LFG.HU

tarsasjatekok.com
taotaotao
humorCimkek

[A MAGUS körül előszeretettel felbukkanó vitákat elkerülendő szeretném leszögezni, hogy ezen novellának a puszta szórakoztatáson kívül a világon semmilyen célja nincsen.]

„…létezik egy világ, melyet istenek alkottak, de emberek uralnak. Egy világ, melynek háborúit mágiával és acéllal vívják, egy világ, melynek sorsát együtt formálják bölcsek és fegyverforgatók…”

Mindennek nem sok köze van főhőseinkhez, ha csak az nem, hogy ők történetesen ezen világ egy Ynev nevezetű kontinensén, azon belül is a Kalandozók Városában csücsültek egy fogadó sarkában. Kalandozók lévén nem voltak hajlandóak sehol máshol tartózkodni egyetlen városban sem, csakis egy tavernában. Annak is kizárólag egy sarokasztalánál, hogy ők szemmel tarthassanak mindenkit, ám őket ne támadhassa hátba senki fia.

A cselekmény ideje és az épület neve nem számít (egyébként valami Thor Ózon Tavernája), ez a történet bárhol, bármely kalandozókkal megeshet, és meg is esik Yneven. Ami fontos, csupán az, hogy hőseink miért ültek ebben a fogadóban.

 

Mielőtt azonban rátérünk erre a miért-re, vessünk egy pillantást először a történetben szereplő kalandozókra.

Elsőként a csapat legfontosabb embere: a két láb magas és ugyanennyi széles harcos, ki élő páncélként fogta fel az ütéseket a társai – azok közül is elsősorban a gyógyítók és mágiahasználók – elől. Mindenki csak Grogg, a barbár néven ismerte, melynek némi alapja is volt, tekintve, hogy a keleti barbárok földjéről származott és nem mellesleg mindenhova egy szál ágyékkötőben mászkált. Közel nem létező ruházata a civilizált városokban (így Erionban is) elég cikinek számított, eleinte az emberek már távolról jól kinevették. Grogg azonban okos barbárként alkalmazkodott a civilizált világhoz. Ruha helyett felvett egy állandó marcona arckifejezést, amitől az emberek többé nem merték kinevetni. Ehhez a mogorva, agresszív arckifejezéshez már annyira hozzászokott, hogy még álmában sem lehetett letörölni képéről. Rendkívül jól működött, az emberek sosem mertek ellenkezni vele. Így lett ez Grogg stílusjegye, és az ő szemében a hatásos kommunikáció és szociális hálózatépítés kulcsa.

A barbár az a fajta tag volt, aki ha sárkánylevest kért a fogadóban, azt kapott.

Két dologban hitt az életben: a hagyományokban, és az öt kilónál nehezebb fegyverekben. Törzsének tradícióit még másfél évtizeddel az elszakadás után is büszkén tartotta, ennek része volt többek között az ágyékkötőnyi ruha viselése. A hideg évszakokban egyébként azóta nem ment kalandozni, amióta egy kemény északi tél során egyszer elfagyott és majdnem letört a férfiassága.

Grogg hitvallásának másik oszlopát szülőatyjától kapott kétkezes pallosa testesítette meg. A közel két láb hosszú kardot a hagyomány szerint a hátára szíjazva, tok nélkül hordta, még akkor is, ha rohadtul nem volt kényelmes még egy akkora ember számára sem, mint ő. Forduláskor mindig mindenbe beleakadt, kihúzáskor pedig a legtöbb alkalommal egy sekély, hosszú vágást ejtett a saját hátán a meztelen penge. Ilyenkor egy pillanatra megrándult mogorva arca, de a macsó álcából cseppet sem veszített – csupán értékes fájdalomtűrés-pontjaiból egyet-kettőt. Vértet ennek ellenére csak-azért sem vett fel, így kívánta a célszerűtlen törzsi örökség.

 

Hogy nehogy sorrendben haladjunk, következzen másodjára a csapat legkevésbé fontos tagja: Vellias, a lar-dori, kinek szájából gyakran hangzott el, hogy ő a csapat legfontosabb embere. Vellias pyarroni magiszter volt, ám soha senki nem látta varázsolni. Igazából senki, még társai sem hitték el róla, hogy valóban mágiatudó, elvégre azt a lar-dori pecsétet akár lophatta is. Szegény, tényleg varázsló volt, ráadásul a tehetséges fajtából, ám elvei és taníttatása nem engedték, hogy gyarló, hétköznapi dolgokra használja mágiáját. A csapat küldetéseit általában egyedül képes lett volna megoldani, mégsem folyamodott varázsláshoz, még akkor sem, ha ezzel saját és társai testi épségét veszélyeztette. Szerencsére ezt kalandozó társai nem tudták, mert bizonyosan meglincselték volna érte.

Ha Grogg-ot az elvek és tradíciók emberének nevezzük, akkor Vellias esetében kétszeresen így kell tennünk. A magiszter az a fajta ember volt, aki fagylaltosnál csakis csoki-vaníliát kért. Mindig.

Színes, hivalkodó ruhája, hozzá teljesen nem illő hajtókás, szürke utazóköpenye, és a bal kezén hordott lar-dori pecsétgyűrűje messziről magára vonta a figyelmet. Sehol sem mulasztotta kiemelni mind megjelenésével, mind szavaival, hogy ő csapatuk vezetője, és ezt a pozíciót emberfeletti intelligenciájával érdemelte ki. Átlagos magasságú és alkatú volt, emiatt magasított talpú és sarkú csizmában járt, hogy le tudjon nézni az emberekre. Ezt rendszeresen meg is tette. A barbár azonban még így is fél fejjel magasabb volt nála, aminél jobban már csak a köztük lévő korkülönbség idegesítette Velliast. Grogg volt az egyetlen a csapatban, aki idősebb volt nála, és ez olyannyira zavarta a varázsló egóját, hogy még saját hitét is megingatta vezetői pozíciójában.

 

Harmadikként lássuk a csapat valódi mágiahasználóját, a Mocsok névre hallgató boszorkánymestert. Igaz nevét tán már ő sem ismerte, vagy legalábbis soha senkinek nem árulta el. Állítása szerint azokat, akik ismerték azt, már mind megölte. A Mocsok nevet társai ragasztották rá, amivel ő teljesen elégedett volt.

A boszorkánymester szinte mindenben Vellias, a lar-dori szöges ellentéte volt. Mindenhol varázsolt és ártott, ahol csak tudott. Minden falucskában, ahol megfordultak, hobbiból mérgezte az ivóvizes kutakat, fertőzte a várandós anyákat, és ha társai nem figyeltek, beleköpött a sörükbe. Előszeretettel rúgott fel kutyákat, macskákat és utcagyerekeket. Én is így kezdtem, – szokta mondogatni – ez a nevelés része.

Mocsok – a boszorkánymestereket övező közhiedelemmel ellentétben – ápolt, kellemes megjelenésű férfi volt. Fekete haja egyenes, töredezetlen, bőre enyhén sápadt, de ápolt; fogai fehérek és hibátlanok voltak. Mondhatni majd’ kicsattant az egészségtől, ami nem csoda, hiszen kizárólag zöldséget, gyümölcsöt és koleszterin-szegény ételeket fogyasztott, minden reggelt félórás tornával indított, és rendszeresen használt bőrápoló krémeket, egészségmegőrző főzeteket.

Most röhögsz rajtam, – szokta mondani a vadhúst akár nyersen is elfogyasztó barbárnak – de az én szakmámban az egészség fontosabb, mint a te nyamvadt kis életedben. Ezt a kijelentést jellegzetesen úgy fejezte be, hogy nagyképűen a fél tucat hatalom italát rejtő belső zsebére csapott, majd a csörömpölést követően káromkodva szedte ki az eltört üvegcséket. Utána általában két napig nem lehetett hozzászólni.

Mocsok mindezen felül paranoiás és következetesen gyáva volt. Mindentől és mindenkitől félt, aki nála nagyobb volt – tehát a kutyákon, macskákon és gyerekeken kívül nagyjából mindenkitől. Másfél lábnyi magasságával kizárólag a csaták hátvédői között szerepelt, sőt gyakran még azok mögött. Ha egy harcban rosszul állt a szénájuk, nem habozott saját kalandozó társait is hátrahagyni, – fokozottan sunyi és kárörvendő képet vágva – erőltetett tempóban menekülni.

Hogy társai mégsem vágták még el a torkát, annak egyetlen oka az volt, hogy Mocsok – a muszáj nagy úr egy barbár pallos képében – gyógyító és felcser is volt, és ezzel a tudásával mindig kivágta magát a kellemetlen helyzetekből.

 

Eme kiváló kalandozó-csapat negyedik tagja Kobzos Riel volt. A nyurga, jóképű bárd az élet minden területén talpára esett, sokak szerint az istenek kedvence lehetett. Egyaránt értett a tolvajkulcsok, a fegyverek és a nők nyelvén, valamint a mágia tudományához. Nehéz volt olyan képzettséget vagy szakmát mondani, melyhez állítása szerint ne konyított volna, mindemellett meglehetősen ügyesnek számított mind közelharcban és íjászatban. Ez utóbbi különösen veszélyes ellenféllé tette, hiszen igazi kalandozóként a tegeze sem fogyott ki soha. Egy másik életben sokra vihette volna, ha nem pazarolja tehetségét kalandozásra, Észak-Ynev megmentésére, meg ilyesmire.

Társai számára megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Riel betegesen vonzódott a csillagokhoz. Minden este, ha tiszta volt az égbolt, ő bizonyosan szabad ég alatt akart aludni vagy legalább sétálni egyet.

A kobzosnak fél Erion és összes kalandozó társának asszonya megvolt már, Grogg felesége a mai napig vele csalta a barbárt. Az Ellana-szentélyekbe ingyen bejárása, számos fogadóban korlátlan fogyasztása volt, melyekért zenészi és egyéb szolgáltatásokkal fizetett. Apropó muzsika, Riel természetesen ebben is tehetséges volt, számos hangszeren tudott játszani. Kedvence mégis a klasszikus koboz és a lant volt, mert ezek voltak a legnépszerűbbek a fehérnép körében, no meg jól álltak neki csatában is.

Tökéletessége volt egyben legnagyobb átka is: folyamatosan az életére törtek az irigyei, valamint a felszarvazott férjek. Titkon ez volt a legfőbb oka a kalandozásra, a folyamatos továbbállásra, és a társaihoz való ragaszkodásra. A barbár és a többi veszélyesnek tűnő alak mellett jobb esélye maradt Rielnek a túlélésre, puszta kinézetük és hírnevük elijesztette a gyilkos szándékot fontolgatókat. A bárd így többnyire biztonságban volt – csupán azért kellett imádkoznia, hogy Grogg, a barbár ne jöjjön rá, hogy mások mellett az ő asszonyát is gyakran látogatja.

 

A csapat ötödik tagja… nos, az jelenleg nem volt. Utolsó küldetésük után épp egy Domvik-templomba tartottak – no nem azért, mert vallásosak, csupán egy kis adományért cserébe fegyvereket áldatni – mikor ordani társuk egy nem szándékos lángrobbanást produkált. Ironikus halál egy sogronita számára, ám várható volt, hiszen Vellias többszöri figyelmeztetése ellenére, tűzvarázsló létére mindig fél tucat tömlőnyi nyersolajat hordott magánál.

Az ordaninak minden felszerelése megsemmisült a lángokban, egyetlen hátrahagyott öröksége egy messzi délről hozatott egzotikus állat, egy vastagbőrű, ormányos, böhöm nagy barom volt. A többiek sosem értették, miért nem volt jó a tűzvarázslónak is a ló, mint mindenki másnak – hisz’ tökéletes hátas a kalandozónak: nem eszik, nem iszik, nem alszik! Még most sem értették, viszont szívhattak a nyakukon maradt monstrummal, amit Erionba való visszatérésük során el is adták az első dzsad kereskedőnek, akivel találkoztak.

 

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy miért ültek hőseink egy erioni fogadó sarkában. Új csapattagra volt szükségük, hiszen köztudottan minden valamirevaló kalandozó csapat öt tagból áll. A barbár ugyan megpendítette, hogy minek ötödik tag, de a többiek azonnal lehurrogták, hogy tudhatná, hogy szinte minden verseny küldetés-kiírás öt személyre szól. Pár rézért kidoboltatták, hogy jelölteket keresnek meghallgatásra, majd várták a jelentkezőket, akik szép számmal jöttek a csapat hírnevének köszönhetően.

Ma volt a meghallgatás napja, ezért ültek már két órája a tavernában. Az egész ivót kibérelték erre az alkalomra, hogy a több tucatnyi jelentkezőt kényelmesen megvizsgálhassák, próbára tehessék. Vellias elégedetlenül ráncolta szemöldökét, nem így képzelte el a meghallgatást. Ugyan reggel óta négy jelentkezővel is beszéltek, felborult a rend, amióta Grogg betörte az egyiknek a koponyáját.

Fejét csóválva végignézett az ivón. A bejáratnál tucat számra tolongtak a jelentkezők, társai mégsem foglalkoztak velük. A barbár közönyös arccal ásítozott,  Riel már véletlenül el is aludt unalmában – természetesen bekapcsolt Ébresztés és Hatodik Érzék pszi diszciplínákkal –, Mocskot pedig nem találta. Ez utóbbi különösen aggasztotta: ha a boszorkánymester eltűnt, abból még jó sosem származott.

Nagyot sóhajtott, majd úgy döntött, beveti vezetői tekintélyét.

- Elég legyen! – nyögte alig hallhatóan, és elájult.

 

Mikor a magiszter magához tért és kinyitotta szemét, a padlón feküdt és társai meredt tekintetével találkozott. Még Mocsok is előkerült, ott állt felette. Ha nem is teljesen úgy, ahogy tervezte, célját mégis elérte: társai mind ott voltak és őrá figyeltek. [A varázsló ájulásának valódi oka azon tényen alapult, hogy maximális Életerő Pontjainak száma nem érte el a négyet. Emiatt megerőltető cselekedetek alkalmával rendszeresen összecsuklott, mely jelenséget társai előtt spontán narkolepsziával magyarázott meg. – a szerk.]

Vellias felpattant, mintha mindez egy szándékos színjáték része lett volna, és magához ragadta a szót.

- Örülök, hogy végre figyeltek rám. Rendkívüli gyűlés! – adta ki azon kevés parancsainak egyikét, amelyet társai komolyan is vettek.

Szünetet jelentettek be, majd mindenki rendben elfoglalta a helyét a sarokasztalnál. Összedugták fejüket, és suttogva elkezdtek tanácskozni az eddigi véleményekről. Két perccel később Grogg félbeszakította őket.

- Pszt. Ez nem hagyja abba.

- Ki? Mit? – kérdezte Vellias.

- Az elf, akit utoljára hallgattunk meg, még mindig nem hagyta abba.

A többiek felnéztek, és valóban: egy elfet látták ugrándozni, hajlongani, kecsesen és könnyedén, mint a niarei táncosok. Egyszemélyes előadását közönség nélkül tartotta már mintegy félórája, úgy tűnt nem hallotta, vagy nem értette a szünet bejelentését. Testhezálló, fűzöld nadrágjában úgy ugrált körbe, ahogy egy pillangó száll egyik virágról a másikra. Hosszú, szőke haja lobogott utána minden mozdulatnál, ám hegyes füle mögé fésülve maradt mindig, mintha tökéletesen oda lenne állítva.

- Kicsit mintha, hogy is mondjam… nőies a mozgása, ha értitek, mire gondolok – jegyezte meg a kobzos.

- Persze. Langyos a barátunk – vigyorgott Mocsok.

- Szerinted is? – nézett vissza rá Riel.

- Minden elf homoszexuális, nem tudtad? – vágott mindentudó arcot a boszorkánymester.

- Micsoda??

- Szerinted miért visel mindegyik passzentos fuszeklit?

A barbár elbambulva nézte a szőke elf könnyed táncát, csak most figyelt oda a beszélgetésre. Megtörölte a szája szélén csöpögő nyálat, és odafordult a többiekhez.

- Azt mondjátok, hogy ez férfi?? – húzódott be az asztal alá jobban, hogy a többiek ne lássák az ágyékkötőjét megemelő férfiasságát.

- Had ugráljon, ha akar, ne törődjetek vele. Mi a véleményetek a törpe jelentkezőről? – terelte vissza a témát Vellias.

- Van törpe jelentkező? – kérdezte bambán Grogg, majd gyorsan elhallgatott. Rájött, hogy elárulta, mennyire nem figyelt.

- Van – jegyezte meg a lar-dori rezzenéstelen arccal elfojtott dühvel.

- Férfi vagy nő? – kérdezte a barbár az elf esetéből tanulva.

- Hülye vagy? Láttál te már törpe nőt? – tört ki a boszorkánymesterből, aki nem volt olyan erős az dühkezelésben, mint a lar-dori magiszter.

- Most, hogy belegondolok… akkor férfi, ugye?

- Az, és nem megfelelő – zárta le a témát Riel.

 

További félóra eredménytelen tanácskozás után úgy döntöttek, hogy folytatják a meghallgatást. Miután a szőke elfet sikerült leültetni, hívták a következő jelentkezőt.

Egy középmagas, rövidre nyírt hajú, sebhelyes arcú férfi lépett elő. Szürke, rövid ujjú utazóruhát, hátravetett szürke köpenyt és egyszerű bakancsot viselt. Mindkét felkarján hegek éktelenkedtek, az avatott szem felismerte, hogy régvolt tetoválások helyét látja. Bőr alkar- és lábszárvédőket hordott, fegyver nem volt látható nála. Olyannyira hétköznapinak tűnt a kinézete, hogy mind a négy hősünk azonnal rájött, hogy nem hétköznapi emberrel van dolguk.

- Erik vagyok, szökött fejvadász – mutatkozott be a szürkeruhás férfi.

- És ezt még be is ismeri?? Az álcája is elég átlátszó. Köszönjük, következő! – kiáltotta Vellias.

- Nem üldöznek, esküszöm, kihalt a klánom! – próbált mentegetőzni az embervadász.

- Köszönjük, KÖVETKEZŐ! – kiáltotta újra Vellias. Csukott szemmel masszírozta homlokát, tudta, ha így folytatják, sosem lesz ötödik tagjuk.

 

Két órával és tizenegy jelentkezővel később a helyzet reménytelenné degradálódott. Velliason kívül senki nem figyelt a jelenlegi jelöltre, és ő is nehezen tudott már koncentrálni. Társai eldöntötték, hogy kit akarnak ötödik tagnak, rajta kívül egyöntetűen a mélyen dekoltált ruhát viselő, vörös hajú nőre szavaztak, akinek egy kígyó tekergett a nyakában. Csábos pillantásaival még a boszorkánymestert is hosszú körmös ujja köré csavarta.

Vellias nagyot sóhajtott, és próbált a jelenlegi jelöltre, egy északi íjászra figyelni, miközben társai nyálukat csorgatva a vörös hajú nővel beszélgettek. A lar-dori magiszter már egyik jelöltben sem látott fantáziát, ezért nem is érdekelte, hogy honnan jöttek, és mihez értenek. Most már csak azt firtatta, hogy melyiknél milyen hasznos felszerelés, esetleg mágikus tárgy van, amivel a csapat javára lehet.

- Felszerelés? – kérdezte unott arccal az íjászt.

- Húsz méter kötél, egy fáklya, tűzszerszám, egy kulacs pálinka, egy oldal szalonna, kréta, gyertya, olajlámpás, írótoll, két ív pergamen, vizes tömlő, kézitükör, egy lakat, mászóvas, sátor (kicsi), síp, háromnapi hideg élelem, egy utazó ló, két váltás utazóruha, egy hullazsák és két adag vágyfokozó afrodiziákum.

Vellias biccentett, gondolatban kipipálta a szükséges alapfelszerelést.

- Ennyi? – kérdezte.

- Meg az íjam, vesszőkkel.

- Köszönjük, majd értesítjük. Következő!

Egy ideges, fiatal suhanc állt elé. Ránézésre látszott, hogy újonc, még meg sem száradt a tinta az előtörténetén. Vellias gondolatban már a fejét csóválta, de nem akarta ok nélkül elküldeni, ki kellett találnia valamit.

- Neved?

- A… Arimas, Erigowból – nyögte az ifjú idegesen.

- Felszerelés?

- Egy hosszúkard… mesteremtől… meg egy üvegcse gyógyital… anyámtól.

Vellias szemöldöke felszaladt, majd megnyugodott. Zöldfülű bizony, még az alapvető kalandozó felszerelése sincs meg, könnyű indok a buktatásra. A lar-dori magiszter már épp ki akarta mondani, hogy köszönjük, következő, mikor az ifjú hirtelen észbekapott, és megelőzte.

- Ja és húsz méter kötél, egy fáklya, tűzszerszám, egy kulacs pálinka… – hadarta gyorsan a bemagolt szöveget.

Fenébe, gondolta Vellias. Valami mást kell kitalálnom.

- Mestered megölted már? – tette fel az alattomos vizsgakérdést.

- Még nem – nyelt nagyot a fiú.

- Akkor majd gyere vissza, ha megtetted. Sajnálom, következő! – Vellias szívéről nagy kő gördült le. Ha nem találnak megfelelő ötödik kalandozót, akkor sem fog sajnálatból bevenni egy ilyen újoncot. Gondolatban vállon veregette magát.

 

A meghallgatás végére már társai is nagy nehezen levették a szemüket a vörös hajú, kígyós nőről, és tessék-lássék csatlakoztak a befejezéshez. Újra összeült a banda, és együtt vették szemügyre az utolsó jelentkezőt.

A jelölt egy alacsony, vágott szemű kis emberke volt, közel egymagas Mocsokkal. Láthatóan semmi felszerelése nem volt egy szál ruháján kívül, még fegyverrel sem rendelkezett. Az alapvető felszereléslistát így nem lett volna szép számon kérni tőle, így inkább a képességeire voltak kíváncsiak. Mikor megkérték, hogy mutassa be tudását, a kis fickó össze-vissza ugrálni kezdett az ivóban, levert pár poharat, kettétört egy téglát, egy széket, valamint egyik hüvelykujját egy bemutatott kétujjas ké-zen állás során. Mentségére szólt, hogy ez utóbbi cselekedet során egy arcizma sem rándult.

Négy hősünk csak nézett egymásra, egyik sem merte megkérdezni, de mind ugyanarra gondoltak: ez minden? Végül Kobzos Riel, az istenek kedvence, megtörte a csendet.

- Tudsz valami hasznosat is?

- Természetesen – felelte tört közös nyelven a fura fickó.

- Például? Mágiához értesz-é?

- Nem.

- Térképészethez?

- Nem.

- Mérgekhez, gyógynövényekhez?

- Nem.

- Csapdaállításhoz, vagy felfedezéséhez?

- Nem.

- Legalább az állatokhoz?

- Nem.

- Akkor van valami szakmád?

- Nincs.

- Tán akkor értesz a lopakodáshoz, rejtőzködéshez, hátbatámadáshoz?

- Nem.

- Semmi hasznosat nem tudsz?? Legalább írás, olvasás megy?

- Nem.

- Akkor a te kasztod mit keres Yneven? Mégis mi a Domvik falloszához értesz?

- Ehhez.

Az alacsony kis emberke odalépett a barbárhoz, és – frissen törött – hüvelykujjával megbökte. A barbár (a statisztika szerint valószínűleg Ynev legerősebb embere) szemöldöke felszaladt kíváncsian, majd egy pillanattal később fennakadt a szeme, és tompa puffanással ledőlt a székről. [Technikailag a korg nem a bökésbe halt bele, az csak Morális Szabályra tette. Életét, és az érte járó Tp-t az asztal sarka vette el, amibe beverte a fejét zuhanás közben. – a szerk.]

Maradék három főhősünk szemében lassan gyúlt a felismerés lángja. A pyarroni varázsló nagy sóhajjal, két oldalról ujjbegyével elkezdte masszírozni halántékát, és halkan kijelentette:

- Most már két embert keresünk…

 

Grogg halála meglehetősen megviselte hű társait. Kobzos Rielnek két teljes napra volt szüksége a barbár özvegyével, hogy kiheverje a sokkot. Mocsok az elhunyt iránti tiszteletből, de még inkább Vellias, a lar-dori tiltására nem nyúlt Grogg teteméhez. Legalábbis hivatalosan, mert a temetés előtt azért sikerült egy-két (másként meglehetősen nehezen beszerezhető) korg szervet meglovasítania. Ezen felül – bár ez inkább a kalandozói szokás hatalma, mint őszinte bosszú – még a fogadót is felgyújtotta.

Mikor az elföldelés során az előre bemagolt búcsúbeszédét szavalta Vellias, szemében egy valódi könnycsepp jelent meg. Most már tényleg ő lett a rangidős.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához