LFG.HU

Alyr
ismertetőCimkek

Sok mindennek elmondták már a kortárs amerikai próza fenegyerekét, Bret Easton Ellist, nevezték már perverz szadistának, írásképtelen kontárnak, volt olyan időszak az életében, amikor feldühödött fenimisták törtek az életére, de mindeme nagy hírértékű események mellett is kétségtelen, hogy a még mindig fiatal, harmincnyolc éves szerző az amerikai irodalom elmúlt két évtizedének meghatározó alakja. Amiért sokan szeretik, és talán még többen gyűlölik, az az Amerikai psycho, ami több mint tíz évvel a megjelenése után is garantáltan felkavarja az indulatokat, olyannyira, hogy sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem a klasszikus egykönyves szerző esetével állunk szemben.

Az amerikai minimalista próza második nemzedékének tagjaként a siker nagyon korán, huszonegy éves korában érte el az ambiciózus egyetemistát. A Nullánál is kevesebb (Less than Zero) minimalista mintamű, magában sűríti mindazt, amit egy tehetséges író megtanulhat Raymond Carvert, Ann Beattie-t, Tobias Wolf-ot és más kortárs minimalista szerzőket olvasva. Az egyes szám első személyű elbeszélő (ez Ellis védjegye a későbbiekben is) képtelen a vele történtek értelmezésére, sodródik az eseményekkel, lényegében egy érzékelő automata szintjére redukálódik. Nincs egyéniség, nincsenek egyedi tulajdonságok. Az események folyamatosan ismétlődnek: bulik, betépések, nemi aktusok, látszatbeszélgetések. Az elbeszélés első ránézésre nélkülöz minden átfogó szerkezetet: a rövid történetszilánkokat egymástól elválasztó éles “vágások” az MTV klipjeinek vibráló tempóját idézik. A valódi “jelentés” a regényben elszórtan található, mesterien összeszerkesztett szövegtöredékekből áll össze, például egy beszélgetésdarabkából származó, folyamatosan ismétlődő és variálódó mondat jelképezi, az “Emberek félnek belekeveredni”, amely a regényvilág emberi kapcsolatainak általános jelölője lehet. Ezen a szinten nyílik csupán halvány esély a szereplőknek meghaladni a regénybeli Los-Angeles riasztóan elidegenedett világát, és összefogni széthulló énjüket.

Amekkora siker volt az első regény, akkora bukás volt a második, az 1987-ben megjelent A vonzás szabályai (Rules of attraction). Nem csoda hát, hogy a magyar olvasóknak tizenöt évet kellett várni Ellis eme munkájára, ürügyet adva nekünk eme ismertető megírására. A szöveg majdnem teljes egészében a Nullánál is kevesebb nyomdokain halad (ez volt vele szemben a kritikusok fő kifogása), a szereplők és egyben elbeszélők a camdeni egyetem ifjú diákjai, időpont az 1985-ös év őszi szemesztere. Minden szereplőhöz saját elbeszélői szólam tartozik, nem mintha nagyon eltérnének egymástól élettörténeteik; azok a Nullánál is kevesebb-ből ismert sémák szerint szerveződnek, nélkülözve minden változatosságot és mélyebb jelentést. Az egyes szereplők közt a nemi eltérésen, és szexuális szokásaik különbségein kívül semmi más elhatárolási pont nem akad; mind széparcúak, jó testűek, és egymással felcserélhetőek, megelőlegezve az Amerikai Psycho-ra jellemző, az emberi test mint tárgy felfogást. Bár egymás életterében élnek, szinte semmi önmagán túlmutató interakció sem zajlik köztük, csupán felületi érintkezések, behatolások.

Mindenesetre a nevek ismerősek lehetnek azoknak, akik olvastak már Ellis-t: Sean Bateman a Psycho dúsgazdag, és valószínűleg őrült elbeszélőjének, Patrick Bateman-nek az öccse, Pat maga is felbukkan egy jelenet erejéig, a folyamatosan elszállt, Európában tévelygő Victor Johnson pedig nem más, mint Ellis legutóbbi zseniális regényének, a Glamorámá-nak a “tutifiúja”, Victor Ward. Ha lehet, akkor a Vonzás szabályai elődjénél is nyomasztóbb, semmilyen kitörési lehetőség sincs a zárt regényvilágból, semmi olyasmi, ami esetlegesen értelemmel ruházhatná fel a kiürült struktúrákat, életeket.

Mindezek mellett a mű akár kordokumentumként is olvasható, hiszen tökéletes képét leírását adja a nyolcvanas évek amerikai pop- és fogyasztói kultúrájának. Folyamatosan szól a kor kultivált alternatív zenéje, a szövegben említésre kerülő zenekarokból és számcímekből valószínűleg egy nagyon jó válogatásalbumot lehetne összeállítani. Innen érthető meg, hogy Ellis-t miért tartják sokan a nyolcvanas évek szerzőjének; a Vonzás szabályaiból egy már eltűnt “kulturális” közeg ismerhető meg, korai Cure-ra tomboló egyetemistákkal és a posztmodern “lényegét” feszegető egyetemi kurzusokkal. Valójában ezek azonban csupán a regényvilág esetleges alkotóelemei, korfestő funkciójukon kívül semmi jelentést sem közvetítenek, kellékei csupán egy csak felszínekből álló valóságnak.

Van azonban egy másik oldala azonban a Vonzás szabályainak, ahol Ellis humora csillan meg: szatirikus párbeszédek sorozatában csipkelődik a szöveg a kortárs amerikai művészeten, blöffnek minősítve annak jelentős részét. A párbeszédek különben is az író erősségei közé tartoznak; a semmitmondónak tűnő dialógusok teljes egészében magában rejtik a szereplők életének céltalanságát, máshol pedig abszurditásuk zseniális humor forrása.

Nem lehet vitatni, hogy eme Ellis szöveg nem ér fel későbbi munkáinak színvonalára, de előtanulmányként mindenképpen ajánlott az Amerikai psycho nyers brutalitásához, és a Glamoráma ravasz komplexivitásához.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához