a törpe megbénultan nézte a felé nyújtott kezet, füle mellett valami elsuhant, a csuhás összerogyott. Zen lépett elő a törpe mögül, kezében dobótőr, melynek párja a csuhás homlokába fúródott, véres forrást fakasztva. A terem mennyezetéről majdnem földig érő kötelek lógtak. A két másik alak hátrébb lépett. Mindketten nők voltak. A kalandozók épp egy áldozás közepén érkeztek, erről tanúskodott a terem végében állított oltárra kötözött alak. Zen belépett a terembe, a többiek utána. Az egyik nő a falhoz lépett, és megérintette az egyik kőkockát, az benyomódott, és a fal elhúzódott egy helyen, a nő belépett, és bezárult mögötte a fal. Társa két szót kiáltott, és a felé közeledő kalandozóknak csúnya meglepetésben volt részük, a kötelek kígyókká változtak, és a behatolók felé kaptak. Zen még fel sem ocsúdott, és már három kígyó támadta, hosszúkardját maga elé kapta, de egy kígyónak sikerült megkerülnie a hárítást, és vállába mart. Apró, de hegyes méregfoga áthatolt a sodronyingen, és a húsba mélyedt. Égető kín áradt szét Zen testében, kardja kiesett a kezéből. Ráhor a kígyókkal mit sem törődve törtetett a nő felé. Zeld kardját suhogtatva küzdötte át magát a kígyókon, de egyre több kígyónak sikerült megmarnia, a világ homályosulni kezdett, mélyen magába nyúlt, kiűzte tiltakozó elméjéből a fájdalom érzetét. Lassan felállt. Megmarkolta a medált, érezte, ahogy beleáramlik az energia. Szájából ősi Kyr szavak buktak elő, és testét védelmező árnyék ölelte körül. Felállt, és megindult ő is a nő felé, a kígyók többé nem árthattak neki. Gwallion lépett be utoljára a terembe, és amikor megelevenedtek a kígyók egyből visszalépett a folyosó oltalmába. Leemelte válláról hosszú íját.

Menoris magabiztosan lépkedett át a kígyók közt, nem kellett félnie őket, erről a testét határoló láng gondoskodott. Venvolion cikázva kerülgette a kígyókat, néha egy-egy eltalálta, és ilyenkor egy percre felizzott benne a fájdalom, de nem hagyta elhatalmasodni magán. Fájdalom, csak pillanatnyi kellemetlenség, majd elmúlik, ahogy minden más. Alatham kezét szentszimbólumán tartva haladt végig a kígyók közt, kezén Istene szent lángja lobogott, jólesőn cirógatva testét, a túl közel merészkedő kígyókra pedig lecsapott, pernye szitált a tűz nyomán. Bogumil Gwallion példáját követte, és a folyosó falának támasztva hátát leült, a többiek megoldják nélküle is, nem akarta pazarolni manáit. Ráhor végre átjutott a kígyókon, és szembetalálta magát a nővel, akinek alakját éteri lángok övezték, kezében egy kis üvegcse. Ráhor gyanakodva méregette az üvegcsét, mágiát érzékelt belőle. Majd a nő felhörpintette a tartalmát, és szájából tűz csapott a meglepett törpére. Ráhor összegörnyedt a fájdalomtól, és lángra kapott ruháját próbálta eloltani. A nő nem végezhetett áldozatával, mert Menoris magát meghazudtolva egy csataordítás kíséretében rohamozott. A nő szájából megint felcsapott a tűz, de nem árthatott Menorisnak. Kardja lecsapott a nőre. A penge a nő vállába akadt. A megroggyanó boszorkány elvesztette hatalmát a kígyók felett, és a testét övező lángok is elenyésztek.

Szinte egyszerre érkezett Gwallion nyila, és Zeld kése, ráadásként az érkező Venvolion kardja. A nyíl a mellébe fúródott, a kés torkába állt, és Venvolion kardja, na azt már nem részletezem. Az oltáron fekvő alakon már nem lehetett segíteni, Alatham elmormolt lelkéért egy imát, Menoris pedig lezárta a halott szemét. Majd a Kyel pap pártfogásába vette a sérülteket, és amennyire tőle telt életet pofozott beléjük. Némi keresgélés után meglelték az ajtó nyitására használatos kőkockát. Benyomták, és beléptek a kitáruló rejtekajtón. Egy lépcső vezetett lefelé. Zeld ment legelöl, utána Zen, Menoris, Ráhor, Bogumil, Gwallion, Venvolion, és a sort Alatham zárta. Leértek a lépcső aljához, egy barlangszerűségben álltak, csak előre mehettek tovább egy szürkés fényben izzó járatban. Elindultak előre, előre rettegve tőle, hogy mivel találják majd szembe magukat. Pedig a baj ezúttal nem elölről jött. Alatham hátába izzó fájdalom hasított, egy keskeny penge fúródott a gerincébe.

Az utolsó homokszem is lepergett a homokórában. Lelke az ismeretlen felé útra kélt. Venvolion megperdült, látta mestere testét a földre dőlni, és látta a közeledő nőt, fémes szikrák vették körül. Venvolion a szikrákkal nem törődve lecsapott a nőre, kardja fülbántó hang kíséretében lecsúszott a nő testéről. A boszorkány gonoszul elvigyorodott, és tőrével Venvolion felé vágott. A még mindig csodálkozó testőrnek éppen hogy csak sikerült félrekapnia fejét a csapás elől, ami így csak a felsőtestén vágott végig. A penge természetesen mérgezett volt. Az érkező fájdalom kibillentette egyensúlyából, és elterült a földön. Menorisnak bár nem vetette meg a fehérnépet, újabban kezdett elege lenni belőlük (ki érti ezt?) és a nő felé emelt tenyeréből tűznyíl vágódott a boszorkányba. A nyíl áthatolt a nő karcsú testén, és a falnak penderítette. A boszorkány lerogyott a fal tövében, és kiszenvedett. -Szép lövés Menoris, mondta elismerően Zen társának. -Az lehet, válaszolta Menoris, de ez volt az utolsó varázslatom ma. (Vagy tán életemben is) Tud valaki kezdeni valamit evvel a szerencsétlennel bökött Gwallion a fekvő Venvolionra, Alathamon már nem segíthetünk. -Én tudnék mit kezdeni vele, csillant fel Bogumil szeme. -Hagyd csak, majd én, szólt Zeld, és leguggolt az ájult férfi mellé, ráhelyezte kezét, és pár szót mormolt, majd a már jól ismert szürke szikrák végig futottak Venvolion testén, és a seb összezárult. Venvolion felállt, és felvette kardját a földről. -Mehetünk? Kérdezte Ráhor. -Várjatok egy pillanatot, kérte Venvolion. Odalépett halott mestere testéhez, és elmormolt érte egy imát, majd szentszimbólumát a halott markába rejtette. -Tudna valaki adni egy kis taplót, és tűzszerszámot? Fordult a többiekhez. Menoris elővarázsolt némi taplót hátizsákja mélyéről, és a tűzről ő maga gondoskodott, hatalma utolsó morzsáját is felhasználva. A tűz lassan vette birtokba a halottat, majd kialudtak a lángok, mint ahogy az élet lángja is. Menoris halkan elénekelte a főnixek sirató dalát:

Vöröses vad tűz, volt ő,
Lobogó,
Becsületes, meg nem alkuvó,
Nyers erős zabolázatlan láng,
De vége már.
Már csak a hamu maradt, s a pernye,
Majd végül a füsttel együtt az is elszállt.

Egy darabig még álldogáltak a hamukupac mellett, ami a néhai Endorl Alathamból megmaradt, majd továbbindultak az alagútban. A járat egy idő után balra kanyarodott. Végigmentek az egyenes szakaszon, majd befordultak a sarkon, és amit akkor pillantottak meg, azt soha többé nem felejtették el. Nem messze tőlük, egy híd vezetett át a túloldalra, alatta egy szakadék, melynek alján egy tó volt, ez a tó bocsátotta ki magából a szürkés fényt. A tóban elmosódott alakok vonaglottak, arcukon kín, és fájdalom. A hidat egy szörny őrizte, négy lábon állt, marmagassága megközelítette a két métert. Szemeit zöldes hályog nőtte be. Pofájából 30 centis fogak álltak ki.

Mondanom sem kell, hőseinknek nem tetszett a látvány. Bogumil kicsit előrébb lépett, fáklyáját maga elé tartva. A szörny elvicsorodott, és rámeredt az orkra. Bogumil kísérletképpen meglengette a fáklyáját, majd elégedetten nyugtázta, hogy a szörny feje követte a fáklya mozgását. Bogumil belehajította fáklyáját a különös tóba, a lény utána ugrott, és elmerült a tóban. A híd túloldalán egy alacsony férfi várt rájuk, egy kis nyitott kápolnaszerűségben. Az épület falai mellett az ezüstös folyadékkal telt edények pihentek piedesztáljaikon, a terem végében pedig egy szobor állt, karjait széttárva. -Már vártalak titeket, mosolygott az emberke. -Zeld, ha nem tévedek. -Nem tévedsz közölte hűvösen Zeld. -Add ide nekem a medált, és élve távozhattok, ajánlotta fel az idegen. -Milyen medált, érdeklődött Menoris. -Azt, amit a nyakában visel, mondta az ember, na de Zeld, ezt nem gondoltam volna rólad, hogy meg sem említetted a társaidnak, hogy mi folyik itt, csóválta a fejét az idegen. Zeld megelégelte a dolgot, és kardját emelve megrohamozta a titokzatos embert. Az intett kezével, és a piedesztálokon nyugvó edényekből hat pikkelyvértet viselő, karddal, és csatabárddal felfegyverzett harcos mászott elő, és a kalandozókra rontottak. Zeldet kivéve mindenkire jutott egy harcos. Bogumil egy villámmal fogadta a rárontó harcost, a villám célba talált, és kibillentette egyensúlyából a pikkelyvértest, Bogumil kihasználta az alkalmat, és rárontott ellenségére. Ráhor harci kalapácsával szilánkokra zúzta ellenfele térdét, de az viszonzásul kettévágta csatabárdjával a kalapács nyelét, és hosszúkardjával átszúrta a törpe combját. Gwallion egyetlen csapásba sűrítette tudati energiáit, és előre szúrt kardjával. A kard áthatolt a vérten, és a harcos tüdejébe szaladt. A pikkelyvértes a sebhez kapott. Gwallion előbűvölt ingujjából egy tőrt, és szíven szúrta a haldoklót. Menoris lángolt pengéjével lecsapott ellenfelére, de a csapás célt tévesztett, ellenfele azonban kiverte kezéből a kardját, és megvágta a kardját. A seb nem volt túl veszélyes, de elég csúnyán vérzett. Zen belátta, hogy tiszta harcban nem nyerhet, így mágiához folyamodott. Rárontott ellenfelére, kardja a harcos lábát célozta, az gyanútlanul keresztezte lent, fegyvereit, a hárítás tökéletes volt. Bár a harcos szívéből kiálló kard nem ezt bizonyította (bűvharc). Ráhor a fájdalomtól félvakon fegyvere felé araszolt, de ellenfele nem engedte, hogy odaérjen, a csatabárd lecsapott, és kettétörte a törpe kulcscsontját. Ráhor ájultan esett össze. Ellenfele győzedelmesen állt felette, kardja megemelkedett, hogy bevégezze, amit elkezdett. Majd nyaka hirtelen hátrafeszült, fegyverei kiestek kezéből, és a nyakához kapott. Az acélszál egyre mélyebb sebet ejtett a harcos nyakán, esélye sem volt a szabadulásra, Gwallion állt mögötte.

Menoris igen szorult helyzetbe került, próbálva kerülgetni a rázúduló csapásokat, de nem mindig járt sikerrel, a vállán tátongó seb is ezt bizonyította. Köpenyét megpróbálta rádobni támadójára, de az könnyedén félrelépett. A pikkelyvértes következő csapása oldalba találta Menorist. A főnix elájult a kíntól. Ekkor érkezett Zen, fém villant, és a pikkelyvértes átvágott torokkal dőlt el. Zen körülnézett, valamivel arrébb meglátta Zeldet, amint a földön fekszik, mellette ellenfele hullája. Zen odalépett társához, az felnézett rá, majd halkan megszólalt: -bevégeztetett. Zen csak bólintott. A többiek is odasereglettek Zeld köré, -most hogyan tovább, érdeklődött Bogumil, -Menoris, és Ráhor ájult, te sem festesz valami szépen, és a többiek is fáradtak. -Már majdnem vége suttogta Zeld, majd lassan feltápászkodott. Tucatnyi seb borította a testét. Odalépett halott ellenfeléhez, és leakasztott a nyakából egy nyakláncot. Az szakasztott mása volt az övének, csak kicsit sötétebb árnyalatú. Odament a szoborhoz, és két kezére ráakasztotta a medálokat. Majd hátrébb lépett, és elszavalt egy rövid versecskét:

Csendes árny suhan,
A mélybe alászáll,
Surranó talpam zaját tompítsd fakóvá.
Áruló alakom tisztítsd meg a fénytől.

A szobor éteri fénnyel izzott fel, majd minden elsötétült. Zeld tudatában még futólag felvillant Morgena képe, mosolygott. Majd ő is elvesztette eszméletét.

Epilógus

A Zeld otthonául szolgáló szentély előtt ébredtek, odakint két alak várt rájuk, Zeld mestere, és Segalus, a kis tolvaj boldogan vigyorgott társaira. Az öreg pap is mosolygott, majd megszólalt: -azt hiszem egyet, s mást tisztázni kéne: először is, én Morgena papja vagyok, és Zeld is Morgena híve. Köszönöm segítségeteket, és sajnálom, hogy nem mondhattam meg, mire kértelek titeket. A szobor, amit láttatok egy börtön volt, ebbe börtönözték Morgena testét. Mielőtt ez megtörtént volna, Morgena két legnagyobb hatalmú papjának ajándékozott egy-egy medált, s mindkettőbe juttatott egy részt a hatalmából. De az egyik pap sajnálatos módon őrült volt, és nem Morgenát akarta feltámasztani, hanem Morgena sötétebbik énjét. De ez nem sikerült neki, és ezért hálás vagyok nektek. Ameddig csak akartok nálunk, maradhattok, és Morgena áldása kísér majd benneteket utatokon. És persze némi fizetséget is kaptok majd. A kalandozók még egy pár napig maradtak, majd átvették jutalmukat, és elköszöntek az idős Morgena paptól, és tanítványától.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához