LFG.HU

HammerTimeCafe
rmordon
VegyesCimkek
..avagy csak a fontos dolgok számítanak az Egy Isten csudálatos teremtett világában, úgy, mint a vallás (nem a hit, mert az mindenki magánügye)

Kalandos története vagyon itt írva két derék prágai gavallérnak, nevezett Kamil Stanislav Stephan deákuramnak, és az öreg és pocakos Joseph Svejk katonauramnak (kinek neve nem tévesztendő össze semmilyen másik híres-neves katonáéval, mert akkortájt, az Úr 1625. évében azt a nevet még nem ismerték, hanem most elregélem emeznek a hőstetteit, így hát ezentúl fogják!).

Breda ostroma

Játéktechnikai kitérő
Ezen iromány egy kalandbeszámoló egy olyan játékülésről, mellyel a közelmúltban megjelent Helvéczia pikareszk szerepjáték dobozának megérkezését ünnepeltük.

Mivel úgy gondolom, hogy a harmincéves háború és a holland függetlenségi háború morbid-mesés alternatívái is értelmüket vesztenék széleskörű lutheránus világ nélkül, ezért a mesémben léteztek a lutheránusok, akiket játéktechnikailag (virtus szempontjából) katolikusként kezeltem.
A lelkésszel való beszélgetés gyónásnak minősül (d3+1), önálló lelkigyakorlatot is lehet folytatni d3-ért és így tovább, de persze ugyanakkor szentekhez nem imádkoznak, ereklyéket nem imádnak stb.. Ja, és természetesen utálják a pápát és a búcsúcédulákat.

Egyesült tartományok persze nem lehetnének „flamandusok” nélkül, és bár a játékos karakterek végül csehek lettek, az NJK-knál használtam az alábbi a házi szabályt:

Flamandusok népe

+2 hajózásra (holland aranykor, gyarmatbirodalom, stb. okán)

Ama rettenetes Alba herczegének még rettenetesebb öröksége:
A flamand népség az idegeneknél, kik betörnek otthonába, csak tulajdon testvérbátyára fúj jobban, ha az épp a Pápa kezit csókolgatja, ő meg nem (és fordítva is, úgyhogy már követni is fejfájdító ki kinek a kezit csókolja vagy köpi le). Ha az ellen tehát éppen a másik bagázsba tartozik (katolikus-protestáns), a szörnyű harag miatt flamandunk úgy csapkod a vassal, mintha muszáj lenne!
Ha a pokolhoz áll közel (alacsony virtus), minden esetben ezt teszi; ha a purgatóriumba készül, akkor szája íze szerint; ha pedig a Mennyek Országába tart, akkor csak nagy vészben vagy csatában, önuralmát (akaraterő mentődobását) elvesztvén cselekszik így. Ez +2-t jelent közelharczi támadásaira, és egy ponttal könnyebben üt kritikust (20 helyett 19-20, 19-20 helyett 18-20, stb.).
Ámde keze meg nem áll, mikor ártatlanok mejjéhez szegezi is kardját, így könnyen szörnyűséges tánczba keveredik, az Ördögnek nagy örömére. Imigyen juttatja Flandriát pokolra a pártoskodás, gyűlölködés és vallás, és így veszik el a vallásban az igaz hit!
A harcz végén tehát a flamandok sebesült foglyok és ártatlan czivilek vérét veszik, ha nem dobják meg (vagy nem akarják megdobni) az akaraterő mentődobásukat -4, -2 vagy 0 módosítóval, ki-ki virtusa szerint. Virtusbeli „jutalmuk” ezért megkapják, és minden játékalkalommal ezt újra megkaphatják „érdemeik szerint”.

Eme változtatások csupán az elképzelt tragikomédia elregéléséhez kellettek, és csupán egy kampány erejéig terveztem alkalmazni, nem célom eme csudálatosan megteremtett világ hangulatába kontár kézzel beletúrni!

Játékosainkat protestánsnak keresztelték, de túl nagy áhítatot nem gyakorolnak, minthogy ők a kor modern emberei (hogy eme elhatározásuk mennyire volt szilárd, nos, ezt majd meglátja a kedves olvasó).

Két barátunk messze keveredett otthonától, miután Prága népe kidobálta az ablakon át az utcára ama csinovnyikokat, és ők veszteg ülni nem tudtak a bajban. Svejk beállt a lázadó csapatokhoz, mert az jobb volt, mint kutyát lopni és átfestegetni, meg aztán háborús időben drága is a ténta (ismét csak, nem tévesztendő össze semmilyen más vitézzel előtörténete!). Stephan urunk meg éles eszénél csak még élesebb nyelvvel volt megáldva, így lehetőséget látván a bajban, tehetségét pénzre váltotta (mert valljuk be eléggé kapzsi teremtés ő, más sem is érdekli csak a tallér), és röpiratokat fogalmazott megrendelésre a nagy csinnadratta idején. Mikor aztán a Habsburg kémek megneszelték, belőle népi hőst és elkeseredett embert csináltak.
Meneteltek hát hőseink a lázadó cseh sereggel, más lehetőségük nem lévén, míg Wallenstein szét nem verte azt, aztán meg futottak nélküle. Nyugalmat sehol a kerek e világon másutt nem, csak a lázongó tartományokban találtak. A flamand népség muskétát nyomott a kezükbe, rozsdás vértet a mejjükre, és így esett, hogy ott álltak ők a spanyol sánczok alatt, és bámulták a Trompetenmensch sziluettjét a tábortűznél a ködön és sötét éjszakán keresztül. Stephan urunk még akkor sem hitte el, hogy ilyen csudálatos lény létezik, amikor a saját szemével látta! Pedig az öreg Svejk mondta neki, hogy ő már zenélni is hallott egy ilyet, csak annak a feje helyén harsona volt, nem pedig vadászkürt. Az öreg gonoszul mutogatott a trombitásra a fűzfa tetejéről, Stephan meg dühében beletaposott a sáncz oldalába, ahonnan egy jókora göröngy belecsobbant a sárba.

Na, de kicsit meséljünk róla, hogy is keveredtek ebbe a kutyaszorítóba hőseink! Akkor éppen tizenegy hónapja ostromolta Breda várát ez a bizonyos macskaevő Spinoza, és védte a Nassaui Jusztin, ama híres Orange herczegének törvénytelen fia, ki úgy gondolta, hogy kilenc hónapnyi eleség elég lesz az ostrom idejére. Emiatt a balga számításért deákurunk legszívesebben a kutyájának adta volna hőn szeretett parancsnokuk máját, ha nem ette volna már meg a sok pénzért vásárolt harczi ebet több mint egy hónapja. Úgyhogy, ha Stephan hasa megkordult, Jusztin parancsnok csuklott egyet. Az orvosai meg már komolyan aggódtak érte, hiszen két hónapja nem hagyta abba a csuklást!
El voltak keseredve igazán mindannyian, mert végignézték a falakról, hogy a spanyol-német-olasz és még kitudja milyen lator katolikus fattyak népségéből álló kompánia mind egy szálig lemészárolta a flamand, majd az angol felmentő sereget is. A Jusztin parancsnok meg már olyan éhes volt, hogy föladná a várat! Mindenki éhes volt, de azért hőseink mégsem adták volna fel a várat, mert ők biza jól tudták, hogy fej nélkül nem lehet ám enni!
Deákurunkat ugyanis, mint néphőst (valójában, mint kapzsi embert), Svejk urunkat meg, mint „túl jó katonát” akarták kivégezni. Ő már csak így mondta, mivel összeczimborált az ostrom előtt a Jovaniai Jenő kapitányúrral, és kicsit megtánczoltatták a katolikusokat a határ déli oldalán (sok ép zsindelyt, ártatlan leányt és szuszogó fiút nem hagytak maguk után). Az volt ám a jó kis muri, csak hát jött most ám a csihi-puhi, és ahhoz már nagy kedve a Svejk urunknak nem volt!
Elhatározták hát a Jovaniai Jenő kapitányúrral, hogy kitörnek, és meglépnek. Azonban az az egy kis ezredecske, ami kitörne velük, mert sorsukban osztozik, nem sok eséllyel futott volna el az elől a nyolcvan kis ezredecske elől, ami a túloldalról nézett rájuk, így hát jól át kellett gondolni a dolgot!
Ki is ötölték, hogy újholdnál, mikor még egy kis ködöcske is leszáll, kimennek és beszögezik a németek ágyúit az ostromgyűrű leggyengébb pontján, így készítik elő a kitörést. Most valami spanyol katonák is csatlakoztak új ágyúkkal ezekhez a németekhez, így jó sok szöget vittek magukkal. Az ötven legelszántabb (legéhesebb) legény nekigyürkőzött hát, és kilopakodott az este. Így találta magát Svejk urunk a fűzfán, Stephan deákurunk meg a sáncz oldalában.

Ahogy a göröngy csobbant, a trombitás moccant!
– Jajj! – esett kétségbe a deák. – De nincs is füle, hogy hallja hát?!
Ám ravasz Svejk urunk megmentette a napot! Mint a béka, olyan hangot adott!
– Áh! El brékó! – karattyolta hispánul a trombitás.
– De, hát nincs is szája, hogy szakadna le a mája! – dörmögte a deák, majd elővette a szuroklabdacsot, melyet előkészített a várban Svejk urunk tanácsára, bár akkor még, hogy ilyen lény létezik, és hogy használnia is kell a gombóczot, azt nem hitte! Együtt indult bajtársával Vagával a vagabonddal, ki számszeríjával átlőtte a Trompetenmensch társát, Stephan meg szurkot tömött a trombitás kürtjébe. Szegény pára, ahogy levegőt vett, a szurok eltömítette a sípjait, rézcsövecskéit, meg miegymását, egy nyikk nem sok, annyit sem hallatott. Végül Svejk egy elegáns mozdulattal, mint egy liszteszsák, rávetette magát a trombitásra, hogy nyakát szegje, de majdnem ő szegte nyakát, mert nagy nyekkenéssel landolt a földön.
– Még csak közel sem volt! – sziszegte mérgesen a deák.
Lábát húzva Svejk urunk nagy zavarában a kardja után kotorászott, míg a deák a tölcsérénél fogva dulakodott a trombitással. Tompa tőrével egyre csak a rezet érte, de végezni a szegény párával nem tudott, míg aztán (nagy nehézségek árán) Svejk urunk egészen emberi formát adott a lénynek, mikor végre lenyisszantotta a feje helyéről a trombitát.
Miután a deák jól megnézte és bosszúsan konstatálta, hogy egy árva fül vagy száj sem akad ezen a lényen, jelt adtak a többi támadónak, hogy kússzanak fel, mert tiszta a levegő. Előkerültek a gránátok és szétszóródtak ki-ki a maga dolgára. Jelre minden sátor alá gránát került kivéve a konyhát és a kapitányi sátort, mert majdnem így szólt a parancs. Hőseink is dolguk után lopakodtak: a katolikus kapitány keresésére indultak.

A nagy ködben és setétben egészen elkavarodtak, s mikor már meglátták a távolban a kapitány sátrat, hát nem kilépett egy német katona a mellettük lévő sátorból? Álmosan vizelni kezdett. Ám, de diákurunk hidegvére és ravaszsága nem akármilyen! Elővette legbecsesebb kincsét, és odaállt a katona mellé ő is csorgatni. A terve azonban nem úgy sikerült, ahogyan elképzelte, mert a katona szeme elkerekedett, és eldobván fütykösét makogni és topogni kezdett. Svejk kupán vágta ugyan, de már későn, három társa fölkelt a sátorban. Svejk mivel tudott németül, mint minden cseh, eltorzított hangon vesekövéről panaszkodni kezdett, azzal indokolván a nagy zajt. Nem sikerült meggyőznie őket, így elkezdtek kijönni a sátorból. Lett nagy csihi-puhi, és csak a szerencsén, meg Vagán a vagabundon múlt, hogy nem lármázták föl az egész tábort.
Utána odaosontak a kapitány sátrához, és látták, hogy megtermett marcona legény áll ott őrt. Inába szállt a bátorsága hőseinknek, és úgy döntöttek furfanghoz folyamodnak inkább. Míg tanakodtak, fojtott beszélgetés hallatszott ki a sátorból. Egy spanyol Habsburg kapitány beszélt németül egy német Habsburg tiszttel.
– …így hát ott hagytam a hajómat az öbölben azzal, hogy mindig legalább nyolc ember őrizze és lőjenek mindenre, ami mozog, és ide jöttem az ágyúimmal, embereimmel segíteni az ostromot.
– Nem kevés az a nyolc ember? – csodálkozott a német tiszt.
– Á, hadd el fiam! Minél kevesebben őrzik, annál kevésbé érdekel bárkit az, hogy mit őriznek. Meg, hát tudod, minél több az ember, annál könnyebben csábulnak el! A flamand flotta a közelben sincs. De, hát különben is, ki merné megtámadni az Ármádia egyik hajóját? – köpte oda pökhendin a spanyol, mert nem tudta ő, hogy Svejk urunk a ponyva túloldalán lapul!
Ebben a pillanatban éktelen nagy durrogás kezdődött. A fiúk begyújtották a gyutacsokat, és ötven sátor repült a levegőbe egyszerre! A deák gonosz mosollyal lenyelt egy gombóczot, letolta a nadrágját, felhúzta a sátorponyvát, és olyat durrantott, amiről még írni sem tisztességes! (Ördögi harsona)
Széles vigyorral rontottak be a sátorba (Svejk az arczán a modern tudomány jól ismert vívmányával, a levizelt kendővel). Ám lekókadt a vigyoruk, amikor meglátták, hogy az emberevő spanyol testőr nem terült el a gáztól! Amaz úgy elverte őket, hogy azt még öregkorukban is emlegetni fogják! Mire ketten legyűrték, orrukon-szájukon folyt a vérük, zúgott a fejük, és úgy köpködték a fogaikat mintha muszáj lett volna!
Mi kellett még? Mire végeztek feléledtek a tisztek is! Azokkal sem volt egyszerű. Mire végeztek velük is, már teljesen kifulladtak. A deák azért minden földön fekvőt megbökdösött kicsit, biztos, ami biztos alapon. Ekkor meglátták az asztalon A pulykát!
A következő pár perczben hőseink farkasfalka módjára tépték szét a sült madarat, és csak tele hassal a szőnyegeken elterülve tért vissza a józan eszük. Elkezdték összeszedni az iratokat, térképeket. Megtalálták a hajónaplót, rajzokat a hajóról, a kapitány személyes naplóját, és egy kis papírt ezzel a felirattal: „04.06.1625.: Passwort: grüner Apfel”.
De miket találtak még! Találtak egy nagy hajóládát, rajta meg egy rakás kis ládikát, és egy arany kalickát benne egy olyan nagy, behemót varangyos békával, hogy hurkát vágott az oldalába a rács! A legbutább szemekkel nézett hőseinkre, miket a jóisten valaha teremtett, és szomorkásan csak ennyit mondott:
– Varty.

Fölkapta Stephan urunk az egyik ládikát, illetve csak kapta volna. Húzta, de nem jött, valami a helyén tartotta. Húzta jobban, de még annyira sem jött. Jól megrántotta, mire a ládika kicsusszant a fekete kezecskék közül, és messze a levegőbe repült! Visítva rohant ki a fekete kis szörnyűség a hajóláda mögül, és a ládika után vetette magát!
– A Kacsááááááááááááám” – sivította kétségbeesetten a kecskeszarvas, patás kis lény, és (egyik patás, másik faragott fa lábán) kopogva rohant a röpülő láda után.
– What dö fák?! – ordította deák urunk művelt ember lévén angolul, és a sokktól jó ideig nem tért magához. Csak ült a szőnyegen, és az ördögfiókát bámulta. Svejk urunk azonban kapcsolt, és a halott kapitány testéhez ugrott ismét egy oly elegáns mozdulattal, mint egy liszteszsák. Mint várható, az eredmény most sem volt jobb, mint a fűzfánál, de most legalább puhára esett. Tette mindezt azért, mert az imént látta, hogy egy patás láb lóg ezüstláncon a kapitány nyakában. Ugyan nem értette akkor még, hogy miért hurczol magával egy kecskelábat a spanyol kurafi („Bolond kátolikus hispán népség!”, gondolta), de egyszeribe értelmet nyert a dolog.Breda_04
A deák a puffanástól magához tért, és odasütötte pisztolyát az ördögfajzatra! Tökéletes lövések legtökéletesebbikével pörkölt a két szarva közé, de úgy, hogy az egyik szarva el is röpült a jószágnak! Ijedtében eldobta a batyuját a bestia, és a ládikába nyúlt. Valami tekerést, kattogást, kelepelést hallottak hőseink, és egy kacsa totyogott feléjük! Svejk elfehéredett, és elordította magát:
– BOMBAAAAA!
Stephan felugrott és jó nagyot rúgott a kacsába, még épp időben, mert a következő minutában szétlőtte körülöttük a sátorponyvát a totyogó bestia! Úgy ontotta a halált az a csőrös jószág, hogy ők olyat még életükben nem láttak!
– Neeeem! A kacsáááááám!” – visított az ördögfióka, de alacsonyabb volt Stephan urunknál, így a ponyvától visszapattanó kacsát nem tudta elkapni! A kacsát Stephan szerezte meg, és jó magasra tartva zsarolta vele a kétségbeesett kis szörnyedvényt:
– Földhöz vágom, ha nem kushadsz!
Ez aztán békességre térítette a félszarvút, így végre megnyugodhatott szegény deákurunk is.
Szemügyre vette a halálkacsát és a kis szörnyet is. A kacsához foghatót még életében nem látott, pedig tanult ember volt. „Fémbű vót!”, és valami csudás óraszerkezet mozgatta. A legfurcsább azonban, a hasán lévő apró felirat volt: „Jac Jacques de Vaucanson, Paris, 1739”. Elhűlt deákurunk a csudálkozástól! Szemügyre vette aztán a másikat is, de, mivel annak a szőrös hasán feliratot nem látott, megkérdezte:
– Te ki vagy?
– Én Ödön vagyok – mondta az ördögfattya.
– Az mi? – makogta a deák, aki még nem tért magához teljesen. Ezzel jól felbosszantotta azt a „valamit”.
– Mi az, hogy mi? Ez egy név, b****! Téged, hogy hívnak?
– Hát Kamil Stanislav Stephan – makogta a deák, aki annyira csodálkozott, hogy megmondta az igazi nevét.
– AZ MI! – ordította diadalittasan az ördögfióka. És annyira büszke volt, amiért ravasz mód elégtételt vett az iménti sérelméért, hogy vagy két ujjnyit nőtt!
– Honnan szerezted ezt a kacsát? Ezen olyan évszám van, ami még száz év múlva se lesz! – ránczolta a homlokát a deák.
– Hát, tudod, néha, szoktam én csintalankodni. Csak jó időben a megfelelő kéménybe kell bemászni, és bármi megtörténhet a világon! Csak a gonosz kapitány ellopta a kacsámat…
– A kacsádat?
– Igen, azt ott! A kacsámat. Meg a vakondokomat!
– Vakondokodat?
– IGEN! VAKONDOKOMAT! MINDENT ELISMÉTELSZ, AMIT MONDOK? BUTA STEPHAN!
– Jól van, na, elnézést! Nem láttam még ördögöt.
– Ördög az anyád kínja! Krampusz vagyok!
Innentől még sokat beszélgettek ők hárman Svejkkel, hogy mit, miért, meg mennyit és mikor, de ezzel nem untatnék senkit. Megtudták, hogy egy rút boszorkával vitte együtt Ödön a „gyerekleves bizniszt”, amíg el nem kapta őket a spanyol kapitány. Neki lenyisszantotta a lábát, ezzel kényszerítve engedelmességre, a banyát meg megégette, és minden kincsüket ellopta, hogy azokkal bevegye „azt a buta várat.” A vége az lett az egész diskurzusnak, hogy a lábáért ugrott a krampusz, Svejk urunk meg (bár nehezen, de) tanulva hibájából nem ugrott semmiért, inkább ketté vágta az ördögfiókát. Így ért véget Ödön…
A zsákból előkerült vagy fél tucat gyermek is.
– Mit kerestek ti itt gyerkőczök? – kérdezte Svejk.
– Ellopott minket az a gonosz krampusz – sírták.
– Osztán ti flamand kölykök vagytok-é?
– Azok, bácsi – mondták.
– Aztán protestánsok vagytok-é gyerekek? – kérdezte Svejk vérfagyasztó mosollyal.
– Nem tudjuk.
– Az hogy lehet?
– Csak hat évesek vagyunk.
– No jó, gyerekek – enyhült meg az az öreg katona. – Akkor mától protestánsok vagytok!

Hőseink hallották, hogy a beszögeléstől megkímélt két-két ágyú, melyeket ügyesen beforgattak a sánczok szélén, igencsak ontja a halált, így tudták, hogy itt az ellen, sürget az idő! Felkapták a ládikákat meg a kalickát a tunya varangyos békával, deákuram meg belenézett még egy pillanatra a hajóládába, hátha talál aranyat, de hoppá, arany helyett annyi hispán hacuka volt benne, hogy azt még a francia királynő is megirigyelné! Több se kellett, ruha, spanyol módi fegyver, varangy, mindent hónuk alá csaptak és indultak a hajó felé a gyerekekkel.
– De hoppá! – szólt a deák. – Ketten nem tudjuk elirányítani a hajót!
Svejk urunk csehföldön egy hajó nem sok, annyit nem látott, így bevallotta, hogy ő biza az elejét a hátuljától meg nem tudná különböztetni, és mivel a másik gavallér is hasonlóképp volt ezzel, így vélekedtek:
– Akkor ennek a fele se tréfa, legénységet kell szereznünk!
Útba ejtették a konyhát, ahol azon a tízen kívül, aki az ágyúkat sütögette, mind összegyűlt a legények közül. Volt ott olyan dínom-dánom! Pacallal ették a pecsenyét! Közben beavatták a sráczokat a tervbe, hogy idegen gúnyába öltözik mindenki, akinek jut, a többi meg a foglyot adja, aztán uzsgyi!

Breda_03
Mint kiderült minden flamand tutajjal a bilije alatt születik, úgyhogy volt tengeri legényük, vagy negyven koponya. Ráadásul néhányan ama nemes mesterséget is űzték, hogy értékeket mentettek süllyedő hajókról. Azért sínylődtek ők a várfogságban, mert félre értették a dolgot a bírák. Nem is katonák ők, csak az ostrom idejére sorozták be őket kényszerből.
Felmerült a kérdés, hogy ki lesz a kapitány. Svejk ezt a feladatot szerényen elvállalta, s mikor az egyik kötekedő legény megkérdezte, hogy „Mireföl?”, annak úgy az orra alá dugta a pisztolyát, hogy kiesett a szájából a csülök, és azt mondta neki, hogy „Erre föl”. Meg aztán, ők értenek a hajózáshoz, hát irányítsák ők a hajót. Ő nem ért hozzá, így ő nem lenne jó matróz, marad hát neki a parancsolgatás. Ebben megegyeztek, és elindultak a tenger felé. A tíz éhes ágyúzót ott hagyták, mert, hát jó atyafiak ők, biztosan szívesen tartják fel az ellent, míg ők elmenekülnek.

Mentek is az úton, de rájöttek, hogy az a három szerencsétlen aki, beszél spanyolul közülük, az olyan rémes ákczentussal teszi, hogy inkább német katonáknak adják majd ki magukat. Össze is akadtak az első hispán lovascsapattal, ami a sáncz felé tartott. Vígan kiabálták a jelszót és mutogattak össze vissza, mert a spanyolok meg egy mukk szót nem beszéltek németül… Végül nagy barátságban továbbindultak, de még mielőtt a lovasok elnyargaltak volna, a spanyol tiszt egyet lepuffantott a foglyoknak öltöztetett emberek közül.
– El kutyó protestantó! – mondta, és köpött. Csak egy ember dühödött be, de azt Svejk kis híján lelőtte, így észhez tért.
Miután a második lovastiszt is tovább engedte őket egy fél órával később, az egyik szőke kislány azt javasolta, hogy talán le kéne térni az útról. Svejk így védekezett:
– Nem mi vagyunk, gyerekek, a legbutábbak! Nézzétek a spanyol tiszteket. Itt vagyunk mi, egy csomó szökevény spanyol ruhában, németül beszélve, egy rakás álhadifogollyal egy olyan háborúban, ahol egy darab hadifoglyot nem ejtett még senki, és még csak azt sem kérdezik meg tőlünk, hogy miért jön velünk egy rakás gyerek meg egy béka! Látjátok? Ezért nem szabad születés jogán osztogatni a tiszti rangot az arisztokráciának! Kész csoda, hogy nem omlott még össze az a nyavalyás birodalom!
(Szó, ami szó, 3 elrontott intelligenczia próba 6-os célszámra nem semmi teljesítmény a spanyol tisztek részéről.)

Most, hogy megpihentek kicsit az erdőben, és lepakolták a ládikákat meg a kalickát egy óriási sziklára, a gyerekek elmentek legyet fogni „Brekusznak”. Kiengedték a kalickájából, mert rájöttek, hogy olyan lusta jószág, hogy soha nem szökne meg. Miután a sok éhezés után a nagy habzsi-dőzsi kikészítette az emberek gyomrát, gyorsan kidobták a pecsenyét.
Hőseink elkezdték átvizsgálni az eltulajdonított iratokat és kincseket. Egy dadogós, kákabelű flamand kalóz, aki tudott spanyolul, és ráadásul a betűket is ismerte, megkapta a naplót és a hajónaplót, hogy derítse ki, hol van az a bizonyos tengeri alkalmatosság. Meg is találták a helyet a térképen, és látták, hogy még hajnal előtt elérhetik!
Ezután feltúrták a ládikákat. Találtak egy vasvakondokot, három babszemet, két zöld pikkelyes tojást, meg, hát ott volt a béka. Az előző rafinált szöszke kislány felajánlotta, hogy megpuszilja a békát. Belementek, de nem lett belőle herczeg, úgyhogy visszarakták a kaliczka mellé a földre. Aztán a lány megpuszilt egy babszemet is, de abból sem lett semmi.
– Ennél többet várok tőled kislány! – dorgálta meg Svejk, mivel ő maga is tanácstalan lévén, minden reményét a kislányba fektette. Végül kitalálták, hogy locsolják meg a babot, hátha kinő belőle egy herczeg! De csak égig érő paszuly nőtt. Sebaj! Majd fel tudnak mászni azon a hajóra. (Egy elég hosszú filozófiai vita kerekedett a deák vezetésével „mert hát ő tanult ember”, hogy vajon, ha tengerbe vagy tóba dobják a babszemet, akkor égig fog-e érni, felemeli-e a hajót, vagy benövi-e a világot teljesen, de, mivel senki nem csatlakozott a vitához, egy idő után ráunt és abbahagyta).
A tojás titka is kiderült, mikor az egyik marcona flamand a konyhából elejtette az egyiket, és mindenki epét hányt a bűztől. Maradt Brekusz.
– Isten uccse – kaptak a fejükhöz az emberek, – az elébb itt volt egy szikla, ha mondom!
Ám a szikla szőrén-szálán eltűnt! Svejk uram és Stefan deákuram váltig állította, hogy a béka ehette meg! Bele is kukucskáltak a szájába, de nem láttak semmit. Hogy Svejk az igazát bizonyítsa kitalálta, hogy beledugja a béka szájába a fejét! (Micsoda remek ötlet!)
Hát nem bekapta a béka, gondoltátok volna? Svejk urunk életét csak a szemfüles Stefan deákurunk mentette meg, mert elkapta a béka combját, és annál fogva elkezdte lehúzni Svejk fejéről a bestiát. Svejket húzta a marcona flamand, azt a kákabelű kalóz, őt meg a többi legény, a legényeket húzták a gyerekek, még a kacsa is odakerült valahogy a végire, és ő is húzta, így csak lehúzták a békát Svejk fejéről.
– Varty –  fűzte hozzá bűnbánóan a béka, amikor rácsattant a kalicka ajtaja. Abban mind megegyeztek, hogy onnan többet ki nem engedik!

Tovább bandukoltak a tenger felé, mindenki a lehető legtávolabb állt a béka ketrecétől a sorban, amit a kislány lóbált vígan, mert ő még hitt a herczegben. Meg is találták a hajót, ami nem volt semmi látvány, az egyik legcsudálatosabb az Ármádiában! Már csak csónakot kellett találniuk! Találtak is egy öregembert egy kunyhóban, aki halász volt (nem halál, mint ahogy deákurunk elnevezte: „Öreg halál és a tenger”) és volt ladikja is.
Miután kiderítették, hogy protestáns ő is, és utálja a spanyolokat ő is, megmutatta, hogy van két ladikja, de sajnos egy kölcsön ladikja sincs. Kiderült viszont, hogy van eladó ladikja! Méghozzá tíz aranyért! És igaz, hogy ötnél többet nem ér, de hát neki van egyedül ladikja itt, nekik meg kell egy, és mivel a piacgazdaság lényegét megértette az öreg, tíz alá nem akart menni. Miután Svejket lefogták, megalkudtak: kap két cifra ládikát, ami tíz aranyat ér. Svejk azonban nem hagyta annyiban, és fogadást kínált: három ládikát kap és a saját muskétáját is odaadja, ha az öreg belenyúl a béka szájába… Így veszítette el Svejk a muskétáját (illetve az Brabant herczegség muskétáját).

Breda_05

Dúlt fúlt, ahogy a hajó felé evezett tíz emberével, s mikor kiderült, hogy a lyukas ladikot adta nekik az öreg, toporzékolni kezdett. Merték hát a vizet. Mikor odaértek, felmásztak a hajóra a paszulyon, de előbb feldobták a békát (zseniális ötlet). Lett ám hangzavar, mikor az egyik őrt bekapta, a másik hét meg erre elkezdett puffogtatni. A fedélközben alvókat is fellármázták, míg végül lőtt ott mindenki mindenkit, csak azt nem, akit kellett volna. A spanyoloknak még arra is volt idejük a zűrzavarban, hogy a fedélzeti ágyút megforgassák, és odapörköljenek vele a hőseinknek. Az összes flamandot a kartács vitte a másvilágra, s hogy hőseink, hogy élték túl, azt csak az ördög tudja (röpködtek a kártyalapok)!
Végül csak elfoglalták a hajót, és bereteszelték a legénység – eredetileg – alvó felét a fedélközbe. Miután Svejk urunk ágyúval nem tudta őket jobb belátásra bírni (02-es dobás…) Stephan uram gránátokat kezdett el rájuk dobálni.
– El kapituláto! El kapituláto! – ordibáltak végül ki amazok.
– La nem érto! La nem érto! – kiabálta vissza latinul Stephan uram (mert, hogy ő egy tanult ember), és csak alájuk pörkölt újra. Úgy dobálták ki be az ajtón az égő bombát, hogy majdnem mindannyian odavesztek, végül a deák győzedelmeskedett az ördög nagy örömére!

Így foglalta el Svejk és Stephan a hajót. Körül is néztek, mikor pediglen Svejk el akarta foglalni a kapitány szobáját, észrevette, hogy egy rozsdás szöggel be van szegezve az ajtaja. De hát hőseink nem olyan buták, hogy ne tudnák, hogy ez kelepce is lehet, így Svejk urunk kötélen leeresztette a fedélzetről Stephan deákurunkat, hogy kukucskáljon be az ablakon. Mikor bekukucskált („BUUU”, ráijesztett a KM, de gyorsan megenyhült, így) egy rokonszenves, vörös bőrű, szarvas úriember megkérte odabentről, hogy nyissa ki neki az ajtót, és közben a tükrét olyan szépen czirógatta a pávatollával, hogy deákurunk engedelmeskedett. (Narcissus Tükre)
Kinyitották az ajtót, ámde Stephan urunkat sem kell félteni, neki is volt tükre meg pávatolla, így gyorsan összeczimboráltak a Mephistoval. Elmesélte nekik, hogy ama kővé vált legények azért vannak a szobájában, mert ő biza naponta koczkázik a legénység egy tagjáva, és aki veszít (bevallotta töredelmesen, hogy mindig veszítenek a matrózok, mert czinkeltek a koczkák, csak ezt ne árulják el senkinek) az kővé válik, a lelke meg elmegy „melegebb éghajlatra”. Mindez jól ment, amíg az a megátalkodott Delgado atya ki nem került a karmai közül, mert, hogy ő önként vállalta, hogy koczkázik vele, és hát ezzel feláldozta magát, s így mennybe ment. Abban megegyeztek, hogy ezt már csak jól kifundálta az az atya, és hogy tudhatta volna az ördög (mert ezt mindenki tudja), hogy az önfeláldozás milyen csudálatos dolog!

(Ekkor a fellegekben egy szakállas öregúr megvakarta a fejét és így szólt:
– Petikém!
– Igen, Uram!
– Hozd csak ide azt a Delgado atyát.
Delgado atya kicsit feszengett, mert még nem szokta meg a szárnyakat meg a glóriát, de azét büszkén húzta ki magát.
– Mondd csak, Delgado, te tudtad, hogyha feláldozod társaidért az életed, és vállalod a kárhozatot is értük, akkor magam mellé veszlek?
– Hát izé, főnök…
– Azt tudod-e, hogy ez így nem kóser? Nem is kockáztattál semmit! Sőt!
– Na, de kérlek Uram! Ez nem igazság! – forrongott bosszúsan az atya. – Még, hogy nem vállaltam kockázatot! Azt sem tudtam biztosan, hogy létezel!
És Delgado atya így került pokolra…)

Hőseinknek csak egy kérdése volt az ajtó felé somfordálván.
– Ugyan milyen ördög vagy te, ha csak úgy be lehet szegezni ide?
Volt náluk még szeg meg kalapács a rajtaütésről, de gyorsan elvesztették az önbizalmukat, amikor közölte velük az ördög, hogy az a szeg bizony nem akármilyen szeg volt, hanem az, amelyikkel András apostol bal lábát odaszegezték a keresztfára, és, hogy az a bizonyos szeg most épp nála van, mert ők voltak olyan botor jószágok, hogy csak úgy széjjelhagyták! Azzal kipöccintette az ablakon, Stephan deákurunkat meg úgy kellett visszahúzni a nadrágszíjánál fogva az ablakból, csakhogy utána ne vesse magát. Nem mintha ő bármire becsülné az ereklyéket lutheránus lévén, de, hát ő elsősorban kapzsi ember, csak másodsorban protestáns!
Így esett, hogy kénytelenek voltak koczkát vetni hőseink az ördöggel. Hanem megemelte a tétet Svejk urunk, mert, hogy ő már csak ilyen gavallér (neki nem fáj más üdvössége), és az egész legénység, mind, a még élő harminc embere lelkét feltette egyetlen gurításra! És azt a gurítást pedig legénységük legkiválóbb tagjára bízta.
– Brekuszra! – emelte fel a kalickát a bamba varangyos békával. Gyanús volt ez az ördögnek, de hát ilyen ajánlatot ritkán kap az ördög fia. Belement hát! A baj az volt csak, hogy akárhogy kérlelte, a béka csak nem gurított.
– Nem úgy kell azt, ördög komám – dorgálta Svejk. – Nem látod, hogy a bamba jószágnak egy darab keze nem sok, annyi sincsen?
– Ez már csak igaz – hagyta rá az ördög.
– Ő a nyelvével gurít – bíztatta Svejk. – Bele kell rakni a szájába a koczkát!
Meg is tette az ördög azt, de mire annyit mondhatott, hogy „Rohadjon el a májad, Svejk!”, már teljesen be is kapta a béka.
Így jártak túl hőseink a Devla eszén. Kimentek a legénységért a partra, és már indultak is Amsterdamba.
– Mi lett az ördöggel? – hozakodott elő a kérdéssel a kákabelű kalóz.
– Honnan tudsz az ördögről? – kérdeztek vissza döbbenten hőseink.
– Olvastam a naplóban – válaszolta.
– És erről miért nem szóltál előbb?! – kérdezték a hősök megrökönyödve.
– Nem kérdezték – rándított a vállán a matróz.
– Akkor ezentúl te mosod Brekusz fogát! – ordította deákurunk vöröslő fejjel. – NEM! NEM ÉRDEKEL, HOGY NINCSEN FOGA!

Irányba álltak, szétlőtték ágyúval az öreg halász házát, és elhajóztak Amsterdamba. Másnap Jusztin herczeg feladta Bredát, és mindenkit szabadon elengedtek a spanyolok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához