LFG.HU

Raon
novella

az írás az Embervadászok című cikk hangulatteremtő anyaga

Északi krónikák jegyezték fel egyszer: ékes példázat lehet a lánglelkű tanoncok számára.

Béke, Haza, Becsület

Villanás csupán az élet.
A fekete penge lecsapott: át véren, húson, csonton. Forgatója, acélszürke szemű, formátlan árny tünékeny mozgással vált el a faltól, a nagyragadozók gőgjével szemlélve művét – belül, leheletnyi sejtelemként az incogno démonszárnyai mögött mosolyra húzta vértelen ajkait az Ikrek szektájának rettegett nagymestere.
A szolgáló nyílt szomorúsággal nézett a szemébe: hogy a pugoss halálos sebet ejtett, tudta nagyon jól.
A fájdalom ép ésszel alig volt elviselhető, mégsem veszített tartásából: nem kezdett el kiáltani, nem roskadt össze hörögve, nem erőlködött görcsösen kapaszkodni abba, amibe nem lehetett már. Egyszerű pórhoz képest döbbenetes méltósággal adta meg magát sorsának: tekintete tiszta és őszinte volt a legutolsó pillanatig. Hadvezérek és királyok vágynak mind ilyen erőre, ekkora tartásra – hatalmas dolog kell ahhoz, hogy valaki derűsen mosolyogjon akkor is, midőn oly gyalázatos módon veszik el tőle legféltettebb kincsét…

-

A szolga senkiben nem keltett feltűnést.
Túl nagy lehetett a sürgés-forgás odabenn, vagy a testőrök nem végezték elég jól a dolgukat, netán maga tett arról, hogy mindvégig a álcában maradhasson: tény, hogy végig ott volt a titkosnak hitt beszélgetésen és tökéletesen hallott minden egyes szót.
Eirrin Tal Narieth, Eren uralkodóhercegének leghatalmasabb déli hűbérura halálos veszedelmet szabadított a nyakába azzal, hogy elfogadta a Szövetség egy kevéssé ismert politikai mestervágásának kivitelezését: toroni kémek és ügynökök tucatjait leplezte le Új Kyria határain túl. Legtöbbjük ostoba mártírhalált halt, néhányuk azonban ritka alkalmazkodónak bizonyult és hamar elfogadta, hogy eztán új urakat kell szolgálniuk – Toron, miután reádöbbent a saját mesterkedéseit is megszégyenítő orvtámadásra, nem átallott cselekedni.
Terad-halass tartományának árnybeni vezetői titkos találkozóra gyűltek össze egy dominiori estélyen a határ mellett s hogy ne hibázzanak mégegyszer, ezúttal gondoltak mindenre. Külön vigyáztak arra, hogy a Szövetség értesüljön a tiktkos beszélgetésről, gondoskodtak arról is, hogy Észak ügynökei jól lássák azt a három főurat, akik egy csendesebb szobába húzódtak éjféltájt: még arra is ügyeltek, hogy elég helye legyen a hallgatózónak az ablak alatti párkányon.
Az igazi tárgyalás teljesen nyíltan, az estély alatt zajlott – a jelentéktelen kis szolgáló, Errad MacDaren, az Árnyék, Via-Gorr mesteri beavatottja őszinte elismeréssel gondolt az estély önfeláldozó ügynökeire: nehéz lehet hihetően alakítani úgy, hogy közben végig tudják, csaliként szolgálnak csupán.
Dehát ebben nevelkedtek, ebben hittek és ezért éltek a nap alatt – bárhol is került szóba, mindig legendás tisztelet övezte az Embervadászok tetteit.

-

- Menj, Testvér.
Az ifjú harcos rövid pillantást vetett a sebre: a vér egyre terjedő foltban kezdett átütni a szív fölött. Tudta, mit jelent ez, de arcizma sem rezdült. Óvatosan a társa feje alá helyezte köpenyét és megitatta kulacsából: Szépmező déli lankáinak méregerős íze kellemes emlékeket szült a felhányt véren túl.
- Ez… rettenetes. – a naplovagok dicső sarja vidáman mosolygott a halál ölelésében – Jobb nincs nálad, ilanori?
Megenyhülni látszott a zord arc, de szótlan intett nemet.
A dwoont hirtelen görcsös roham érte el: megindító volt, ahogy megpróbált úrrá lenni fájdalmain. Oly erővel szorította meg az embervadász kezét, hogy az kis híján belefehéredett: de most sem szólt, közelebb hajolt inkább, hogy meghallja a haldokló szavait.
- Menj… és vidd…
Tristen félretette a kulacsot. Szelíden megfogta a dwoon kezét és a szívéhez húzta a vérmocskos ujjakat.
- Így lesz, testvér. Esküszöm.
A dwoon szemeiben megértés fénye gyúlt és mélységes nyugalom ereszkedett az elgyötört vonásokra.
- Mondd meg a fiamnak…
Tristen bólintott.
- Tudni fogja.
A haldokló felnyögött: közel járt már a vég.
- Anried da Shirta. Arany Napfény Kör, Mesterhírnök.
Az ilanori hangja megremegett, de sikerült a szokás szerint folytatnia.
- Tristen khin Nadhal. Holdfényember Hírnök, Via-Shen.
Anried arcán bágyatag mosoly kélt, szemeiben különös tűz lobbant: utolsó erejével tisztán és érthetően ejtette ki a szent szavakat.
- Miram. Atlam. Irriada.
Béke.
Haza.
Becsület.
- Lelj békét, naplovag. Ranil már vár rád.
Nehéz szívvel zárta le a halott szemeit: lelke mélyéig hatott a felindultság. Szívét-elméjét egyszerre hatotta át, hitét-elveit egyszerre kavarta fel: a külvilág számára egyetlen szó volt csupán, amit mondott, de nem ez volt a fontos, hanem a lényeg, ami mögötte állt.
- Exorta.
Bárki is volt az Iker, meg voltak számlálva napjai.

-
- Amelrin.
A vén fejvadász-mester, Via-Shen Stratégáinak egyik legbizalmasabb összekötője réveteg tekintettel eszmélt gondolataiból: arcán végtelen szomorúság suhant át.
- Semmi baj, Dabard fiam, csak elgondolkoztam kissé. Tudod, az emlékek…
Felsóhajtott, mélyről, terhekkel tele – fáradtan és öregesen.
- Anriedet magam tanítottam: az apját ismertem még Vinalli alól. Azok voltak ám a szép idők… az igazi harc volt, dicsőséges, nem csupa ármány és hazugságból szőtt ártalom. Eh.
Tétován legyintett egyet.
- Hogyan halt meg?
Dabard két tekercset nyújtott át sietve: az egyik kyr vers, a másik vérrel írt jelentés volt.
- Egy sólyom hozta az előbb. Tristen khin Nadhal talált rá a határvidéken Terradorban: Anried a halála előtt adta át ezt neki.
Amelrin futó pillantást vetett a két írásra és elszorult a szíve.
- A vers?
Dabard jól érezhetően tiszteletteljes hangot ütött meg.
- A Terad-halassi Árnyék jelentése.
Feszültség ereszkedett a kicsiny szobára.
- Mi hír róla?
Dabard kényelmetlen feszengett.
- Ez az utolsó életjele. A Hírnökök sem tudnak többet. Megszakadt vele minden kapcsolat.
A vén fejvadász-mester dühösen csapott a levegőbe.
- A legjobb embereimről van szó, a pokolba is! Tristen hol van most?
- Bajban. Meglehet, róla sem hallunk többet: azok az átkozott Ikrek körbezárták a városban.
Amelrin szavai mennydörgésként robbantak.
- Toroni kutyák! Ki fog segíteni neki?
- Senki. A térség szabadosai elfoglaltak mind. A legközelebbi támaszponttól túl messze van. Varázslóink már keresik a kiskapukat, de nagyon úgy áll, hogy az övéik blokádja mindenféle praktikának gátat állít majd.
Dabard arcán fájdalom suhant át, Amelrin ellenben átható pillantással nézett rá.
- Fiam, jól jegyezd meg: a rendszerünk messze nem tökéletes, de örökre miénk a remény. Ha Arel is úgy akarja, Tristen nem fog hősi halált halni.
A verset vette elő és átfutotta egy pillanat alatt: hitetlenkedve rázta meg a fejét, ahogy megértette a rejtnyelven írott szöveget.
- MacDaren, te cinikus költő. Hatalmas ember voltál.
Dabard szólni sem tudott döbbenetében.
Amelrin szemeiben izzó elszánás lobbant.
- Fiam, gyorsan szaladj el a hírrel. Újabb macskafogó lesz.

-

A hálóterembe vezető út előtt állt.
Különös ködben úszott előtte a folyosó: az ablakon átszűrődő holdsugarak keveredtek a sötét sarkokból áradó mélységes feketeséggel, apró lámbásbogarakként kavargó porszemeket világítva meg. Minden csendes és mozdulatlan volt az ódon kastélyházban, csupán a falifáklyák sercegése hallatszott néha.
Éjfél lehetett odakinn.
Shindar könnyed léptekkel suhant végig a folyosón: léptei nyomán hang nem, csupán porörvény fakadt. Egy pillanatra szoborrá merevedett: szelleme hatalmához nyúlva újra kiterjesztette érzékeit… de nem talált senki különlegeset: se varázsló, se embervadász, se pap, lovag vagy efféle szerzet. Valami sötét sejtelem ugyan haloványan tiltakozott benne – emlékeiben felötlött egy tiszta-nyílt őszinte pillantás -, de úgy vélte, ez csak a vadászösztöne lehetett: hisz Dracossyn volt, Sárkányherceg, az Ikrek szektájának rettegett nagymestere.
Találd meg és cselekedj.
A vasalt tölgyfaajtó előtt állt.
Fürge ujjai gyakorlott mozdulattal kutatták végig a zár részeit, ami így, titkai felfedése után már nem láthatta el feladatát.
Halk suhogással tárult fel a vöröses erezetű tölgylap.
Átható virágillat töltötte be a levegőt. Egy előtérbe jutott, mely sötétebb volt ugyan a folyosónál, ám semmivel sem idegenebb számára, mint nappali testvére. A sötétség mögött, díszes szoba rejtekében ott aludt a nemeskisasszony, Eirrin Tal Narieth, Eren leghatalmasabb déli hűbérurának egyetlen lánya.
Toron ősi módon akart elégtételt venni a számtalan vétekért.
A nagymester megdermedve fülelt: tisztán kivehető volt az alvó egyenletes, nyugodt légzése… s még valami más is: bizton felnőttesen álmodott a kis tündérke.
Shindar egy pillanat reagált.
Prédájára leső ragadozók viselkedhettek így, közvetlenül a halálos ugrás előtt, alig várva, hogy kiteljesíthessék végre gyilkolási vágyukat.
Tedd a dolgod, Mortor.
Könnyű szellő söpört végig az előtéren: hűvös érintése forgolódásra és érthetetlen motyogásra késztette a leendő áldozatot – a tapintható félhomályon is átsejlett ágyon fekvő testének lágy mozgása.
A nagymester tekintete megrezzent. Keze lassan pugossa markolatára fonódott: a borotvaéles penge lehetetlen sziszegéssel csúszott elő feketebársony tokjából. Egy pillanatot kivárt még az összpontosítás végett: akarata hűs hullámok gyanánt áradt szét lelkében, sötét harmóniában egyesítve az összes gyalázott szentséget.
Minden készen állt.
A támadás váratlanul érte, még az asztrálsíkot szüntelenül fürkésző érzékei sem figyelmeztették előre: leendő ellenfele nem akármilyen ember lehetett.
Fehér árny robbant ki oldalról, az előtér egy rejtett zugából – a holdfény szembántóan éles fénnyel villant meg a kezében tartott enyhén ívelt pengéjű kardon.
A Testőr.
Shindar meglepetten fordult felé és mintha elbizonytalanodott volna: valójában a reagálás tucatnyi lehetősége bénította meg. Hárításra emelte fegyverét, utóbb mégis visszarántotta és félreugrott ehelyett: fájó vállsebet szerezve menekült csak meg a halálos vágás elől.
Ősi vér hullt a drága szőnyegre.
A Mortor nem hitte, hogy baj lehet. Előszőr még fontosabbnak is tartotta a csendet, mint a védekezést csengő pengéjével: újabb tévedésére már a második rohamnál reájött – ezúttal az alkarját hasította végig az ismeretlen kékes derengést árasztó fegyvere.
Nem játszhatott tovább.
Boszorkányos kígyómozgással lendült ellentámadásba. Nem akart ostoba módon felnyársalódni egy őrült roham sikertelensége miatt, ezért óvatos, mélyről indított szúrásokkal kísérletezett: döbbenten tapasztalta, hogy az idegen könnyedén táncolt félre előle, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Megállt.
A hálószobából nyugtalan nyögdécselés hallatszott: a nemeskisasszony tán tudat alatt is rossz néven vehette, amiért zaklatni merészelték.
Szemvillanásnyi időre összenézhettek.
Magas, karcsú férfit látott, fakóezüsten villanó harcos-köpenyt, ében hajzuhatagot, rezzenetlen, nemes vonásokat tintafekete szempár kérlelhetetlensége mögött.
Halál sugárzott e pokoli tekintetből.
Ilanori.
Látszólag tétova, ám éppen ezért fenyegető tartás, robbanásra kész nyers őserő – Shindar egy testvérét látta benne, nem vetélytársat, tisztelendő ellenfelet. Mortor volt ő is, csupán más elvek vezérelték: hamarjában alig ismerte fel a homlokpánton díszlő szent szimbólumot.
Ősi sárkánykard és vörös lobogó.
Via-Shen Testőre.
Shindar szemei résnyire szűkültek.
Az ilanorit is elérhette a felismerés mert leeresztette fegyverét és büszkén kihúzta magát: észrevette a méltó ellenfelet a magányos éji árnyban. Nem hangzottak el szavak, sem másféle jelek, a két harcos mégis tudta, mit kell tennie: ősi, íratlan törvény volt ez számukra ezredévek óta.
Shindar felemelte pugossát és az ilanorira mutatott: mozdulata elhaló mosolyt fakasztott a vértelen ajkakon. A Testőr biccentett válaszképp és a szívéhez érintette remekmívű pengéjét: szó nem hagyta el ajkait, a Mortor mégis jól tudta, mire gondol most.
Exorta.
Elmosódott villanás volt csupán, ahogy összecsaptak újra.
Ezúttal a Mortor volt gyorsabb. Pugossa sziszegő kobraként mart az ilanori kézfeje alá, de nem érte el célját: a sárkánykard elegáns félköríve megakadályozta ebben, így csontot nem ért, csak vért fakasztott. Shindar kígyómozgással vetette magát a védelmen nyílt résbe, testközeli harcra próbálta kényszeríteni ellenfelét, ám ő lenyűgöző könnyedséggel újfent félretáncolt előle – és máris rajta volt a kezdeményezés sora.
Előrelendült, de nem tudott támadni, mert a Mortor vele együtt hátrált mindig, s a köztük lévő távolság nem csökkent. Még így is többször megsebezhette volna, de minduntalan visszafogta magát: úgy tűnt, csak a tökéletes vágásra vár.
Igazi műértő ellenfél.
Shindar változatlanul csak visszakozni kényszerült.
Szándékosan tervezte így, a megtévesztés bevált módszere volt a méltóbbak esetében: a kiszámíthatatlanságot mindig is többre értékelte a biztonságnál. Nem kevés kockázatot vállat ezzel, de a cél szentesített mindent: ekkor és ott úgy hitte legalábbis.
Már majdnem a sarokig szorult vissza, amikor elhatározásra jutott végre és a hátán lévő tokban pihenő lagoss ezüstös csíkot húzva kapcsolódott be a küzdelembe.
Az ilanori, ha váratlanul is érte a fordulat, jól tudta titkolni. Ajkain mintha mosoly jelent volna meg, arcának hűvös volta mit sem változott. Józan mérlegelés után védekező tartásba pörgette fegyverét: úgy tűnt, minden erejét egy végső rohamra összpontosítsa.
Shindar viszont hamar döntésre akarta vinni, ezért nem hagyott sok választást: oldalról rézsút a szíve felé hajította pugossát, míg ő félfordulatból egyenest a fejére csapott.
A Testőrnek fájó döntést kellett hoznia: két rossz közül a kisebbet vállalta be. Villámgyors mozdulattal elébe került a közelgő veszedelemnek, nem félreütötte, csupán eltérítette kissé a süvítő tőrt – mely így bal élével a hóna alá szaladt – és vakmerően előrevetődött, alászállva a halálos csapás hatékony ívének.
Megpróbált felkészülne reá, a fájdalom mégis minden elképzelését túlszárnyalta: a kulcscsontjába érve bénító hullámokkal áradt szét az ereiben.
A harc során először csendültek össze igazán a pengék: a hang ijesztő színben játszva szaladt át a néma kastélyon.
Félelemmel teli sikoly hallatszott a hálószoba felől.
Shindar egy pillanatra kapta csak el a tekintetét, az ilanori máris kihasználta az alkalmat: becsúszott a lábai közé és félfordulattal a padlóra küldte.
A Mortor bénító kínokkal csattant a szőnyegen: valahol felfogta még, hogy az anyagon túli világban energia lobbant. Az esés tompításának lendülete kiragadta lagossát a kezéből: fülbántó koppanással szállt tőle messzire.
Felkiáltott.
Tudatának összes hatalmát belesűrítette egyetlen mozdulatba: lábának lehetetlen rúgását elmosódott árnyékká gyorsította a felszabaduló őserő – vihar tombolása gyanánt ragadva ki a Testőr kezéből a sárkánykardot.
Shindar ezekután tehetetlennek hitte ellenfelét s pillanatnyi előnyét a felállásra akarta fordítani – ahogy észrevette az ilanori szemeiben lobbanó tüzet, már tudta, hibázott.
Visszafordíthatatlanul.
A testőr már reá s vetette magát: valami halkan kattant, amikor az alkarjához nyúlt.
Shindar évtizedek tapasztalatával hemperedett félre az első roham elől – elhaló szikrázással kőszilánkok pattantak szét a padlóból ott, ahol az előbb még a nyaka volt.
Az ilanori újra reávetette magát. Shindar ekkor végre észrevehette az újabb veszedelmet: ellenfele rejtett tokjából borotvaéles tőr került elő.
A következő csapás elől még el tudott hajolni, ám a legvégső támadás már beteljesítette végzetét – döbbent kiáltásától kísérve a tőr markolatig fúródott a szívébe.
Shindar még élt, amikor az ilanori föléhajolt: tisztán és kivehetően látta maga előtt azt a másik, szintén nyílt tekintetet – most értette meg, miért volt a végtelen derű, gúnyos mosoly a leleplezett Embervadász-ügynök fekete szemeiben.
Azután végképp elnyelte a sötét.

-

Tristen szitkozódott.
A nyílvessző mélyen az oldalába fúródott: a fájdalom szaggató hullámaiból következtetve nyilván mérgezett lehetett.
Átkozott Ikrek!
Bár tudta, hogy üldözik, nem lehetett felkészülnie reá: azt hitte, hetekbe telik, míg bekerítik, de egy teljes napot sem hagytak neki.
Pokoli jól csinálták, meg kell hagyni.
Felnézett a ledöntött asztal támlája mögül – szemközt, a falon nyurga árny vált el a sötéttől.
- Kai Syah, segíts. – suttogta maga elé és a kardja után nyúlt. Ez a mozdulat valahogy még sikerült, de a gondolat, hogy felemelje, lehetetlennek tűnt: a cseppekben távozó élet nem sok erőt hagyott neki. – Ne engedj méltatlan halált halnom.
Tompa puffanás balról, majd sötét alak került a látterébe. Fel akart állni, hogy dicső harcban vérezzék el, de nem bírta tovább: szédítő kavargássá robbant előtte minden.
- Talán inkább Arelt akartál mondani, barátom.
A hang nyugodt volt, kellemes déli akcentusú, szinte már barátságos is.
- Pap. Jer ide gyorsan.
Kevésre emlékezett eztán. Kezek nyúltak felé, víz került az arcába, értő mozdulatokkal látták el a veszélyes sebet. Hogy meddig lebegett élet és halál között, nem tudta megmondani: amikor újra kitisztult előtte a világ, tiszta ágyban feküdt, fiatal lányka ápolgatta és a feje sem sajgott már annyira.
- No végre. Már azt hittem, a csuhásnak másféle feladatai is lesznek.
Délceg, jól öltözött nemesember ült előtte karosszékben, szerető gondoskodással olajozva ütött-kopott kardját. Nem tudni miért, de valahogy első benyomásra rokonszenvesnek találta. Vonásai megnyerőek voltak, őszülő haja dicsőséges katonaéletet sejtetett, égkék szemeiben különös derű csillogott. Gyanakvás látszódhatott arcán, mert a férfi könnyeden felnevetett és félretette a díszes kardot: felemelt kézzel mutatta, hogy nem kell tartania tőle.
- Nyugodj meg, Embervadász. Vége van már.
Tristen szólni akart, de csak nyögésre futotta erejéből: nem is emlékezett, hogy sebet kapott a torkára. A leány rémülten fordult apja felé, ám ő egyetlen mozdulattal csendre intette: odalépett az ágyhoz és szelíden lefogta az ilanori remegő kezét.
- A varázslók szerint az Ikrek blokkolták a Manahálót. Fürkésszel találtak reád, a vér alapján, amivel a levelet írtad: Via-Shen megkapta időben még, nem kell aggódnod. Sajnálom, hogy későn érkeztem, de más út nem maradt: a Szövetség nem tudott mást küldeni rajtam kívül.
Tristen szemei kérdőn villantak: időbe telt, míg észrevette a jobb karra tetovált oroszlánfejes címert.
- Anriull den Hycrass, godorai nemes, szolgálatodra. Rég volt, hogy utoljára szólítottak, de a magamfajta sosem felejt: hogy is tehetne másképp az, aki szíve mélyén mindig hithű maradt, Erion kóborló Farkasainak megvénült hadnagya.
Talán a veríték, talán a borogatás tette: egy őszinte, tiszta csepp gördült le az embervadász arcán.
A hadnagy hangja bársonyos melegre váltott.
- Fel fogsz gyógyulni. Most pihenj.
Így történt.
Anriull békés nyugalommal telepedett vissza kedvenc karosszékébe és tűnődve nézte, amint az ifjú ilanori leánya lágy ápolása közepette álomba szenderül. Pipát vett elő és reágyújtott lassan: a művészi füstkarikákat eregetve jóleső elégedettséggel állapodott meg pillantása a vénségesen vén, ütött-kopott kardon.
- Igazi hős vagy, Tristen. Hősök vagytok ti mind.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2142]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához