LFG.HU

HammerTimeCafe
Jarog
novella

A hajnalodó éjszaka fényei beszivárogtak a leeresztett ablakredőnyök résein keresztül, a szoba sejtelmes félhomályba borult. Fáradt csend ült a lakáson, csak néha szűrődött be egy-egy, távoli autózúgás. A levegőben, füstölő egzotikus, édes illata keveredett egy éppen meggyújtott cigaretta füstjével.
Az ágy szélén ült és a válla felett hátrapillantva az alvó lányt nézte. A kis táncoslány egyik combja fedetlen maradt – bokáján aranyszín lánc csillant -, ahogy békésen aludt. Hosszú, sötét haja kócosan hullott az arcába. Gyönyörűnek találta. Lelki és testi harmónia.
A fal mellett, éppen karnyújtásnyira álló asztalka felé fordult és meggyújtott egy gyertyát. Lehunyt, fáradt szemmel, hosszan, finomat slukkolt a cigiből és csöndben érezte a dohány kellemes aromáját. Kiélvezte a pillanat örömét. Olykor nincsen jobb egy korty, nyugtató spanglinál. Még inaiban érezte a vágy remegését, de a korábbi, latin zene vad lüktetését és a vodka keltette zsibongást is.

Lassan kifújta a füstöt. Libabőrőssé vált teste enyhén beleborzongott a jóleső érzésbe és a hűvös levegőbe. Szíve hangosan, ráérősen verte az ütemet, fejében gondolatok cikáztak. A teste már pihent volna, de az agya még javában zakatolt. Az egyetem; az elmúlt buli; A Társaság; Dia… és persze - fáradt és ironikus mosoly – az Anna. Talán túl sok a jóból? Jóból? Eh! Elhessegette zaklatott gondolatait és visszatért a világi, pillanatnyi élvezetekhez. Kitöltött egy pohár vodkát és kortyolt belőle a cigarettához.
Elnézte az asztalon lobogó gyertyalángot a mögötte, a falon függő, embernyi tükörben. Eszébe jutottak a történetek, amelyet megzavarodott elméjű emberekről hallott, akik éjfélkor, egy szál gyertyát gyújtván fennhangon hívták a Sátánt. Akaratlanul is elmosolyodott. Sátán… hm… esetleg valami más, de az ördög… az semmiképp.

Újabb slukkot szívott a cigiből és pillantása a tükörre esett: mintha homályos, álló alakot vélt volna felfedezni tükörképe mögött, az ágyon. A gyertyafény csalóka játékát, a tükör csillogó felületén nézve, szívébe markolt a felismerés: valami áll az ágyon, a háta mögött.
Ismerte A Társaság – és a többi, a természetfelettivel foglalkozó, nem-hivatalos szervezet – véleményét bizonyos, más tudatformákról – ahogy oktatói nevezték őket – és tudta, hogy azok közé tartozik, akik kivételesen fogékonyak a természetfeletti megtapasztalására. Azzal is tisztában volt, hogy léteznek ártó tudatformák. Szívesebben nevezte őket úgy, ahogy az ősidők óta minden ember tette: szellemek, démonok és kísértetek.

Érezte a gyorsuló szívverés pumpálta vér száguldását az ereiben és a növekvő adrenalin szintet is, de mégis végtelen nyugalom vett erőt rajta. Az a kiszipolyozott és végtelenül fáradt embert megérintő fajta. Ha ott áll, hát ott áll. Nem volt hajlandó foglalkozni a tükörben felsejlő jelenéssel, az sem érdekelte, ha tényleg volt valami – a kicsi, édes Dianán kívül – a háta mögött.
- Flegma vagy, nagyon flegma! – hallotta fejében Öttömösy professzor bosszús hangját.
Kellemetlen viszketést érzett a szíve felett. Volt, akinek a szeme kezdett el könnyezni, volt, akinek elment a hangja, neki a bal mellkasa viszketett, ha megérintette valami. Megvakarta a szíve fölé tetovált tenyérnyi szimbólumot – szárnyra kelő, fekete halálmadár -, hogy enyhüljön az érzés.

Újra szippantott egyet a cigarettából és olyat tett, amiért biztosan nem dicsérték volna meg A Társaság oktatói: ráérősen ölébe emelte a szomszédos fotelban heverő gitárt, hogy játsszon rajta. Remélem tetszeni fog, démon! Kényelmesen eligazította combjain a hangszert, balja fogást talált a gitár nyakán és jobbjával kisimított, egy az arcába lógó világosbarna hajtincset. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy az eljátszani kívánt dal szelleme lelkének legbelsőjéig hatoljon.
Az alig hallható kezdő hang után ujjai szinte önálló életre kelve csalták elő a következőket – csak egészen halkan, Hadd aludjon a kicsi lány! – és a többi már jött magától. A dal életre kelt. Csukott szemekkel mosolygott.

“Accross the moor, we norsemen rode
& skalds to us song
That days of glory soon should be
When swords blood-red were swung”

A Kardok Balladáját játszotta. Egyesek szerint igazi élmény volt hallgatni, mikor játszotta és ő tudta miért. Ez a ballada mélyen megérintette, képes volt teljesen eggyé válni vele. Átélte a dalban rejlő szenvedélyt.

“I say to you – I ask you to
For once be your own lord
Come with me be a part of my
Ballad of the swords”

Képzeletben az ezer évvel ezelőtti csatamezőn járt. Kezében véres kard villogott és szemtől szemben állt ellenségeivel. Látta a fröccsenő vért, a megcsonkított és kibelezett embereket. Az elszántságot és félelmet az arcokon. Hallotta a vad csatakiáltásokat, a halálsikolyokat és a kiszenvedők vérbe fúló hörgését. Ott küzdött a sártól és vértől mocskos, kegyetlen csatatéren.
Mégis felemelő érzés kerítette hatalmába. A harc közelharc volt. Közvetlen-közelről kellett az ellenség szemébe nézni, érezni bűzös leheletét. És legyőzni. A bátorság próbája volt.

“Faded I did, strange beauty I met
The dream for me came true
Brought up I were, Bifrost I saw
My mortal life were through
Your mortal life with children & wife
Wouldn’t have no value if you knew as I
About life up here
You would die to be here forever…”

Lecsengtek az utolsó hangok és újra csend ült a lakásra. Fáradt sóhajjal tette le a hangszert és egy utolsót szívott a dal közben leégett cigarettából. Szerencséjére a vodka nem párolgott el.
Miközben felhajtotta a jéghideg italt, futó pillantást vetett a tükörre. A jelenés – ha volt egyáltalán – eltűnt. Sebaj, majd legközelebb!

Letusolt, magára kapkodta ruháit és felhörpintett egy csésze kávét. Hosszú nap virradt rá, pedig jó lett volna aludni egyet. A reggeli találkozóra gondolt. A másik lánnyal, akit tiszta szívéből szeretett. Anna. Néha aggódott, hogy egyszer majd választania kell, de addig maradéktalanul élvezni akarta az életet.
A szoba ajtajában állva elnézte alvó kedvesét. Mindig gyönyörűnek találta. Az ágy mellé lépett és megsimogatta az arcát. Csak egészen gyengéden, nehogy felébredjen. A még mindig fedetlen bokájára csókot lehelt, majd indult.
Indulnia kellett.

A belvárosi lépcsőház sötétjében azonnal megérintette a tél hidege. Érezte a fagyos levegőt az arcán, ahogy lefelé sietett a piszkos csigalépcsőn. Megremegett a hidegtől, pedig vastag kabátot vett és kesztyűt is húzott. Hiába, a fáradtság ellen nem védett semmi sem.
Odakint még mindig sötét volt. A szűk és rövid mellékutcában – nem messze innen ő maga is egy ilyenben lakott – csupán egyetlen lámpa világított. Mindent beborított az éjjel esett friss hó. Az évszázados, piszkos házak között békés, mély csend honolt.
A kapu halk kattanással becsukódott mögötte, de ő csak állt. Csendesen szemlélte a földöntúlinak ható tájat és leheletének szertefoszló ködpamacsait. Az egész hóborította utca – csupán egyetlen autó lógott ki a sorból -, a tökéletes csenddel együtt túlviláginak tűnt. Nehezen tudta elképzelni, itt a város közepén ezt a fajta nyugalmat. Halványan elmosolyodott és nekiindult.
Az egyre közeledő utcasarkon két bőrkabátos férfi fordult be és fejében egyből megszólalt a vészcsengő. A férfiak amolyan “éjszaka császára”-inak tűntek. Hajuk szigorúan rövidre nyírt, nyakuk vaskos, testalkatuk pedig nehéz súlyok formálta. Bőrkabátjaikon méregdrágán csillant a fény.
Nem tudta pontosan, miért, de átvágott az utca túloldalára. Ha tehette, elkerülte a bajt. Jobb félni, mint megijedni. Megszívlelendő bölcsesség.

Akkor kezdett az ellenkező irányba futni, amikor a két alak átvágott felé az utca túloldaláról.
- Megállj, köcsög! – hallotta a háta mögül.
Leszegett fejjel rohant az utca közepén. Edzett, gyors futó volt, tudta, hogy a mögötte loholó, kötött izmú fickók sosem érik be. Hacsak közbe nem jön valami. Amennyire lehetett figyelt minden lépésére, nehogy elcsússzon.
A revolvert tartó alakot csak az utolsó pillanatban vette észre. Méternyit csúszva, majdnem egyensúlyát vesztve torpant meg. Széttárt karokkal állva, dermedten bámult a fegyver sötét torkába. Lehellete ködként gomolygott arca előtt. A gyilkos eszköz teljesen rabul ejtette a tekintetét. Nem látta a nyitott ajtajú kocsi – az egyetlen, amelyet nem borított hó az utcában – előtt álló alacsony embert, aki kinyújtott karral az arcába célzott. Nem látta a széles karimájú kalap és a kapucni árnyékolta vékony, ragyás arcot, a hegyes állat, a nagy orrot és a mélyen ülő, apró szemeket. Nem látta a bokáig érő, kopottas, fekete bőrkabátot. Szinte alig érezte az alacsony ember körül terjengő keserű dohányszagot és nem vett tudomást a mögötte közeledő, futó léptek zajáról sem. Csak a fegyver feketén ásító torkát látta.

Az első rúgást lendületből kapta, ahogy üldözői beérték. Felkiáltott a jobb oldalába nyilalló éles fájdalomtól és kétrét görnyedve megtántorodott. A második rúgás a jobb térdét érte. Azonnal összeesett. A fájdalom könnyei gyűltek szemébe.
- Kis köcsög! Most megkapod, ami jár, b`meg! Hugyosra verünk! – támadói, a győztesek elégedett és bosszúszomjas vigyorával arcukon össze-vissza rugdalták, ahol csak érték. Térdeit felhúzva próbálta óvni magát, karjaival a fejét védte.
- Elég! – halk, rekedtes hang vetett véget a csendes brutalitásnak.
Nyögdécselve, grimaszba torzult arccal, óvatosan pillantott fel a két, felette fújtató hústorony közül. Látását elhomályosították a szemeibe szökő könnyek. A felülről világító lámpa miatt nem látta a kalapos arcát. Nem is volt szükség rá.
Tudta, hogy A Társaság – így, nagy A-val – titkos akciói és méregdrága üzletei több, más nemzetközi szervezetnek is keresztezték az útját. A rejtett tudás mindig is kelendő, ritka és veszélyes árucikknek számított. Tudott az országban tevékenykedő idegen ügynökökről, de nem gondolta volna, hogy pont őt fogják “megtalálni”. Fiatal volt és – egyelőre? – “kis hal”-nak számított. Csak az volt a kérdés, hogy melyik szervezet emberei, milyen ügyben szorították meg? Hogy mennyi esélye volt az életben maradásra?
- Tudod, egy barátodat keressük – a kalapos fickó hangja idegenül, ismeretlen akcentussal és gunyorosan csengett, ahogy lenézett a hóban fekvőre. – Voltak bizonyos megállapodásaink egy közös… – a kalapos alaposan megválogatta halk szavait -… üzletről. De a mi közös ismerősünk… Ez a mocskos féreg! – hirtelen a felszínre bukó gyűlölet recsegett szavaiban, sötét tekintetében különös fény villant. – Nélkülünk csinálta meg az… üzletet. Csúnyán átvert. Ezt pedig nem hagyhatjuk, ugye megérted? – kérdőn tárta szét bőrkesztyűs kezeit, hangja megint vidám gúnnyal telt meg, gyűlöletét magába fojtotta.

Ahogy a földön feküdt, egyre csak az járt az eszében, hogy miképpen vághatja ki magát szorongatott helyzetéből. Nem tudta, hogy miről beszélt az előtte álló alak, de megpróbált figyelmes arcot vágni hozzá. Nem volt könnyű, mert, a rúgások okozta zúzódások kegyetlenül fájtak.
- Szóval, hol van a Fekete? A Fekete Gábor?
Megfordult vele a világ. Beleszédült a felismerésbe. Azt hitte, hogy A Társaság miatt kapták el, közben pedig… Fejét hátraejtette a földre, bele a puha hóba. Karjait széttárta, teljesen elengedte magát. A fekete eget bámulta. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, hogy mégsem A Társaság ellenségei szorongatták meg: lehet, hogy több esélye van arra, hogy megússza ép bőrrel; vagy átkozza a sorsot, hogy kívülállóként csöppent bele egy alvilági leszámolásba: értelmetlen célért kell meghalnia.
Fekete Gábor régi ismerőse volt. Még gyerekkorukban, családi ismeretségként indult az egész, ahogyan együtt játszottak a téren. Gábor volt Az “Öcsi”, mindenki “Öcsi”-je. A barátság idővel – a felnőtt korba érve – ismeretséggé, “haverság”-gá szelídült, ahogy Öcsi egyre jobban belemerült az alvilág körökbe, ahogyan egyre húzósabb üzelmekbe bonyolódott. Három hónap a müncheni sitten; bujkálás az ukrán maffia elől, fegyverkereskedelem, zsarolások és így tovább… Értékes kapcsolat volt és kedvelték is egymást, de már régen nem volt igazi a barátság. Morálisan nem tudott egyetérteni vele.
Most pedig Öcsi miatt szemelte ki magának az alvilág.
- Tudom, hogy tudod, merre van! Ha meg akarod úszni, akkor csicseregj!

Persze, hogy tudta. Ő maga adta oda neki a hegyvidéki nyaraló kulcsait, hogy ott meghúzza magát egy időre. Talán megúszhatta volna, ha elköpi. Biztosan sokan megtették volna. Talán egy kiadós veréssel megelégedtek volna a kopaszok. Talán. TALÁN. Szép szó! Fájdalmasan göcögve felnevetett. A körülötte álló három alak értetlenül nézett le rá. Hová lenne a világ egy kis hűség, önfeláldozás és bátorság nélkül? Arra eszmélt, hogy az egyik kopasz oldalba rúgta.
- Nem tudom – préselte ki magából keserves erőfeszítéssel a hazugságot.
- Hm – játszotta meg az elgondolkozót a kalapos. – Hadd világítsam meg jobban a lehetőségeket! – Kezeit becsúsztatta a hosszú bőrkabát zsebeibe. – Ha elmondod, megúszhatod. De ha nem…!
- Akkor sem mondanám el, ha tudnám, hogy hol van – nyögte újra a hazugságot. – Így is, úgy is végem van – megfeszülve, fogait összeszorítva várta az ütlegeket.
Az alacsonyabbik verőlegény oldalba is rúgta.
- Várjatok! – emelte a kezét tiltólag a kalapos. Türelmetlenül topogott egyik lábfejével. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Nagyot szippantott, majd sűrű felhőben kifújta a füstöt. – Ha köpsz, akkor futni hagyunk. Ha nem köpsz, akkor megkínzunk, kifilézünk, megcsonkítunk és gondoskodunk róla, hogy sokáig tartson – Ideges és fenyegető volt a recsegő hang. A csend elmélyült néhány pillanatig. – Minek fedezed, te szerencsétlen? Kicsoda ő neked? Mit tenne ő, te érted?
- Nem tudom, de nem lehet – rázta a fejét.
- Semmit se…
- Akkor sem lehet.
A kalapos bosszúsan sóhajtott egyet. Elhajította a cigarettát és oldalra fordulva hegyeset köpött a hóba.
- Hozzátok! – intett.

A testesebb kopasz lehajolt és kabátjánál fogva megragadta. Bőrkabátja eközben szétnyílt és elővillant az övébe dugott .22-es markolata. Egy utolsó esély! Ahogy a bikanyakú felfelé emelte, jobbja ráfonódott a revolver markolatára. Nem látta a fegyvert, mégis olajozott mozdulattal, egyből sikerült megragadnia. Az életösztön olykor csodákat tesz. Kirántotta a férfi övéből.
Látta, ahogy megcsillant a másik szemében a felismerés. A kopasz meglepetten kiáltott fel és kétségbeesetten az arcába fejelt. Csak a homlokát sikerült eltalálnia a suta mozdulattal. Csukott szemmel, gyors egymásutánban kétszer is meghúzta a ravaszt.
A két dördülés szinte eggyé olvadt, ahogy ide-oda verődtek a házak falai között. Lőpor és égett hús szaga csapta meg az orrát. A földre zuhant. A kopaszt hátravetették a lövések, ernyedten dőlt el.
Két lövést eresztett – félvakon – az alacsonyabbik kopasz felé is. Hallotta a testbe csapódó lövedékek tompa puffanásait, hallotta a férfi torkából előtörő hördülést és hallotta – sőt látta is – ahogy a földre hanyatlott.
Bal karjára könyökölve a kalaposra szegezte a fegyvert. Amaz meglepetten, mozdulatlanná dermedve bámult vissza rá. A négy lövés zaja hosszú másodpercekig visszhangzott az épületek között.
A homlokáról a szemébe csorduló vértől hunyorogva pillantott oldalra a földön heverő két test felé. Nem mozdultak.
Tekintete kifejezéstelenül, érzelmektől mentesen meredt az előtte álló alakra. Nem érzett mást csak kongó ürességet a gyilkosságok miatt. Nézte, csak nézte a bőrkabátos férfit és remélte, hogy az tesz valamit, ami miatt kénytelen lesz rálőni.

De nem tett. Csak nézték egymást.
Nem érzékelte az idő múlását, nem tudta volna megmondani, hogy meddig vártak így. A kalapos végül egy bátortalan lépést tett hátrafelé. Majd még egyet. Ő pedig hátrahanyatlott a hóba. Lehunyta a szemét.
Hirtelen tört rá minden. Minden porcikájának fájdalma és a kavargó gondolatok. A hogyan tovább. A lehetőségek. A jövő. Elszelelni. Megúszni a gyilkosságokat, eltüntetni a nyomokat. Eltűnni az alvilág szeme elől.
És ekkor eszébe jutott. Az alvilág nem felejt. Visszajönnek. Megtalálják. Ha nem őt, akkor… akkor a Diát. Diana. Tudják, hogy itt lakik… és nem kegyelmeznek. Újra felkönyökölt és a közben az autójáig hátráló kalaposra célzott. Az kétségbeesetten tartotta maga elé nyitott tenyereit. Motyogott is valamit.
Ketten már itt fekszenek, mit számít egy harmadik? Kényszeredett vigyorral gondolt a helyzet fonákságára. Milyen cudar az élet! Annak az embernek élete semmit sem nyomott a latban. Szinte törvényszerű volt a jövője. Tekintetét belefúrta a tőle néhány méternyire álló alak sötét szemeibe. Valakinek mindig el kell vinnie a balhét. Ötödszörre is meghúzta a ravaszt. A lövés éles csattanással vágott végig az utcán.
A kalapos ember elvágódott, ahogy a golyó a mellkasába csapódott. A kalapja messzire gurult.
Maga elé meredve, kimerülten ült a földön. Körbepillantott a három holttestre, majd fel az utcára néző ablakokra. Itt-ott világított némi fény, de nem látott mozgást. Ha szerencséje van, akkor még szemtanú sem akad. Ebben persze nem nagyon hitt.
Elhajította a fegyvert – A kesztyű miatt nincs ujjlenyomat, már csak azt kell eltűntetni – és gépies mozdulatokkal feltápászkodott a földről. Éles fájdalom nyilallt az oldalába, a karjaiba, a derekába és a lábaiba. Legfőképpen a jobb térdébe. Amelyiket kirúgták alóla. Nehézkesen seperte le ruhájáról a havat, fájt minden apró mozdulat.
Még egyszer végignézett az utcán. Semmi sem mozdult, csak a holttestek mellett növekedett lassan egy-egy vértócsa.
Miniatűr csatamező, a XXI. századból. Keserűen elmosolyodott saját, érzéketlen, fekete humorán.
Kabátjának kapucniját mélyen a szemébe húzva, sietősen, bicegő léptekkel indult az utca vége felé.

Alig néhány méternyi távolság választotta el az utcasaroktól, amikor az utca túlsó végén, villogó fényekkel befordult egy rendőrautó. A fenébe!
A messzire gurult kalap előtt fékezett le. Két éleset vijjogott a sziréna.
- Megállni! – harsant az autóból kiugró rendőrök egyikének kiáltása. Kezüket a pisztolytáskájukra szorítva iramodtak – az idősebbik megtorpant egy pillanatra a halottak között – az utcasarkon bicegve beforduló gyalogos után. Talpuk alatt fájdalmasan ropogott a friss hó.
Odafent az ablakokban kíváncsi alakok jelentek meg. Az első keselyűk.
Szitkozódva érte el utcasarkot. Csak néhány másodperccel érkeztek volna később! Ahogy eltűnt a rendőrök szeme elől, azonnal rohanni kezdett. Ina szakadtából, bármennyire fájtak is a tagjai. Ismerte a környéket és tudta, hogy a sarkon túl az egyik ház kapuja állandóan nyitva állt. Ha azt eléri, mielőtt a rendőrök befordulnak a sarkon…
Futtában húzta le a kesztyűit, hogy ha kell, akkor gyorsan megszabadulhasson tőlük.
Fájdalmasan zihálva érte el a kaput. Üldözői még sehol. Becsukom magam mögött a kaput és máris egérutat nyertem. A háznak volt egy másik kijárata, a szomszéd utcára. Lendületből veselkedett a kapunak. De az zárva volt.
Neeem!
Újra nekiugrott a súlyos fakapunak, de hasztalan. Pedig minden éjjel nyitva volt, amikor erre járt. Így jártál, itt a vége! Vérző homlokát verte a fába, amikor a rendőrök felbukkantak a sarok mögül. Kesztyűit azért a szórólapoknak fenntartott ládába dugta. TALÁN. De szép szó!
- Megállj! – hasított az éjszaka csendjébe a kiáltás. – Ne mozdulj!
A kapura tett kezekkel és a kapunak támasztott homlokkal átkozta a balszerencséjét. Szinte alig hallotta a rendőröket. Némán ordított tehetetlenségében.
Mindkét rendőr, fegyverét rászegezve, óvatos léptekkel araszolva közeledett.
- Lassan fordulj meg! – utasította az idősebbik.
Távoli visszhangként hallotta csak a szavakat, az idő megállni látszott számára. Mintha átlépett volna egy másik világba. A körvonalak elmosódtak, minden olyan valószerűtlennek tűnt.
- Ember! – hallotta a suttogást valahonnan fentről.
Komor arccal fordult meg, leeresztette kezeit.
A lövedék a mellkasának közepébe vágódott és valahol a testében akadt el. A becsapódás ereje hátralökte, hanyatt vágódott a hófödte járdán. Gyorsan fakuló tekintettel nézett az égre. Fájdalmas ürességet – sokkal súlyosabbat, mint amikor a kalaposra fogta a fegyvert – és szomorúságot érzett. Keserű könnyek szöktek a szemébe. Mindegy már.
Egyre csak távolodott a való világtól.
Mintha ült volna valaki az egyik első emeleti erkély korlátján.

- B… meg! – nézett hátra fiatalabbik társára a rendőr őrmester. – Csak egy fegyvertelen, fiatal srác volt! – ölni tudott volna a tekintetével.
- Nem baj – vonta meg flegmán vállát a másik -, mindjárt hozok egy fegyvert attól a háromtól – intett fejével visszafelé -, azt odarakjuk melléje – el is indult a sarok felé.
- Hívd a mentőket! – az őrmester szomorúan lépett a földön fekvő, üveges tekintetű tetem mellé. Keserű íz gyűlt össze a szájában.

A démon – ahogy az emberek nevezték, egészen az óidőktől fogva – az egyik erkély korlátján ücsörgött. Érdeklődve figyelte az embereket, de nem értette őket. Ahogyan már az óidőkben sem.
A Halál pedig aratott. Mint mindig.
Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához